Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2011. június 26., vasárnap

Az Árpád-házi királyok kora

A mogyoródi csata

Az 1064 elején létrejött megállapodásuknak köszönhetően az ifjú Salamon király hét-nyolc éven át békében és egyetértésben kormányozta az országot unokatestvéreivel, Gézával és Lászlóval együtt. A mogorva Salamon uralmát kísérő német befolyás (noha ő nem ment oly messzire, mint annak idején Orseolo Péter és nem fogadott német hűbért, nem vetette alá magát a német-római császárnak), a Salamon legfőbb tanácsadójának számító Vid ispán háborús uszítása unokatestvérei ellen, illetve valószínűleg Géza növekvő hatalomvágya mind-mind növekvő elégedetlenséghez és egy érlelődő konfliktushoz vezettek. A Salamon és Géza közti trónviszály 1073-ban robbant ki, majd rövidesen fegyveres összecsapásokba torkollott. A kiváló hadvezér hírében álló László távollétében, 1074 februárjában Salamon serege még képes volt kisebb győzelmet aratni Géza felett, két hét múlva az erőviszonyok azonban némileg megváltoztak.
A döntő ütközetre 1074. március 14-én Mogyoród falu határában került sor. Egyik oldalon állt az ifjú Salamon király és serege, német csapatokkal megtámogatva, míg velük szemben Salamon unokatestvérei, Géza (a későbbi I.Géza) és László (a későbbi I.(Szent) László), akik cseh segédcsapatok támogatását élvezték.
László az összecsapás előtt lován nyargalva buzdította seregét, a harc közben pedig személyes példamutatással járt elöl. Salamon a csatában mindenképpen a Géza által vezetett csapatokat akarta elsősorban legyőzni, mivel őt tartotta fő ellenfelének és úgy gondolta, hogy a már egyszer megvert Gézát könnyen legyőzi, amivel az ütközetet is megnyeri. Emellett Lászlótól félt is, ezért őt igyekezett kerülni. Csakhogy László meg bátyját akarta mindenáron megvédelmezni, ezért még zászlót is cserélt testvérével, hogy az ellenfél első, legerősebb rohamait így maga ellen irányítsa. Ezt mikor Salamon észrevette, akkor hirtelen másfelé irányította csapatait. Azonban az így kialakult felfordulás, valamint a László által vezetett vitéz rohamok és bátyja kedvező lehetősége az ellenség oldalba támadására eldöntötték az ütközet végkimenetelét.
A mogyoródi csata a testvérpár teljes győzelmét hozta. Az ütközet számos áldozatai közt holtan maradt a csatatéren a Salamont mindvégig fegyveres összecsapásra ösztönző Vid ispán is. A győztes László az ellenfél halottait ― tekintve, hogy a katonák többsége azon az oldalon is magyar volt ― ugyanúgy gyászolta, akár sajátjait, és tisztes temetést biztosított számukra is. A csatából származó zsákmányból László és Géza megalapították a mogyoródi Szent Márton egyházat.
A mogyoródi csata legfőbb következménye az volt, hogy Salamon király elveszítette trónját, melyet unokatestvére foglalt el, I.Géza néven.

2011. június 18., szombat

A dualizmus kora

Magyarország vizei és fürdői 1881-ben

Magyarország a jó minőségű vizek országa. Ezt már 130 évvel ezelőtt is tudták, noha akkoriban még némileg másképpen nézett ki Magyarország fürdőinek és ásványvizeinek térképe. Itt most nem az országhatárok megváltozására gondolok, hiszen a „szűkebb értelemben vett” Magyarország területén is jelentősek az eltérések az akkori állapotokhoz képest. Azóta megszűntek fürdők, kiapadtak források; helyettük viszont máshol fedeztek fel újabb kutakat, újabb forrásokat és építettek ki újabb jelentős fürdőket.
Az 1881-es térképre tekintve talán a legszembetűnőbb, hogy a Felvidék telis-tele van jelölésekkel. Valóban, az országnak ezen a vidékén csak úgy hemzsegtek az ásványvíz- és savanyúvíz-források. Persze a savanyúvíz is ásványvíz, ezt csak azért emeltem ki külön, mert ilyen források voltak a legnagyobb számban a Felvidéken. A savanyúvíz egyébként olyan ásványvizet jelent, ami magas szén-dioxid tartalommal rendelkezik.
Erdély ásványvizeinek térképére fordítva figyelmünket, észrevehetjük, hogy itt is szép számmal voltak ásványvíz-források, már 130 évvel ezelőtt is. Az erdélyi ásványvizek különlegessége, hogy legtöbbjük magas só-tartalommal bír. Sehol másutt a térségben nem található annyi és oly sokféle (pl.: konyhasós, keserűsós) só-tartalmú ásványvíz, mint a Kis- és Nagy-Szamos, illetve a Maros vidékén.
De elmondhatjuk azt is, hogy a történelmi Magyarország, azaz a Kárpát-medence teljes területe gazdag az ásványvíznek nevezett természeti kincsekben.
Réges régről ismert ásványvíz-lelőhelyek és gyógyfürdők voltak/vannak például Budán, Balatonfüreden, Pöstyénben, Tátrafüreden, Szolyván, Borszéken, Egerben vagy Nagyvárad környékén. Budapest vizei oly régóta híresek, hogy a budai termális vonal meleg vizű forrásaira már a rómaiak is fürdőket építettek. A XIX. században pedig rengeteg újabb forrás felfedezésével bővült a magyar ásvány- és gyógyvíz-lelőhelyek amúgy is szerencsésen hosszú listája. Többek között ekkoriban vált ismertté Torda sósvíz-forrása vagy indult fejlődésnek Balf (már régebben is ismert) fürdőhelye is.
A kénes gyógyvízforrások közül nagy népszerűségnek örvendett/örvend Harkány, Korpona vagy Stubnyafürdő, míg a vastartalmú ásványvíz-lelőhelyek közül kiemelhetnénk Tusnádot, Előpatakot vagy Buziást. Léteznek úgynevezett „meszes” vagy „földes” ásványvizek is, ezek híres lelőhelyei közé tartozott Budapest több forrása, a felvidéki Szklenófürdő vagy Bajmóc is.
Hévíznek vagy termálvíznek a 20-30 °C fölötti hőmérséklettel rendelkező ásványvizeket nevezzük. Ezek nagy része egyúttal gyógyvíz is. Magyarország földrajzi helyzete miatt rendkívül szerencsés, hiszen hatalmas felszín alatti vízkészlettel és magas geotermikus gradienssel van megáldva, és ezáltal hazánk igen jelentős hévízkinccsel rendelkezik. Bár ezek többségét a XX. században tárták fel, az ország 130 éve is neves hévíz-forrásokkal rendelkezett például Herkulesfürdőn vagy Krapinske Toplicén.
1881-ben széles körben ismerték és felhasználták a bánsági Ivánda, Balatonfüred, az északi Polhora, Szobránc vagy a székelyföldi Málnás ásványvizeit, csak hogy néhány példát említsünk.
A korabeli fürdők leghíresebbjei közé tartoztak Budapest, Daruvár, Hévíz és Keszthely, Bazin, Bártfa, Nyíregyháza, Székelyudvarhely, Herkulesfürdő, Palicsfürdő vagy Gyöngyös fürdői.
Úgy hiszem, a rövid kis ismertetőből is kitűnik, hogy hazánk hál’ Istennek sosem volt híján az értékes vízkészletnek és fürdőhelyeknek. Pedig akkoriban nem ismerték még olyan helyek földalatti vízkincseit sem, mint Hajdúszoboszló, Mezőkövesd vagy Zalakaros. A mi korunk feladata, hogy e vizeket megőrizzük hazánk javára és ésszerűen használjuk fel őket.

2011. június 13., hétfő

Magyarország az I.világháborúban

Tizenkét csata az Isonzónál

Az Oroszországgal élethalál-harcát vívó Osztrák-Magyar Monarchia 1915 tavaszán váratlanul újabb ellenféllel találta szembe magát. 1915 májusában Olaszország is belépett az első világháborúba. Az antant oldalán.
Tette ezt annak ellenére, hogy Olaszország elvileg már évtizedek óta a Monarchia és Németország szövetségese volt. Területszerzési szándékai azonban szembeállították szövetségeseivel, ezért a háború kezdetén semlegességi nyilatkozatot tett, ám ennek fenntartása fejében is területi követeléseket nyújtott be a Monarchiával szemben. Mivel a tárgyalások nem vezettek eredményre, az antant részéről pedig számos bíztató ígéretet kapott, Olaszország végül felmondta korábbi szövetségét és rövidesen háborúba lépett az ellenség oldalán.
Mivel az Osztrák-Magyar Monarchiának egyszerre három fronton kellett harcolnia, míg az olaszoknak csak egyen, ezért az olasz fronton a Monarchia kevesebb, mint feleannyi katonát tudott csak felsorakoztatni, mint ellenfele, így egyértelműen csak védekezésre rendezkedhetett be. A frontvonal a svájci határtól az Adriai-tengerig húzódott, nagyjából az országhatárok mentén.
A legkíméletlenebb, mindkét fél számára rendkívül súlyos veszteségekkel járó ütközetek az Adriai-tengerbe ömlő Isonzó folyó mentén zajlottak. Az olasz seregek itt tizenegy nagyobb csatában kísérelték meg áttörni az osztrák-magyar védelmi vonalat. Különösen hírhedtté vált az Isonzó déli szakaszánál elhelyezkedő Doberdó-karsztfennsík, ahol az olasz front legvéresebb csatái zajlottak. Az oroszok ellen vívott galíciai harcok után itt küzdött és esett el a legtöbb magyar katona. A doberdói harctér poklában hosszú ideig a magyar katonákra hárult ennek az óriási veszteségekkel járó frontszakasznak a védelme. A harcban az elhúzódó háború, fáradtság, nélkülözés és túlerő ellenére is kiválóan helytálltak, a közelharcban pedig szuronyokkal, tőrökkel és hagyományos régi magyar fegyverekkel való harctudásuknak is hírnevet szereztek.
Az év végéig négy – egyenként is több hetes, illetve közel egy hónapos – nagyszabású csata zajlott az Isonzónál. A támadók hatalmas túlereje ellenére az osztrák-magyar csapatok az ellenség valamennyi áttörési kísérletét meghiúsították. 1915 őszétől az itten harcok is határozottan anyagcsata jelleget öltöttek, tüzérségi előkészítésekkel, irtózatos mennyiségű lőszerrel, tömegrohamokkal és rengeteg ember halálával. Az ötödik isonzói csata olasz rohamai ugyancsak eredménytelenek maradtak.
1916 nyarán – a készülődő újabb olasz támadás megelőzésére – az osztrák-magyar csapatok Monte San Michele térségében gáztámadást hajtottak végre. Az olaszok, mivel gázmaszkokkal nem rendelkeztek, több ezer emberüket veszítették el egyszerre.
Augusztusban azonban az olaszok minden tartalékukat összeszedve – és röpcédulákkal a magyarok harci morálját gyengíteni igyekezve – újabb támadást indítottak. Ezzel megkezdődött a hatodik isonzói csata. Jelentős túlerejükkel és rendkívül heves tüzérségi előkészítéssel ekkor már sikert értek el. Elfoglalták a görzi hídfőt és ezzel a védőket a Doberdó-fennsík kiürítésére kényszerítették. A hatodik isonzói csata következtében az olaszok egy közel 20 km-es szakaszon tudtak néhány km-t előrenyomulni.
A következő öt isonzói csata során a Karszt-fennsíkon és az Isonzó északabbi vidékein folytak a harcok. Az olaszok ha lassan is, de apró lépésekben szorították hátrafelé a Monarchia csapatait. A tizenegy isonzói csata során az olaszok nagyjából 250 km2-nyi területet foglaltak el a Monarchiától (ebbe nincsenek beleszámolva azok a háború kezdetén elfoglalt határvidékek, melyeket az olaszok a hadba lépésük utáni hetekben hódítottak meg, noha ezek teszik ki az általuk elfoglalt területek messze legnagyobb részét), igaz, hogy veszteségük is másfélszer annyi volt ez idő alatt, mint a Monarchiának.
Az isonzói csaták sorát a tizenkettedik, az úgynevezett caporettói áttörés zárta, 1917 őszén. Ekkor – az előző tizeneggyel ellentétben – a központi hatalmak indítottak nagyszabású támadást (ekkor, első ízben, a németek is harcba szálltak az olaszok ellen) és áttörték az olasz frontot. Az olasz hadsereg összeomlott, a központi hatalmak szinte a teljes frontszakaszon bő 100 km-t nyomultak előre, elfoglalva Olaszország északkeleti részét. Előrenyomulásukat az olaszok csak a tél beálltával, antant-szövetségeseik által küldött csapatok támogatásával tudták megállítani, a Piave folyónál.
De ez – a caporettói áttörés részletesen, és ami azután következett – már egy másik cikkünk témája lesz.

2011. június 4., szombat

Trianon

Trianon számokban

Hazánk e rettenetes nemzeti tragédiájának évfordulóján a trianoni békediktátum következményeinek számadatokba sűrített, szívbemarkoló listájából nyújtunk ismertetőt, szomorú tanulságot.
A Magyar Szent Korona Országainak 325 400 km2-es területéből a trianoni békediktátum következtében 232 400 km2 került „külföldre”. Ez egyúttal az ország több mint 20 milliós népességéből 13 millió lakos elvesztését jelentette a csonkán maradt ország számára. Ha ugyanezeket az adatokat a Horvát-Szlavónország nélküli tényleges Magyarországra vetítjük, a területi veszteség akkor is 2/3-os (282 800 km2-ből 189 800 km2 elvesztése), a lakosságvesztés pedig 10,6 milliós (18,2 millióból 7,6 millió maradt).
Magyarországból 103 000 km2 és 5 250 000 fő jutott Romániának, 63 300 km2 és 4 130 000 lakos a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak, 61 600 km2 és 3 510 000 fő Csehszlovákiának, 4 000 km2 és 290 000 lakos Ausztriának, végül 580 km2 23 000 fővel Lengyelországnak és 21 km2 49 000 fővel Olaszországnak.
A Magyar Királyság teljes területén a háború előtt 48,1% volt a magyarok aránya, a Horvát-Szlavónország nélküli Magyarországon pedig 54,6%. A trianoni „béke” eredményeként az akkori 10 milliós magyarságnak éppen 1/3-a került idegen országok uralma alá. Nem csoda, hogy a megmaradt Magyarországon a magyarság aránya így hirtelen 88,4%-ra ugrott. A békediktátum következtében a szomszédos országokban így hatalmas magyar kisebbségek maradtak. Az elcsatolt területekből a Romániának juttatott részen 31,6%, a Csehszlovákiának juttatott részen 30,3%, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságnak adott részen 13,3%, a többi országhoz csatolt részeken pedig 8,9% volt a magyar lakosság aránya.
A Magyar Szent Korona Országainak 72 vármegyéjéből mindössze 10 maradt teljes egészében a magyar határokon belül, 23 megyének csak kisebb-nagyobb része került a kis-Magyarországhoz, a többi 39 megye pedig teljes egészében „külföldre” került. Ha csak a (Horvátország nélküli) tényleges Magyarország 64 vármegyéjét tekintjük, akkor is 31 vármegyénk került teljesen a környező országokhoz. A fővárost követő 5 legnagyobb város közül 3 került a szomszédos országokhoz.
A földrajzi-történelmi és néprajzi-kulturális kistájaink közül (a teljesség igénye nélkül) a határokon túlra került teljes egészében a Gyergyói-medence, a Kalotaszeg, a Mátyusföld, a Mezőség, a Szilágyság, a Szepesség, a Szerémség és még nagyon sok más csodás tájunk.
Magyarország haderejét 35 000 főben maximálták (ami e korban már nevetségesen kicsinek számított), az is csak önkéntesekből állhatott, mivel az általános hadkötelezettséget is megtiltották. Emellett Magyarország se nem gyárthatott, se nem vásárolhatott a modern hadviseléshez elengedhetetlen páncélos járműveket, tankokat, harci repülőgépeket. (A haderőre vonatkozó korlátozásokat az ország természetesen kezdetektől igyekezett kijátszani, majd pedig később már nyíltan semmibe vehette.)
A trianoni döntés a gazdaságot is rendkívül súlyosan érintette. Azt a hatást, ami lényegében tönkretette a gazdaságot, úgy lehetne legjobban összefoglalni, hogy a békediktátum következtében súlyos aránytalanságok jöttek létre a gazdaságban, ugyanis a nyersanyagok döntő többsége „külföldre” került, míg a gyártókapacitásoknak egy nagyobb hányada a magyar határokon belül maradt. A történelmi Magyarország oly híres só-, arany- és ezüstbányáiból például egy sem maradt Magyarországon, de más ércek bányászatának is befellegzett a döntés miatt. Ellenben az ország közepe és a főváros környékén koncentrálódó feldolgozóipar nagy része a csonka hazában maradt, amit viszont nem tudott volna a gazdaság kihasználni. Így Magyarország behozatalra szorult olyan nyersanyagokból, amit addig saját magának termelt meg. A trianoni béke miatt a feldolgozó-kapacitás és a nyersanyagok közt létrejött gazdasági aránytalanságra jó példa a vasgyártás: bár a vaskohászat 31%-a megmaradt a trianoni Magyarországon belül, a vasérctermelésnek viszont csak 11%-a maradt a határokon belül. De említhetnénk a malomipart is, melynek évi kapacitása 65-68 millió mázsa gabona volt, az összezsugorodott ország szántóterülete viszont legfeljebb évi 22-28 millió mázsát tudott biztosítani. A vasúti gépgyártásnak is (központi elhelyezkedése miatt) több mint 80%-a maradt az új határokon belül, viszont a vasúthálózatnak csak 38%-a. Ráadásul a Trianon előtti zavaros állapotoknak, kommunista uralomnak és román megszállásnak „köszönhetően” az ipari eszközök, gépek, berendezések nagy részét is szétrabolták. Még egy szomorú tény Trianon gazdasági vonatkozásait illetően: az erdők helyzete. Mivel erdőink többsége elsősorban hegységeinkben (másodsorban pedig a főbb folyók mentén) helyezkedett el, ezért a trianoni döntéssel az ország a területi veszteségénél valamivel még nagyobb hányadát veszítette el lombhullató erdőinek. A fenyvesek helyzete még drasztikusabb: mivel ezek főleg a magasabb hegységekben fordulnak elő sűrűn, ezért a békediktátum után a fenyőerdőknek mindössze 2,8%-a maradt az új határokon belül! Ennek nemcsak súlyos és szomorú lélektani hatása van, de egyúttal gazdasági jelentősége is, hiszen az addigi faexportőr Magyarország emiatt faimportőrré vált. Noha síkvidékeink és szántóföldjeik egy nagy része a határokon belül maradt, fájdalmas hatással volt az országra, hogy köztudottan legjobb minőségű szántóföldjeink – mint a Bánát, a Bácska déli része és a Csallóköz – többnyire a szomszédos országokhoz kerültek.
Kevesen tudják, hogy az elvileg végleges trianoni döntés aláírását követő 4 évben még 22 település került vissza Magyarországhoz! Persze ez a bőven több mint 10 000 elcsatolt településből vajmi kevéske. (A visszacsatolások elérésének módjairól korábban írtam.) 8 Sopron megyei, 11 Vas megyei és 2 Nógrád megyei falu, valamint 1 Sopron megyei város (Sopron) térhetett vissza az őket felépítő szülőhazához. A második világháborút követő párizsi békeszerződés értelmében azonban az 1925-ös határokhoz képest még további 3, Pozsony közelében lévő, Moson vármegyei faluról kellett lemondania Magyarországnak.
Ennyi adat úgy gondolom bőven elég ahhoz, hogy szemléltessük az 1920. június 4-én aláírt „béke” szörnyűséges voltát és azt, hogy Trianon valóban legnagyobb nemzeti tragédiáink egyike. A trianoni békediktátum rettenetes igazságtalanságát mindenkinek meg kéne ismernie, a magyarságnak pedig szent célul kitűznie az igazság (minél békésebb) visszaállítását és a magyar nemzet felvirágoztatását.