Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2011. január 9., vasárnap

Magyarország a II.világháborúban

Budapest ostroma

Közismert az a sajnálatos és szomorú tény, hogy Magyarország nem csak az első, de a második világháborút is a vesztesek oldalán végezte. Hazánk második világháborús kálváriájának egyik döntő, záró epizódját igyekszem ezúttal feleleveníteni, egy rövid összefoglaló formájában.
1944-ben a nemzettől már addig is szörnyű áldozatokat követelő háború lassan teljesen kilátástalanná vált és egyre inkább baljóslatú véget ígért. Márciusban, a magyarok átállásától tartó német csapatok megszállták az országot, ami a nemzetet ért megrázkódtatások egy újabb fokozatának nyitányát jelentette. Már nagyban zajlott az ország bombázása, amikor augusztus végén a szovjetek átlépték a magyar határt és megkezdték a magyar erők lépésről lépésre történő felmorzsolását – még ha a szívós ellenállás miatt ez nem is mindenhol ment gyorsan nekik. Magyarország háborúból való kiugrási kísérlete kudarcba fulladt és október közepén Horthy Miklós lemondani kényszerült majd’ negyedszázados kormányzói hatalmáról. Az ország irányítását a nácikat kiszolgáló nyilaskeresztes pártvezér, Szálasi Ferenc, és kormánya – ami önmagát a Nemzeti Összefogás Kormányának nevezte – vette át.
Szálasi – aki rövidesen a kormányfői hatalom mellett, „nemzetvezető” címén az államfői hatalmat is betöltötte – és hívei totális mozgósítást rendeltek el, és hadkötelessé nyilvánították az ország jóformán teljes lakosságát, a tizenéves ifjútól a hetven éves aggastyánig. Felemelték a németek részére fizetendő hadi hozzájárulás mértékét, miközben az élelmiszer-fejadagokat pedig csökkentették. Szálasi az ország teljes gazdaságát és a nemzet minden erőforrását a németek melletti harc szolgálatába állította; valamint kormányközi megállapodás útján önként kiszolgáltatta Magyarország javait, ipari berendezéseit, nyersanyagait, terményeit, egészségügyi felszereléseit Németországnak és engedte, hogy azokat kihurcolják (gyakorlatilag ellopják) az országból. A nyilas rémuralom alatt ellenzékiek és ellenállók (akár hazafias érzelmű, akár kommunista ellenállókról is volt szó) tömegét börtönözték be és végezték ki, emellett megkezdték a bő kétszázezer fős budapesti zsidóság elhurcolását és megsemmisítését is.
Ilyen állapotok uralkodtak az országban, amikor 1944 karácsonyára a szovjet csapatok ostromgyűrűje bezárult a főváros körül. Malinovszkij és Tolbuhin marsall egyesített hadserege létszámban bőven több mint kétszerese, majdnem háromszorosa volt a várost védő magyarok és németek együttes számának.
Egyházi vezetők és más, még józanul gondolkodó egyének és szervezetek kérték Szálasit, hogy Budapestet nyilvánítsa „nyílt várossá”, hogy ezzel, Rómához és Párizshoz hasonlóan megkímélje a várost és lakosságát a pusztulástól. Hitler azonban Budapestet erőddé nyilvánította, melyet háztól házig kell védeni; Szálasi pedig ehhez igazodva szintén a harc folytatása mellett döntött. (A másik oldalról meg Sztálin erőltette Budapest ostromát, célul tűzve ki, hogy a magyar fővárost a „Nagy Októberi Szocialista Forradalom” évfordulójára, azaz november 7-ére foglalják el. E terve jócskán csúszott, hiszen eddigre a szovjet csapatok még épp csak megközelítették dél felől a fővárost.)
Budapest ostroma a második világháború leghosszabb és legborzalmasabb ostromai közé tartozik. Sokan a „második Sztálingrádnak” nevezték, jellegéből adódóan; azonban a háború végkimenetelét itt már nem lehetett megfordítani. És még egy különbség Sztálingrádhoz képest: Budapestről az ostrom előtt nem vonták ki a civil lakosságot…
Maga Szálasi „természetesen” ekkor már rég az ország nyugati végébe menekült, innen küldte egyre-másra ellenállásra, kitartásra és a végsőkig való harcra buzdító parancsait. Szálasi és hívei továbbra is eszelősen hittek a háború megfordításában és a győzelemben, és ezért a lehetetlen elképzelésükért hajlandóak voltak bárkit és bármit feláldozni. A fővárosban tombolt a nyilas terror: tömeges kivégzések és bevonultatások zajlottak. A körülzárt, ostromlott városból ellenséges tűzbe küldeni (sokszor katonai kiképzés nélkül) az embereket, az óriási túlerővel szemben; ez gyakorlatilag ezen emberek halálba üldözését jelentette. A város szélein már a szovjet ágyúk dörögtek kimeríthetetlenül: akinek csöpp esze volt és megtehette, az az életét mentette. Eközben nyilas banditák és suhancok, köztörvényes bűnözők fosztogattak a városban, lőttek agyon embereket akár ok nélkül is.
Az elhúzódó és véres budapesti utcai harcok gyakran szó szerint házról házra folytak. Egyszer nyilasok lőnek, majd magyarok, németek, utána oroszok, románok, aztán esetleg megint előbbiek és megint utóbbiak…Így zajlott ez heteken keresztül. A dermesztő hidegben bombák és lövések süvítettek, robbanások dörrentek, emberek üvöltöttek, törmelékek és szilánkok hasították a levegőt. Az emberek vacogva húzódtak meg ott, ahol erre lehetőségük volt, várva sorsukat, hogy megélik-e a következő pillanatot. Az ostromlott városban uralkodó éhínségre jellemző, hogy amint egy lovat kilőttek és elcsitultak kicsit a harcok, azonnal futó emberek jelentek meg vödrökkel a ló-tetemek körül…A heves küzdelem Pesten 1945. január 18-én ért véget, hajnalra a németek kiürítették a belvárost és felrobbantották maguk mögött a még két álló Duna-hidat: az Erzsébet- és a Lánchidat.
Az esztelen és felesleges öldöklés azonban Budán még közel egy hónapig folytatódott. Az ostromgyűrűn kívülről érkező német felmentő támadások sorra kudarcot vallottak, Hitler pedig továbbra sem engedélyezte a fegyverletételt, de még a városból való kitörést sem. Az szovjet hadsereg oldalán ekkor már jelentős számú magyar katona is részt vett a harcokban, saját honfitársaik ellen is. Az addig is kilátástalan küzdelmet folytató védekező csapatok végül mind a Budai Várba szorultak be. A megmaradt és a várban bennrekedt 44 ezer német és magyar katona végül Hitler tiltása ellenére, Pfeffer-Wildenbruch városparancsnokkal együtt, február 11-én éjjel megkísérelte a várból való kitörést és a német vonalak elérését. Többségük azonban még a várban visszafordult, így a kitörési kísérletben körülbelül „csak” a katonák fele vagy harmada vehetett részt. A várból éjszaka kitörő katonákat azonban a szovjetek már várták és halomra lőtték őket; míg az Ördög-árok csatornáin keresztül menekülni igyekvő német és magyar főparancsnokságot és kíséretüket pedig foglyul ejtették. A budavári kitörés résztvevői közül összesen kevesebben, mint nyolcszázan érték el a német vonalakat…
Másfél napon belül a szovjet erők felszámolták a még városban maradt ellenálló csoportokat, elfoglalták a Várat is, és így február 13-án a Budapestért vívott csata véget ért.
A „végeredmények”: Budapest egy halottakkal teli romhalmazzá változott. A veszteségek emberéletben, katonák és civilek tekintetében is rendkívül magasak voltak. A törmelékkel borított, szétlőtt közterek, parkok átmenetileg temetővé változtak. A Budapesti épületek, lakások romokban hevertek, jó részük teljesen elpusztult, a gyárakat felrobbantották, ahogy Duna-hidaink is erre a sorsra jutottak. A budai várban, palotában és műemlékekben a város 1686-os visszafoglalása óta nem keletkezett olyan helyrehozhatatlan kár, mint a második világháborúban. Az egykor nyüzsgő, élettel teli, virágzó nagyváros az ostrom után elkeserítő, torz látképet nyújtott.
A gyászoló, éhező és fázó lakosság szenvedései azonban még ezzel sem értek véget. A német és nyilas uralom után a szovjetek és románok folytatták a szabad rablást, elvittek vagy tönkretettek mindent, amiről úgy vélték, hogy még értéket jelenthet. A „felszabadítás” és az új megszállás első időszakában gyakran részeg (vagy „józan”) orosz katonák kegyetlenkedtek, sorra erőszakoltak meg nőket vagy lőttek agyon embereket; a bolsevik megszállók pedig évtizedekre az országban maradtak. A foglyul ejtett katonák mellett pedig tömegesen hurcoltak el ártatlan civileket Szibériába, könyörtelen kényszermunkatáborokba, ahonnan legtöbbjük soha nem tért nem haza…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése