Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2012. július 30., hétfő

A Magyar Szent Korona Országai 1910

Magyarország vármegyéi – Szatmár, Ugocsa, Máramaros 

 Hosszabb szünet után végre folytatjuk hazánk vármegyéinek ismertetését; mégpedig az északkeleti részeken, ott, ahol abbahagytuk. 
Emlékeztetőül a Magyar Szent Korona Országainak 1910 táján érvényes állapotáról: 
Területe: 325 400 km2 
Lakossága: 20 886 000 fő 
Magyarság aránya: 48% 

Szatmár 
 A nagy kiterjedésű megye a névadó Szatmár vára körül kezdett el kialakulni. 
A megye nagyobbik, nyugati részét a Szamos lapálya és (kisebb részt) a Felső-Tisza-vidék ártéri síksága tölti ki, míg keleti végén az Avas-Kőhát és a Gutin vulkáni hegyei sorakoznak. A vármegye alföldi része magában foglalta a mára már lecsapolt, egykor hatalmas és legendás Ecsedi-lápot, valamint – kissé természetellenes módon – keleti széle a Nyírségből is kisajátított egy kis szeletet. 
 A vármegye keleti végén meghúzódó, ásványkincsekben (főként: arany, ezüst, réz és ólom) gazdag hegyek köré történelmi bányavárosok épültek, úgy mint Nagybánya vagy Felsőbánya. 
Szatmár megye a török-kor alatt sem volt hódoltsági terület, hanem a Királyi Magyarországhoz, illetve esetenként, ideiglenesen az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. Mivel azonban a török betörések gyakoriak voltak, a nemesi közgyűlések helye szűk másfél évszázad alatt számtalanszor változott; Szatmáron kívül tartottak gyűléseket például Udvarin, Kölcsén és Nagygécen is. 
 Az 1832-36-os reformországgyűlésen nem kisebb követ képviselte Szatmár vármegyét, mint a neves költő és szónok Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője. Az 1876-os megyerendezés során Kővár vidékének 43 települését is Szatmárhoz csatolták. A megye székhelye ebben az időben (1870-1920) nem a vármegye közepén elhelyezkedő legnépesebb és leggazdagabb város, Szatmárnémeti volt – mint ahogy logikus lett volna –, hanem a Károlyiak befolyása következtében a jóval kevésbé jelentékeny Nagykároly kapta e címet… 
 Noha Szatmár vármegye 396 600 fős lakosságának 1910-ben több mint 65%-a volt magyar, a trianoni békediktátum a megye közel háromnegyedét Romániának ítélte, egy faluját Csehszlovákiának adta és csupán a maradék maradt Magyarországnál. E megmaradt területet Bereg és Ugocsa Magyarországnál maradt részeivel egyesítve, létrehozták a Mátészalka központú, „Szatmár, Bereg és Ugocsa közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyét”. A bécsi döntések következtében – kisebb területi módosulásokkal – visszaállt Szatmár megye területe, melynek ekkor már Szatmárnémeti lett a székhelye. A második világháború után ismét visszaalakult a két világháború közötti, Mátészalka központú megyeterület (csak ekkor „Szatmár-Bereg vármegye” néven), amit 1950-ben egyesítettek az addig mindigis önálló Szabolcs vármegyével, így kialakítva „Szabolcs-Szatmár megyét”. E megyét 1989-ben Szabolcs-Szatmár-Bereg megyévé nevezték át. 

Ugocsa 
Ugocsa egy nagyon kis helyes, formás vármegye. 1213 km2-es területével az (1910-es állapotok szerinti) ország harmadik legkisebb vármegyéje volt. 
 Nagyobbik része alföld, csupán a megye keleti szélén emelkednek hegységek. A Tisza lapos, elfektetett „S” alakban vágja szép szabályosan északi és déli félre a kerekded vármegyét. 
 A kis megye középpontja eredetileg Királyháza lett volna, a hegyvidéki részek azonban még a középkorban Máramaroshoz kerültek. A vármegye székhelye így a középpontba „került” Nagyszőlős lett. 
 A megyéhez kapcsolódó nevezetes kifejezés a latin „Ugocsa non coronat”, ami annyit jelent: „Ugocsa nem koronáz”. Bár eredete nem ismert pontosan, a hagyomány szerint a kis Ugocsa vármegye ezt a merész, lakonikus választ adta I. Ferdinánd 1527. évi koronázására szóló meghívóra… 
 A XVII. századi török betörések főként az alföldi részeken élő magyar lakosságot pusztították, így a helyi magyarság aránya a XVIII. századra 40% alá csökkent; helyükre ruszinok és románok kezdtek beköltözni. 
A XX. század elejére a megye magyar lakosságának aránya már ismét megközelítette az 50%-ot. Ennek ellenére, a trianoni békediktátum révén a megye nagy része Csehszlovákiához, kisebb része Romániához került. (Magyarországnak csak egy egészen apró, lakatlan füves rétet hagytak belőle…) 1938-40 között e kis megye három részletben került vissza Magyarországhoz, a háború után viszont ismét elveszett. 

Máramaros 
 Hazánk egyik legnagyobb területű, hegyvidéki vármegyéje. A megye szinte teljes területét a Vereckei-hágótól a Borsai-hágóig húzódó Máramarosi-havasok borítják. E hegyek között ered a „legmagyarabb folyó”, a Tisza. A megye külső határa a Kárpátok vízválasztóján húzódik; ez egyúttal Magyarország határa is volt. 
 Máramaros hatalmas erdőségekkel és hegyekkel borított területe a honfoglalás után kezdett lassan benépesülni. E folyamat főként az Árpád-kor végén kezdődő máramarosi só-kitermelés révén kapott nagy lendületet: ekkor főként magyarok és szászok települtek ide. Legnagyobb települései a Tisza-menti Huszt, Visk, Técső, Hosszúmező és (Máramaros)Sziget lettek. A tatárok által többször végigpusztított megyébe később ruszinok és románok költöztek nagy számban. A XVI. század végétől a XVIII. század elejéig Máramaros is a „Partium”-nak nevezett erdélyi határvidék része volt. A megyeszékhely a hegyi folyók összetorkollásánál egy szigeten álló Máramarossziget lett. 
Máramaros vármegye 9715 km2-es területével 1910-ben az ország 6. legnagyobb vármegyéje volt. És mégis, e hatalmas területen – mivel hegyek borítják – alig több mint feleannyian laktak, mint a („5. helyezett”) 10116 km2-es, de alföldi Torontál vármegyében. Lakosságának (a XX. század elején) csupán 14,8%-a volt magyar, a megyeszékhely Máramarosszigeten viszont 82,1%-ban magyarok laktak. 
Az egykori Máramaros vármegye bő kétharmada ma Ukrajnához, egyharmada Romániához tartozik. A romániai részen lévő máramarosi fatemplomokat az ezredév végén a világörökség részévé nyilvánították.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése