A nikápolyi csata
Az 1300-as évek második felében egy új hatalom jelent meg a Balkán-félszigeten, mely rohamos terjeszkedésbe kezdett Európa délkeleti végén: az Oszmán Birodalom. A törökök viszonylag gyors előrenyomulását nem csak sajátos hadviselési technikáik, hanem az is segítette, hogy az életképtelen kis balkáni államok egymással is állandó háborúskodásban álltak, így pedig könnyű prédát jelentettek az „országocskáikat” fokozatosan bekebelező oszmánoknak.
A szerbek 1389-es sorsdöntő rigómezei veresége, majd a gyenge havasalföldi román vajdaság néhány évvel későbbi behódolása következtében a Magyar Királyság közvetlen szomszédságba került ezzel az új, török fenyegetéssel. Bár Magyarországnak ekkor még csak a török vazallusok révén lett közös határszakasza az oszmánokkal, és a portyázó csapatokat is többnyire hamar szétverték, az ország addig virágzó – és színmagyarok lakta − gazdag déli (főként dél-bánáti) települései már az 1390-es években pusztulásnak indultak a török betörések következtében.
A középkori Szerbia sorsát megpecsételő rigómezei csata után Zsigmond magyar király évente vezetett hadjáratokat a törökök ellen, ezzel próbálván megtorolni és elejét venni szüntelen fosztogatásaiknak. E hadjáratok kisebb, látszólagos sikereket hoztak. Elfoglaltak néhány várat, sőt, 1392-ben Zsigmondnak már egy kisebb nemzetközi hadjáratot is sikerült összehoznia – azonban a döntő összecsapás elől a török szultán kitért, így sok eredménye ennek sem lett −, majd az 1395. évi hadjárattal visszaültette trónjára a törökök által elűzött és tőle segítséget kérő Mircea havasalföldi vajdát.
Mivel a török veszélyt ezzel megtörni nem sikerült, Zsigmond nagyszabású diplomáciai tevékenységbe kezdett számos európai országgal. (Ha hadvezérként inkább kudarcok is kötődtek Zsigmond személyéhez, be kell látnunk, hogy a diplomácia terén viszont rendkívül tehetséges volt.) Ennek eredményeképp sikerült megszerveznie egy hatalmas nemzetközi keresztes hadjáratot, a lovagi eszmények jegyében összefogó keresztények lényegében utolsó ilyen nagyszabású összeurópai vállalkozását, melyben Európa egyesült a fő ellenség, az oszmánok legyőzése és a kontinensről való kiűzése érdekében.
A koalíciós hadsereg Zsigmond személyes vezetése alatt indult útnak 1396 nyarán Magyarországról. Orsovánál átkeltek a Dunán, és az utánpótlást is biztosító folyó déli partján haladva elfoglalták az útjukba eső kisebb várakat. Szeptember közepén értek Nikápoly vára alá, ahol a hadsereghez csatlakoztak − az őt trónjára visszasegítő Zsigmonddal szövetséges − Mircea havasalföldi hadai is.
A seregek létszámáról drasztikusan eltérő vélemények láttak azóta napvilágot. A kutatások jelenlegi állása és véleményem szerint a legvalószínűbb nagyjából 25 000 (maximum 30 000) fő körülire tennünk a keresztény sereg összlétszámát. Annyi viszont biztos, hogy e hadsereg gerincét a magyarok és a francia-burgund lovagok adták. A keresztény haderő közel felét (kb. 12 000 főt) a magyarok tették ki. A sereg fő ütőerejének azt a pár ezer páncélos lovagot tekintették, akik a lovagság „őshazájából”, Franciaországból és Burgundiából érkeztek; soraikban a legtapasztaltabb lovagokkal, legtekintélyesebb lovagi vezérekkel és leggazdagabb francia főurakkal. De a keresztes sereget gyarapította további, a franciákkal körülbelül megegyező összlétszámú nemzetközi kontingens, melyben Európa majdcsak minden nemzete képviseltette magát. Voltak ott szép számmal németek, angolok, lengyelek, csehek, itáliaiak, svájciak, johannita lovagok és mindenféle népek. Emellett csatlakoztak a Zsigmondnak lekötelezett román lovasok is, néhány ezer fővel. A Velencei Köztársaság ugyan harcosokat nem küldött, néhány hajóból álló flottát viszont szükség esetére rendelkezésre bocsájtott.
Meg kell jegyeznünk, hogy e keresztény nemzetközi hadsereg nem csak létszámra képviselt tekintélyes haderőt, hanem „minőségre” is: zömét jól felszerelt és vastag páncélba öltöztetett harcosok, a kontinens legtapasztaltabb lovagi elitje és a résztvevő államok legharcedzettebb katonái alkották. Így a sereget látva nem tűnt alaptalannak még Zsigmond király azon híressé vált optimista megjegyzése sem, hogy „Annyi a lándzsánk, hogy az eget is fenntarthatnánk, ha ránk szakad!”.
A hadjárat sikere azonban nem is a létszámon bukott el. Hanem a franciák önhittségén, akik ellenfeleiket és szövetségeseiket egyaránt lenézve, a keleti harcmodort viszont nem ismerve, sorra hozták ostoba parancsaikat, a pusztán saját dicsőségüket szem előtt tartó elhibázott lépéseket…
Efféle elbizakodottság miatt torpant meg az óriási, ostromgépekkel is felszerelt keresztény had Nikápoly alatt. A vár ostroma elhúzódott. A keresztény feltételezésekkel ellentétben ezúttal I. Bajezid szultán sem tért ki az összecsapás elől, hanem Nikápoly csekély számú védőjét a végsőkig való kitartásra utasította, maga pedig gond nélkül átkelt a tengerszorosokon és a harmincezer főt is meghaladó seregével egyenesen Nikápoly felé vette az irányt. Az ütközet előtt csatlakozott hozzá a török vazallus Lazarevics István szerb despota 5000 főnyi páncélos lovasa is, akiknek később szintén fontos szerep jutott az összecsapásban. Az oszmán haderő létszáma így körülbelül 40 000 főre rúgott.
(I.Bajezid, "a Villám")
Bajezid a Nikápoly körül felsorakozott keresztényektől délre elterülő dimbes-dombos vidéken állította fel seregét, elfoglalva a taktikai jelentőségű magaslatokat és elrejtve serege egyes részeit (például a szerbeket). Hogy gyorsaságával nem sikerült meglepetésszerűen lecsapni az ostrommal foglalkozó keresztényekre, az is csak amiatt hiúsult meg, mert a felderítést is pökhendien feleslegesnek tartó francia tábornagyokkal ellentétben Zsigmond kiküldött hírszerzői révén értesült a közelgő török hadseregről.
A keresztény sereg hadrendjének felállítását a parancsnokok heves vitája előzte meg. A csata előtti haditanácson ugyanis homlokegyenest eltérő vélemények csaptak össze. A büszke franciák és burgundiak számára alapvető volt, hogy nekik kell a haderő élén állni és a lovagok elsöprő rohamával letiporni az ellenséget. Zsigmond azonban jóval megfontoltabb taktikát javasolt. Az előző évek harcaiban a magyaroknak és románoknak már volt alkalmuk valamelyest megismerni a törökök keleti jellegű taktikáját, így ők tisztában voltak vele, hogy a franciák által tervezett lovasrohammal nem lehet szétszórni az ügyesen manőverező török csapattesteket. Zsigmond nézete szerint a nagyszámú magyar és román lovasságot kellett volna az első vonalba állítani, hogy miután megzavarják a szpáhik harcrendjét, az utánuk rohamozó lovagok felmorzsolhassák az oszmán haderő szívét, a janicsárok ellenállását. Zsigmond tapasztalatokon alapuló észérveit azonban az elbizakodott francia és burgundi urak megbotránkozva utasították el, egyszerűen gyávasággal vádolva szövetségeseiket. Az óvatosabb taktikára és az ésszerű hadrend felállítására vonatkozó javaslatok tehát megbuktak a tekintélyes (és beképzelt) francia-burgundi lovagok önhittségén és büszkeségén. A csata napján így az első vonalban sorakoztak föl a francia-burgund lovagok, mögöttük a sereg nagy része: a magyar és más szövetséges páncélos lovasok, valamint gyalogosok és (a viszonylag csekély számú) íjászok, számszeríjászok. (Bár utóbbiak inkább csak védekezés esetén játszottak volna szerepet.) A szárnyakra a magyar és román könnyűlovasok álltak.
A csatára Bajezid megérkezését követően, 1396. szeptember 25-én vagy 28-án került sor. A harc menetét pontosan nem ismerjük, azonban számos biztos információval rendelkezünk róla. Az összecsapás úgy kezdődött, hogy a török irreguláris erők felvonulását a franciák támadásnak vélték, ezért a franciákat vezető Philippe d’Artois – Zsigmond haditervének maradékát is felrúgva – azonnali rohamot rendelt el. (Az ütközetben d’Artois is elesett.) A török csapatok jól bevált taktikájukat alkalmazva szétváltak a janicsárok előtt, a közöttük előretörő lovagokat (és főként lovaikat) pedig a janicsárok szétlőtték (ekkoriban még nyilakkal). A nyílzáport túlélő lovagok pedig a janicsárok előtt emelt lovas-akadályoknál − földből és hegyes karókból emelt, illetve ásott sáncok − torpantak meg. A lovagok csapdába kerülve még megpróbáltak lovaikról leszállva harcba bocsátkozni, azonban a gyűrű eddigre bezárult körülöttük és a szpáhik rohama elsöpörte őket. Mivel a francia lovagok önfejűen, egyeztetés nélkül és idejekorán indították meg rohamukat, ezért a többi seregrész csak késve érkezhetett meg a csata forgatagába. Ennek ellenére, egy rövid ideig úgy tűnhetett, hogy a második harcrend lovasai mégis képesek lesznek megfordítani a franciák által elszúrt csata menetét. Ekkor azonban Bajezid bevetette a dombok fedezékében elrejtett szerb és török lovasokból álló tartalékait, akik oldalba kapták az öldöklő csatában küzdő keresztényeket, és ezáltal az összecsapás végképp az oszmánok javára dőlt el. A lovagsereg pusztulásáról érkező hírek pánikot keltettek a még épp csak felsorakozott keresztény tartalék erőkben; a menthetetlen szörnyű vérengzést látva a még harcba nem bocsátkozott magyar és román könnyűlovasok futásnak eredtek. (Mivel ők egyébként is a legtávolabb voltak, könnyűlovas jellegüknél fogva pedig a leggyorsabban tudták elhagyni a csatateret, ezért az adott helyzetben viselkedésük érthető is volt.) A teljes vereséget látva Zsigmond király és kísérete, valamint a johanniták nagymestere sietve a Dunába vágtattak lovaikkal, és a hajókhoz úszva, nagy kerülővel, több hónapos kalandos utazás útján tudtak hazatérni Konstantinápolyon és Dalmácián keresztül Magyarországra.
(Zsigmond menekülése a nikápolyi csatából)
Zsigmondnak azonban „csak” az általa szervezett hadjárat kudarca miatti szégyent kellett egy életen át viselnie; sokkal rosszabbul jártak viszont alvezérei, katonái és az első vonalban harcoló lovagok. A véres összecsapás végére a nikápolyi csatateret 13 000 keresztény holtteste borította. A legsúlyosabb veszteséget nyilván az első vonalban harcoló – lovaiktól önként vagy kényszerűen megszabadult – lovagok szenvedték el, akiknek nem volt menekvés a gyilkos küzdelem legközepéből; de hasonlóan súlyos vérveszteség érte a második hullámban érkező derékhadat is. A nyílzáport, akadályokat és a török harcosok harapófogóját is túlélt vastag páncélos lovagok – kevés ilyen volt – viszont így is súlyos veszteséget okoztak a törököknek is, sőt, a sáncokon átjutva számos janicsárt is lemészároltak. A szultán – aki jelentéktelenül, de szintén megsebesült − erről tudomást szerezve éktelen haragra gerjedt, és az ütközet után több mint ezer foglyot végeztetett ki. A legtekintélyesebbeket és leggazdagabbakat azonban életben hagyta, szabadon eresztésükért pedig irdatlan pénzösszegeket követelt családjaiktól. Számos magyar főúr és ismeretlen katona halt hősi halált vagy esett fogságba a nikápolyi csatában. Török fogságba került maga a nádor, Jolsvai Leusták is, akinek – az ország leggazdagabbjai közé tartozó − családja még birtokaik jó részének elzálogosításával és eladásával sem tudták előteremteni a kiváltásához szükséges pénzösszeget, így az egykori nádor török rabságban halt meg néhány évvel később. A lovagvezérek közül életben maradt, azonban fogságba esett számos nagyúr, így például a burgundi trónörökös. Az ő kiváltása csak elképesztő méretű velencei kölcsönök révén vált lehetségessé: apja akkora összeget fizetett érte, mint amennyi körülbelül Zsigmond király egy évi magyarországi összes bevételeivel volt egyenlő… Ha nem is ekkora összegeket, de ugyancsak alig (vagy egyáltalán nem) előteremthető váltságíjakat fizettek ki a többi tekintélyes fogolyért is, melynek megfizetéséhez a magyar és a burgundi uralkodó is hozzájárult valamelyest.
A nikápolyi csata sok szempontból történelmi tanulság és hadtörténeti sorsforduló volt. Ez volt a történelem során az első alkalom, amikor a magyar hadsereg a teljes szultáni fősereggel került szembe a harcmezőn. A győzelem lehetőségének elszalasztása nem rajtunk múlott – a következmények viszont hazánkra nézve lettek a legsúlyosabbak.
A vereség legfőbb tanulsága Zsigmond számára az a felismerés volt, hogy e megváltozott erőviszonyok között a Magyar Királyság már nem tudja – még komoly nemzetközi támogatással sem – támadó hadjárat útján megtörni az Oszmán Birodalom erejét s a török fenyegetést elűzni a határoktól. (Bár Timur Lenk 1402-es keleti „közbelépésének” köszönhetően bő egy évtizedre a török veszély háttérbe szorult, azonban nem sokára fokozott intenzitással jelentkezett újból.) Hiába a jól felszerelt, erős lovagsereg is, ha nincs kellő tapasztalat az ellenség harcmodorával kapcsoltban és hiányzik a fegyelmezett összetartás. (Nyugat-európai történészek mind a mai napig hajlamosak cserbenhagyással, árulással és gyávasággal vádolni a hadjáratot szervező magyarokat, holott a franciák voltak azok, akik nem hallgattak a kelet-európaiak bölcs tanácsaira. Pedig ha a magyar és román tapasztalatokat összehangoltan egyesítették volna a fejlett haditechnikával és az egyébként jól képzett és felszerelt lovagi harcmodorral – akkor talán még a sikerre is lett volna némi esély.) Ezzel szemben a török oldalt jól begyakorlott hadmozdulatok, modern haditechnika, rég elfeledett keleti taktikai elemek és fegyelmezettség jellemezték. Ezért hát Magyarország számára nem maradt más, mint felkészülni a török rablókkal – esetenként hódítókkal – szemben megvívandó hosszú háborúra. Zsigmond többféle hadszervezeti reform révén igyekezett változtatni. Bevezette például a „telekkatonaság” intézményét. És ami a legfontosabb: a támadásról védekezésre való átállás jegyében kezdte el Zsigmond annak a masszív végvárrendszernek a kiépítését, mely aztán közel 130 éven át több-kevesebb sikerrel állta útját az Oszmán Birodalom hódításainak.
A nikápolyi csata nem csak a török-ellenes háborúk mérföldköve volt, de egyúttal a lovagkor egyik utolsó nagy csatája is. A hadtörténészek hagyományosan azok a sorsdöntő összecsapások közt említik (1315: Morgarten, 1346: Crécy, 1396: Nikápoly, 1415: Azincourt, stb.), melyek a legélesebben világítottak rá a lovagi harcmodor alkonyára, és amelyek – más-más okok és szempontok miatt – végképp bebizonyították, hogy a megváltozott haditechnika és taktika következtében a korábbi évszázadok lovagi hadviselése immár a múlté.
(A csatához ezúttal nem készítettem térképet, mivel találtam a neten egy viszonylag elfogadható térképet hozzá.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése