Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2012. december 25., kedd

Minden kedves olvasómnak nagyon kellemes karácsonyt és boldog új évet kívánok!
Ádám

2012. november 17., szombat

Magyarország az I.világháborúban


A caporettói áttörés

            Olaszország 1915-ös hadbalépését követően, szűk két és fél éven belül tizenegy jelentős, mindkét oldalon súlyos vérveszteséggel járó csata zajlott le az Isonzó folyó mentén. Az olaszoknak a háborúhoz való váratlan csatlakozásáról és az Isonzó menti véres állóháború harcairól egy régebbi cikkemben már beszámoltam: Tizenkét csata az Isonzónál
E szörnyűséges állóháború eredménye olasz oldalon 660 000 fős, az Osztrák-Magyar Monarchia részéről pedig 420 000 fős veszteség volt. (Veszteség = halottak + sebesültek + hadifoglyok.) Jelentős létszámbeli fölényük ellenére az olaszok nem voltak képesek áttörni az osztrák-magyar frontot, egyetlen lényegesebb eredményük a Doberdói-fennsík – egy összesen 250 km2-es terület – elfoglalása volt (a 6. isonzói csata során). Az olaszok csekély sikerét beárnyékolta az is, hogy emberveszteségük eközben viszont a másfélszerese volt a Monarchiáénak.
            Az isonzói csaták sorát a tizenkettedik, az úgynevezett caporettói áttörés zárta, 1917 őszén. Ekkor – az előző tizeneggyel ellentétben – a központi hatalmak indítottak nagyszabású támadást. Ez volt az első alkalom az olasz fronton, amikor a Monarchia csapatai mellett a németek is harcba szálltak, igen jelentős segítséget nyújtva ezzel. Noha az olaszok még így is enyhe számbeli fölényben voltak, ez már nem volt olyan nyomasztó aránytalanság, ami kivitelezhetetlenné tette volna a támadást.
            A támadás kiindulópontjaként az Isonzó felső folyásánál elhelyezkedő, addig csak mellékhadszíntérnek számító Caporetto környékét jelölték ki. (Caporetto német neve Karfreit, ma pedig [mivel Szlovéniában található] Kobarid-nak hívják. Mivel a háború előtti határok alapján a Monarchiához tartozott, e hadi vállalkozást talán indokoltabb lenne „karfreiti áttörésnek” nevezni [és néha valóban így is említik], azonban a „caporettói áttörés” elnevezés sokkal megszokottabb és elterjedtebb, ezért cikkemben én is ezt fogom használni.) A támadás Caporetto környéki döntő részének végrehajtása az újonnan felállított német 14. hadseregre várt, mely (nevével szemben nem csak németekből, hanem) hét német és nyolc osztrák-magyar hadosztályból állt, parancsnoka pedig Otto von Below német tábornok volt. A hadművelethez csatlakoztak Svetozar Boroevićnek (horvát tábornok) az Isonzó többi szakaszán álló seregei is.
            A központi hatalmak offenzívája 1917. október 24-ének esős (a környező hegyekben havazós) reggelén, gázlövéssel és hatalmas tüzérségi csapással vette kezdetét. Reggel 8-9-kor Tolmein és Flitsch között az Isonzó völgyében több irányból támadásba lendült a 14. hadsereg gyalogsága és néhány óra alatt megtörték az olasz 2. hadsereg ellenállását, 32 km szélességben szakítva át a frontvonalat. Aznap estére elfoglalták Caporetto városát.
            A következő két napban az Isonzó túlpartján fekvő határhegység támpontjai is sorra a központi hatalmak kezére kerültek. (E hegyi harcokban egy rohamcsapat élén vett részt [a később „sivatagi róka” néven elhíresült második világháborús tábornok] Erwin Rommel is, aki a caporettói áttörésben elért sikereiért decemberben a legmagasabb német kitüntetést kapta meg. De számos ifjú magyar katona is kitűnt bátorságával, akik csapataikkal óriási eredményeket értek el a hegyi harcokban, fontos állásokat szerezve meg és több száz foglyot ejtve.) Az olasz arcvonal ezzel összeomlott, a hadsereg bomlásnak indult, maradványait a bekerítés fenyegette. Ezzel egy időben ugyanis Boroević Isonzó-hadseregei is csatlakoztak a támadáshoz és rövid időn belül hátrálásra kényszerítették az Isonzó alsó szakaszát védő olasz 3. hadsereget is. A központi hatalmak katonái kijutottak az olasz síkságra és gyors tempóban nyomultak előre, ezért Luigi Cadorna olasz főparancsnok kénytelen október 27-én volt elrendelni az olasz csapatok visszavonulását a teljes isonzói frontszakaszon. A demoralizálódott olasz katonák fegyvereiket eldobálva, rendezetlenül menekültek és tömegesen adták meg magukat az osztrák-magyar és német csapatoknak, temérdek felszerelést és hadianyagot hagyva hátra maguk mögött. (A 3. hadsereg viszonylag rendezetten, ám hatalmas (hadifogoly-)veszteséggel érte el a Tagliamento folyót.) Október 28-án a központi hatalmak elfoglalták az olasz fővezérség korábbi székhelyét, Udinét is. A hadsereg összeomlása magával rántotta az egész olasz frontot, és így az osztrák-magyar csapatok a karintiai arcvonalon, valamint a Karni-Alpokban és a Dolomitokban is előre tudott nyomulni észak felől. Az olasz csapatok maradványa a Tagliamento mögött próbált meg fölsorakozni, azonban rövid idő múlva innen is vissza kellett vonulniuk. Az esőzésektől hirtelen iszonyatosan megáradt folyó azonban rövid időre feltartóztatta a német, osztrák és magyar csapatokat, ami így lehetőséget teremtett az olaszok számára, hogy a Piave folyó mögé rendezetten vonuljanak vissza és ott megszilárdítsák védelmüket. Ebben segítségükre volt, hogy az olasz hadsereg teljes összeomlása miatt bekövetkezett vészhelyzetet látva szövetségeseik sürgősen francia és angol csapatokat is átvezényeltek a Piavehoz. A központi hatalmak hadseregének nagy része november 10-re felfejlődött a Piave alsó szakasza mentén, az új olasz frontvonalat azonban itt már nem sikerült áttörni. A folyótól nyugatra fekvő hegységekben sem jártak már jelentősebb sikerrel a későbbi támadások, amiket így december elején leállítottak; és a Piave partján, valamint a hegységek déli szélén téli védelemre rendezkedtek be. A német hadosztályokat az év végéig a nyugati frontra szállították át. A megrövidült – de megerősített – frontszakaszon új, közel egy egész évig tartó állóháború alakult ki.
            A caporettói áttörés – más néven „caporettói csoda” vagy karfreiti áttörés – következtében az olasz hadsereg összeomlott, a központi hatalmak szinte a teljes frontszakaszon bő 100 km-t nyomultak előre, elfoglalva Olaszország északkeleti részét. Előrenyomulásukat az olaszok csak a tél beálltával, antant-szövetségeseik által küldött csapatok támogatásával tudták megállítani, a Piave folyónál. A súlyos kudarc után Cadorna lemondott, helyét Armando Diaz vette át; az újjászervezett (és egyéb antant-csapatokkal kiegészített) olasz haderő vezetését pedig ezentúl egy közös brit-francia-olasz haditanács intézte.
A „caporettói áttörés” elnevezés alatt a szakértők néhol csak az 1917. október 24. és 27. közti időszakot, máskor az október 24. és november 10. közöttit, megint máskor pedig az október 24. és december 2. közötti eseményeket értik. Akármekkora szakaszt is veszünk bele, az mindenesetre biztos, hogy ez az áttörés alapvető fordulatot és óriási mozgást hozott az addig (és utána is) abszolút állóháború jellegű olasz front alakulásába; és a hegyi terepen való frontáttörés világ-hadtörténelmi jelentőségű példájává lett.
Az 1917. október 24. és november 10. közötti harcokban az olaszok 340 000 katonát vesztettek (ebből 300 000 hadifogoly), és még 350-360 000 főnyi katonaszökevényt pedig messze a hátországban szedtek össze. Mindemellett az olaszok egyszerre elveszítették tüzérségük felét és még töméntelen sok hadifelszerelésüket. Németország és a Monarchia együttes veszteségei ezzel szemben 70 000 főt tettek ki (ami természetesen szintén igen súlyos véráldozat).
A központi hatalmak az áttöréssel közvetlen céljukat már az első pár napban elérték. A hosszú távú célt – az olaszok végleges legyőzését – azonban számos tényező miatt – az antant bőséges katonai és anyagi túlereje, a német csapatok átcsoportosítása, az utánpótlási nehézségek, stb. – sajnos a caporettói áttörés sem hozta meg számunkra…



2012. október 28., vasárnap

A Magyar Szent Korona Országai 1910


Magyarország vármegyéi – Szilágy, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód

            Hazánk – XX. század elején érvényes közigazgatás szerinti – vármegyéinek ismertetését ezúttal Szilágy, Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód megyékkel folytatjuk.
Emlékeztetőül a Magyar Szent Korona Országainak 1910 táján érvényes állapotáról:
Területe: 325 400 km2
Lakossága: 20 886 000 fő
Magyarság aránya: 48%

Szilágy
            E stilizált medvefejre emlékeztető megye (melynek „szemei” a megye két rendezett tanácsú városa, kis „pisze orra” pedig Kraszna település) ilyen néven hazánk egyik legfiatalabb vármegyéje. Noha területén a magyarság már a honfoglalás idején letelepedett, Szilágy vármegye helyén korábban Kraszna és Közép-Szolnok vármegyék osztoztak.
            Szilágy vármegye magába foglalja a hepehupás Szilágyságot, déli részére pedig a Réz- és a Meszes hegységek nyúlnak be. A Szilágyság mint tájegység egy külön néprajzi cikket is érdemelne (tervezem, hogy sort is kerítek majd rá). Jelenleg csak annyit jegyezzünk meg róla, hogy a Szilágyság egy „hepehupás” dombvidéki táj Erdély határán, melyet egykor sűrű erdők borítottak (ezeknek ma már szinte nyoma sincs). Neve is onnan származik, hogy régen a magyar nyelvben gyakran jellemző fafajták nevéből szóvégi „-gy”-vel (előtte egy magánhangzóval) képeztek erdőneveket (és folyóneveket), s így kapta e szilfás dombvidék is a Szilágy nevet. A Szilágyságot sűrű vízhálózat barázdázza keresztül, nevezetesebb folyói és patakjai a Szilágy, a Kraszna, a Berettyó, a Zilah, valamint a megye keleti szélén keresztülfolyó Szamos.
            Mint említettem, a Szilágyság a magyarok által egyik legkorábban benépesített területek közé tartozott. Hét évszázadon keresztül (még a tatárjárás után is) etnikailag meglehetősen homogén, túlnyomórészt magyarok lakta terület volt. Mindezt azonban a XVI-XVII. század háborús pusztításai drasztikusan megváltoztatták. A török-kor első évtizedeiben még 50 000 ember lakott a Szilágyságban (szinte mind magyarok), míg a Rákóczi-szabadságharc után már csak 33 000, ráadásul a román beköltözések miatt eddigre lassacskán kiegyenlítődött a területen élő magyarok és románok aránya. E szomorú vérveszteségek után a szilágysági magyarság kisebbségbe kerülésének útján a következő „lökést” a földesurak meggondolatlan és önző telepítéspolitikája adta. Olcsóbb munkaerő reményében ugyanis újabb román csoportokat telepítettek be Erdélybe, így ide is, aminek következtében a XIX. századra a Szilágyságban átbillent a népességi mérleg a románok javára. 1876-ban Kraszna és Közép-Szolnok megyékből, valamint Doboka vármegye egy részéből létrehozták Szilágy vármegyét. Az új vármegye lakosságának azonban már csak 37,9%-a volt magyar…Trianon következtében teljes területe Romániához került, azóta ez az arány még tovább romlott. 1968-ban, az új román megyék kialakításakor újból létrejött „Szilágy megye”, ez azonban a korábbinál kicsit keletebbre tolva, enyhén módosult.
Szilágy vármegye legjelentősebb települései Szilágysomlyó, Zilah és Kraszna voltak. Szilágysomlyó a fejedelemség korában Kraszna vármegye székhelye, valamint a Báthory-család somlyói ágának legjelentősebb birtokközpontja volt. Maga Báthory István fejedelem is itt született. Zilah pedig az 1876-ban létrejött Szilágy vármegye székhelye és legnagyobb városa lett (92,7%-ban magyar lakossággal). Ugyancsak Szilágy megye keleti részén, a Szamos közelében található a többszörösen híressé vált Zsibó, ahol 1705-ben a Rákóczi-szabadságharc egyik fontos csatája zajlott, valamint amely település a Wesselényiek birtokközpontjaként vált nevezetessé.

Szolnok-Doboka
            Szolnok-Doboka vármegye ilyen összetételben ugyancsak 1876-ban jött létre. Esetében azonban neve mindkét tagjának volt megyenév-előzménye, hiszen területét Belső-Szolnok vármegyéből és Doboka vármegye középső részéből hozták létre (valamint kisebb részt Kővár vidékéből).
            A korai Árpád-korban alakult ki a Szamos-Tisza-i sószállító útvonal mentén az egészen különleges „szerkezetű” Szolnok vármegye, melynek két tömbjét több száz kilométer választotta el egymástól. Belső-Szolnok megyének Szolnok vármegye egymástól távol eső két tömbje közül az Erdély szélén lévő sóbányák környékén kialakult keleti tömböt nevezték; megkülönböztetésül az ország belsejében a Tiszánál lévő Külső-Szolnoktól. Az Árpád-kor után Belső-Szolnok megye is szétvált két részre: Belső- és Közép-Szolnokra. Belső-Szolnok ekkortól kezdve az erdélyi vajda fennhatósága alá tartozott. Belső-Szolnok gyéren lakott, de ásványkincsekben gazdag terület volt. Legjelentősebb az itteni só volt, melynek legfőbb bányája Désaknán létesült. A megye déli része a Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelés több fontos eseményének volt színhelye. A vármegye székhelye a Kis- és Nagy-Szamos összefolyásánál elterülő Dés volt.
            Doboka ugyancsak elég képtelen formájú vármegye volt. Ez ugyan egy tömbből állt, ám egészen furcsa alakban: a K-Ny irányban hosszan elnyúló megye körülbelül 150 km hosszú, ám mindössze 20-30 km széles volt. Nem is csoda, hogy később lassan „feldarabolódott”, egyes részeit fokozatosan a szomszéd, illetve újonnan kialakuló megyékhez csatolták. Doboka vármegye megszervezője egyébként a névadó Doboka volt, Csanád vezér apja. A megye székhelye először Doboka vára volt (a Szent István idején épült négy erdélyi királyi vár egyike), később Bonchida, még később pedig Szék. Egykor Doboka megye területén feküdt (később Kolozs vármegyéhez került át) az a bizonyos Nagyesküllő nevű falu is, mely arról nevezetes, hogy miután Töhötöm (Tétény) vezér legyőzte az erdélyi blakok vezérét, ''Gelou''-t (Gyalu), Erdély blak lakói itt tettek hűségesküt a győztesnek, és a helyet ennek emlékére nevezték el Esküllőnek. (A névhasonlóság miatt sokáig azt hitték (illetve saját származás-elméletük "alátámasztására" a román történészek többsége máig szajkózza [alaptalanul]), hogy a blakok a "vlach"-okkal, tehát az oláhokkal (románokkal) azonosak. Mára bebizonyosodott, hogy a honfoglalás idején itt élő blakok keleti, törökségi eredetű népek voltak, tehát semmi közük nem volt a környékre bő 400 évvel később beszivárogni kezdő románokhoz.)
            1876-ban az egykori Doboka vármegye keleti részét Szilágyba, nyugati részét Beszterce-Naszódba olvasztották, középső részéből, valamint Belső-Szolnokból pedig létrehozták Szolnok-Doboka vármegyét, melynek székhelye Dés lett. Szolnok-Doboka megye területe (1910-ben) 4786 km2 volt, lakossága 251 900 fő, melynek ekkor már csupán 20,7%-a volt magyar. A megye két rendezett tanácsú városa Dés és Szamosújvár volt, mindkettő közel 70%-ban magyar lakosságú. Désről már volt szó; Szamosújvár pedig egyrészt arról volt nevezetes, hogy az erdélyi örmények központja volt („Örményváros”-nak is nevezték), másrészt hírhedt várbörtönéről volt ismert (Rózsa Sándor is itt végezte).

Beszterce-Naszód
            Az északról a Radnai-havasok, délről a Kelemen-havasok által határolt Beszterce-Naszód vármegye szinte teljes területét zordon hegyvidékek borítják. Egyetlen lankásabb része a délnyugati csücske, itt alakult ki (a folyója nevét felvevő) Beszterce városa is. A várost 1200 körül alapították az e vidékre akkortájt betelepített szászok – csak ők Besztercét eredetileg „Nösen”-nek nevezték. A későbbi vármegye másik legjelentősebb települése Radna volt, melynek környékén az Árpád-kori Magyarország legfontosabb ezüstbányáit művelték.
            E két város és környéke tehát főként német anyanyelvűkkel népesült be; majd tágabb környezetével együtt „Beszterce vidéke” néven önálló szász kerületté alakult, kiváltságos jogokkal, saját hatóságokkal és királygróffal.
Az 1241 tavaszán betörő tatárok kegyetlen pusztítást vittek végbe a vidéken, Besztercén és Radnán is több ezer ember gyilkoltak le. E tragikus eseményeket azonban a gazdag városok viszonylag hamar kiheverték, a lemészárolt lakosok helyére új német telepesek érkeztek. Beszterce-Radna vidéke így egészen a XX. századig Észak-Erdély legnagyobb összefüggő, szász lakosságú területe maradt.
A kormányzóságról való lemondásáért cserébe 1453-ban Hunyadi János kapta meg – a szász önkormányzat sérelmére – örökletes főrendi címként (állítólag ez az első ilyen volt Magyarországon) a „besztercei grófságot”, amely lényegében azt jelentette, hogy a Hunyadi-család grófságként birtokba kapta a besztercei szász kiváltságos területet. Ez az állapot azonban nem tartott nagyon sokáig, mert Hunyadi Mátyás 1465-ben a grófságot megszüntette és helyreállította a szászok autonómiáját.
A XVI-XVII. század fordulóján a román betörések és  Basta rablóhadjáratainak következtében a szász (és magyar) lakosság megfogyatkozott, helyükre tömegesen települtek be románok.
A terület nagyja (Naszóddal és Radnával együtt) 1764-ben az erdélyi határőrvidék része lett és katonai igazgatás alá került, csupán Beszterce város és közvetlen környezete maradt autonóm terület, ahova a vidék megmaradt szász lakosságának nagy részét át is költöztették.
A kiegyezés után Beszterce vidékének kiváltságait megszüntették, majd a területet 1876-ban a szomszédos megyék rovására néhány irracionális nyúlvánnyal toldották meg – főként délkeleten, az országhatár mentén – és Beszterce-Naszód néven önálló vármegyévé szervezték. Székhelye a Borgói-hágó felől érkező és más utak kereszteződésében kiváló fekvést talált egykori vásárhely Beszterce lett. Az egykori gazdag város azonban a vasút kárvallottja lett, ugyanis a főbb vasúti vonalak elkerülték, és a mellékvonalak is csak viszonylag későn értek el ide, így a kereskedelmi forgalom elterelődött innen.
A XX. század elején a megye lakosságának 8,4%-a volt magyar és 20%-a német, Beszterce városának pedig 21,3%-a magyar és 44,1%-a német (a többi nagyrészt eddigre már román).
Trianon következtében Beszterce-Naszód vármegye teljes egészében Romániához került. A második bécsi döntésnek köszönhetően 1940-44 között újra Magyarország részévé lett, a háború után azonban megint Romániának ítélték.

2012. október 7., vasárnap

Betyárok


A leghíresebb betyárok áttekintése

            Betyároknak hagyományosan azokat az újkori Magyarországon élt útonállókat, zsiványokat, bujdosó rablókat, fosztogató szegénylegényeket nevezzük, akik köré az utókor történeteiben – esetenként már saját korukban – különféle „legendák”, mondák szövődtek.
            Magyarországon a kóborlásból, fosztogatásból élők számának rohamos növekedése először a XVII-XVIII. század fordulóján kezdett súlyos társadalmi problémát jelenteni. Az elbocsájtott végvári katonák tömegei, bűncselekmények miatt vagy „politikai okokból” bujdosó szegénylegények, az elavult osztrák katonaállítási rendszer által „kitermelt” katonaszökevények, munkátlan csavargók, valamint a fokozatosan növekvő számú (és így egyre szegényebb) zsellérek adták a társadalmi bázisát az ekkoriban kialakuló „betyárvilágnak”. Voltak persze olyanok is, akik egyéni tragédiájuk, szerelmi csalódásaik, kisebb bűneik miatt sodródtak bele a betyárok életébe. A hírhedt betyárok legtöbben a Dél-Alföldről (nevezetesen Csongrád megyéből) származtak és arrafelé is követték el rablásaikat. Bár betyárok Erdélyben is voltak, innen igazából senki sem emelkedett ki közülük olyan idealizált hőssé, mint  például az Alföldön.
            A betyárok egy része népi hőssé vált, – főként akik a magyar szegény emberek szempontjából „jó” ügyért álltak ki; például az elnyomó osztrák zsandárok, vagy pökhendi gazdag urak kárára cselekedtek, a magyar szabadságért küzdöttek, vagy szomorú és jogosnak érzett okokból kifolyólag váltak betyárrá, netán valóban a szegényeket és elesetteket segítették –, többségük azonban az emberek által rettegett és a korabeli köztudatban is gazembernek tekintett zsivány volt. Az elszaporodó lótolvajok, útonállók, gyilkosok, vásárokban és kocsmákban verekedő betyárok súlyos veszélyt jelentettek az ország rendjére és békéjére, az emberek biztonságára. Hogy a korábban szinte mindenki által elítélt, haláluk után pedig hamar elfelejtett betyárok után a XIX. század derekán sok „derék betyárt” is számontartottak, az annak is köszönhető, hogy a szabadságharc és a kiegyezés közötti osztrák elnyomás idején már/még érdemnek számított a hatalmat és annak képviselőit kijátszani. Természetesen nem feltétlen jó tettei miatt vált valaki hírhedt betyárrá: sok esetben talán csak arról volt szó, hogy valaki oly régóta és oly ügyesen csúszott ki mindig a zsandárok kezei közül, hogy lassacskán már országszerte elkezdték kalandos történeteit elbeszélni, mindig egy kicsit jobban kiszínezve… A „klasszikus” magyar betyárvilágnak a kiegyezés után szakadt vége. Az 1868-ban kinevezett kormánybiztos Ráday Gedeon nagy apparátussal, kérlelhetetlen következetességgel és gyakran kegyetlen szigorral – de eredményesen – számolta fel a vidék életét megkeserítő betyárvilágot.
            Noha a betyárok (egy-két legendás kivétellel) nem váltak olyan nemzeti hősökké, mint a Balkánon a törökök ellen harcoló megfelelőik; sokuk személyével kapcsolatban mégis számos népköltészeti mű, ballada, monda, dal, regény, játék és tánc keletkezett. Ezek egy része valós eseményeket vagy jellemvonásokat örökít meg, mások pusztán mesének tekinthetők.
            A betyároknak több fajtáját is megkülönböztethetjük, több szempont szerint is. A „gyalogbetyárokat” –  akiknek se lova, se felszerelése nemigen volt – például nem sokra tartották, míg a lovas betyárok egy sokkal „előkelőbbnek”, elismertebbnek tekintett kategóriát képviseltek. A betyárok megkülönböztetése azonban sokkal értelmesebb cselekedeteik alapján. Be kell valljuk, hogy a betyárok többsége közönséges bűnöző volt. Legrosszabbjaik – akiket nemzeti nagyjaink is a magyarság egyik legkártékonyabb ellenségének tekintettek – gátlástalanul fosztogattak, válogatás nélkül gyilkoltak és kegyetlenkedtek, egyetlen céljuk a zsákmányszerzés volt. Az úgynevezett „futóbetyárok” ellenben sajnálatra méltó, üldözött szegénylegények voltak, akiknek élete az állandó bujdosásból, menekülésből, alkalmi bűncselekményekből állt. A betyárok legnevesebb „fajtáját” pedig azok legendává vált „derék, igazi betyárok” alkották, akik hírhedtek voltak az elnyomó hatalom kijátszásáról, és híresek a szegények segítéséről, bátorságukról és epekedő leányok sorának szerelméről. Az efféle betyároknak utólag még bűneiket is elnézték, sőt, kisebb bűncselekményeik, melyek a szegény társadalmi rétegek szemében az igazság érzetét keltették, még valódi virtusszámba is mentek. Nyilván a fennmaradt betyármondák többsége róluk, ez utóbbi „kategóriáról” szól, mégha legtöbbször kissé kiszínezve és a pozitív cselekedetek, valamint jellemvonások felnagyításával is. A „betyárromantika” e leghíresebb alakjait, azokat a nép hőssé vált betyárokat vesszük most sorra néhány mondatban, akiknek bár bűneik elvitathatatlanok, bizonyos cselekedeteikből kifolyólag mégis a szegény emberek által tisztelt hősökké váltak.

Angyal Bandi (1760–1806)
            Angyal Bandi, a legrégebbről ismert, országos hírű igazi betyár – persze voltak előtte is közismert betyárok, azonban amolyan „klasszikus”, országos hírű lovas „derék” betyárként ő volt az első.
Ónody András néven, Sajószentpéteren látta meg a napvilágot; és amiben még kitűnik betyár elődei és utódai közül: ő nemesi származású volt. A róla fennmaradt számtalan történetnek épp ez volt az egyik pikantériája, mivel az embereket kiemelten foglalkoztatta az „úri betyár” története.
Nem tudni, hogy az iskolázott, négy nyelvet beszélő, nemes származású Ónody András miért sodródott a „betyáréletbe”. Az 1780-as évektől kezdve lovakat lopott (általában a Hortobágyról), orgazdasággal foglalkozott, várásokat szalajtott szét. 1787-89-ben két évet ült a kassai börtönben – nyolc évi büntetésének ilyen fokú enyhítését is nagyrészt származásának és rokoni kapcsolatainak köszönhette. Szabadulása után felkereste régi cimboráit, folytatta korábbi életmódját. Rablásait főként Borsod, Gömör és Abaúj megyékben, valamint a Hajdúságban, a Hortobágyon és a Nagykunságban követte el; több megyében körözték. 1799-ben ismét két évre ítélték az ekkor már Angyal Bandiként ismert Ónodyt, azonban mivel önszántából nem vonult börtönbe, ezért országos körözést adtak ki ellene. Az időközben négy évre súlyosbított börtönbüntetését azonban már nem kezdte meg, mert 1806 novemberében, bujkálás közben egyik birtokán meghalt kelevényben.
Angyal Bandit jó kiállású embernek tartották; jellemző volt rá, hogy cifra pásztorgúnyában járt, borzas bajszát pedig pödörve viselte. Halála után ő lett a lovas betyár mintaképe, sok szegénylegény és bujdosó példaképévé vált, akik közül többen nevét is felvették.

Juraj Jánošík (1688–1713)
            A magyarországi nemzetiségek közül kétségkívül a rácok (szerbek) álltak legközelebb a betyáros életmódhoz, a rablásból és gyilkolásból való önfenntartáshoz. És bár alighanem a legtöbb nemzetiségi betyár közülük is került ki, a szerb banditák túlnyomórészt véreskezű, kegyetlen gyilkosok voltak, akikről magyar embernek nem sok oka lett volna meséket zengeni. Valószínűleg ezért lehetséges, hogy a leghíresebb nemzetiségi betyár – még ha nem is tartozik a „klasszikus” betyárok típusához – a Magyar Királyság egyik békésebb természetű népéből, a tótok (szlovákok) közül került ki.
            Ő volt Juraj Jánošík, aki Juro, vagy magyarosan Jánosik György néven is ismert. A Trencsén vármegyei Terhelyen (akkoriban Tyerchova) született. 18 évesen beállt Rákóczi seregébe. A trencséni csatában fogságba esve, kényszersorozás útján a császári seregbe került, ahol megismerkedett egy hírhedt zsiványkapitánnyal, akinek 1711-ben beállt a Kiszucai-hegyekben bujdosó bandájába. Jánošík később maga lett a betyárcsapat kapitánya, melynek élén a Felvidék hegyei közt folytatta rablásait, valamint Lengyelországból csempészett lovakat. 1713 márciusában elfogták és Liptószentmiklóson kegyetlenül (horoggal átszúrással) kivégezték.
            Később, mikor a születő szlovák nemzeti mozgalomnak példaképekre volt szüksége, Jánošík alakja fokozatosan az elnyomás elleni szimbólummá, sőt, „szlovák nemzeti hőssé” magasztosult.

Zöld Marci (1790–1816)
            Berettyóújfaluról származó híres alföldi, sárréti betyárvezér. Bátor lovas és vakmerő zsivány hírében állt, aki kifosztotta az uraságokat és vonzó külseje miatt a lányok kedvence is volt. 1816 késő őszén a fegyverneki pusztában társaival együtt elfogták és felakasztották. Személye rövidesen a magyar irodalom, a betyárballadák és a ponyvaregények egyik leggyakrabban ábrázolt alakjává vált, esetenként még népművészeti alkotásokon is megjelent…

Rózsa Sándor (1813–1878)
            Kétségkívül a leghíresebb betyár.
            A szegedi tanyavilágban született, egy híres lótolvaj fiaként. Első bűntettét 23 évesen követte el két társával: elloptak két tehenet, amiért Rózsát másfél évi börtönbüntetésre és háromhavonkénti 25 botütésre ítélték. Ő azonban 10 hónap után megszökött a szegedi börtönből és amolyan tipikus „futóbetyárrá” vált, akinek élete az állandó menekülésből, a pusztában és tanyákon való bujkálásból állt. Lovakat és marhákat hajtott el, tanyákat és udvarházakat rabolt ki, katonákat és más hivatalos személyeket megölt. A folyamatos üldöztetésbe belefáradva 1844 végén kegyelemért folyamodott, kérvényét azonban elutasították.
1848 őszén Kossuth engedélyével és menlevelével szabadcsapatot szervezett a szerbek ellen, azonban 150 fős csapatát fegyelmezetlenség miatt pár hónapon belül feloszlatták. Alighanem a szabadságharcban való részvétele is hozzájárult ahhoz, hogy később oly nevezetes népi hőssé vált. Az időközben letelepedő és megházasodó Rózsa Sándort azonban a szabadságküzdelem második felében már hiába kérték csapata újjászervezésére, mert a békés útra térő bandavezér azt állította, hogy mióta becsületes ember lett, korábbi társai kutyába sem veszik.
A szabadságharc leverése után – amikor már forradalmi szervezkedéssel is vádolták – ismét menekülnie kellett (melynek során családját hátrahagyva, az elfogására érkező egyik katona megölése árán tudott meglépni) és fejére kirívóan magas, 10 000 ezüstforintos vérdíjat tűztek ki, valamint háromnyelvű, országos körözőlevelet adtak ki. A hajtóvadászatok mellett különféle szigorú intézkedéseket is foganatosítottak az ekkor már legendás betyár elfogása végett: például súlyos büntetésre számíthatott mindenki, aki egy betyárnak szállást vagy élelmet adott. Letartóztatták Rózsa Sándor feleségét is, ám értékelhető információkat tőle sem tudtak szerezni férje hollétéről. Éveken át hiába üldözték. Egyre szorult a hurok, mindenkit letartóztattak, akinél Rózsa Sándor megfordult (noha a nevét óvatosságból ekkoriban nemigen mondta ki senki), minden apró jelből próbáltak a nyomára bukkanni, egy alkalommal pedig két vadászó pandúr majdnem véletlenül találtak rá, ám őket néhány puskalövéssel elzavarta. Rejtőzködés, váratlan felbukkanások, kalandos szökések, lövöldözések, lovas üldözések…ezek jellemezték Rózsa Sándor ekkori életét. Végül a betyárvezér szemében gyanúba keveredett a Rózsát sokszor megmentő és bújtató egyik gazda, akit ezért Rózsa felelősségre akart vonni. Az incidens azonban dulakodássá fajult, melynek során Rózsa egykori segítője halálos sebet kapott, a gazda felesége viszont fejszével fejbecsapta, majd a szomszédok segítségével megkötözte az eszméletlen betyárt. 1857 derekán így – a sors különös fintoraként egykori társa és egy asszony révén – került fogságba az évtizedeken át hasztalan üldözött, hírhedt Rózsa Sándor.
            Először kötél általi halálra, majd a császár kegyelméből életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A hírhedt kufsteini várban, később pedig a theresienstadti börtönben raboskodott, szigorú őrizet alatt. 1868 áprilisában azonban mindenki meglepetésére – Mária Valéria hercegnő születésének alkalmából – váratlanul amnesztiával kiengedték.
            Rózsa Sándor mindig szerette az igazságot – a maga érzete szerint persze. Az ő esetében valódi értelme volt a „betyárbecsületnek” is. Ártatlan embereket igyekezett nem bajba keverni és legtöbbször a jómódúaktól lopott, a szegényeket, valamint az őt segítőket pedig gyakran megjutalmazta, ígéreteit megtartotta. A zsákmányt társaival egyenlően osztotta szét, saját magának sosem juttatott többet. Tulajdonképpen rendkívül igazságszerető ember volt, csak a módszerei nem illettek modern, rendes ország kereteibe. 1868-as szabadulása után sokak meghökkenésére Pestre utazott, és azt kérte a miniszterelnöktől, hogy hadd lehessen pandúr és ő, a betyárvilág alighanem legjobb ismerője, ezután hadd üldözze a törvényszegőket. Kérését azonban írástudatlanságára hivatkozva elutasították. Így Rózsa hiába próbált jó útra térni, rövidesen ott folytatta, ahol elfogatása előtt abbahagyta. Társaival postakocsikat raboltak ki, vonatokat siklattak ki, lövöldözésekbe keveredtek. Megsebesülésekor elfogták, de a várbörtönből megszökött. 1869 januárjában aztán Ráday Gedeon csellel Szegedre csalta és ott elfogatta. Halálra ítélni nem merték, mert tudták, hogy a szegények nagy „szabadsághőse” azon nyomban mártírrá válna. Így végül életfogytiglani börtön lett a sorsa. A hírhedt szamosújvári börtönbe szállították, ahol egészsége leromlott és a „betyárkirály” tömlöcben halt meg, tüdőbetegségben, 1878. november 22-én, 65 éves korában.
Rózsa Sándor már a saját korában is legendává vált. Nevét ismerték az országhatárokon túl is, életéről és kalandjairól irodalmi művek születtek. Mondák, népdalok, tetteit és kalandjait elbeszélő történetek egész tömkelege fűződik nevéhez. Sötét hajú és bajszú, szigorú tekintetű ember volt. Betyártettei főként az Alföldhöz (különösen a Dél-Alföldhöz) kapcsolódtak, ám országszerte tudták, hogy semmi jót nem jelent, ha „Rózsa Sándor összevonta a szemöldökét”…Mondták róla, hogy soha senki nem hallotta káromkodni, és mondtak még persze sok mást is, aminek jó ha a fele igaz. Azt mindenesetre senki nem vitathatja el tőle, hogy ő lett hazánk leghíresebb, legtöbbet emlegetett, igazi kalandos életű betyárja.

Sobri Jóska (1809–1837)
            Sobri Jóska, másként: Zsubri Jóska, eredeti nevén: Pap József, egy kanász fiaként látta meg a napvilágot a Sopron melletti Sobor majorban, melyről későbbi nevét is kapta. Betyárcsapatával híres, rajtaütésszerű rablótámadásokat hajtottak végre a Dunántúlon, egy ízben még császári ezredes kastélyát is kifosztották. 1837. február 17-én (Tolna és Somogy megye találkozásánál) a Lápafő határában lévő erdőben kerítették be Sobri Jóskát, a hírhedt dunántúli betyárt és csapatát a zsandárok. Végsőkig elszánt tűzharc alakult ki az erdőben, a sarokba szorított betyárok még sebesülten sem adták meg magukat. Miután Sobri embereit a zsandárok – súlyos veszteségek árán – sorra lelőtték, a sebesült bandavezért pedig egyre szorosabban körülvették, kilátástalan helyzetét látva Sobri Jóska egy fának támaszkodott és szíven lőtte magát.
            A közismerten helyes, magabiztos, hetyke és halált megvető bátorságú Sobri Jóska mindössze 27 éves volt. Alighanem Rózsa Sándor után a leghíresebb magyar betyárrá vált. Sobri azonban kétes hírnevét sokkal rövidebb életidő alatt „érdemelte ki”, mint Rózsa Sándor. A Dunántúl rettegett betyárja, Sobri Jóska neve körül is valóságos kultusz alakult ki: balladák, mondák, népdalok és táncok őrzik emlékét, a róla szóló népballadák pedig idővel őt is afféle tulajdonságokkal ruházták föl, mint például, hogy csak a gazdagokat bántotta, a szegényeket pedig segítette, és hasonlók.

Vidróczki Márton (1837–1873)
            Legendás mátrai betyár. A Heves megyei Mónosbélről származott, apja juhász, ő maga pedig gyermekként kondásbojtár volt. 1859-ben besorozták, ám ő megszökött a katonaságtól és betyárnak állt. Egyszer Verpeléten elfogták és becsukták, ám néhány év múlva a börtönből is megszökött. A Mátrában és vidékén kalandozott, rendszerint csak a gazdagoktól rabolt, a szegényeket nem bántotta (de volt, hogy nemes úr életét is pont ő mentette meg). Ha máshonnan nem, „A Vidrócki híres nyája
Csörög-morog a Mátrába…” kezdetű dalból szinte mindenki ismeri nevét. A hiedelem szerint derék, puskákkal bőven felszerelkezett ember volt, akin ráadásul nem fogott a golyó…Állítólag egyik bandatársa ütötte agyon álmában, Mátraverebély határában. Egerben helyezték örök nyugalomra.
            Számos monda kering kalandjairól, mulatozásairól és haláláról – főként a Mátra vidékén –, valamint gyönyörű szép, gazdag szerelméről, akivel sosem teljesedhetett be szerelmük…

Bogár (Szabó) Imre (1842–1862)
            Eredeti nevén Szabó Imre a kiskunsági Bócsán született. Már apja is útonálló volt, akit aztán egy gazda lőtt fejbe. Bogár (Szabó) Imre mégsem volt született bűnöző, kisebb vétkek gyanúja miatt keveredett súlyosabb rablásokba. Rövid élete alatt főként a Duna-Tisza közén ténykedett, de rabolt a Dél-Alföldön, és elvétve a Dunántúlon is. 1862 nyarán esett fogságba, mely után Pesten azonnal ki is végezték. Tettei és korai halála országos hírnevet szeretek neki. Az alig 20 éves legény kivégzése nagy érdeklődéssel és sajnálattal kísért esemény volt, virágkoszorúval a kezében lépkedett vesztőhelyére. Daliás termetű, szinte gyermeki arcú ifjú volt, akiről nemcsak a mondák és a lányok, de a korabeli újságok és beszámolók is megjegyezték, hogy milyen lenyűgözően szép külsejű és arcú fiatalember volt.

Savanyú Jóska (1845–1907)
            Másképp: Savanyó Jóska, híres bakonyi betyár. A Vas megyei Izsákfán született. Birkalopással kezdte, majd betyárnak állt és egyre durvább bűncselekményekbe keveredett. Híressé vált tetteit jórészt 1878 és 1884 között követte el. Nevezetes monda vele kapcsolatban például Bezerédy István gróf kirablása. Bandájával főként a Bakonyban, illetve Vas, Veszprém és Zala megyék teljes területén kalandoztak. Szőkés szőrzetű, igen alacsony, ám erős testalkatú férfi volt. Öccse is betyárnak állt, ám őt a pandúrok 1879-ben lelőtték. Savanyú Jóskáék főként kisnemeseket, valamint tehetősebb parasztokat és kereskedőket támadtak meg. Elkövetésükre jellemző volt a kegyetlenség, áldozataikat legtöbbször brutálisan megverték vagy megkínozták. Többször letartóztatták, többször volt börtönben is. Ez azonban még kisebb bűntettei idején volt, ezért hamar kiengedték. Később bandájával már egyre súlyosabb rablásokat, sőt gyilkosságokat is elkövettek, és Savanyú az ország legkeresettebb betyárjává vált. Sokáig mégsem tudták kézre keríteni a Bakony erdeiben bujkáló betyárvezért. Végül 1884 májusában a halápi csárdában – egy bojtár csalta oda őket (és italukba altatószert is kevert), akinek a bátyját Savanyúék lőtték agyon – mulatozás közben fogták el Savanyú Jóskáékat.
Savanyú Jóska 17 évet ült az illavai, majd még 5 évet a váci börtönben. 1906-ban szabadult, amikor a váci püspök kérelmére kegyelmet kapott. Szabóműhelyt nyitott, ám reumája miatt ekkor már olyan kibírhatatlan fájdalmai voltak, hogy rövidesen öngyilkosságba menekült.

Sisa Pista (1846–1910)
            Benkó István néven született Nógrád megyében, egy Szécsénytől délkeletre fekvő tanyán. Gyermekkorában juhászbojtárként dolgozott. „Sisa” ragadványnevét állítólag arról kapta, hogy csintalan, rosszcsont gyerek volt. Az általa őrzött nyájakból eltűnő juhok miatt (az első ilyen esetet sosem ismerte be, hogy valóban lopott volna) először a nógrádsipeki pandúr őrmester brutálisan megverte és megkínozta szerencsétlen gyereket, később pedig egy évre börtönbe is került. Kiengedése után fél évvel újabb lopások miatt megint börtönbe zárták, ahonnan azonban egy hónap múlva megszökött. Ekkor (1873-tól) kezdődött igazi betyárélete, társakat keresett maga mellé, és velük együtt rabolt ki vagyonos kocsmárosokat, molnárokat és más jómódú embereket Nógrád, Hont és Heves megye területén. Mondják, hogy a maga módján szeretett tréfálkozni és hogy tulajdonképpen ő maga sosem rabolt: mindig csak felszólította áldozatait pénzük átadására, akik azt ijedtükben oda is adták. 1873 novemberében követte el egyetlen emberölését: a nógrádsipeki kocsmában mulattak a betyárok, amikor megjelent Sisa Pista egykori megkínzója, az állásából azóta (kegyetlenkedései miatt) elcsapott pandúr őrmester, akinek Sisa részegen egy késsel elvágta a nyakát. (A holttestre pedig egy magyarázó levelet és a temetésre szánt pénzt helyezett el.) A gyilkosságért fejére vérdíjat tűztek ki és több megyében üldözőbe vették. Végül mégsem a pandúrok, hanem uradalmi intézők ismerték föl és fogták el egy egerbaktai csárdában.
            Kereken 21 évet ült börtönben. Először rövid ideig Egerben és Balassagyarmaton, majd sok éven át Lipótváron és Illaván. Eleinte sok probléma volt dacos, indulatos viselkedésével, a neki ártókon mindig igyekezett bosszút állni, a többiekkel szemben viszont jószívű és barátságos volt. A hosszú börtönévek alatt lassan „megszelídült”, beletörődött büntetésébe és megbánta bűneit (bár a hosszú büntetés tudata mindig fájt neki), a börtön szabóműhelyében pedig szorgalmasan dolgozott. 1894 utolsó napjaiban szabadult.
            Nógrádverőcén, Drégelypalánkon és Bernecebarátiban dolgozott lóápolóként, háziszolgaként, majd vadőrként. 56 évesen meg is házasodott. Az egykor szőke, bajszos és indulatos Sisa ekkor már szelíd, ősz, szófukar öregember volt, aki múltját szégyellte, viszont annál kedvesebben beszélt uráról és úrnőjéről. Vele mindig jóságos utolsó urának – hálája jeléül – halála előtt selyempapírba csomagolva elküldte kedvenc betyárfokosát. Sisa Pista egyike volt azon kevés betyárnak, aki se nem erőszakos halállal halt meg, se nem börtönben végezte; hanem végleg jó útra tudott térni s így idősen, becsületes öregemberként fejezhette be életét.

2012. szeptember 18., kedd

Küzdelem a török terjeszkedés ellen

A nikápolyi csata 

 Az 1300-as évek második felében egy új hatalom jelent meg a Balkán-félszigeten, mely rohamos terjeszkedésbe kezdett Európa délkeleti végén: az Oszmán Birodalom. A törökök viszonylag gyors előrenyomulását nem csak sajátos hadviselési technikáik, hanem az is segítette, hogy az életképtelen kis balkáni államok egymással is állandó háborúskodásban álltak, így pedig könnyű prédát jelentettek az „országocskáikat” fokozatosan bekebelező oszmánoknak. 
 A szerbek 1389-es sorsdöntő rigómezei veresége, majd a gyenge havasalföldi román vajdaság néhány évvel későbbi behódolása következtében a Magyar Királyság közvetlen szomszédságba került ezzel az új, török fenyegetéssel. Bár Magyarországnak ekkor még csak a török vazallusok révén lett közös határszakasza az oszmánokkal, és a portyázó csapatokat is többnyire hamar szétverték, az ország addig virágzó – és színmagyarok lakta − gazdag déli (főként dél-bánáti) települései már az 1390-es években pusztulásnak indultak a török betörések következtében.
 A középkori Szerbia sorsát megpecsételő rigómezei csata után Zsigmond magyar király évente vezetett hadjáratokat a törökök ellen, ezzel próbálván megtorolni és elejét venni szüntelen fosztogatásaiknak. E hadjáratok kisebb, látszólagos sikereket hoztak. Elfoglaltak néhány várat, sőt, 1392-ben Zsigmondnak már egy kisebb nemzetközi hadjáratot is sikerült összehoznia – azonban a döntő összecsapás elől a török szultán kitért, így sok eredménye ennek sem lett −, majd az 1395. évi hadjárattal visszaültette trónjára a törökök által elűzött és tőle segítséget kérő Mircea havasalföldi vajdát. 
 Mivel a török veszélyt ezzel megtörni nem sikerült, Zsigmond nagyszabású diplomáciai tevékenységbe kezdett számos európai országgal. (Ha hadvezérként inkább kudarcok is kötődtek Zsigmond személyéhez, be kell látnunk, hogy a diplomácia terén viszont rendkívül tehetséges volt.) Ennek eredményeképp sikerült megszerveznie egy hatalmas nemzetközi keresztes hadjáratot, a lovagi eszmények jegyében összefogó keresztények lényegében utolsó ilyen nagyszabású összeurópai vállalkozását, melyben Európa egyesült a fő ellenség, az oszmánok legyőzése és a kontinensről való kiűzése érdekében.
 A koalíciós hadsereg Zsigmond személyes vezetése alatt indult útnak 1396 nyarán Magyarországról. Orsovánál átkeltek a Dunán, és az utánpótlást is biztosító folyó déli partján haladva elfoglalták az útjukba eső kisebb várakat. Szeptember közepén értek Nikápoly vára alá, ahol a hadsereghez csatlakoztak − az őt trónjára visszasegítő Zsigmonddal szövetséges − Mircea havasalföldi hadai is. 
 A seregek létszámáról drasztikusan eltérő vélemények láttak azóta napvilágot. A kutatások jelenlegi állása és véleményem szerint a legvalószínűbb nagyjából 25 000 (maximum 30 000) fő körülire tennünk a keresztény sereg összlétszámát. Annyi viszont biztos, hogy e hadsereg gerincét a magyarok és a francia-burgund lovagok adták. A keresztény haderő közel felét (kb. 12 000 főt) a magyarok tették ki. A sereg fő ütőerejének azt a pár ezer páncélos lovagot tekintették, akik a lovagság „őshazájából”, Franciaországból és Burgundiából érkeztek; soraikban a legtapasztaltabb lovagokkal, legtekintélyesebb lovagi vezérekkel és leggazdagabb francia főurakkal. De a keresztes sereget gyarapította további, a franciákkal körülbelül megegyező összlétszámú nemzetközi kontingens, melyben Európa majdcsak minden nemzete képviseltette magát. Voltak ott szép számmal németek, angolok, lengyelek, csehek, itáliaiak, svájciak, johannita lovagok és mindenféle népek. Emellett csatlakoztak a Zsigmondnak lekötelezett román lovasok is, néhány ezer fővel. A Velencei Köztársaság ugyan harcosokat nem küldött, néhány hajóból álló flottát viszont szükség esetére rendelkezésre bocsájtott. 
 Meg kell jegyeznünk, hogy e keresztény nemzetközi hadsereg nem csak létszámra képviselt tekintélyes haderőt, hanem „minőségre” is: zömét jól felszerelt és vastag páncélba öltöztetett harcosok, a kontinens legtapasztaltabb lovagi elitje és a résztvevő államok legharcedzettebb katonái alkották. Így a sereget látva nem tűnt alaptalannak még Zsigmond király azon híressé vált optimista megjegyzése sem, hogy „Annyi a lándzsánk, hogy az eget is fenntarthatnánk, ha ránk szakad!”.
 A hadjárat sikere azonban nem is a létszámon bukott el. Hanem a franciák önhittségén, akik ellenfeleiket és szövetségeseiket egyaránt lenézve, a keleti harcmodort viszont nem ismerve, sorra hozták ostoba parancsaikat, a pusztán saját dicsőségüket szem előtt tartó elhibázott lépéseket…
 Efféle elbizakodottság miatt torpant meg az óriási, ostromgépekkel is felszerelt keresztény had Nikápoly alatt. A vár ostroma elhúzódott. A keresztény feltételezésekkel ellentétben ezúttal I. Bajezid szultán sem tért ki az összecsapás elől, hanem Nikápoly csekély számú védőjét a végsőkig való kitartásra utasította, maga pedig gond nélkül átkelt a tengerszorosokon és a harmincezer főt is meghaladó seregével egyenesen Nikápoly felé vette az irányt. Az ütközet előtt csatlakozott hozzá a török vazallus Lazarevics István szerb despota 5000 főnyi páncélos lovasa is, akiknek később szintén fontos szerep jutott az összecsapásban. Az oszmán haderő létszáma így körülbelül 40 000 főre rúgott.
(I.Bajezid, "a Villám")

 Bajezid a Nikápoly körül felsorakozott keresztényektől délre elterülő dimbes-dombos vidéken állította fel seregét, elfoglalva a taktikai jelentőségű magaslatokat és elrejtve serege egyes részeit (például a szerbeket). Hogy gyorsaságával nem sikerült meglepetésszerűen lecsapni az ostrommal foglalkozó keresztényekre, az is csak amiatt hiúsult meg, mert a felderítést is pökhendien feleslegesnek tartó francia tábornagyokkal ellentétben Zsigmond kiküldött hírszerzői révén értesült a közelgő török hadseregről.
 A keresztény sereg hadrendjének felállítását a parancsnokok heves vitája előzte meg. A csata előtti haditanácson ugyanis homlokegyenest eltérő vélemények csaptak össze. A büszke franciák és burgundiak számára alapvető volt, hogy nekik kell a haderő élén állni és a lovagok elsöprő rohamával letiporni az ellenséget. Zsigmond azonban jóval megfontoltabb taktikát javasolt. Az előző évek harcaiban a magyaroknak és románoknak már volt alkalmuk valamelyest megismerni a törökök keleti jellegű taktikáját, így ők tisztában voltak vele, hogy a franciák által tervezett lovasrohammal nem lehet szétszórni az ügyesen manőverező török csapattesteket. Zsigmond nézete szerint a nagyszámú magyar és román lovasságot kellett volna az első vonalba állítani, hogy miután megzavarják a szpáhik harcrendjét, az utánuk rohamozó lovagok felmorzsolhassák az oszmán haderő szívét, a janicsárok ellenállását. Zsigmond tapasztalatokon alapuló észérveit azonban az elbizakodott francia és burgundi urak megbotránkozva utasították el, egyszerűen gyávasággal vádolva szövetségeseiket. Az óvatosabb taktikára és az ésszerű hadrend felállítására vonatkozó javaslatok tehát megbuktak a tekintélyes (és beképzelt) francia-burgundi lovagok önhittségén és büszkeségén. A csata napján így az első vonalban sorakoztak föl a francia-burgund lovagok, mögöttük a sereg nagy része: a magyar és más szövetséges páncélos lovasok, valamint gyalogosok és (a viszonylag csekély számú) íjászok, számszeríjászok. (Bár utóbbiak inkább csak védekezés esetén játszottak volna szerepet.) A szárnyakra a magyar és román könnyűlovasok álltak.
 A csatára Bajezid megérkezését követően, 1396. szeptember 25-én vagy 28-án került sor. A harc menetét pontosan nem ismerjük, azonban számos biztos információval rendelkezünk róla. Az összecsapás úgy kezdődött, hogy a török irreguláris erők felvonulását a franciák támadásnak vélték, ezért a franciákat vezető Philippe d’Artois – Zsigmond haditervének maradékát is felrúgva – azonnali rohamot rendelt el. (Az ütközetben d’Artois is elesett.) A török csapatok jól bevált taktikájukat alkalmazva szétváltak a janicsárok előtt, a közöttük előretörő lovagokat (és főként lovaikat) pedig a janicsárok szétlőtték (ekkoriban még nyilakkal). A nyílzáport túlélő lovagok pedig a janicsárok előtt emelt lovas-akadályoknál − földből és hegyes karókból emelt, illetve ásott sáncok − torpantak meg. A lovagok csapdába kerülve még megpróbáltak lovaikról leszállva harcba bocsátkozni, azonban a gyűrű eddigre bezárult körülöttük és a szpáhik rohama elsöpörte őket. Mivel a francia lovagok önfejűen, egyeztetés nélkül és idejekorán indították meg rohamukat, ezért a többi seregrész csak késve érkezhetett meg a csata forgatagába. Ennek ellenére, egy rövid ideig úgy tűnhetett, hogy a második harcrend lovasai mégis képesek lesznek megfordítani a franciák által elszúrt csata menetét. Ekkor azonban Bajezid bevetette a dombok fedezékében elrejtett szerb és török lovasokból álló tartalékait, akik oldalba kapták az öldöklő csatában küzdő keresztényeket, és ezáltal az összecsapás végképp az oszmánok javára dőlt el. A lovagsereg pusztulásáról érkező hírek pánikot keltettek a még épp csak felsorakozott keresztény tartalék erőkben; a menthetetlen szörnyű vérengzést látva a még harcba nem bocsátkozott magyar és román könnyűlovasok futásnak eredtek. (Mivel ők egyébként is a legtávolabb voltak, könnyűlovas jellegüknél fogva pedig a leggyorsabban tudták elhagyni a csatateret, ezért az adott helyzetben viselkedésük érthető is volt.) A teljes vereséget látva Zsigmond király és kísérete, valamint a johanniták nagymestere sietve a Dunába vágtattak lovaikkal, és a hajókhoz úszva, nagy kerülővel, több hónapos kalandos utazás útján tudtak hazatérni Konstantinápolyon és Dalmácián keresztül Magyarországra.
(Zsigmond menekülése a nikápolyi csatából)

 Zsigmondnak azonban „csak” az általa szervezett hadjárat kudarca miatti szégyent kellett egy életen át viselnie; sokkal rosszabbul jártak viszont alvezérei, katonái és az első vonalban harcoló lovagok. A véres összecsapás végére a nikápolyi csatateret 13 000 keresztény holtteste borította. A legsúlyosabb veszteséget nyilván az első vonalban harcoló – lovaiktól önként vagy kényszerűen megszabadult – lovagok szenvedték el, akiknek nem volt menekvés a gyilkos küzdelem legközepéből; de hasonlóan súlyos vérveszteség érte a második hullámban érkező derékhadat is. A nyílzáport, akadályokat és a török harcosok harapófogóját is túlélt vastag páncélos lovagok – kevés ilyen volt – viszont így is súlyos veszteséget okoztak a törököknek is, sőt, a sáncokon átjutva számos janicsárt is lemészároltak. A szultán – aki jelentéktelenül, de szintén megsebesült − erről tudomást szerezve éktelen haragra gerjedt, és az ütközet után több mint ezer foglyot végeztetett ki. A legtekintélyesebbeket és leggazdagabbakat azonban életben hagyta, szabadon eresztésükért pedig irdatlan pénzösszegeket követelt családjaiktól. Számos magyar főúr és ismeretlen katona halt hősi halált vagy esett fogságba a nikápolyi csatában. Török fogságba került maga a nádor, Jolsvai Leusták is, akinek – az ország leggazdagabbjai közé tartozó − családja még birtokaik jó részének elzálogosításával és eladásával sem tudták előteremteni a kiváltásához szükséges pénzösszeget, így az egykori nádor török rabságban halt meg néhány évvel később. A lovagvezérek közül életben maradt, azonban fogságba esett számos nagyúr, így például a burgundi trónörökös. Az ő kiváltása csak elképesztő méretű velencei kölcsönök révén vált lehetségessé: apja akkora összeget fizetett érte, mint amennyi körülbelül Zsigmond király egy évi magyarországi összes bevételeivel volt egyenlő… Ha nem is ekkora összegeket, de ugyancsak alig (vagy egyáltalán nem) előteremthető váltságíjakat fizettek ki a többi tekintélyes fogolyért is, melynek megfizetéséhez a magyar és a burgundi uralkodó is hozzájárult valamelyest.
 A nikápolyi csata sok szempontból történelmi tanulság és hadtörténeti sorsforduló volt. Ez volt a történelem során az első alkalom, amikor a magyar hadsereg a teljes szultáni fősereggel került szembe a harcmezőn. A győzelem lehetőségének elszalasztása nem rajtunk múlott – a következmények viszont hazánkra nézve lettek a legsúlyosabbak.
 A vereség legfőbb tanulsága Zsigmond számára az a felismerés volt, hogy e megváltozott erőviszonyok között a Magyar Királyság már nem tudja – még komoly nemzetközi támogatással sem – támadó hadjárat útján megtörni az Oszmán Birodalom erejét s a török fenyegetést elűzni a határoktól. (Bár Timur Lenk 1402-es keleti „közbelépésének” köszönhetően bő egy évtizedre a török veszély háttérbe szorult, azonban nem sokára fokozott intenzitással jelentkezett újból.) Hiába a jól felszerelt, erős lovagsereg is, ha nincs kellő tapasztalat az ellenség harcmodorával kapcsoltban és hiányzik a fegyelmezett összetartás. (Nyugat-európai történészek mind a mai napig hajlamosak cserbenhagyással, árulással és gyávasággal vádolni a hadjáratot szervező magyarokat, holott a franciák voltak azok, akik nem hallgattak a kelet-európaiak bölcs tanácsaira. Pedig ha a magyar és román tapasztalatokat összehangoltan egyesítették volna a fejlett haditechnikával és az egyébként jól képzett és felszerelt lovagi harcmodorral – akkor talán még a sikerre is lett volna némi esély.) Ezzel szemben a török oldalt jól begyakorlott hadmozdulatok, modern haditechnika, rég elfeledett keleti taktikai elemek és fegyelmezettség jellemezték. Ezért hát Magyarország számára nem maradt más, mint felkészülni a török rablókkal – esetenként hódítókkal – szemben megvívandó hosszú háborúra. Zsigmond többféle hadszervezeti reform révén igyekezett változtatni. Bevezette például a „telekkatonaság” intézményét. És ami a legfontosabb: a támadásról védekezésre való átállás jegyében kezdte el Zsigmond annak a masszív végvárrendszernek a kiépítését, mely aztán közel 130 éven át több-kevesebb sikerrel állta útját az Oszmán Birodalom hódításainak.
 A nikápolyi csata nem csak a török-ellenes háborúk mérföldköve volt, de egyúttal a lovagkor egyik utolsó nagy csatája is. A hadtörténészek hagyományosan azok a sorsdöntő összecsapások közt említik (1315: Morgarten, 1346: Crécy, 1396: Nikápoly, 1415: Azincourt, stb.), melyek a legélesebben világítottak rá a lovagi harcmodor alkonyára, és amelyek – más-más okok és szempontok miatt – végképp bebizonyították, hogy a megváltozott haditechnika és taktika következtében a korábbi évszázadok lovagi hadviselése immár a múlté.
(A csatához ezúttal nem készítettem térképet, mivel találtam a neten egy viszonylag elfogadható térképet hozzá.)

2012. augusztus 24., péntek

Magyarország földrajza

Alacsony-Tátra 

 Az Alacsony-Tátra a az Észak(nyugat)i-Kárpátok legnagyobb és legegységesebb kristályos tömege, (sőt, az egész Kárpát-medence egyik legnagyobb tömegű/térfogatú/terjedelmű hegysége). A hegység a Felvidék közepén húzódik, nagyjából Ny-K-i irányban, kb. 80-90 km hosszan. Délen a Garam, északon a Vág völgye, nyugaton a Stureci-hágó (1010 m), keleten a Popova-hágó (1055 m) határolja. Legmagasabb csúcsa a 2043 méter magas Gyömbér. 
 Neve könnyelmű következtetésekre késztethet. Tény, hogy alacsonyabb a Himalájánál. Sőt, a „másik”, „Magas-„ jelzővel illetett Tátránál is − természetesen – valamelyest alacsonyabb, azonban ettől még az Alacsony-Tátrát sem szabad lebecsülni, a maga 2000 méter feletti legmagasabb csúcsaival, hatalmas kiterjedésével és meredek hegyoldalaival. 
 Az Alacsony-Tátrát az Ördöglakodalma-hágó (1238 m) nagyjából középen osztja két részre. A nyugati rész valamivel magasabb, itt emelkedik a három 2000 méter fölötti csúcs is: a Gyömbér (2043 m), a Chopok (2024 m) és a Deres (2004 m). Mivel e fátlan csúcsok a hegység és az egész Felvidék közepe táján helyezkednek el, így tiszta időben innen pompás panoráma nyílik a Felvidék legtöbb hegységére (Liptói-havasok, Magas-Tátra, Gömör-Szepesi-érchegység, Nagy-Fátra, Árva-Liptói-mészkőhegység, stb.), melyeknek számos jellegzetes csúcsát föl is lehet ismerni innét széttekintve. A hegység keleti felének legmagasabb orma az egész hegység legkeletibb szélén afféle saroktoronyként emelkedő Király-hegy (1948 m), melynek oldalában a Garam, a Fekete-Vág, a Hernád és a Gölnic forráságai fakadnak. Az Alacsony-Tátrára jellemző, hogy északi oldala meredekebb és sziklásabb, míg a déli lejtők kissé hosszabbak és lankásabbak. Az északi oldalon található a híres Deményfalvi-jég- és cseppkőbarlangrendszer. A déli oldalon pedig a Sebes-ér völgyében van a Pokol-szakadéknak nevezett, 141 méterig mélyülő víznyelőbarlang. 
 Az Alacsony-Tátra paleozoikumi gneiszből, kristályos palákból, karbon időszaki gránitból, granodioritból, kvarcdioritból fölépített főgerince perm és mezozoikumi üledékes köpenyből emelkedik ki. A hegység nagy részét fenyvesek (valamint jegenyefenyős bükkösök) borítják, magasabban pedig törpefenyvesek; a terjedelmes kőtengereket is hordozó főgerince azonban már a gyephavasok övezetébe is fölnyúlik. A hegység éghajlata a magasság növekedésével hűvösödik, hótakaró általában fél éven át fedi. A hegylánc mindkét oldalán körülbelül egyenlő mértékű a csapadék, és mindkét oldalon szép kis patakok futnak le róla. Mivel azonban egységes tömbje miatt a patakok nem réselik át a hegygerincet, a vízválasztó a legmagasabb csúcsokat összekötő főgerincen halad, ami miatt az Alacsony-Tátrán nincsen könnyű átjáró. Az É-D irányú közlekedésnek így több mint 80 km-en át állja útját, csupán az Ördöglakodalma-hágón át vezet egy igen nehéz út keresztül rajta. A főgerincen lévő vízválasztó régen egyúttal Liptó és Zólyom (valamint Gömör) vármegye határvonalát is jelezte.

2012. augusztus 12., vasárnap

Honismeret

Dömös


       Dömös falva a Dunakanyar déli csücskében, a Visegrádi-hegység erdőborította hegyeinek aljában található. A Duna kanyarulatának túloldalán a Szent Mihály-hegy lenyűgöző látványa tárul szemünk elé.
          Kedvező fekvésének köszönhetően már az ősidőktől kezdve megtelepedtek itt kisebb embercsoportok. E régi korok emlékét őrzik az itt talált ősi leletek és a Duna-parti római őrtorony-maradványok is.
          A történelmünket ismerők vagy tanulmányozók számára azonban leginkább I. Béla királyunk halálával kapcsolatban lehet ismerős Dömös neve. Itt történt ugyanis 1063 kora őszén, hogy az uralkodói vadászkastélyban tartózkodó királyra váratlanul rászakadt trónjának faépítménye. A híresen erős testalkatú Bélát nem zúzta azonnal halálra az összeomló trónus; még súlyos sebesülten a nyugati határszélre vitette magát, hogy szembeszálljon a németek által támogatott trónbitorló unokaöccsével; az összecsapásra azonban már nem került sor, mert a baleset után néhány nappal Béla meghalt belső sérülései következtében.
          Néhány évtizeddel később Dömösön, a királyi épületek mellett, Kálmán király öccse, Álmos herceg alapított prépostságot, ahol aztán megvakíttatása után hosszú éveket töltött kisfiával együtt, száműzetésben. E kisfiú, mikor már felnőttként, II.(Vak) Béla néven ült a magyar trónon, nem feledkezett meg a gyermekkori otthonául szolgáló monostorról, és a prépostságot gazdag adományokkal látta el. Többek közt ennek volt eredménye, hogy a dömösi prépostság akkoriban az ország egyik legvagyonosabb egyházi intézménye lett. Ebből az időből (1138) származik az Árpád-kor egyik igen értékes forrása is, a dömösi prépostság birtokait, szolgálónépeit és azok kötelezettségeit felsoroló összeírás, mely több mint 100 földrajzi nevet és közel 1400 személynevet tartalmaz. A prépostságnak ma már csak romjai állnak, altemplomát viszont ― a megmaradt és megtalált kőfaragványoknak, oszlopfőknek köszönhetően ― sikerült részlegesen rekonstruálni.
         Dömös, ahogy már évezredek óta mindig, úgy ma is a kirándulások kedvelt kiinduló- és célpontja ― csak persze ma már kevésbé vadászati célzattal. Hogy a vasúton közlekedők is el tudjanak jutni ide, Dömöst időszakos rév köti össze a Duna túlpartján lévő, szintén időszakosan működő vasúti megállóval. Túrázók számára Dömösről jól megközelíthető kedvelt célpontok a Vadálló-kövek, a Prédikálószék, a Rám-szakadék vagy a Dobogó-kő.

2012. július 30., hétfő

A Magyar Szent Korona Országai 1910

Magyarország vármegyéi – Szatmár, Ugocsa, Máramaros 

 Hosszabb szünet után végre folytatjuk hazánk vármegyéinek ismertetését; mégpedig az északkeleti részeken, ott, ahol abbahagytuk. 
Emlékeztetőül a Magyar Szent Korona Országainak 1910 táján érvényes állapotáról: 
Területe: 325 400 km2 
Lakossága: 20 886 000 fő 
Magyarság aránya: 48% 

Szatmár 
 A nagy kiterjedésű megye a névadó Szatmár vára körül kezdett el kialakulni. 
A megye nagyobbik, nyugati részét a Szamos lapálya és (kisebb részt) a Felső-Tisza-vidék ártéri síksága tölti ki, míg keleti végén az Avas-Kőhát és a Gutin vulkáni hegyei sorakoznak. A vármegye alföldi része magában foglalta a mára már lecsapolt, egykor hatalmas és legendás Ecsedi-lápot, valamint – kissé természetellenes módon – keleti széle a Nyírségből is kisajátított egy kis szeletet. 
 A vármegye keleti végén meghúzódó, ásványkincsekben (főként: arany, ezüst, réz és ólom) gazdag hegyek köré történelmi bányavárosok épültek, úgy mint Nagybánya vagy Felsőbánya. 
Szatmár megye a török-kor alatt sem volt hódoltsági terület, hanem a Királyi Magyarországhoz, illetve esetenként, ideiglenesen az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. Mivel azonban a török betörések gyakoriak voltak, a nemesi közgyűlések helye szűk másfél évszázad alatt számtalanszor változott; Szatmáron kívül tartottak gyűléseket például Udvarin, Kölcsén és Nagygécen is. 
 Az 1832-36-os reformországgyűlésen nem kisebb követ képviselte Szatmár vármegyét, mint a neves költő és szónok Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője. Az 1876-os megyerendezés során Kővár vidékének 43 települését is Szatmárhoz csatolták. A megye székhelye ebben az időben (1870-1920) nem a vármegye közepén elhelyezkedő legnépesebb és leggazdagabb város, Szatmárnémeti volt – mint ahogy logikus lett volna –, hanem a Károlyiak befolyása következtében a jóval kevésbé jelentékeny Nagykároly kapta e címet… 
 Noha Szatmár vármegye 396 600 fős lakosságának 1910-ben több mint 65%-a volt magyar, a trianoni békediktátum a megye közel háromnegyedét Romániának ítélte, egy faluját Csehszlovákiának adta és csupán a maradék maradt Magyarországnál. E megmaradt területet Bereg és Ugocsa Magyarországnál maradt részeivel egyesítve, létrehozták a Mátészalka központú, „Szatmár, Bereg és Ugocsa közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyét”. A bécsi döntések következtében – kisebb területi módosulásokkal – visszaállt Szatmár megye területe, melynek ekkor már Szatmárnémeti lett a székhelye. A második világháború után ismét visszaalakult a két világháború közötti, Mátészalka központú megyeterület (csak ekkor „Szatmár-Bereg vármegye” néven), amit 1950-ben egyesítettek az addig mindigis önálló Szabolcs vármegyével, így kialakítva „Szabolcs-Szatmár megyét”. E megyét 1989-ben Szabolcs-Szatmár-Bereg megyévé nevezték át. 

Ugocsa 
Ugocsa egy nagyon kis helyes, formás vármegye. 1213 km2-es területével az (1910-es állapotok szerinti) ország harmadik legkisebb vármegyéje volt. 
 Nagyobbik része alföld, csupán a megye keleti szélén emelkednek hegységek. A Tisza lapos, elfektetett „S” alakban vágja szép szabályosan északi és déli félre a kerekded vármegyét. 
 A kis megye középpontja eredetileg Királyháza lett volna, a hegyvidéki részek azonban még a középkorban Máramaroshoz kerültek. A vármegye székhelye így a középpontba „került” Nagyszőlős lett. 
 A megyéhez kapcsolódó nevezetes kifejezés a latin „Ugocsa non coronat”, ami annyit jelent: „Ugocsa nem koronáz”. Bár eredete nem ismert pontosan, a hagyomány szerint a kis Ugocsa vármegye ezt a merész, lakonikus választ adta I. Ferdinánd 1527. évi koronázására szóló meghívóra… 
 A XVII. századi török betörések főként az alföldi részeken élő magyar lakosságot pusztították, így a helyi magyarság aránya a XVIII. századra 40% alá csökkent; helyükre ruszinok és románok kezdtek beköltözni. 
A XX. század elejére a megye magyar lakosságának aránya már ismét megközelítette az 50%-ot. Ennek ellenére, a trianoni békediktátum révén a megye nagy része Csehszlovákiához, kisebb része Romániához került. (Magyarországnak csak egy egészen apró, lakatlan füves rétet hagytak belőle…) 1938-40 között e kis megye három részletben került vissza Magyarországhoz, a háború után viszont ismét elveszett. 

Máramaros 
 Hazánk egyik legnagyobb területű, hegyvidéki vármegyéje. A megye szinte teljes területét a Vereckei-hágótól a Borsai-hágóig húzódó Máramarosi-havasok borítják. E hegyek között ered a „legmagyarabb folyó”, a Tisza. A megye külső határa a Kárpátok vízválasztóján húzódik; ez egyúttal Magyarország határa is volt. 
 Máramaros hatalmas erdőségekkel és hegyekkel borított területe a honfoglalás után kezdett lassan benépesülni. E folyamat főként az Árpád-kor végén kezdődő máramarosi só-kitermelés révén kapott nagy lendületet: ekkor főként magyarok és szászok települtek ide. Legnagyobb települései a Tisza-menti Huszt, Visk, Técső, Hosszúmező és (Máramaros)Sziget lettek. A tatárok által többször végigpusztított megyébe később ruszinok és románok költöztek nagy számban. A XVI. század végétől a XVIII. század elejéig Máramaros is a „Partium”-nak nevezett erdélyi határvidék része volt. A megyeszékhely a hegyi folyók összetorkollásánál egy szigeten álló Máramarossziget lett. 
Máramaros vármegye 9715 km2-es területével 1910-ben az ország 6. legnagyobb vármegyéje volt. És mégis, e hatalmas területen – mivel hegyek borítják – alig több mint feleannyian laktak, mint a („5. helyezett”) 10116 km2-es, de alföldi Torontál vármegyében. Lakosságának (a XX. század elején) csupán 14,8%-a volt magyar, a megyeszékhely Máramarosszigeten viszont 82,1%-ban magyarok laktak. 
Az egykori Máramaros vármegye bő kétharmada ma Ukrajnához, egyharmada Romániához tartozik. A romániai részen lévő máramarosi fatemplomokat az ezredév végén a világörökség részévé nyilvánították.

2012. július 17., kedd

A középkori Magyar Királyság hanyatlása

Dózsa György-féle parasztháború 

 Bakócz Tamás, a hírhedten rafinált esztergomi érsek sok tényező miatt vált különösen érdekes személyiséggé az utókor szemében. Jobbágyi sorból emelkedett a II. Ulászló alatti Magyarország egyik legnagyobb hatalmú urává – ez a meredeken felfelé ívelő karrier már önmagában is szinte egyedülálló. Bakócz törtető, hataloméhes ember volt; aki viszont fényűző életmódja mellett híres volt művészetpártolásáról is, így sok maradandó kulturális értéket, lenyűgöző emlékeket is az utókorra hagyott. És még egy érdekesség: ő volt az egyetlen magyar egyházi személy, aki jó eséllyel indult a pápaválasztáson. Az 1513. évi – köztudottan elcsalt –pápaválasztáson azonban alulmaradt; a frissen megválasztott X. Leó pedig, hogy mielőbb eltávolítsa Rómából, széles jogkörrel, pápai legátusként hazaküldte Bakócz Tamást, megbízva őt egy törökök elleni keresztes hadjárat szervezésével. 
 Nos, így kezdődött hát…Ezen előzmények után Bakócz Tamás 1514 áprilisában kihirdette Budán a pápai bullát, melynek terjesztésében az obszerváns ferencesek voltak nagy segítségére. A felhívás hatására rövid időn belül meglepően sok, több tízezer fegyveres jelentkező – túlnyomórészt jobbágyok – gyűltek össze, főként az Alföldön és az Északi-középhegység térségében. A keresztes had fővezérévé a székely származású Dózsa Györgyöt nevezték ki, aki bátor végvári vitézként már számtalanszor tüntette ki magát a törökök elleni küzdelemben. 
 A Dózsa György vezette keresztes hadjárat május 10-én indult el Pestről délkelet felé. Az egyre fenyegetőbb problémák azonban már ekkor jelentkeztek a jobbágyság és a nemesek között, a táborokon forradalmi hangulat lett úrrá. A földesurak nem akarták a hadjáratba elengedni jobbágyaikat, mivel nagy szükség volt rájuk a sürgős mezei, nyári munkákhoz; és ezért a paraszti önkénteseket egyre erőszakosabb módszerekkel igyekeztek visszatartani. A nemesek emellett joggal tartottak a rosszul szervezett paraszti sereg ellátási gondjaitól, kihágásaitól is. Mindehhez hozzájárultak a Jagelló-korszak növekvő gazdasági-társadalmi problémái is: a jobbágyok közti vagyoni különbségek növekedése, a parasztság rohamos elszegényedése és növekvő terheik, a földesurak egyre gátlástalanabb visszaélései és a parasztok felemelkedési lehetőségeinek súlyos korlátozása is. Mindezek együtt végül pattanásig feszítették a húrt. 
 Nem lehet tudni, „ki kezdte”. A parasztok részéről egyre gyakoribbá váltak a nemesi udvarházak és kereskedők elleni támadások, ahogy a nemesek intézkedései is egyre fokozták az indulatokat. Május közepén Mezőtúrnál véres összecsapásra került sor a nemesek és jobbágyok között, aminek hallatára Bakócz és a király sürgősen leállíttatták a toborzást és a hadjáratot. Ekkor azonban már késő volt. Hiába átkozták a fosztogató, erőszakoskodó parasztokat, mert azok meg – a mozgalom élére álló harcosok és prédikátorok nyomán – a hadjáratot akadályozó, zsarnokoskodó nemességet vádolták „szentségtöréssel”. Dózsa György és öccse, Gergely, valamint a felkelés második számú vezetőjének tekinthető Lőrinc pap nem engedelmeskedtek. Ehelyett a különböző táborokban gyülekező hadakat befogadták seregeikbe és a török-ellenes hadjárat célpontjaivá tették a „törökbaráttá” nyilvánított nemeseket is. 
 Dózsa nevezetes hadba hívó beszédet tartott Cegléden, majd tovább vonult a déli határ felé; ekkor még mindig a török-ellenes harcot tekintve a hadjárat fő céljának. Lőrinc pap vezetésével a „keresztesek” Váradnál legyőztek egy nemesi hadat, azonban Váradot bevenni nem tudták. Viszont május 23-án meg a Maros menti Apátfalvánál a nemesek – a temesi ispán és a csanádi püspök vezetésével – ütöttek rajta Dózsa egyik előhadán és kaszabolták le a felkelőket. A nemesek a szomszédos nagylaki kastélyba vonultak el győzelmüket megünnepelni. Másnap hajnalban azonban Dózsa György váratlanul odaérkező főserege rájuk gyújtotta a kastélyt, az ezután kibontakozó véres ütközetben pedig vereséget mért a nemesi csapatokra. Dózsa a foglyul ejtett nemeseket – valószínűleg a korábbi, mezőtúri vérengzést megbosszulva –, köztük a csanádi püspököt és az ország egyik legfőbb urának tartott kincstartót karóba húzatta, ami országos megdöbbenést és felháborodást keltett. 
 Ezt követően országszerte kirobbant a harc az elkülönülten harcoló parasztseregek és a nemesek között. Az események hírére véres zavargások törtek ki az ország távoli pontjain is, esetenként a helyi kisnemesek támogatásával együtt. A legsúlyosabb összecsapások azonban jórészt a Dél-Alföldre koncentrálódtak. 
 Dózsa György három részre osztotta főseregét. Az egyiket maga vezette, egy kisebbet visszaküldött a főváros felé öccse vezetésével, a harmadik had pedig Erdélyben harcolt, Lőrinc pap irányításával. Ezeken kívül azonban az ország számos más pontján is folytak harcok, Dózsa seregétől lényegében függetlenül. A pesti táborban maradt kereszteseket Bornemissza János budai várnagy még időben feloszlatta, mielőtt Dózsa Gergely felmentő serege odaérkezett volna. A Maros alsó része mentén, a Bácskában, a Szerémségben és a Temesközben viszont sorra kerültek fontos városok és várak a felkelők kezére. A jobbágyhadak június folyamán elfoglalták Aradot, Világost, Lippát és Solymost, a Délvidéken többek közt Péterváradot és Titelt, de uralmuk alá hajtották vagy felégették Tordát, Torockószentgyörgyöt, Egert és Göncöt is, sok-sok más településsel együtt. A kisebb-nagyobb várak elfoglalása mellett azonban sokszor vereséget is szenvedtek a felkelők. Az elkülönülten harcoló parasztseregeket – többek közt – Pásztónál és Debrőnél, június 21-én Gubacsnál, július elején pedig Hájszentlőrincnél és Kolozsvárnál a nemesi erők szétverték. A déli határ mentén a végvári vitézek zavarták szét a lázadó jobbágyokat. Hol egyik, hol másik fél győzött, azonban a felkelők ereje egyre inkább szétforgácsolódott, így a háború lassan a nemesek javára kezdett fordulni. 
 Maga Dózsa György július közepén a – korábban a nagylaki csatából elmenekült – temesi ispán által védett Temesvárt fogta ostrom alá. Az erős várat körülvevő mocsaraknak és vízfolyásoknak köszönhetően Temesvár szinte bevehetetlen erődítménynek számított. Elfoglalása ezért jött volna jól a felkelőknek, hiszen Temesvárt szilárd központjukká tehették volna meg – azonban elfoglalása éppen ezért igen nehéznek ígérkezett. Dózsának csupán néhány napja jutott az ostromra. A vár védőinek alkalmankénti kitörései ellenére sikerült lecsapoltatnia a mocsarakat, így minden irányból hozzáfért a falakhoz, melyeket ágyúkkal lövetett. Néhány nap múlva azonban – már török földről visszatérve – Szapolyai János erdélyi vajda vezetése alatt 20 000 fős felmentő sereg érkezett a várhoz. Noha Dózsa serege kétszeres létszámbeli fölényben volt, a szedett-vedett, kiegyenesített kaszás paraszthad minőségében nem vehette fel a versenyt Szapolyai jól szervezett és felszerelt hadával, valamint a székely könnyűlovasokkal. A kíméletlen döntő ütközet ennek ellenére hosszan, váltakozó sikerrel zajlott. A temesvári csatában végül Dózsa serege megsemmisítő vereséget szenvedett. Az elfogott vezetőket bestiális kegyetlenséggel végezték ki: Dózsa Györgyöt meztelenül egy vastrónhoz láncolták, tüzes vassal megkoronázták, izzó szerszámokkal megkínozták és saját katonái közül arra kényszerítettek néhányat, hogy fogaikkal tépjék szét vezérüket. Dózsa testét végül felnégyelték és bitófára függesztették. Öccsét még előtte kivégezték. Július végén Lőrinc pap maradék seregei is vereséget szenvedtek, vezetőjük pedig máglyán végezte. 
A Dózsa György-féle parasztháborúval kapcsolatban azóta sok közkeletű tévhit látott napvilágot. Összefoglalásként ezeket szeretném eloszlatni. 
Bár a felkelést követően sok parasztot – főként a szervezőket – brutális kegyetlenséggel kivégeztek, a belháborút nem követte tömeges megtorlás vagy népirtás, hiszen a birtokosoknak nagy szükségük volt jobbágyaikra. Ezért legtöbbjüket földesuraik védelmükbe vették és nem esett bántódásuk, vagy „csak” valamiféle csonkítást kellett elszenvedniük örök „emlékeztetésképpen” 
 Az sem igaz, hogy a felkelés az éhező-nyomorgó parasztoknak a fennálló rend megdöntésére irányuló „osztályharca” lett volna. Valójában a rend megváltoztatása egyáltalán nem szerepelt a célok közt és az indulatokat sem a mély szegénység váltotta ki, hanem éppen az, hogy a viszonylag kedvező állapotok látványosan romlani kezdtek, a parasztság kevés kiváltságát is fokozatosan megnyirbálták. A nemesek visszaéléseikkel, valamint újabb és újabb rendeletekkel próbálták a jobbágyság felemelkedési lehetőségeit a végletekig leszűkíteni, életüket kilátástalanná tenni és ezzel váltották ki a parasztság elégedetlenségét. A török-elleni keresztes hadjárat így fordult mindkét fél hibájából véres felkeléssé. A szomorú testvérharc kirobbantásáért mindkét fél felelős, a nemesek és a felkelő parasztok is súlyosan vétkeztek. 
Nyilvánvaló, hogy a két hónapos vérontás teljesen felesleges volt, az ország számára semmi hasznot nem hozott az, hogy magyarok gyilkoltak magyarokat. Ám az is tévedés, hogy a felkelés a török megszállást hozta volna közelebb: hazánk szerencséjére a törökök ekkor birodalmuk keleti végein háborúztak, így hál’ Istennek nem tudtak beavatkozni a belháborúba, ami valóban beláthatatlan következményekkel járhatott volna. 
A parasztfelkelés következményeként csupán annyi történt, hogy 1514 őszén a nemesség számos rendelkezést hozott a jobbágyság ellen. Többek közt: eltiltották őket a fegyverviseléstől, az okozott károk megtérítésére kötelezték őket, megszüntették szabad költözési jogukat (amit eddig is erősen próbáltak akadályozni), azaz „röghöz kötötték” avagy „örökös jobbágyságra” kötelezték őket, stb. Azonban ezek a szabályozások is jórészt papíron maradtak, a gyakorlati életben megvalósításuk, betartatásuk szinte lehetetlen volt. 
Az 1514-es Dózsa György-féle parasztháború így csupán egy lényeges következmények nélküli epizódként, a magyar történelem legnagyobb parasztfelkeléseként vonult be hazánk történelmébe.
A felkelések, parasztmozgalmak, harcok által leginkább érintett területek