Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2012. március 31., szombat

A magyarság néprajzi térképe

A Göcsej

A Göcsej néven ismert kistáj egy Zala megyei anyagos, erdős dombvidék, Zalaegerszegtől délnyugatra, a Zala, a Válicka és a Kerka között; egyúttal egy különleges néprajzi táj. Neve egy Dunántúl-szerte használatos köznévből ered, mely „dimbes-dombos terület”-et jelöl.
A kora-Árpád-korban − nevezetesen a Horvátországgal való perszonálunió létrejötte előtt – határőrvidék volt, alighanem idetelepített székelyekkel. (Annyi legalábbis biztos, hogy a göcsejiek a székelyek közeli [no, nem földrajzilag…] rokonai.) Ezt támasztja alá az az érdekesség is, hogy még alig kilencven évvel ezelőtt is ismeretes volt, hogy a göcsejiek – a szomszédos tájegységektől jelentősen különböző – tájszólása a székelyekéhez hasonlított a legjobban. Bár a „modernség”, az autópályák, a média és kommunikációs eszközök által egységesülő beszédből ma már sajnos többnyire kivesztek az ilyen érdekességek; ahogy a népviseletek is az ünnepnapokra, különleges alkalmakra és a kevés hagyományőrző öltözetére szorultak vissza. A(z egykori) göcseji népviselet egyébként a híres magyarországi népviseletek közt viszonylag dísztelennek tűnik. Érdekes jellegzetessége volt viszont – csak hogy két ruhadarabot említsek – a nők viseletének a hosszú alsóruha („alsóümög”) és az úgynevezett „pacsa”, ami egy széles fakáplira hajtogatott, fehér vászon főkötő volt, mely a fej mögött és mellett sátorszerűen kiszélesedve borult viselőjének vállaira.
A Göcsej, mint földrajzi kistáj, a Zalai-dombság részét képezi. Területe nagyjából 650 km2. Érdekesség, hogy az itt lévő falvak olyan picikék, hogy ezen a viszonylag kis területen számszerűleg több település van, mint a területileg hatszor nagyobb Csongrád megyében! A vidék termékeny, mély kúttal pedig bárhonnan jó ivóvíz nyerhető. A Göcsej legmagasabb pontja a 304 méteres Kandikó.
A Göcsej piciny falvainak sajátossága az úgynevezett szeges településszerkezet. (Nem összekeverendő a szomszédos Őrség hasonló, szeres településszerkezetével.) Lényege, hogy a települések általában nem zárt szerkezetűek, hanem a völgyben lévő községek határában, a domboldalakon, öt-tíz házból álló házcsoportok, „szegek” jöttek létre, és ezek laza együttesében telepedett meg a népesség. A szegekben jellemzően ún. kerített házakat emeltek, ami azt jelenti, hogy a lakó- és gazdasági épületeket (istállók, pajták, ólak, stb.) általában egybeépítették, mégpedig úgy, hogy az épületek együttese közrezárta az udvart.
A Göcsej egyike volt hazánk elsőként református hitre tért vidékeinek, azonban a rekatolizáció itt oly jelentős sikert ért el, hogy a XVIII. század óta a göcsejiek kifejezetten, szinte egyöntetűen katolikusoknak mondhatók.
Amit pedig idén márciusban magam is megállapíthattam e vidékről: a Göcsej „a vadászlesek földje”! Akár ez is lehetne nyugodtan egyik állandó jelzője a tájnak, mert olyan sok van belőlük (és a legtöbb teljesen jó, használható állapotú), gyakran egymástól párszáz méterre. Vannak olyan helyek, ahonnan körbenézve a dombokon és völgyeken, egy pontból akár 5-6 vadászlest is láthatunk. (És ki tudja hányat takarnak még a sűrű kis erdőfoltok?) Azért nincs zavaróan sok, csak a megszokotthoz képest jóval több és jobb van, de ez nem baj. Nekem egyébként a táj egykori határőrvidéki szerepe jutott róluk eszembe, így könnyedén bele tudtam magam képzelni az egy évezreddel ezelőtti Göcsejbe, amikor e vadászlesek helyén még hasonló kis őrtornyok állhattak…
Ennyit szántam röviden a Göcsej ismertetésére; ha a kedves olvasó érdeklődését felkeltettem, akkor e tájegységről számos nagyszerű könyvből (és persze személyes tapasztalatok útján) szerezhet bővebb információkat.

2012. március 22., csütörtök

Az elszakított területeken élő magyarok tiszteletére...

Magyarország északi határa a II. világháború idején

Korábbi cikkeimben röviden összefoglalva már írtam róla, hogy 1938 és 1941 között miként került vissza Magyarországhoz az I. világháború után elcsatolt területek egy része. A visszacsatolások közül az 1938-as és az 1939-es érintette közvetlenül Magyarország északi határát, melynek pontos leírását a következőkben szeretném részletesen közölni.
Hiszen az itt élők számára döntő jelentőségű volt akkoriban, hogy az új magyar határokon belülre, avagy azon kívülre kerülnek-e? De bárki számára, aki szeretné részletesen ismerni, hogy hol is húzódott Magyarország északi határszakasza ebben az időben, annak érdekes lehet, ha az alábbi felsorolás és a térképem segítségével már meg tudja állapítani, hogy az a – ma Szlovákiához vagy Ukrajnához tartozó – hely, ahol ismerőse lakik, ahova kirándulni megy, vagy bármilyen emlék, élmény, érintettség vagy érdeklődés hozzákapcsolja, meg tudja róla állapítani, hogy a XX. század közepén legalább néhány évre visszakerült-e Magyarországhoz?…
Az első bécsi döntésnek és a Kárpátalja visszafoglalásának köszönhetően tehát az új magyar határ (1945-ig) az alábbi települések határában húzódott, nyugatról kelet felé haladva:
A Dunától indulva: Somorja, Úszor, Csütörtök, Fél, Dunasáp, Szenc, Réte, Magyardiószeg, Nagymácséd, Galánta, Nemeskajal, Vágsellye, Tornóc, Tardoskedd, Komját, Nyitranagykér, Nagycétény, Verebély, Mohi, Újbars, Léva, Vámosladány, Hontfüzesgyarmat, Deménd, Egeg, Palást, Ipolynyék, Kőkeszi, Lukanénye, Zsély, Bussa, Felsőzellő, Vilke, Gács, Losonc, Losoncapátfalva, Pinc, Osgyán, Rimaszombat, Alsópokorágy, Balogpádár, Felsőbalog, Felsővály, Felsőfalu, Deresk, Jolsva, Szalóc, Berzéte, Rozsnyó, Barka, Ájfalucska, Jászó, Aranyida, Hernádtihany, Kassaújfalu, Garbócbogdány, Füzér, Alsómihályi, Bodzásújlak, Garany, Abara, Nagyráska, Deregnyő, Vaján, Nagykapos, Lakárd, Bező, Sárosmező, Szobránc, Szobráncfürdő, Felsőhalas, Remetevasgyár, Kiskolon, Takcsány, Cirókafalu, Zellő, és itt az új határ elérte a Kárpátok gerincét, tehát történelmi magyar határt, melynek mentén aztán délkelet felé húzódott tovább, egészen a Székelyföld délkeleti határáig…
A fent említett települések tehát mind visszakerültek Magyarországhoz. Ezek azonban csak az új határhoz közel került települések (abból sem az összeset soroltam föl), az általuk „körülhatárolt” területen még rengeteg jelentős magyar település, hegy, vidék tért vissza. Újra Magyarország része lett a színmagyar Csallóköz szinte teljes egésze, vagy a kevésbé magyarlakta, viszont történelmi-földrajzi szempontokból annál fontosabb Kárpátalja. Ahogy visszatért a múltkor emlegetett Krasznahorka vára, és II.Rákóczi Ferenc szülőfaluja, Borsi is. A nagyobb és jelentősebb települések közül visszakerült többek közt Dunaszerdahely, (Észak-)Komárom, Érsekújvár, Léva, Ipolyság, Losonc, Fülek, Rimaszombat, Jolsva, Rozsnyó, Kassa, Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagyszőlős…De persze nem szabad megfeledkeznünk azokról a történelmi városainkról sem, melyek még ekkor sem térhettek vissza. Így például: Pozsony (mely Trianon előtti csekély arányú szlovák lakossága ellenére Szlovákia fővárosa lett), Nagyszombat, Nyitra, Trencsén, Zsolna, Turócszentmárton, Körmöcbánya, Selmecbánya, Besztercebánya, Zólyom, Rózsahegy, Liptószentmiklós, Késmárk, Lőcse, Eperjes, Bártfa…ahogy Mikszáth vagy Madách szülőfaluja sem, és még oly sokan mások se…
A visszacsatolt területek feletti öröm azonban sajnos csak néhány évig tartott; mivel a második világháború után Magyarország 1938 előtti határait állították vissza, sőt, északnyugati csücskén még további 3 faluval csonkították meg szerencsétlen kis-Magyarországot… De az igazság szikrája legalább egy történelmi pillanatra, kicsit felvillanni látszott…

2012. március 15., csütörtök

Honismeret

Krasznahorka büszke vára

Krasznahorka várának minapi tragikus leégéséhez kapcsolódva, honismereti cikk-sorozatomat e szomorú sorsú vár történetének elbeszélésével szeretném kezdeni. Noha a várban lévő műkincsek hála Istennek szinte mind megmenekültek – mintegy figyelmeztetve, hogy máskor óvatosabbnak kell lenni s hogy örülhetünk, hogy nem lett még nagyobb baj – a lángoló-füstölgő várról készült felvételek, a vár tetőzetének teljes megsemmisülése, a megrongálódott falak és kormos törmelékek képei mind-mind tudatosítják bennünk, hogy a magyar- és az egyetemes emberi kultúrát így is szörnyű veszteség érte…
Krasznahorka vára Gömör keleti szegletében, a Gömör-Tornai-karszt területén, Rozsnyótól néhány km-re keletre található.
A környezetéből bő száz méterrel kiemelkedő, ritkás növényzetű, meredek oldalú, kopár kis hegyre a Bebek család ősei építették fel várukat, 1300 körül. Ez vár még mindössze egy kb. 10 x 10 méter alapterületű öregtoronyból, valamint a torony É-ÉNy-i és D-DK-i sarkából kiinduló várfalból és az általa körülkerített várudvarból állt. Ez a masszív torony tehát a máig fennálló vár legrégebbi része. Még a XIV. század derekán tekintélyes palotaszárnnyal és újabb várfalakkal bővítették az erősséget.
A vár megépülése utáni első évtizedekben hosszas birtokjogi pereskedés tárgya volt a Bebek- és a Máriássy-családok között, míg végül a megegyezés értelmében az előbbi család tulajdonába került. A krasznahorkai uradalom és a Bebek-család egyik legmagasabb pozíciókba jutott tagja Bebek István volt, aki Nagy Lajos király idején, számos egyéb tisztsége után, egészen az 1360-1369 között általa betöltött országbírói hivatalig emelkedett.
Krasznahorka várát 1441-ben – Észak-Magyarország számos várához hasonlóan – az özvegy Erzsébet királynét támogató Jan Giskra huszitái foglalták el. Közel két évtizedig állt a cseh megszállók uralma alatt, mígnem Mátyás király hadai visszafoglalták és visszaadták jogos tulajdonosainak, a Bebek-családnak.
A család hírnevét a XVI. században – igencsak negatív módon – Bebek Ferenc öregbítette. Bebek Ferenc a mohácsi vész utáni időszak egyik legaljasabb köpönyegforgatója volt, aki hol a Habsburg-, hol a Szapolyai-uralkodó pártjára állt, aszerint, hogy éppen melyik oldaltól várhatta hatalmi- és anyagi igényeinek nagyobb mértékű kielégítését. A gátlástalan főúr gömöri tartózkodásai alatt rablólovag társával rendszeresen zsarolta és fosztogatta a vidék lakosságát, a környék ellopott harangjaiból pedig ágyúkat öntetett (e bronzágyúk közül sok ma is megtekinthető Krasznahorkán), valamint a krasznahorkai várban berendezett titkos pénzverdében hamis pénzt veretett. (A pénzhamisításért bűntársát később kivégezték – állítólag maga Bebek Ferenc gondokosodott róla, hogy bűntársát eltegyék láb alól…) A főúr hit tekintetében ugyanilyen elvtelen volt: hol a törökökhöz fordult, hol a protestánsokat védelmezte, hol pedig a katolikusokat támogatta – „természetesen” mindig mások kárára. Azonban azt sem tagadhatjuk el tőle, hogy a folyamatos átállásai miatt innen-onnan érkező támadások elhárítása érdekében ő építette ki Krasznahorka várának új védelmi rendszerét, mely a vár történetének talán legjelentősebb bővítése volt. Bebek Ferenc garázdálkodása 1558-ban ért véget: miután a török szultánnál megpróbálta elérni, hogy megtegyék Erdély kormányzójává, hazatérése után – szerintem teljes joggal – hazaárulónak nyilvánították és meggyilkolták. Fia 1567-es halálával a Bebek-család férfiága kihalt, a krasznahorkai vár pedig a koronára szállt.
Sűrű várkapitány-váltásokat követően, az 1570-es évek derekán az Erdélyből menekülni kényszerült Andrássy Péter kapta zálogba. Az új várkapitánnyal kezdetét vette Krasznahorka várának legendás korszaka, az Andrássyak közel négy évszázados uralma. Noha az Andrássyak gyakorlatilag ekkortól kezdve irányították a várat, sokáig még ténylegesen nem birtokolták, „csak” az öröklődő várkapitányi tisztség volt az övék. A krasznahorkai vár és a hozzá tartozó uradalom örökös tulajdonjogát a királytól végül 1642-ben kapta meg Andrássy Mátyás.
A XVI-XVII. század során az Andrássyak a várat késő reneszánsz palota-erődítménnyé alakították, újabb építményekkel és az úgynevezett alsóvárral bővítették. Az Andrássy-család azonban igazán jelentős mértékben már nem bővítette az erődítmény méretét – ezt igazából nem is tehette, mivel a hegycsúcsot már teljesen „benőtte” a vár, és a meredek lejtők megakadályozták további „terjeszkedését”.
Bocskai István és Bethlen Gábor Habsburg-önkény elleni hadjáratainak idején Krasznahorka vára – tisztességes magyar várként – önként, harc nélkül megnyitotta kapuit az érkező magyar seregek előtt. Nem így I. Rákóczi György hadjáratakor, amikor a Habsburg uralkodóhoz maradt hű – ami szintén érthető, ha belegondolunk, hogy e hadjárat idején még alig két éve volt csak ténylegesen az Andrássyak tulajdonában a vár, akik a „friss” adományért nyilván hálásak voltak a királynak.
Alighanem ezután következett Krasznahorka várának legdicsőségesebb, emlékezetes időszaka, a vár központi szerepben tündöklésének és a kuruc mozgalmaknak a kora. Mivel az Andrássy-család ebben az időszakban aktívan kivette részét a török- és protestánsellenes küzdelmekből a Habsburg császár oldalán, az uralkodó 1676-ban a család bárói rangra emelésével jutalmazta őket. Minthogy ekkoriban többnyire az Andrássy-család tagjai töltötték be Gömör vármegye főispáni tisztségét is, és Krasznahorka vára igen biztonságos helynek számított, ezért 1676 és 1719 között számos alkalommal tartották itt Gömör megye nemesi közgyűléseit.
1678-ban Thököly Imre ugyan nem tudta rávenni tulajdon sógorát, Andrássy Miklóst, hogy nyissa meg előtte a vár kapuit, néhány évvel később, az 1680-as évek derekán, rövid időre mégis kuruc kézre került az erősség.
A Rákóczi-szabadságharc − mely visszatekintve kétségtelenül Krasznahorka várának legendás időszaka volt – erősen megosztotta az Andrássy-családot. Andrássyak harcoltak kuruc és labanc oldalon is, sőt, ennek a konfliktusnak lett következménye a család két ágra szakadása is – az idősebb testvér-féle „betléri-ágra” és a fiatalabb „monoki-ágra”. Maga Krasznahorka vára a szabadságharc alatt szinte mindvégig (1703 őszétől 1710 őszéig) kuruc kézen volt. 1703-ban Krasznahorka helyőrsége örömmel csatlakozott a Habsburg-elnyomás elleni küzdelemhez, így a vár innentől kezdve a kurucok egyik fontos központja volt. A várban maga II.Rákóczi Ferenc fejedelem is eltöltött jónéhány napot és egy ideig itt tartotta házi őrizetben a parancsának ellenszegülő Forgách Simon kuruc generálist is. Krasznahorka „büszke vára” még akkor is a kurucok kezén maradt, amikor pedig tulajdonosa, Andrássy István átpártolt a labancokhoz: a várához visszatérő „várurat” ágyútűzzel zavarta el saját testvére a falak alól.
De ugyancsak ebbe az időszakba nyúlik vissza Jókai egyik híres regénye, „A lőcsei fehér asszony” története, mely a címszereplő személyen és városon kívül Krasznahorka várát és az Andrássy-család számos tagját is megjeleníti. A műben Andrássy István felesége, Serédy Zsófia is szerepel, akinek természetes módon mumifikálódott (háromszáz éves) holtteste mind a mai napig látható a várban, egy üvegkoporsóban…
Köszönhetően annak, hogy az Andrássy-család egyes tagjai mindvégig császárhűek maradtak, Krasznahorka vára szerencsére elkerülte a magyar várak legtöbbjének szomorú sorsát, és így a Rákóczi-szabadságharc után nem robbantották fel.
A XVIII. század közepétől az Andrássy-családnak már egyetlen tagja sem lakott többé életvitelszerűen a várban, csupán időnként látogattak ide, egyébként pedig csak a szolgáló személyzet lakott itt és tartotta rendben.
1817-ben egy villámcsapás következtében kigyulladt és leégett, ám mivel az Andrássyak számára a vár fontos családi jelképnek számított, ezért később helyreállították.
A XIX-XX. század fordulóján Andrássy Dénes gyönyörűen felújíttatta a várat, majd vármúzeumot rendezett be benne (melynek megvalósításához egyébként már elődei is hozzákezdtek), ami így már több mint egy évszázada tárja a látogatók elé Krasznahorka várának és az Andrássy-családnak a történetét. A vármúzeum gyűjteménye elsősorban fegyverekből áll, de rengeteg festmény, bútor, hangszer és sok egyéb tárgy és emlék is részét képezi.
A vár udvarán a Lánchíd egy láncszeme is megtalálható, mely arra emlékeztet, hogy a főváros első és legnevezetesebb hídjának elemeit egykor az Andrássyak gömöri vasgyárai szállították.
1945-ben aztán, a háború végén, az Andrássyaknak el kellett hagyniuk ősi fészküket, a várat és az egész uradalmat államosították, s ezzel az Andrássyak négyszáz éves története Krasznahorkán véget ért…
A várhegy alatt a várral egy időben kialakult kis település – Krasznahorkaváralja – birtokosai a vár mindenkori urai, tehát a Bebekek és az Andrássyak voltak. Krasznahorkaváralja hatszáz éven át szinte mindig színmagyar település volt. A nemzetiségi arányok napjainkra azonban nagyjából a következőképp alakultak: 55% magyar, 25% cigány, 20% szlovák.
A Felvidék nem szenved hiányt meredek hegyormokon őrködő lenyűgöző várakban és várromokban, azonban a Rozsnyói-medencét büszkén végigmérő Krasznahorka vára ezek közül is kiemelkedik jellegzetes, pompás formájával. Na meg azzal a kurucos múlttal és bús hangulattal, amit áraszt magából. És aki már hallott ezelőtt is Krasznahorka váráról, annak elsőként alighanem az a fájdalmas hangú, mégis gyönyörű dal jut eszébe, melyet egy Andrássy-feleség szerzett II.Rákóczi Ferenc és bujdosó társai hamvainak 1906-os hazaszállítása alkalmából:

Krasznahorka büszke vára,
ráborult az éj homálya.
Magas tornyán az őszi szél
régmúlt dicsőségről mesél.
Rákóczinak dicső kora
nem jön vissza többé soha.

Harcosai rég pihennek
a bujdosó fejedelemnek.
A toronyból késő este
tárogató nem sír messze.
Olyan kihalt, olyan árva
Krasznahorka büszke vára.


2012. március 5., hétfő

Magyarország földrajza

Tengerszint feletti magasságmérés Magyarországon

            Azt bizonyára sokan tudják, hogy a Velencei-hegységben található kicsi község, melyet Nadapnak neveznek, földrajzi-térképészeti szempontból igen nagy jelentőséggel bír hazánk életében. Itt található ugyanis hazánk geodéziai magasságmérésének alappontja. Ezt nevezik nadapi főalappontnak is. Hogy pontosan miért és mi is ez a magasságmérési alappont, arról talán már kevesebben tudnak, ezért gondoltam, hogy megkísérlem fellebbenteni a fátylat ezen téma lényegéről.
Ez a nadapi főalappont tehát Magyarország magasságméréseinek legfőbb viszonyítási pontja, így nemcsak a térképészetben és földrajzban, de az építészetben is fontos szerep jut neki. Magasságméréskor ehhez viszonyítják az ország pontjait és innen kiindulva hozták létre az országos szintezési hálózatot.
Az már csak hab a tortán, hogy nekünk ilyen szintezési alappontból mindjárt kettő is van, és mindkettő Nadapnál! Ennek története a következő. A tengerparttal rendelkező országok általában a „saját” tengerük középtengerszintjében határozzák meg a 0 méter tengerszint feletti magasságot. (Mivel nyugalomban lévő tengerszint nincsen, ezért mérések sorozatát végzik el, melyek számtani közepeként kapják meg a középtengerszintet.) A tengerparttal nem rendelkező országok pedig a tengeri országok alappontjához igazodva határozzák meg saját alapszintjüket. A szárazföldi főalappont meghatározásánál azért esett a választás a főként gránitból felépülő Velencei-hegységre, mivel ez a Kárpát-medence egyik legöregebb és legstabilabb képződménye, mely geológiailag minimális mozgásoknak van kitéve. Eredetileg egyébként négy ilyen szintezési főalappontot jelöltek ki a dualizmus-kori Magyarországon; mindegyiket idős, stabil kőzetekben: Nadapnál, Ruttkánál, Terebesnél és a Vöröstorony-szorosnál. Csak hát az első világháború után ez a négy pont közül három a szomszédos országokhoz került és Magyarországnak csak Nadap maradt meg belőle. A magyar magasságmérés főalappontjának (vagy szintezési ősjegynek is nevezik) kiválasztásakor az Osztrák-Magyar Monarchiának ott volt az adriai-tengeri Trieszt, ahol lemérték a középtengerszintet és Magyarország így az Adriai-tenger szintjéhez képest határozta meg tengerszint feletti magasságait, melynek alappontját Nadapnál (és a többi említett helyen) rögzítették. A nadapi főalappont így tehát 173,8385 méteres tengerszint feletti magasságon helyezkedett el (az Adriai-tengerhez mérve). A szovjet-kommunista rendszerben persze a hagyományos (és az ország számára szerintem logikusabb) főalappont sem volt már „menő”, ezért a keleti blokk országainak új, egységes magasságot adtak meg. Ekkor találták ki, hogy inkább a Balti-tenger kronstadti középtengerszintje legyen Magyarország alapszintje. Így ugyancsak Nadapnál (a másik főalappont közelében) állítottak a balti magasságnak is egy emlékművet, mely az ország újabb főalappontja lett. Ez azonban a Balti-tengerhez képest 173,1638 méter tengerszint feletti magasságon volt. Így tehát ugyanaz a magasság Nadapnál és az országban mindenütt 67,5 cm-rel „alacsonyabbra került”. Ma már mindkét alapszint, tehát az adriai és a balti magasság is használatban van. Ez a több mint fél méteres eltérés, kerekítésekkel megspékelve persze sok zavart is okoz, és alighanem emiatt van az is, hogy egyes hegycsúcsoknak vagy épületeknek többféle „hivatalos” magassága is van. A nadapi „főalappontok” egyébként a településtől délre, egymáshoz közel, nagyon szép sziklás-erdős természeti környezetben fekszenek.