A caporettói áttörés
Olaszország 1915-ös hadbalépését
követően, szűk két és fél éven belül tizenegy jelentős, mindkét oldalon súlyos
vérveszteséggel járó csata zajlott le az Isonzó folyó mentén. Az olaszoknak a
háborúhoz való váratlan csatlakozásáról és az Isonzó menti véres állóháború
harcairól egy régebbi cikkemben már beszámoltam: Tizenkét csata az Isonzónál.
E szörnyűséges állóháború
eredménye olasz oldalon 660 000 fős, az Osztrák-Magyar Monarchia részéről
pedig 420 000 fős veszteség volt. (Veszteség = halottak + sebesültek +
hadifoglyok.) Jelentős létszámbeli fölényük ellenére az olaszok nem voltak
képesek áttörni az osztrák-magyar frontot, egyetlen lényegesebb eredményük a
Doberdói-fennsík – egy összesen 250 km2-es terület – elfoglalása
volt (a 6. isonzói csata során). Az olaszok csekély sikerét beárnyékolta az is,
hogy emberveszteségük eközben viszont a másfélszerese volt a Monarchiáénak.
Az isonzói csaták sorát a
tizenkettedik, az úgynevezett caporettói áttörés zárta, 1917 őszén. Ekkor – az
előző tizeneggyel ellentétben – a központi hatalmak indítottak nagyszabású
támadást. Ez volt az első alkalom az olasz fronton, amikor a Monarchia csapatai
mellett a németek is harcba szálltak, igen jelentős segítséget nyújtva ezzel.
Noha az olaszok még így is enyhe számbeli fölényben voltak, ez már nem volt
olyan nyomasztó aránytalanság, ami kivitelezhetetlenné tette volna a támadást.
A támadás kiindulópontjaként az
Isonzó felső folyásánál elhelyezkedő, addig csak mellékhadszíntérnek számító
Caporetto környékét jelölték ki. (Caporetto német neve Karfreit, ma pedig
[mivel Szlovéniában található] Kobarid-nak hívják. Mivel a háború előtti
határok alapján a Monarchiához tartozott, e hadi vállalkozást talán indokoltabb
lenne „karfreiti áttörésnek” nevezni [és néha valóban így is említik], azonban
a „caporettói áttörés” elnevezés sokkal megszokottabb és elterjedtebb, ezért
cikkemben én is ezt fogom használni.) A támadás Caporetto környéki döntő
részének végrehajtása az újonnan felállított német 14. hadseregre várt, mely
(nevével szemben nem csak németekből, hanem) hét német és nyolc osztrák-magyar
hadosztályból állt, parancsnoka pedig Otto von Below német tábornok volt. A
hadművelethez csatlakoztak Svetozar Boroevićnek (horvát tábornok) az Isonzó
többi szakaszán álló seregei is.
A központi hatalmak offenzívája
1917. október 24-ének esős (a környező hegyekben havazós) reggelén, gázlövéssel
és hatalmas tüzérségi csapással vette kezdetét. Reggel 8-9-kor Tolmein és
Flitsch között az Isonzó völgyében több irányból támadásba lendült a 14.
hadsereg gyalogsága és néhány óra alatt megtörték az olasz 2. hadsereg
ellenállását, 32 km
szélességben szakítva át a frontvonalat. Aznap estére elfoglalták Caporetto
városát.
A következő két napban az Isonzó
túlpartján fekvő határhegység támpontjai is sorra a központi hatalmak kezére
kerültek. (E hegyi harcokban egy rohamcsapat élén vett részt [a később
„sivatagi róka” néven elhíresült második világháborús tábornok] Erwin Rommel
is, aki a caporettói áttörésben elért sikereiért decemberben a legmagasabb
német kitüntetést kapta meg. De számos ifjú magyar katona is kitűnt
bátorságával, akik csapataikkal óriási eredményeket értek el a hegyi harcokban,
fontos állásokat szerezve meg és több száz foglyot ejtve.) Az olasz arcvonal
ezzel összeomlott, a hadsereg bomlásnak indult, maradványait a bekerítés
fenyegette. Ezzel egy időben ugyanis Boroević Isonzó-hadseregei is csatlakoztak
a támadáshoz és rövid időn belül hátrálásra kényszerítették az Isonzó alsó
szakaszát védő olasz 3. hadsereget is. A központi hatalmak katonái kijutottak
az olasz síkságra és gyors tempóban nyomultak előre, ezért Luigi Cadorna olasz
főparancsnok kénytelen október 27-én volt elrendelni az olasz csapatok
visszavonulását a teljes isonzói frontszakaszon. A demoralizálódott olasz
katonák fegyvereiket eldobálva, rendezetlenül menekültek és tömegesen adták meg
magukat az osztrák-magyar és német csapatoknak, temérdek felszerelést és
hadianyagot hagyva hátra maguk mögött. (Ezt szemléletesen mutatja be Hemingway „Búcsú a
fegyverektől” című regénye is, amikor háborút megunt olasz katonák csoportosan „menekülnek
hadifogságba”, illetve a fegyvertelen visszavonulókat elrettentésképp hogyan
végzik ki tömegesen, fél perces hadbírósági „tárgyalást” követően…) (A 3. hadsereg viszonylag rendezetten,
ám hatalmas (hadifogoly-)veszteséggel érte el a Tagliamento folyót.) Október
28-án a központi hatalmak elfoglalták az olasz fővezérség korábbi székhelyét,
Udinét is. A hadsereg összeomlása magával rántotta az egész olasz frontot, és
így az osztrák-magyar csapatok a karintiai arcvonalon, valamint a
Karni-Alpokban és a Dolomitokban is előre tudott nyomulni észak felől. Az olasz
csapatok maradványa a Tagliamento mögött próbált meg fölsorakozni, azonban
rövid idő múlva innen is vissza kellett vonulniuk. Az esőzésektől hirtelen iszonyatosan
megáradt folyó azonban rövid időre feltartóztatta a német, osztrák és magyar
csapatokat, ami így lehetőséget teremtett az olaszok számára, hogy a Piave
folyó mögé rendezetten vonuljanak vissza és ott megszilárdítsák védelmüket.
Ebben segítségükre volt, hogy az olasz hadsereg teljes összeomlása miatt
bekövetkezett vészhelyzetet látva szövetségeseik sürgősen francia és angol
csapatokat is átvezényeltek a Piavehoz. A központi hatalmak hadseregének nagy
része november 10-re felfejlődött a Piave alsó szakasza mentén, az új olasz
frontvonalat azonban itt már nem sikerült áttörni. A folyótól nyugatra fekvő
hegységekben sem jártak már jelentősebb sikerrel a későbbi támadások, amiket
így december elején leállítottak; és a Piave partján, valamint a hegységek déli
szélén téli védelemre rendezkedtek be. A német hadosztályokat az év végéig a
nyugati frontra szállították át. A megrövidült – de megerősített –
frontszakaszon új, közel egy egész évig tartó állóháború alakult ki.
A caporettói áttörés – más néven
„caporettói csoda” vagy karfreiti áttörés – következtében az olasz hadsereg
összeomlott, a központi hatalmak szinte a teljes frontszakaszon bő 100 km-t
nyomultak előre, elfoglalva Olaszország északkeleti részét. Előrenyomulásukat
az olaszok csak a tél beálltával, antant-szövetségeseik által küldött csapatok
támogatásával tudták megállítani, a Piave folyónál. A súlyos kudarc után
Cadorna lemondott, helyét Armando Diaz vette át; az újjászervezett (és egyéb
antant-csapatokkal kiegészített) olasz haderő vezetését pedig ezentúl egy közös
brit-francia-olasz haditanács intézte.
A „caporettói áttörés” elnevezés alatt a szakértők
néhol csak az 1917. október 24. és 27. közti időszakot, máskor az október 24.
és november 10. közöttit, megint máskor pedig az október 24. és december 2.
közötti eseményeket értik. Akármekkora szakaszt is veszünk bele, az
mindenesetre biztos, hogy ez az áttörés alapvető fordulatot és óriási mozgást
hozott az addig (és utána is) abszolút állóháború jellegű olasz front
alakulásába; és a hegyi terepen való frontáttörés világ-hadtörténelmi
jelentőségű példájává lett.
Az 1917. október 24. és november 10. közötti
harcokban az olaszok 340-360 000 katonát vesztettek (ebből 300 000
hadifogoly), és még 350-360 000 főnyi katonaszökevényt pedig messze a
hátországban szedtek össze. Mindemellett az olaszok egyszerre elveszítették
tüzérségük felét és még töméntelen sok hadifelszerelésüket. Németország és a
Monarchia együttes veszteségei ezzel szemben 70 000 főt tettek ki (ami
természetesen szintén igen súlyos véráldozat).
A központi hatalmak az áttöréssel közvetlen céljukat
már az első pár napban elérték. A hosszú távú célt – az olaszok végleges
legyőzését – azonban számos tényező miatt – az antant bőséges katonai és anyagi
túlereje, a német csapatok átcsoportosítása, az utánpótlási nehézségek, stb. –
sajnos a caporettói áttörés sem hozta meg számunkra…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése