A Magyar Szent Korona Országai 1910

Magyarország vármegyéi – Szatmár, Ugocsa, Máramaros 

 Hosszabb szünet után végre folytatjuk hazánk vármegyéinek ismertetését; mégpedig az északkeleti részeken, ott, ahol abbahagytuk. 

Emlékeztetőül a Magyar Szent Korona Országainak 1910 táján érvényes állapotáról: 

Területe: 325 400 km2 

Lakossága: 20 886 000 fő 

Magyarság aránya: 48% 

Szatmár 

 A nagy kiterjedésű megye a névadó Szatmár vára körül kezdett el kialakulni. 

A megye nagyobbik, nyugati részét a Szamos lapálya és (kisebb részt) a Felső-Tisza-vidék ártéri síksága tölti ki, míg keleti végén az Avas-Kőhát és a Gutin vulkáni hegyei sorakoznak. A vármegye alföldi része magában foglalta a mára már lecsapolt, egykor hatalmas és legendás Ecsedi-lápot, valamint – kissé természetellenes módon – keleti széle a Nyírségből is kisajátított egy kis szeletet. 

 A vármegye keleti végén meghúzódó, ásványkincsekben (főként: arany, ezüst, réz és ólom) gazdag hegyek köré történelmi bányavárosok épültek, úgy mint Nagybánya vagy Felsőbánya. 

Szatmár megye a török-kor alatt sem volt hódoltsági terület, hanem a Királyi Magyarországhoz, illetve esetenként, ideiglenesen az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. Mivel azonban a török betörések gyakoriak voltak, a nemesi közgyűlések helye szűk másfél évszázad alatt számtalanszor változott; Szatmáron kívül tartottak gyűléseket például Udvarin, Kölcsén és Nagygécen is. 

 Az 1832-36-os reformországgyűlésen nem kisebb követ képviselte Szatmár vármegyét, mint a neves költő és szónok Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője. Az 1876-os megyerendezés során Kővár vidékének 43 települését is Szatmárhoz csatolták. A megye székhelye ebben az időben (1870-1920) nem a vármegye közepén elhelyezkedő legnépesebb és leggazdagabb város, Szatmárnémeti volt – mint ahogy logikus lett volna –, hanem a Károlyiak befolyása következtében a jóval kevésbé jelentékeny Nagykároly kapta e címet… 

 Noha Szatmár vármegye 396 600 fős lakosságának 1910-ben több mint 65%-a volt magyar, a trianoni békediktátum a megye közel háromnegyedét Romániának ítélte, egy faluját Csehszlovákiának adta és csupán a maradék maradt Magyarországnál. E megmaradt területet Bereg és Ugocsa Magyarországnál maradt részeivel egyesítve, létrehozták a Mátészalka központú, „Szatmár, Bereg és Ugocsa közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyét”. A bécsi döntések következtében – kisebb területi módosulásokkal – visszaállt Szatmár megye területe, melynek ekkor már Szatmárnémeti lett a székhelye. A második világháború után ismét visszaalakult a két világháború közötti, Mátészalka központú megyeterület (csak ekkor „Szatmár-Bereg vármegye” néven), amit 1950-ben egyesítettek az addig mindigis önálló Szabolcs vármegyével, így kialakítva „Szabolcs-Szatmár megyét”. E megyét 1989-ben Szabolcs-Szatmár-Bereg megyévé nevezték át. 

Ugocsa 

Ugocsa egy nagyon kis helyes, formás vármegye. 1213 km2-es területével az (1910-es állapotok szerinti) ország harmadik legkisebb vármegyéje volt. 

 Nagyobbik része alföld, csupán a megye keleti szélén emelkednek hegységek. A Tisza lapos, elfektetett „S” alakban vágja szép szabályosan északi és déli félre a kerekded vármegyét. 

 A kis megye középpontja eredetileg Királyháza lett volna, a hegyvidéki részek azonban még a középkorban Máramaroshoz kerültek. A vármegye székhelye így a középpontba „került” Nagyszőlős lett. 

 A megyéhez kapcsolódó nevezetes kifejezés a latin „Ugocsa non coronat”, ami annyit jelent: „Ugocsa nem koronáz”. Bár eredete nem ismert pontosan, a hagyomány szerint a kis Ugocsa vármegye ezt a merész, lakonikus választ adta I. Ferdinánd 1527. évi koronázására szóló meghívóra… 

 A XVII. századi török betörések főként az alföldi részeken élő magyar lakosságot pusztították, így a helyi magyarság aránya a XVIII. századra 40% alá csökkent; helyükre ruszinok és románok kezdtek beköltözni. 

A XX. század elejére a megye magyar lakosságának aránya már ismét megközelítette az 50%-ot. Ennek ellenére, a trianoni békediktátum révén a megye nagy része Csehszlovákiához, kisebb része Romániához került. (Magyarországnak csak egy egészen apró, lakatlan füves rétet hagytak belőle…) 1938-40 között e kis megye három részletben került vissza Magyarországhoz, a háború után viszont ismét elveszett. 

Máramaros 

 Hazánk egyik legnagyobb területű, hegyvidéki vármegyéje. A megye szinte teljes területét a Vereckei-hágótól a Borsai-hágóig húzódó Máramarosi-havasok borítják. E hegyek között ered a „legmagyarabb folyó”, a Tisza. A megye külső határa a Kárpátok vízválasztóján húzódik; ez egyúttal Magyarország határa is volt. 

 Máramaros hatalmas erdőségekkel és hegyekkel borított területe a honfoglalás után kezdett lassan benépesülni. E folyamat főként az Árpád-kor végén kezdődő máramarosi só-kitermelés révén kapott nagy lendületet: ekkor főként magyarok és szászok települtek ide. Legnagyobb települései a Tisza-menti Huszt, Visk, Técső, Hosszúmező és (Máramaros)Sziget lettek. A tatárok által többször végigpusztított megyébe később ruszinok és románok költöztek nagy számban. A XVI. század végétől a XVIII. század elejéig Máramaros is a „Partium”-nak nevezett erdélyi határvidék része volt. A megyeszékhely a hegyi folyók összetorkollásánál egy szigeten álló Máramarossziget lett. 

Máramaros vármegye 9715 km2-es területével 1910-ben az ország 6. legnagyobb vármegyéje volt. És mégis, e hatalmas területen – mivel hegyek borítják – alig több mint feleannyian laktak, mint a („5. helyezett”) 10116 km2-es, de alföldi Torontál vármegyében. Lakosságának (a XX. század elején) csupán 14,8%-a volt magyar, a megyeszékhely Máramarosszigeten viszont 82,1%-ban magyarok laktak. 

Az egykori Máramaros vármegye bő kétharmada ma Ukrajnához, egyharmada Romániához tartozik. A romániai részen lévő máramarosi fatemplomokat az ezredév végén a világörökség részévé nyilvánították.