Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2011. november 27., vasárnap

A Magyar Szent Korona Országai 1910

Magyarország vármegyéi – Szepes, Sáros, Abaúj-Torna

Hazánk vármegyéinek bemutatását folytatjuk tovább, ezúttal is Észak-Magyarország három megyéjében barangolva. Emlékeztetőül:
1910-ben a Magyar Szent Korona Országainak:
Területe: 325 400 km2
Lakossága: 20 886 000 fő
Magyarság aránya: 48%

Szepes
Északon, hegyek hátán fekszik a Szepesség nevű történeti táj, melynek területén alakult ki a Magyar Királyság Szepes vármegyéje. A megye területén található a Magas-Tátra és az egész Kárpátok legmagasabb hegycsúcsa, a 2655 méteres Gerlachfalvi-csúcs.
A Szepesség magyar lakosságához a XIII. században rengeteg német betelepülő csatlakozott, akik a köztudatba „szepesi szászok” néven kerültek be, és fejlett városi polgári kultúrát teremtettek e vidéken. A megye középkori társadalmi összetétele egészen egyedi volt, különleges jogállású réteget képviseltek például az úgynevezett „szepesi tízlándzsások”.
Zsigmond király 1412-ben 13 szepesi várost elzálogosított a lengyel királynak. E városok hivatalosan csak 360 évvel később, Lengyelország első felosztásakor kerültek vissza Magyarországhoz. A török háborúk a megyét nem igazán érintették, a XVI-XVII. századi rendi- és függetlenségi küzdelmek viszont annál inkább.
Szepes vármegye egykor gazdag volt ásványvíz-forrásokban és ásványkincsekben (a bányák mára többnyire kimerültek), emellett híres volt sajt- és túrókészítéséről is. Legnevesebb városai közé tartozott Lőcse (a megyeszékhely), Késmárk, Igló, Poprád, Szepesbéla, Gölnicbánya vagy a lenyűgöző váráról híres Szepesvár(alja), melyet azóta a világörökség részévé is nyilvánítottak.
Ma a megye nagy része Szlovákiához, kisebb, északnyugati csücske pedig Lengyelországhoz tartozik. A német és magyar lakosság többségét a II. világháború után kitelepítették.

Sáros
Hegyvidékes jellege miatt viszonylag lassan népesült be. Ásványkincsei közül főként a nemesopál, a kaolin („porcelánföld”) és a vasérc bányászata volt jelentős. A lakosság nagy része mezőgazdaságból és háziiparból élt. A közepes nagyságú megye (és az ország) határán található a Duklai-hágó, mely az Északkeleti-Kárpátok legalacsonyabb hágója s így igen nagy jelentőségre tett szert az ország és Sáros megye életében. A hágón nemcsak magyar és idegen hadak vonultak keresztül, de erre haladtak át a Lengyelországba és Oroszországba vezető legfőbb kereskedelmi utak is. Az itt zajló jelentékeny kereskedelmi forgalomba bekapcsolódó sárosi városok fejlődése fellendült, s így nyert a középkorban szabad királyi városi rangot Eperjes, Bártfa és Kisszeben is. E városok és vidékeik nevezetesek voltak evangélikus hagyományaikról, még az erőszakos ellenreformáció idején is megtartották evangélikus hitüket. A török kori háborúk kevésbé, a különféle Habsburg-ellenes szabadságharcok viszont annál jelentősebben érintették a megye területét.
A ma teljes egészében Szlovákiához tartozó Sáros vármegye lakosságának 1910-ben 10,4%-át adták a magyarok, mely aránnyal a magyarság volt a 3. legnagyobb lélekszámú a megye népei közül.

Abaúj-Torna
Abaúj vármegye nevét a honfoglaláskor itt megtelepedett Aba nemzetségről, és központjáról, Abaújvár váráról kapta. A megye főbb középkori birtokos családjai az Aba nembeli Amádék, a Drugethek, a Perényiek, a Rozgonyiak és a Czudarok voltak. A török-korban területe – különösen a megye déli része – harcok színterévé változott. Ekkoriban Abaúj többnyire a Királyi Magyarországhoz, néhány évig pedig az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. A megye keleti részén található Telkibánya hajdan híres volt arany- és ezüstbányászatáról.
A vármegye székhelye kezdetben Abaújvár volt, azonban már az Anjouk idejében átköltözött a kitűnő fekvésű gazdasági központba, Kassára. Kassa – mely város történelmünk számtalan eseményének volt fontos színhelye – később, Abaúj és Torna megye egyesítése után is megyeszékhely maradt. A város a középkorban szabad királyi városként, később pedig törvényhatósági jogú városként működött.
Torna vármegye – mely nevét a Bódvába torkolló Torna patakról kapta – kora Árpád-kori erdőispánságból alakult megyévé. A kialakulásának időszakában jellemző nagy birtokadományozások következtében azonban az ország egyik legkisebb vármegyéje lett. Mivel az újkorban a pici és szegény vármegyének felesleges pluszköltségekkel járt volna önálló megye-léte, ezért a XVIII. századtól többször, majd 1881-ben végleg egyesítették Abaúj megyével, Abaúj-Torna vármegye néven.
„Hegyesen” kinyúló déli részével Abaúj-Torna is jellegzetes, könnyen felismerhető formájú megyéink közé tartozott. 1910-ben teljes lakosságának – akárcsak székhelyének, Kassának – több mint háromnegyedét tette ki a magyarság. A trianoni, majd a párizsi döntés következtében a megye durván fele Csehszlovákiához került. „Magyarországnál maradt” fele ma Borsod-Abaúj-Zemplén megye északi részét képezi.

2011. november 20., vasárnap

A Rákóczi-szabadságharc

A zsibói csata

1705 őszén immár bő két éve dúlt a Magyarország függetlenségéért (pontosabban a rendi sérelmek orvoslásáért és a köznép terheinek könnyítéséért) vívott Rákóczi-szabadságharc. A Habsburg-önkény elleni küzdelemben a magyar (és román) lakosság nagy része Erdélyben is Rákóczi-zászlai alá sietett, így a helyi felkelők és a segítségükre érkező kurucok hamar meghódították és ellenőrzésük alá vonták Erdély nagy részét. Csupán a Déli-Kárpátok és a kurucokkal mindvégig szembenálló dél-erdélyi szászok földje maradt császári kézen.
Magyarország kulcsfontosságú erősségeit azonban a labancok mindvégig a kezükben tartották. Így tehette meg például 1705-ben Ludwig Herbeville császári tábornagy, hogy északnyugatról indulva keresztülvonulhatott az egész országon és késő ősszel, több mint 16 000 fős seregével, az Alföld irányából Erdély felé nyomult.
Rákóczi sokáig biztosra vette, hogy az ellenség egyenesen, a Karika-hágón át próbál majd betörni Erdélybe, ezért a hágót erődítésekkel, sáncokkal igyekezett megerősíteni. Erről értesülve azonban Herbeville serege november 10-én váratlanul észak felé fordult és a Szamos melletti Zsibó irányába tartott, mivel ott a kuruc sáncok kiépítettsége még csak kezdetleges volt. Hírszerzői révén Rákóczi tudomást szerzett róla, hogy a császári sereg elkerüli a karikai hágót és északabbra, Zsibónál próbálják meg áttörni a védelmi vonalat. Rákóczi így kénytelen volt parancsot adni serege zömének, hogy hagyják ott a sok fáradtsággal kiépített karikai völgyzárat és vonuljanak át Zsibóhoz. Egyúttal a munkásosztagot is odarendelte, hogy amennyire még lehetséges ily rövid idő alatt, tökéletesítsék a zsibói sáncokat. November 10-én estefelé, Rákóczi maga is kilovagolt egy Szamos melletti magaslatra és a onnan a szürkületben szemügyre vette Herbevillenek a Zsibó déli határában táborozó seregét. A császári sereg centrumát és jobbszárnyát azonban erdős domboldalak takarták, így azok pontos méretét és elhelyezkedését nem tudta felmérni. Az viszont nyilvánvalóvá vált, hogy a másnapi csata elkerülhetetlen. Támadásra a túlerővel szemben gondolni sem lehetett, így Rákóczi serege védelemre rendezkedett be, noha a sáncok még közel sem voltak kész állapotban.
A II. Rákóczi Ferenc és Ludwig Herbeville közötti zsibói csatára tehát 1705. november 11-én került sor, Zsibótól délre, a Szamos kanyarulata (akkoriban még sokkal kacskaringósabb volt e vidéken a folyó) és az Egregy patak torkolata tájékán. Herbeville 16 000 fős seregével Rákóczi 7 500 fős serege állt szemben, melyet a fejedelem két részre osztott. A kuruc sereg 2500 fős jobbszárnyát – a Szamos mellett – a francia Pierre Puchot des Alleurs vezette, míg a 4000 fős balszárnyat Forgách Simon tábornagy. (Noha az akkori szokás az volt, hogy a fővezér után rangban következő – tehát Forgách – vezeti a jobbszárnyat, Rákóczi diplomatikusan elrendezte, hogy ezt különösebb sértődés nélkül megcseréljék, mivel titkon jobban is bízott Des Alleurs hadvezéri tapasztalataiban, na meg azért is, mivel itt helyezkedtek el a külföldi csapatok is, akikkel Des Alleurs jobban szót értett.) A kuruc sereg két, sáncvonalakkal védett szárnya között feküdt egy erődítés nélkül maradt meredek domb, melynek tetejére ágyúkat helyeztek. Ezeken kívül további 1000 fős tartalék kuruc lovasság várakozott Rákóczi közvetlen irányítása alatt, a csatatértől negyedórányi távolságban.
A délelőtt folyamán a császáriak gyülekezését, csatarendbe állását a kurucok, Rákóczi parancsára, ágyútűzzel igyekeztek megzavarni. A tüzet a németek is viszonozták, ez azonban egyik oldalon sem tett komoly károkat.
A császáriak támadása végül kora délután indult meg, a sereg mindkét szárnyán egyszerre. Mivel azonban a császári jobbszárnynak hosszabb utat kellett megtennie, ezért először Des Alleurs sáncai előtt bontakozott ki harc. Az Egregy derékig érő hideg vizén átkelő császáriak támadását háromszor verték vissza Des Alleurs katonái. A sorra beérkező csapattestek és a császári alvezérek bátorsága, valamint katonai tehetsége azonban győzedelmeskedett és a negyedik támadás már meghátrálásra késztette a Des Alleurs vezette kuruc jobbszárnyat. Főleg, hogy Des Alleurs azt hitte, hogy a németek már betörtek Forgách szakaszába is és emiatt körülzárástól tartott. Valójában Des Alleurs csapatai már visszavonulóban voltak, amikor a labancok több véres roham árán elfoglalták a két seregrész közti dombtetőt; a korábban a császári had jobb szélén megbúvó rác lovasok pedig (állítólag egy helybéli román pópa segítségével) a dombok mögött, erdők rejtekében megkerülték a csatateret és váratlanul Forgách védőszakaszának hátában bukkantak fel. A harc kimenetele ezzel végképp eldőlt.
A küzdelem (a tüzérségi párbajt nem számítva) szűk két órán belül zajlott le. Mindkét fél 400-500 katonát vesztett – ami a kurucokat, tekintve, hogy kétszeres túlerővel álltak szemben, nyilván amúgyis súlyosabban érintette –, azonban az, hogy a védőket kizavarták állásaikból, egyértelművé tette a kuruc vereséget. Rákóczi a támadás idején a harctértől félórányi távolságban, éppen ebédjét fogyasztotta, mivel a déli órákban úgy látta, hogy a tüzérségi párbajt nem követi az ellenség támadása, mivel még mindig zajlott a császári csapatok felvonulása, és így azt hitte, hogy a következő órák úgyis esemény nélkül telnek el. Mikor tudomására jutott, hogy kezdetét vette a csata, azonnal lóra pattant, ám már nem ért oda időben: útközben visszavonuló csapataival találkozott. Des Alleurs Forgáchra panaszkodva indokolta visszavonulását, mivel azt hitte, hogy a balszárny már korábban megsemmisült. Ez persze nem volt igaz. Forgách pedig főként a rácoknak a hátuk mögött való váratlan megjelenésével indokolta vereségét. Fontos még megjegyeznünk, hogy a csatatértől nem messze tartózkodott Károlyi Sándor kuruc tábornagy 8 000 fős serege is, mely ha időben megérkezett volna, akkor kiegyenlíthette volna az erőviszonyokat. Az előző napok nagy esőzéseitől felázott sáros hegyi utakon azonban nem tudtak időben odaérni. Bár egyesek szerint Károlyi nem is nagyon törte magát, hogy időben megérkezzen a csatába…
A kuruc vereség okait tehát főként létszámbeli hátrányukban, Károlyi seregének meg nem érkezésében, a félkész sáncokban és a rác lovasok váratlan támadásában kell keresnünk. Valamint, azt is el kell ismerni, hogy bár a vén Herbeville enyhén szólva sem volt géniusznak mondható, alvezérei viszont kiválóan teljesítettek, feladatukat egymással összhangban, precízen és bátran hajtották végre.
A zsibói csatavesztés a szabadságharc addigi legsúlyosabb veresége volt; következtében Herbevillenek sikerült kapcsolatot teremtenie az addig elzárt dél-erdélyi labanc erőkkel, s így 1705 végére Erdély átmenetileg ismét császári uralom alá került.

2011. november 13., vasárnap

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Megelőző támadás a Muraközben

Az 1848. október 7-i, fényes ozorai diadalt követően Perczel Mór serege rövid pihenés és erőgyűjtés után Nagykanizsára vonult, mivel várható volt, hogy az onnan kiűzött ellenséges csapatok bármikor újra támadásba lendülhetnek. Október 17-én Perczel néhány ezer fős serege két helyen (Letenyénél és Kotorinál) is átlépte a Murát, a folyót védő horvát és osztrák katonaságot pedig a Dráván, illetve az osztrák-magyar határon túlra űzték. Másnapra Perczel serege már az egész Muraközt felszabadította. Annak, hogy a horvátok ily könnyen feladták Csáktornyát, igencsak megörült, mivel úgy vélte, hogy ha ő nem érkezik idejében csapataival, akkor a horvátok a délvidéki szerbekéhez hasonló, szinte bevehetetlen tábor- és sáncrendszert hozhattak volna létre a Muraközben.
Perczel, az Országos Honvédelmi Bizottmány további utasításaira és erősítésekre várva, védelemre rendezkedett be és megkezdte állásai megerősítését. Helyzete azonban igen kockázatos volt, mivel a Dráva túlpartján a horvátok (Perczelénél önmagában is nagyobb) serege várakozott, míg a Muraköz nyugati folytatásában, Stájerország határait meg az osztrák csapatok védték. Ezen ellenséges csapatok bármelyike, bármikor megindulhatott ellene, ha pedig ezt netán egyszerre, összehangoltan teszik, akkor túlerejük igen nyomasztóvá válhatott volna. Ezért Perczel örömmel vette, amikor a stájerországi császári hadtest elővédjének parancsnoka, Burits vezérőrnagy a szemben álló seregek közötti fegyvernyugvást kérte. A hírszerzők jelentéseiből, majd az egyezkedések október végi megszakadásából Perczel számára nyilvánvalóvá vált, hogy a tárgyalásokat Burits csupán arra használta fel, hogy az így nyert idő alatt megerősítse csapatait. Perczel elgondolása helyes volt, mivel a horvátok és osztrákok valóban összehangolt támadásra készülődtek ellene, mely támadás, Perczel számításai szerint, november 9-én következett volna be.
Perczel Mór november 7-én éjjel adta ki a parancsot a megelőző támadás megindítására. Mivel a Varasdra visszahúzódott horvátok a Dráva hídját részben elbontották és Perczelnek nem voltak meg a szükséges eszközei a folyón való átkeléshez, ezért csak a stájerországi császári csapatok elleni támadás lehetősége maradt. A horvátok lefoglalására a Drávához küldött kisebb csapatokat, akik onnan lőtték lövegeikkel az ellenség túlparti állásait. Az ellenség megtévesztése érdekében Perczel, november 8-án, hajnali 1-kor Csáktornyáról Nedelic felé indította csapatait, hogy így hitesse el az ellenséggel, hogy Varasd felé tart. Nedelicnél azonban csapatait a dél-stájerországi Friedau felé irányította. A magyarok a Friedau előtti településekről, majd Friedauból is kiszorították az osztrák csapatokat. Szuronyt szegezve nyomultak előre, malomban, erdőben, temetőben, házak között harcolva az ellenséggel. Külön érdekesség, hogy éppen itt, a Zrínyiek ősi fészkének közelében, magyar oldalon a Zrínyi-zászlóalj katonái harcoltak a legvitézebbül.
A Friedautól nyugatra lévő magaslatokon elhelyezkedő császári csapatokkal délelőtt 11 óráig folytatták a tüzérségi párbajt, majd Perczel elrendelte a visszavonulást. Az ellenség szintén visszavonult, az ellenkező irányba. Friedau élelmezési biztosa felajánlotta Gaál Miklós alezredesnek, hogy élelemmel látja el a magyar csapatokat, ezt azonban Gaál visszautasította, mondván, hogy a magyar had nem a stájerek, hanem csakis a zsarnokságot képviselő császári katonaság ellen érkezett, s így nem akarnak a lakosság terhére lenni. Így viszont a magyar sereg nagy része az egész napot étlen-szomjan harcolta végig, ezért aztán a visszavonuló magyar csapatokat az útba eső falvakban és városban mégis megvendégelték. A magyar sereg este 6 órára ért vissza Csáktornyára.
A schwechati csata és a nagyerejű támadásra gyülekező ellenséges csapatok miatt Perczel csapatainak néhány nap múlva el kellett hagyniuk a Muraközt. Ennek ellenére, a november 8-i hadjáratról elmondható, hogy egy tipikusan jó időben és jó ütemben végrehajtott megelőző támadás volt, melyért elismerés illeti Perczel és Gaál hadvezéri képességeit. A támadással sikerült néhány napot nyerniük és elegendő időt ahhoz, hogy gond nélkül kiüríthessék a Muraközt. Hogy onnan ki kellett vonulniuk, az elsősorban nem rajtuk múlott. Perczel serege november 11-én hagyta el a Muraközt, még éppen idejében, ugyanis az átkelés után néhány órával a megáradt Mura elsodorta a letenyei hidat…
A következő egy hónapban Perczel csapatai még többször átlépték a Murát, rendszerint nagy meglepetést és riadalmat keltve az ellenség soraiban, illetve amikor lehetősége volt rá, ágyútűz alá is vette a túlparti horvát állásokat. December közepén a Muraközi csatározások véget értek, mivel északnyugaton a császári főerők megindították támadásukat Magyarország ellen és Perczelt is visszarendelték az Észak-Dunántúl felé.

2011. november 5., szombat

A Magyar Szent Korona Országai 1910

Magyarország vármegyéi – Heves, Borsod, Gömör és Kishont

Magyarország vármegyéinek ismertetését ezúttal Heves, Borsod, valamint Gömör és Kishont megyékkel folytatjuk. Emlékeztetőül:
1910-ben a Magyar Szent Korona Országainak:
Területe: 325 400 km2
Lakossága: 20 886 000 fő
Magyarság aránya: 48%

Heves
Heves megye megalakulásakor (Szent István idején) az úgynevezett Újvár megyéhez tartozott. Később Hevesújvár megyeként emlegették, majd a XIII. századra megtörtént különválása és önálló vármegye lett Heves megye néven. A kora középkorban legnagyobb birtokosai az Aba és a Tomaj család voltak, innen származott (és itt, a mai Abasáron is temették el) Aba Sámuel, István király sógora, a későbbi – rövid ideig uralkodó – magyar király. A tatárjárás a megye nagy részét elpusztította, a török-korban pedig a megye sorsa Eger várától függött. A XVI. században a megye területét Külső-Szolnok megyével egyesítették, Heves és Külső-Szolnok vármegye néven. Ez így is maradt háromszáz éven át, míg a XIX. században vissza nem állították Heves megyét. Heves megye területe és határai a történelem folyamán igen képlékenynek bizonyultak, mindig változtak, hol Heves kárára, hol pedig javára. Legjelentősebb városai ma Eger, Gyöngyös, Hatvan, Heves és Füzesabony; ez többé-kevésbé mindigis így volt.
A megye területe földrajzi szempontból, a trianoni határokon belül, igen szélsőségesen változatosnak számít, hiszen közel ezer méteres szintkülönbség van legalacsonyabb és legmagasabb pontja között: a Tisza melletti 86 méteres tengerszint feletti magasságtól kezdve, Heves megyén belül eljuthatunk a csonka-ország legmagasabb pontjáig, az 1014 méter magas Kékesig. Elmondható, hogy a megyének jellemzően a déli fele az Alföldhöz tartozó síkság, míg északi fele az Északi-középhegység részét képező hegy- és dombvidék. A megye délkeleti részéhez tartozik a mesterségesen felduzzasztott Tisza-tó.
Heves megye bővelkedik karsztforrásokban, számos településén található ásvány- vagy gyógyvíz is. Területén bányásznak lignitet, kőolajat, követ, andezitet, riolittufát és mészkövet, ám legjelentősebb a recski rézbányászat, ugyanis az itt feltárt rézkészlet a világ jelenleg ismert készletének több mint 1%-a. Az 1960-70-es évek ipari fejlesztéseinek leglátványosabb eleme Heves megyében a Mátraalján, Visontán felépült ronda nagy hőerőmű. Említésre méltó még, hogy Heves megyéhez tartozik teljes egészében a mátraaljai- és részben a bükkaljai borvidék is.
A megye lakosságának 1910-ben 99,2%-át tették ki a magyarok.

Borsod
A honfoglaláskor a későbbi Borsod vármegye területének nagyobb részén Örs vezér nemzetsége telepedett le. A megye nevét első ispánjáról, Borsról kapta. A tatárjárás pusztítása után (itt zajlott a muhi csata is) számos kővár épült Borsodban, ma a legszebb látványt talán Diósgyőr vára nyújtja. A megye székhelye Miskolc. Borsodban, elsősorban a Borsodi-medencében (Ózd, Putnok, Kazincbarcika, Miskolc térségében) alakult ki Magyarország egyik nehézipari vidéke; az ágazat üzemei azonban az 1980-as évek végétől sorra tönkrementek és felszámolták őket.
Felszínét tekintve Borsod elég változatos: a Bükk hegyeitől a Tisza és a Sajó alacsony vidékéig mindenféle domborzati forma megtalálható itt. A megye délnyugati részén található a Matyóföld.
A trianoni békediktátum után Gömör és Kishont vármegye Magyarországnál maradt részeit Borsodhoz csatolták és így létrehozták Borsod, Gömör és Kishont közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyét. Az első bécsi döntés után visszaállították őket különálló megyékké. Az 1950-ben létrehozott Borsod-Abaúj-Zemplén megyének a legnagyobb részét – az eredeti megyék közül – Borsod teszi ki és az egyesített megye székhelye is Miskolc maradt. Borsod-Abaúj-Zemplén megye a mai Magyarország legtöbb településsel (több mint 350) rendelkező és egyúttal második legnagyobb területű megyéje.

Gömör és Kishont
Gömör területének déli részét dombvidék, míg az északi részt hegyvidék borítja. Északi része ásványkincsekben gazdag. Magas hegységei és sűrű erdőségei miatt a terület a magyar honfoglalást megelőzően szinte teljesen lakatlan volt. A XVII-XVIII. század eseményei (különösen a Habsburg-ellenes szervezkedések idején) kiemelt szerep jutott a gömöri Murány és Krasznahorka várának. A XIX. század elején Gömör megyét egyesítették Hont megye kis különálló részével, Kishonttal, s így létrejött Gömör és Kishont vármegye.
Gömör és Kishont megye rendezett tanácsú városai voltak: Rimaszombat, Dobsina, Jolsva, Nagyrőce és Rozsnyó. A XIX. század végén a megye – változatlan területtel – néhány évig csak a „Gömör vármegye” nevet használta, ám végül maradt a hivatalos megnevezés szerinti Gömör és Kishont. Száz éve a megye lakosságának 58,5%-át tette ki a magyarság. A trianoni döntés ennek ellenére Gömör és Kishont területének 93%-át Csehszlovákiához csatolta.