Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2010. november 14., vasárnap

A magyarság néprajzi térképe

A jászok

            A mai magyarság részét képező, egykor különálló népek bemutatását ezúttal a jászok hosszú történetével folytatjuk.
            A jászság egy iráni eredetű nép, az alánok leszármazottai; ma élő legközelebbi rokonaik a Kaukázusban található oszétok. A „jász” népnév az ókori „ászi” nép nevéből ered. Bár korábban egyes feltételezések a jazigokkal rokonították őket, ezt az elméletet a tudományos állásfoglalás ma már elveti.
            A jászokat magyarországi beköltözésük előtt inkább csak alánokként említették, akik a Kaukázus északi vidékein élő földműves népként, majd a kunok katonai segédnépeként váltak nevezetessé. Állítólag már a főként keleti kapcsolatait ápoló Taksony fejedelem is betelepített kisebb jász csoportokat a mai Jászberény környékére; kárpát-medencei jelenlétük azonban ekkor még alig volt érzékelhető.
            A jászok ősei a XIII. század elején, a kunokkal és az oroszokkal szövetségben, sikertelenül próbálták feltartóztatni a mongolok Európa irányába történő előrenyomulását. E kilátástalan harcuk folyamán nagy részük fokozatosan Közép-Európa felé húzódott és az évszázadok folyamán szétszóródtak a kelet-európai államokban. Első jelentősebb, szórványos magyarországi betelepülésük ekkora, a mongolok előli menekülés idejére tehető. A tatárjárás után, az elpusztult Kumánia (azaz „Kunország”, a későbbi Moldvai Fejedelemség földje) területén még jelentős jász népesség élt; ottani, XI-XIII. századi tartózkodásuk emlékét őrzi a mai Románia egyik nagyvárosának, Jászvásárnak (Iaşi) a neve is. Egyúttal azt is jelzi, hogy a kunokkal ellentétben, a jászok tartós településeket is létrehoztak, és életmódjukban is különböztek előbbiektől.
            Magyarországra a jászok több hullámban költöztek, főleg a XIII-XIV. század folyamán. Legnagyobb csoportjaik a tatárjárás után, a kunokkal együtt, illetve az 1280-as években érkeztek. Az Árpád-kor végén legjelentősebb magyarországi csoportjuk valószínűleg a Temes folyó vidékén élt (az ottani kunok kivándorlása után); majd 1323 táján, a „főváros” Visegrádra költözésével egy időben, mint királyi testőrnépség, egy nagy részük a Pilis környékére települt át. (Ennek emlékét őrzi a mai napig Pilisjászfalu településneve.) A XIV. század közepén többségük a mai Jászság területén telepedett le, a Zagyva folyó környékén; tehát a későbbi Jász-Nagykun-Szolnok megye északnyugati részén. Fő területükön, a róluk elnevezett Jászságon (mely évszázadokig kiváltságokkal rendelkező, önálló közigazgatási egységként működött) kívül, a Kárpát-medence számos más részén is megtelepedtek, természetesen jóval kisebb számban, és rövidesen beolvadva a környező magyarságba.
            Gazdálkodásukban a nomád állattartás mellett kiemelt szerepet játszott a földművelés, ami megkönnyítette letelepedésüket; valamint szerepet játszott abban, hogy a Jászság korábban mocsaras, fűzes területe, a következő évszázadok alatt teljesen átalakult.
            A ferencesek térítőmunkája révén, a XIV-XV. század folyamán a jászság fölvette a kereszténységet, ám korábbi hitviláguk számos jász kulturális emlékben nyomott hagyott. Ezen kívül az is megállapítható, hogy a jászok között sokáig inkább a bizánci rítusú kereszténység volt elterjedt. Később már egyértelműen a katolicizmus jellemezte a Jászságot; lakói nagy számban vettek részt távolsági- és helyi búcsújárásokban is.
            A jászság népművészetéből kiemelkedik a szűcsmesterség, a bőrhímzés. Az újkorban már többnyire nagy lakosságszámú falvaik (és a hozzájuk kapcsolódó kiterjedt tanyavilág) jellemzően egy-egy ruhadarab elkészítésére szakosodtak. Központjuk, Jászberény, pedig a XIX. században az ország legnagyobb „szűcsvárosának” számított.
            A jászok iráni eredetű, az oszéthoz nagyon hasonlító nyelvének legjelentősebb emléke az 1422-ben összeállított, úgynevezett „Jász szójegyzék”. A letelepedés és keresztény térítés következtében a jászok összeolvadtak a környező falvak magyar lakosságával, a XV. század végére pedig nyelvüket is magyarra cserélték. Dialektusuk egyik nagy nyelvjárásrégióhoz sem sorolható: a Jászság tájnyelve éppen a Tisza-Körös-vidéki, a dél-alföldi és a palóc dialektusterületek átmeneti zónáját képezi.
     Antropológiai tekintetben a jászok egyik szembetűnőbb jellegzetessége (volt) viszonylagos magasságuk; legalábbis hogy az általában nem túlzottan égimeszelő testalkatú magyaroknál többnyire magasabb termetűek.
            A jászság a középkor végére beolvadt a magyarságba; a török-kor és az azt követő betelepítések-áttelepítések által pedig végképp szétszóródott és feloldódott a magyar népességben. Azonban kiváltságos szabadságjogaikat évszázadokon át, jász öntudatukat, hagyományaikat és kultúrájukat pedig bizonyos mértékben mind a mai napig megőrizték.

A Jászság területe (kiemelve) egy XIX. század eleji térképen

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése