Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2010. szeptember 26., vasárnap

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Kazinczy Lajos, a 14. aradi vértanú

Kazinczy Ferenc, történelmünk nagy alakja; a magyar nyelvújító, író-költő-műfordító és irodalomszervező; nevével gyakran találkozhatunk az irodalom- és történelem könyvekben egyaránt. Neve mellett, dicsősége árnyékában azonban gyakran megfeledkezünk egy másik Kazinczyról, aki szintén megérdemli, hogy méltóan emlékezzünk rá.
Kazinczy Lajos 1820. október 20-án született, a híres Kazinczy Ferenc nyolcadik, legkisebb gyermekeként. A művelt apa még rossz anyagi körülmények között is, mindig gondoskodott gyermekei tanításáról vagy taníttatásáról. Így volt ez Lajossal is.
Mikor Lajos 11 éves volt, meghalt édesapja, és a család anyagi helyzete még tovább romlott. Az ifjú taníttatásáról ezután a Magyar Tudományos Akadémia első elnöke, gróf Teleki József gondoskodott. Pár év múlva az ifjú a tullni kadétiskolában folytatta tanulmányait.
1839-től a 9.huszárezredben szolgált, nyolc év múlva azonban anyagi gondok miatt, főhadnagyi rangban kilépett a hadseregből.
Az 1848-as forradalom kitörése után nyomban jelentkezett a szerveződő honvédségbe. 1848 nyarát, önkéntesként, a Délvidéken harcolta végig; majd részt vett a pákozdi és a schwechati csatában is. Ezután – már őrnagyként – aktívan közreműködött az első honvéd utászzászlóalj megszervezésében, valamint a győri és budai erődítések építésében.
1849 elejétől alezredesi rangban a tartalék hadtestben dandár-, majd a főseregben hadosztályparancsnok. Harcolt a szolnoki és ceglédi ütközetekben. A tavaszi hadjáratot Klapka György hadtestének dandárparancsnokaként küzdötte végig, a nagysallói ütközetben való helytállásáért pedig a Magyar Katonai Érdemrend III.osztályát, majd hadosztályparancsnoki beosztását kapta.
1849 júniusától, már ezredesként, az Ung, Ugocsa, Bereg és Máramaros vármegyékben működő, önálló tartalék-hadosztály szervezője és parancsnoka volt. Csapataival augusztus 6-án indult Bem megsegítésére; útközben egyesült a székelyföldi és kolozsvári hadosztályok maradványaival. A világosi fegyverletételről értesülve, augusztus 24-én, Zsibónál, az oroszok előtt letette a fegyvert.
Mint önálló seregtest vezetőjét – a mellette szóló érvek (például, hogy előnyös harcászati helyzetben tette le a fegyvert) ellenére – halálra ítélték, és pár nappal 29. életéve betöltése után, október 25-én, az aradi vár sáncárkában főbe lőtték.
Haynau állítólag valamiféle személyes bosszúvágytól vezérelve, szándékosan a többi aradi kivégzettétől későbbre tette kivégzésének dátumát, hogy így az utókor ne emlegethesse az ő nevét együtt a többi aradi vértanúéval, és így talán feledésre ítélhesse Kazinczy Lajost. Haynau célját sajnos részben elérte, azonban manapság számos kísérlet történik – ezt a megemlékezést is ezért szenteltem neki –, hogy törlesszük tartozásunkat Kazinczy Lajos felé. Mivel kivégzéséről nem maradt fenn szemtanúi beszámoló, és így annak pontos helye sem ismert, ezért földi maradványai máig sem kerültek elő, és már valószínűleg nem is fognak. Tisztességes eltemetésével így a nemzet örökre adósa marad.


2010. szeptember 18., szombat

Trianon

A nyugat-magyarországi felkelés

            A Magyarország egyik legsúlyosabb nemzeti tragédiáját jelentő trianoni békediktátum egésze mellett, a Horthy-korszak kezdeti időszakában, az 1919-es saint-germaini és az 1920-as trianoni békeszerződés egy különösen meghökkentő döntése korbácsolta fel a közvélemény felháborodását. Ez a döntés ugyanis eleget tett az osztrák államtanács 1918 novemberében kihirdetett igényének, mely etnikai elvekre hivatkozva, nyugat-magyarországi területek átadását követelte Ausztria javára.
            A döntés okozta elégedetlenség teljesen jogos volt, hiszen ennek értelmében Moson, Sopron és Vas vármegyék nyugati része osztrák fennhatóság alá került volna és bár e területek német többségűek voltak, azonban igen jelentős magyar kisebbséggel rendelkeztek. A döntés ráadásul ismét kizárta a magyar önrendelkezés jogát, és olyan elvekre hivatkozott, melyeket akkoriban, úgy néz ki, csak a magyar fél rovására lehetett érvényesíteni. A legnagyobb felháborodást azonban az okozta, hogy a nagy háborúban mellettünk harcoló egykori szövetségesünk javára kellett területi engedményeket tenni, az a „szövetséges” javára, akinek utasítására Magyarország belépett a számára végzetes kimenetelű első világháborúba. Az osztrák fél semmiféle megállapodást vagy kompromisszumot sem volt hajlandó kötni a tiltakozó magyar kormánnyal.
            E nyugati területek – a térség legjelentősebb városával, Sopronnal együtt – hivatalos átadására 1921 augusztusában került volna sor. Az átadás ellen soha nem látott méretű tömegtüntetésre került sor Sopronban – hasztalan. A város hivatalai elköltöztek, megtörtént a Nemzeti Hadsereg kivonása is. A felfegyverzett osztrák csendőrök, zenészek társaságában vették birtokba a területeket, ugyanis terveik szerint díszlépésben vonultak volna be Sopronba, ahol az antant-bizottság és az osztrák kormány egyes tagjai pezsgővel várták a város ünnepélyes átadását. Az események azonban nem Ausztria tervei szerint alakultak…
            A terület átadásának megakadályozása érdekében Prónay Pál, Ostenburg Gyula, és más tisztek titokban már korábban megkezdték önkéntes csapatok toborzását és felfegyverzését. E sereg magvát veterán katonák, különítményesek, egyetemisták, valamint a szegényparasztokból, napszámosokból és más – jellemzően rendkívül hiányosan felszerelt, ám annál lelkesebb – önkéntesekből álló, úgynevezett Rongyos Gárda alkotta.
            Ezek a lelkes önkéntesek 1921. augusztus 28-án a magyar kormány tudta nélkül kirobbantották a nyugat-magyarországi felkelést. Felszereltségben és gyakran létszámban is kedvezőtlen helyzetben lévő csapataik többször megütköztek az osztrák csendőrséggel, Ágfalvánál kétszer is győzelmet arattak. A felkelő sereg másfél hónapon keresztül, Nezsidertől Németújvárig, közel 200 km-es határszakaszon küzdött a történelmi Magyarország nyugati határaiért. A küzdelem során, már szeptember közepére sikerült visszavonulásra kényszeríteni az osztrák csapatokat, így azoknak rövid birtoklás után máris távoznia kellett az általuk Burgenlandnak elnevezett területről. A későbbi osztrák támadásokat is sikerrel verték vissza a felkelők, így általuk, a harcot hallgatólagosan támogató magyar kormány kedvezőbb diplomáciai helyzetbe került. Az antant a terület azonnali kiürítését követelte, mire Prónay azzal válaszolt, hogy október 4-én, Felsőőrött, kikiáltotta a magyar történelem egy igen különleges, ellentétes megítélésű és rövid életű képződményét: a Lajtabánságot. A Prónay vezette Lajtabánság a felszabadított területeken megalakult, névleg független és semleges állam volt, melynek célja a nyugati magyar területek átadásának megakadályozása volt. A furcsa, ám némileg kellemetlennek érzett államot Horthy alig egy hónap múlva felszámolásra ítélte, mivel a felkelés így is elérte célját. Sikerült ugyanis kikényszeríteni, hogy Sopronban és környékén népszavazást tartsanak, melynek eredményeképp a város és környéke végül újra Magyarországhoz került; a nyugati határvidék többi részéről pedig kivonultak a felkelők.
            A nyugat-magyarországi szabadságharc és a következményének tekinthető soproni népszavazás következtében némileg sikerült ellensúlyozni a trianoni döntés igazságtalanságát és Magyarország nyugati határa vált az ország legstabilabb, a revízió igénye által a továbbiakban legkevésbé érintett térségévé. Ha az antant beismerte volna, amit e határvidék példája is jól bizonyított, vagyis hogy népszavazásokkal, az önrendelkezés biztosításával igazságosabban rendezhető a magyar határok kérdése, akkor a következő évtizedek valószínűleg sokkal nyugodtabb időszakot tartogattak volna a magyar nép és szomszédai számára.


(A téma iránt érdeklődőknek bátran tudom ajánlani Maderspach Viktor „Élményeim a nyugat-magyarországi szabadságharcból” és Somogyváry Gyula „És mégis élünk” című regényeit. Fő témája mindkettőnek a nyugat-magyarországi felkelés, melyeket saját tapasztalatok és történelmi tények alapján írt le a két szerző. Két nemzeti érzelmű, hazájáért aggódó író, akik bizonyos szempontból mégis ellentétesen értékelik az eseményeket – hiszen előbbi egy legitimista, utóbbi pedig inkább horthysta nézőpontból beszéli el a történéseket.)

2010. szeptember 10., péntek

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Kiss Ernő és a délvidéki harcok első szakasza

1848. A magyar szabadságharc kitörésének évében járunk.
Azt viszont talán nem mindenki tudja, hogy a szabadságharc tényleges kitörése és a pákozdi csata előtt is jócskán voltak harci események; melyek próbára tették magyarok elszántságát. Ilyen harci cselekmények voltak a délvidéki harcok 1848 nyarán, melyek a szabadságharc alatt is végig folytatódtak.
A bécsi udvar felhasználta az elégedetlenkedő nemzetiségieket a szabadságukért küzdő magyarok ellen. Ahogy már a Rákóczi-szabadságharc alatt is, úgy 1848-ban is sikerült a szerbeket fellázítani „otthont adóik”, a magyarok ellen. Csakhogy ekkoriban a szerb felkelők jóval kíméletlenebbek voltak, mint 140 évvel korábban. A több mint 20-30 ezer fős szerb felkelők legfelkészültebb részét a rác határőrök alkották, de hozzájuk csatlakoztak még a szerb lakosságból a népfelkelők, valamint az anyaországból átjött önkéntesek. Érdekesség, hogy a párszáz évvel korábban oly hírhedt rác lovasságnak ekkor már nyoma sem volt, méghozzá annyira nem volt, hogy a szerb felkelők jóformán egyáltalán nem is rendelkeztek lovassággal. Az így összeállt – gyakran szedett-vedett – felkelők, a Habsburg-udvar támogatásával, támadást indítottak nemcsak a magyar katonák, de a nem-szerb lakosság ellen is. Falvakat támadtak meg és gyújtottak föl, tömeges kegyetlenkedéseket, mészárlásokat csaptak és terrorban tartották az ártatlan lakosságot.
A kezdeti időszakban, a délvidéki harcok főparancsnoka magyar részről Kiss Ernő ezredes volt, akinek a nevéhez fűződik például az egyik első jelentős siker a szerbek elleni harcban, amikor is csapatai elfoglalták a Perlasz melletti szerb tábort. A Bánságban zajló harcok váltakozó sikerrel folytak, Kiss Ernő 1849 januárjáig vett ezekben részt, mígnem feladatát a jóval keményebb ellenfélnek bizonyuló Perczel Mór vette át, aki egyébként Kiss Ernővel ellentétben, a szerbek kegyetlenkedéseit ugyanolyan kíméletlenséggel torolta meg, mint ahogyan azok sanyargatták a magyar lakosságot.

Az aradi tizenhármat gyakran emlegetik annak ékes példájaként, hogy nem magyar származású emberekből is lehetnek igaz magyar hazafiak. Ez így igaz. Azonban mártírjaink neveinek sorolása közben, sokakat megtéveszt egy-egy név hangzása, így például Kiss Ernőé, akire az illető esetleg rávágja, hogy „na ő viszont színmagyar származású volt!” Nos, Kiss Ernő egy dúsgazdag örmény eredetű család sarjaként született, 1799. június 13-án, Temesváron. (Pesten megtekinthető egyébként az örmény kisebbség által állított emléktáblája is.)
1818-ban hadapródként kezdte katonai pályafutását. Az 1840-es évek derekán a parancsoksága alatt álló huszárezredben szolgált, többek közt, Nagysándor József és Vécsey Károly is.
1848 tavaszán Kiss a Bánságban állomásozó alakulatával már a kezdetektől fogva részt vett a fellázadt szerbek elleni harcokban. Legnevezetesebb hadi sikere talán a perlaszi szerb tábor bevétele volt, 1848 szeptemberének elején. Októberben őt léptették elő elsőként honvéd tábornokká. A bánsági hadtest parancsnokaként – kisebb megszakításokkal – 1849 januárjáig ő irányította a szerbek elleni hadműveleteket; katonai képességei azonban nem álltak arányban a feladat nagyságával. Pancsovai veresége (1849. január 2.) után parancsnokságáról leváltották, ezt követően Debrecenbe ment, ahol az adminisztratív feladatokat ellátó Országos Főhadparancsnokság vezetését vette át.
Május második felében, rövid ideig, hadügyminiszter-helyettesként is működött. Kiss Ernőt a szabadságharc legelegánsabb tábornokának tartották, emellett híres volt bőkezűségéről is. Még ezredesi évei alatt is többször adott kölcsönt társainak, adósai közé tartozott állítólag akkori parancsnoka, Haynau altábornagy is…
A világosi fegyverletétel után az osztrák hadbíróság halálra ítélte. Az aradi tizenhárom vértanú azon négy „szerencsés” tábornoka közé tartozik, akiknek golyó általi halál lett a sorsa. Kivégzésekor szemét nem engedte bekötni, és mivel az első sortűz nem végzett vele, csupán a vállába fúródott golyó, ezért saját felszólítására a tanácstalan kivégzőosztag egyik tisztje lépett oda hozzá és közvetlen közelről lőtte fejbe az ötvenéves tábornokot.


Kiss Ernő

2010. szeptember 5., vasárnap

Az Erdélyi Fejedelemség

Szent László városa, az Erdélyi Fejedelemségben

Várad, vagy ahogyan ma nevezik: Nagyvárad (Oradea), történelmünk egyik legjelentősebb, sokat megélt városa. Ha nagyon pontosak akarunk lenni, meg kell jegyeznünk, hogy Nagyvárad lényegében még nem is Erdélyben, hanem az Erdélytől nyugatra fekvő, úgynevezett Partiumban helyezkedik el, a Sebes-Körös két partján.
Mint ahogy arra Nagyvárad állandó jelzője is utal, a várost I.(Szent) László alapította. Erre az után került sor, hogy a kunok feldúlták a bihari püspökség központját, Bihart, és így a püspökség új székhelyét Váradon, a korábbi központtól kicsit délkeletebbre építették ki. A váradi püspökség első püspöke Könyves Kálmán, a későbbi magyar király lett. Magát Szent Lászlót is a váradi székesegyházban helyezték örök nyugalomra; és Várad neve ezután örökre összefonódott második szent királyunk nevével. A későbbi évszázadokból számos legenda maradt fent az alapító királyról, a temetése, sírja és ereklyéi körül, sőt, volt, hogy a város végveszélyét látva, állítólag, életre kelt Szent László bronzszobra, más esetben a szelleme, és a magyarok segítségére sietett. I.László szentté avatása (1192) után a város zarándokhellyé vált.
A Király-hágó felé vezető útvonalon kialakult város a XII.században már fontos központ volt, innen származik történelmünk egyik legnagyobb nyelvi- és jogi emléke is, a Váradi Regestrum. A tatárjárás idején sajnos Várad is elpusztult, székesegyházával és várával együtt.
A város két évtizeddel később indult ismét fejlődésnek, és V.István ifjabb király támogatásának köszönhetően gazdaságilag is megerősödött. A XIV. és XV.század folyamán nagyszabású építkezések folytak a városban, ekkor állították fel a szobrász Kolozsvári-testvérek több alkotását is. Várad eközben szellemi központtá is vált, többek közt itt volt kanonok Janus Pannonius, és itt volt püspök Mátyás király nevelője, Vitéz János is.
Az első török támadás 1474-ben érte a várost, egy váratlan török portya során, ami nagy kárt tett a városban, azonban a várat nem tudták elfoglalni a betolakodók.
A mohácsi vész után fekvése, és püspöke, Martinuzzi György miatt, egyaránt fontos szerepet játszott Várad. 1538-ban pedig itt kötött békét a két magyar király, I.(Szapolyai) János és I.(Habsburg) Ferdinánd. Az ország három részre szakadásának tartóssá válása után Várad az Erdélyi Fejedelemség egyik legfontosabb városa lett. Váradot tartották „Erdély kapujának”; a XVI.század folyamán megerősített, ötágú csillag alakú, újolasz bástyás vára pedig a fejedelemség legerősebb erődítménye volt, így a várkapitányi tisztséget betöltő személy rendszerint az Erdélyi Fejedelemség egyik legfontosabb tisztségviselőjének számított. 1598-ban a törökök megkísérelték elfoglalni a várost, azonban Nyáry Pál és katonái hősies helytállásának köszönhetően a török ostrom kudarcba fulladt.
Az 1600-as években számos történelmi esemény színhelye volt Várad, kulcsfontosságú szerepét mindvégig megőrizte. II.Rákóczi György bukása után, mikor a felbőszített török hadak romba döntötték Erdélyt, Várad sem tudott már tovább ellenállni az oszmán támadásoknak és 1660-ban a törökök bevették, majd létrehozták a Magyar Királyság romjain megalakított negyedik vilajetet (török közigazgatási egység), melynek Várad lett a központja. Az ostrom során és után, elpusztult a középkori emlékek nagy része, így bár Váradnak „csak” három évtizednyi török megszállást kellett eltűrnie, azonban az okozott kár mégis helyrehozhatatlan volt. A keresztényeknek a török uralom alóli felszabadító háborúk „félidejénél”, 1692-ben sikerült visszafoglalniuk „Szent László városát”.