Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2011. május 1., vasárnap

Az Árpád-házi királyok kora

Német támadások 1051-52-ben

A Szent István halála utáni zavaros időkben rövid ideig – ám zsarnokian – uralkodó magyar királyok a hatalom megszerzése és megtartása érdekében bármilyen eszközhöz hajlandóak voltak hozzányúlni. I.(Szent) István unokaöccse, a trónról már egyszer letaszított Orseolo Péter, hogy hatalmát visszaszerezze, nem átallotta a német-római császár katonai segítségét kérni, majd győzelme után pedig arra vetemedett, hogy országát a német uralkodó hűbéresének nyilvánította és egy aranyozott lándzsa képében jelképesen át is adta III.Henriknek Magyarországot.
Az Orseolo Péter másodszori trónfosztása után uralomra kerülő I.András király azonban – természetesen – nem tekintette jogosnak a Német-római Birodalom felsőbbségének e szerződés általi elismerését. András hazahívta öccsét, Béla herceget is, aki kiváló hadvezér hírében állt és számítani lehetett rá az ellenség támadása esetén. Az ország előkelői ugyancsak egységesen szálltak szembe a német terjeszkedési tervekkel. Mivel III.Henrik császár viszont – ami részéről szintén természetesnek mondható – továbbra is igényt tartott a Magyar Királyság feletti hűbérúri hatalomra, illetve meg akarta bosszulni támogatottjának (Orseolo Péternek) a trónról való eltávolítását, ezért a német és a magyar uralkodó közti konfliktus kirobbanása várható volt.
Ez 1050-ben az egymás területére való kölcsönös betörésekkel vette kezdetét. Először a császár nagybátyja, Gebhard püspök tört be Magyarország északnyugati határvidékére, ezt követően pedig magyar csapatok dúlták a határ túloldalát.
A németek igazi nagy támadása azonban csak 1051 nyarán indult meg Magyarország ellen. III.Henrik biztosra akart menni, ezért óriási hadat gyűjtött. Seregében a birodalom minden népe megjelent, országa távoli szegleteiből is érkeztek katonák. A korábbi német kudarcokból okulva, a sereget ezúttal Gebhard parancsoksága alatt hatalmas élelemszállító hajóhad kísérte a Dunán, amit kisebb szárazföldi csapatok is támogattak a Duna bal partján vonulva. A fősereget azonban maga a császár vezette.
Az ország északnyugati részének nagyjából a Kis-Duna és a Répce közötti területe, tehát a Csallóköz és a Szigetköz, valamint a Fertő tó, a Hanság, valamint a Rába és a Rábca vidéke folyókkal, tavakkal sűrűn szabdalt és ekkoriban igencsak mocsaras volt. A természeti adottságokat a magyar határvédelem ezen a szakaszon is maximálisan kihasználta; különféle védelmi intézkedésekkel, sáncokkal, árasztásokkal, földtorlaszokkal könnyű szerrel járhatatlanná tették az erre vezető utakat. Az meg még ráadás égi segítség volt a magyarok számára, hogy 1051 nyara igencsak esős volt, így az országnak ezen határvidéke teljes egészében átjárhatatlan volt egy nagyobb sereg számára. E természeti-mesterséges akadályok miatt Henrik császár nem tudott a legrövidebb útvonalon támadást intézni Magyarország ellen, hanem főseregével igen jelentős kerülővel, a Rába és a Zala forrásvidéke között kellett behatolnia az országba. Innen egyenesen a Magyar Királyság akkori fővárosa, (Székes)Fehérvár felé vette az irányt.
A magyarok tisztában voltak vele, hogy a császár óriási seregével nyílt csatában nem vehetik fel a versenyt. Ezért nagyon bölcsen kihasználták a természeti akadályok (folyók, mocsarak) nyújtotta lehetőségeket, illetve a felperzselt föld taktikáját alkalmazva, a német sereg előtt mindenhol elpusztították vagy elszállították az összes fellelhető élelmet, amivel rövidesen súlyos ellátási problémákat okoztak a hatalmas seregnek.
Eközben egy másik cselhez is folyamodtak. A magyaroknak sikerült elfogniuk a császár egy hírvivőjét, aki éppen a Dunai utánpótlást vezető Gebhard püspökhöz tartott. Az általa vitt levelet meghamisították, és a hamis levélben, III.Henrik nevében arra utasították Gebhardot, hogy hajói elpusztítása után amilyen gyorsan csak tud, forduljon vissza a birodalomba, merthogy azt az ellenség váratlanul megtámadta, így a magyarországi hadjárattal azonnal fel kell hagyniuk. A püspök engedelmeskedett is a (hamis) parancsnak, ami miatt viszont az utánpótlás nélkül maradt császár teljesen reménytelen helyzetbe került.
Nem tudni, hogy a német sereg eljutott-e Fehérvárig, vagy csak megközelítette azt. Mindenesetre a gigantikus seregnek éppen óriási mérete (és a nagy kerülő) lett a veszte, ugyanis emiatt hatalmas ellátási igényei is voltak, amiket viszont a kiürített vidékeken, az utánpótlás elveszítése mellett, nem tudott kielégíteni. Így történt, hogy az ország elfoglalására küldött gigászi had végül Fehérvár komolyabb ostroma vagy bármilyen jelentősebb hadi tett nélkül, súlyos éhségtől gyötörve kellett, hogy visszavonuljon. Ehhez kapcsolódik még egy érdekesség. A hagyomány szerint, a közeli alacsony hegységen keresztül menekülő német sereg katonái – hogy az éhségtől elgyengülve, súlyos terheiktől megszabaduljanak és ennyivel is gyorsabban érhessenek haza – az emelkedőn eldobálták páncéljaikat és pajzsaikat, és innen nyerte az illető hegység a Vértes nevet. A német sereg itt már egyenesen futott kifelé az országból, majd készleteiket teljesen felélve, éhesen és a megerőltetéstől kimerülten, októberben távoztak Magyarország földjéről.
III.Henrik, a megalázó hadjárat fáradalmait kipihenve azonban, még mindig nem tett le tervéről, hogy Magyarországot uralma alá hajtsa. A következő év nyarán ezért újabb hadjáratot indított, számításba véve az előző év kudarcának okait is. Ezért 1052-ben egy jóval kisebb, de a feladat ellátására elégségesnek vélt sereggel és bőséges élelem-ellátással kelt útra. Szárazföldön és vízen nyomult előre, méghozzá a legrövidebb útvonalon: a Duna mentén, illetve a Dunán. Seregének döntő részét ekkor a hajóhad tette ki, mely a katonákon kívül ostromgépekkel is fel volt szerelve. Hadjáratának legközelebbi célja Pozsony elfoglalása volt, ezért a város alá érkezve lehorgonyzott, szárazföldi seregével pedig letáborozott. Azonnal megkezdte a vár ostromlását, Pozsony védői azonban szívósan ellenálltak. Nemhogy sorra visszaverték a német rohamokat, de alkalmasint váratlan kitörésekkel is zaklatták az ostromló sereget.
Egyesek szerint egyébként ezen esemény alkalmából járt első ízben római pápa Magyarországon, mégpedig IX.Leó személyében, aki azért érkezett Henrik pozsonyi táborába, hogy személyesen próbáljon békét közvetíteni a német császár és a magyar király között. E próbálkozása azonban nem járt sikerrel.
Krónikásaink szerint a hadjáratot végül az döntötte el, hogy magyar búvárok egy csoportja Zotmund (aki a népnyelvben „Búvár Kund” néven lett nevezetes) vezetésével, az éj leple alatt megfúrták, majd ilyen módon elsüllyesztették a támadó sereg hajóinak egy jelentős részét. Bebizonyították, hogy a határtól nem messze is képesek harcképtelenné tenni az ellenséget. Mivel a császári sereg ellátása és fegyverzetének egy része ezúton megsemmisült, III.Henrik és serege kénytelen volt felhagyni a közel két hónapos ostrommal és bosszúsan távozni Magyarország területéről.
Így mentette meg a magyarok leleményessége két egymás utáni esztendőben is a fenyegető német támadástól a magyar hazát és mértek megszégyenítő vereséget a császár győzhetetlennek hitt seregére, de főképp Henrik tervére és büszkeségére.

4 megjegyzés:

  1. Kedves Ádám!

    Történész lévén csak gratulálni tudok a blogodhoz.
    További sikeres munkát!
    Kökény Ferenc

    VálaszTörlés
  2. Tisztelt Kökény úr!
    Köszönöm szépen elismerő szavait! Én is nagy tisztelője vagyok (általam ismert) történészi munkásságának, illetve érdeklődve olvasom új (stroke-os) blogját. Utóbbit szomorúan olvasom a téma túlzott aktualitása miatt és örömmel az Ön segítőkészsége miatt. Mielőbbi teljes gyógyulást kívánok!
    Nagy Ádám

    VálaszTörlés
  3. Kedves Ádám!
    Köszönöm szépen a gondolataidat! Közzétehetem - e bejegyzésként? További jó munkát kívánok!
    Feri

    VálaszTörlés
  4. Igen, nyugodtan közzéteheti.
    Ádám

    VálaszTörlés