Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2014. február 1., szombat

A második magyar köztársaság kora

Magyarország utoljára elveszített területei ― A „pozsonyi hídfő”

            Noha kétségtelen, hogy Magyarország mai határait alapvetően a trianoni békediktátum jelölte ki, sokan megfeledkeznek róla, hogy a jelenlegi határokat nem ez, hanem az 1947-es párizsi békeszerződés határozza meg. Bár a határok tekintetében a párizsi szerződés nagyvonalakban megegyezik a trianonival, mégis van néhány eltérés. Nézzük, melyek is ezek?
     A trianoni béke 1920. június 4-i aláírását követő években az összezsugorodott Magyarország határait még négy alkalommal módosították (1921, 1922, 1923, 1924). És bár ezek nem voltak túl jelentős határkiigazítások, de legalább mind a négy alkalommal a mi javunkra történtek. Legjelentősebb e módosítások közül Sopronnak és környékének visszaadása volt.
            1938 és 1941 között aztán minden évben jelentős revízióra került sor. Visszacsatolták a Felvidék déli (magyarlakta) részét, Kárpátalját, Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, Bácskát, a Drávaszöget és a Muravidéket. A 93 073 km2 területű csonka-Magyarország négy év alatt 170 640 km2-re gyarapodott. (Az ország eredeti, első világháború előtti területe Horvátországgal együtt 325 400 km2 volt, Horvátország nélkül 282 000 km2.)
           A második világháborút hivatalosan is lezáró párizsi békeszerződésben viszont az 1938-1941 közötti határmódosításokat érvénytelennek tekintették és visszaállították az 1938 előtti határokat. A magyar félnek még a legszerényebb, etnikai alapú határmódosítási javaslatait sem vették figyelembe. Vagyis elvileg figyelembe vették, azonban a magyargyűlölő Eduard Beneš csehszlovák elnök közbenjárásán és a Szovjetunió álláspontján minden olyan magyar elképzelés megbukott, ami az 1938 előtti csehszlovák-magyar határ akár kis mértékű módosítására is irányult. Sőt, ami igazán nem túl közismert tény, hogy bár csekély mértékben, de 1947-ben tovább csonkították országunkat, még a két világháború közötti állapotokhoz képest is!
            Az újjáalakult Csehszlovákia ugyanis – stratégiai okokra hivatkozva – mindenképp meg akarta növelni Pozsony környéki területeit, ezért azt kérte a békekonferenciától, hogy ítéljenek neki további öt magyar kistelepülést (Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún, Rajka, Bezenye) Pozsonnyal szemben, a Fenyér területéről. A háború utáni nem-hivatalos, illetve fél-hivatalos csehszlovák igények között egyébként egészen elborult agyú elképzelések is voltak, melyek a trianoni határok visszaállításán túl még Csehszlovákiához csatolták volna például Sopron, Győr, Vác, Salgótarján, Miskolc és Sátoraljaújhely városát is, sőt, a még vadabb tervek szerint elcsatolták volna Szombathely, Sárvár, Tokaj és Nyíregyháza vidékét is. Szerencsére ezek a kívánságok nem találtak meghallgatásra, viszont az öt fenyéri település közül hármat (Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún) átcsatoltak Csehszlovákiához.  E három település területét szokás azóta a „pozsonyi hídfő” névvel is illetni. Az így elveszített három falu lakossága túlnyomórészt horvát és német volt, jelentős magyar kisebbséggel. Napjainkra már a szlovákok kerültek többségbe mindhárom településen.

            Az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződésben tehát Magyarország 1938. január 1-i állapotok szerinti határait állították vissza, azzal a különbséggel, hogy még további három mosoni falut – és ezzel 43 km2-t − csatoltak el Csehszlovákia javára. A korábbi területi veszteségek rögzítése és az új, kicsiny területveszteség – valamint az előírt katonai korlátozások és jóvétel-fizetés − mellett a párizsi béke olyan szempontból még kedvezőtlenebb volt Magyarország számára, mint a trianoni béke, hogy nem biztosította a határon túl rekedt kisebbségek jogait sem, ráadásul az itt hagyott szovjet csapatok jóvoltából az ország önállósága sem állt helyre ténylegesen.