1705 őszén immár bő két éve dúlt a Magyarország függetlenségéért (pontosabban a rendi sérelmek orvoslásáért és a köznép terheinek könnyítéséért) vívott Rákóczi-szabadságharc. A Habsburg-önkény elleni küzdelemben a magyar (és román) lakosság nagy része Erdélyben is Rákóczi-zászlai alá sietett, így a helyi felkelők és a segítségükre érkező kurucok hamar meghódították és ellenőrzésük alá vonták Erdély nagy részét. Csupán a Déli-Kárpátok és a kurucokkal mindvégig szembenálló dél-erdélyi szászok földje maradt császári kézen.
Magyarország kulcsfontosságú erősségeit azonban a labancok mindvégig a kezükben tartották. Így tehette meg például 1705-ben Ludwig Herbeville császári tábornagy, hogy északnyugatról indulva keresztülvonulhatott az egész országon és késő ősszel, több mint 16 000 fős seregével, az Alföld irányából Erdély felé nyomult.
Rákóczi sokáig biztosra vette, hogy az ellenség egyenesen, a Karika-hágón át próbál majd betörni Erdélybe, ezért a hágót erődítésekkel, sáncokkal igyekezett megerősíteni. Erről értesülve azonban Herbeville serege november 10-én váratlanul észak felé fordult és a Szamos melletti Zsibó irányába tartott, mivel ott a kuruc sáncok kiépítettsége még csak kezdetleges volt. Hírszerzői révén Rákóczi tudomást szerzett róla, hogy a császári sereg elkerüli a karikai hágót és északabbra, Zsibónál próbálják meg áttörni a védelmi vonalat. Rákóczi így kénytelen volt parancsot adni serege zömének, hogy hagyják ott a sok fáradtsággal kiépített karikai völgyzárat és vonuljanak át Zsibóhoz. Egyúttal a munkásosztagot is odarendelte, hogy amennyire még lehetséges ily rövid idő alatt, tökéletesítsék a zsibói sáncokat. November 10-én estefelé, Rákóczi maga is kilovagolt egy Szamos melletti magaslatra és a onnan a szürkületben szemügyre vette Herbevillenek a Zsibó déli határában táborozó seregét. A császári sereg centrumát és jobbszárnyát azonban erdős domboldalak takarták, így azok pontos méretét és elhelyezkedését nem tudta felmérni. Az viszont nyilvánvalóvá vált, hogy a másnapi csata elkerülhetetlen. Támadásra a túlerővel szemben gondolni sem lehetett, így Rákóczi serege védelemre rendezkedett be, noha a sáncok még közel sem voltak kész állapotban.
A II. Rákóczi Ferenc és Ludwig Herbeville közötti zsibói csatára tehát 1705. november 11-én került sor, Zsibótól délre, a Szamos kanyarulata (akkoriban még sokkal kacskaringósabb volt e vidéken a folyó) és az Egregy patak torkolata tájékán. Herbeville 16 000 fős seregével Rákóczi 7 500 fős serege állt szemben, melyet a fejedelem két részre osztott. A kuruc sereg 2500 fős jobbszárnyát – a Szamos mellett – a francia Pierre Puchot des Alleurs vezette, míg a 4000 fős balszárnyat Forgách Simon tábornagy. (Noha az akkori szokás az volt, hogy a fővezér után rangban következő – tehát Forgách – vezeti a jobbszárnyat, Rákóczi diplomatikusan elrendezte, hogy ezt különösebb sértődés nélkül megcseréljék, mivel titkon jobban is bízott Des Alleurs hadvezéri tapasztalataiban, na meg azért is, mivel itt helyezkedtek el a külföldi csapatok is, akikkel Des Alleurs jobban szót értett.) A kuruc sereg két, sáncvonalakkal védett szárnya között feküdt egy erődítés nélkül maradt meredek domb, melynek tetejére ágyúkat helyeztek. Ezeken kívül további 1000 fős tartalék kuruc lovasság várakozott Rákóczi közvetlen irányítása alatt, a csatatértől negyedórányi távolságban.
A délelőtt folyamán a császáriak gyülekezését, csatarendbe állását a kurucok, Rákóczi parancsára, ágyútűzzel igyekeztek megzavarni. A tüzet a németek is viszonozták, ez azonban egyik oldalon sem tett komoly károkat.
A császáriak támadása végül kora délután indult meg, a sereg mindkét szárnyán egyszerre. Mivel azonban a császári jobbszárnynak hosszabb utat kellett megtennie, ezért először Des Alleurs sáncai előtt bontakozott ki harc. Az Egregy derékig érő hideg vizén átkelő császáriak támadását háromszor verték vissza Des Alleurs katonái. A sorra beérkező csapattestek és a császári alvezérek bátorsága, valamint katonai tehetsége azonban győzedelmeskedett és a negyedik támadás már meghátrálásra késztette a Des Alleurs vezette kuruc jobbszárnyat. Főleg, hogy Des Alleurs azt hitte, hogy a németek már betörtek Forgách szakaszába is és emiatt körülzárástól tartott. Valójában Des Alleurs csapatai már visszavonulóban voltak, amikor a labancok több véres roham árán elfoglalták a két seregrész közti dombtetőt; a korábban a császári had jobb szélén megbúvó rác lovasok pedig (állítólag egy helybéli román pópa segítségével) a dombok mögött, erdők rejtekében megkerülték a csatateret és váratlanul Forgách védőszakaszának hátában bukkantak fel. A harc kimenetele ezzel végképp eldőlt.
A küzdelem (a tüzérségi párbajt nem számítva) szűk két órán belül zajlott le. Mindkét fél 400-500 katonát vesztett – ami a kurucokat, tekintve, hogy kétszeres túlerővel álltak szemben, nyilván amúgyis súlyosabban érintette –, azonban az, hogy a védőket kizavarták állásaikból, egyértelművé tette a kuruc vereséget. Rákóczi a támadás idején a harctértől félórányi távolságban, éppen ebédjét fogyasztotta, mivel a déli órákban úgy látta, hogy a tüzérségi párbajt nem követi az ellenség támadása, mivel még mindig zajlott a császári csapatok felvonulása, és így azt hitte, hogy a következő órák úgyis esemény nélkül telnek el. Mikor tudomására jutott, hogy kezdetét vette a csata, azonnal lóra pattant, ám már nem ért oda időben: útközben visszavonuló csapataival találkozott. Des Alleurs Forgáchra panaszkodva indokolta visszavonulását, mivel azt hitte, hogy a balszárny már korábban megsemmisült. Ez persze nem volt igaz. Forgách pedig főként a rácoknak a hátuk mögött való váratlan megjelenésével indokolta vereségét. Fontos még megjegyeznünk, hogy a csatatértől nem messze tartózkodott Károlyi Sándor kuruc tábornagy 8 000 fős serege is, mely ha időben megérkezett volna, akkor kiegyenlíthette volna az erőviszonyokat. Az előző napok nagy esőzéseitől felázott sáros hegyi utakon azonban nem tudtak időben odaérni. Bár egyesek szerint Károlyi nem is nagyon törte magát, hogy időben megérkezzen a csatába…
A kuruc vereség okait tehát főként létszámbeli hátrányukban, Károlyi seregének meg nem érkezésében, a félkész sáncokban és a rác lovasok váratlan támadásában kell keresnünk. Valamint, azt is el kell ismerni, hogy bár a vén Herbeville enyhén szólva sem volt géniusznak mondható, alvezérei viszont kiválóan teljesítettek, feladatukat egymással összhangban, precízen és bátran hajtották végre.
A zsibói csatavesztés a szabadságharc addigi legsúlyosabb veresége volt; következtében Herbevillenek sikerült kapcsolatot teremtenie az addig elzárt dél-erdélyi labanc erőkkel, s így 1705 végére Erdély átmenetileg ismét császári uralom alá került.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése