Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2010. szeptember 18., szombat

Trianon

A nyugat-magyarországi felkelés

            A Magyarország egyik legsúlyosabb nemzeti tragédiáját jelentő trianoni békediktátum egésze mellett, a Horthy-korszak kezdeti időszakában, az 1919-es saint-germaini és az 1920-as trianoni békeszerződés egy különösen meghökkentő döntése korbácsolta fel a közvélemény felháborodását. Ez a döntés ugyanis eleget tett az osztrák államtanács 1918 novemberében kihirdetett igényének, mely etnikai elvekre hivatkozva, nyugat-magyarországi területek átadását követelte Ausztria javára.
            A döntés okozta elégedetlenség teljesen jogos volt, hiszen ennek értelmében Moson, Sopron és Vas vármegyék nyugati része osztrák fennhatóság alá került volna és bár e területek német többségűek voltak, azonban igen jelentős magyar kisebbséggel rendelkeztek. A döntés ráadásul ismét kizárta a magyar önrendelkezés jogát, és olyan elvekre hivatkozott, melyeket akkoriban, úgy néz ki, csak a magyar fél rovására lehetett érvényesíteni. A legnagyobb felháborodást azonban az okozta, hogy a nagy háborúban mellettünk harcoló egykori szövetségesünk javára kellett területi engedményeket tenni, az a „szövetséges” javára, akinek utasítására Magyarország belépett a számára végzetes kimenetelű első világháborúba. Az osztrák fél semmiféle megállapodást vagy kompromisszumot sem volt hajlandó kötni a tiltakozó magyar kormánnyal.
            E nyugati területek – a térség legjelentősebb városával, Sopronnal együtt – hivatalos átadására 1921 augusztusában került volna sor. Az átadás ellen soha nem látott méretű tömegtüntetésre került sor Sopronban – hasztalan. A város hivatalai elköltöztek, megtörtént a Nemzeti Hadsereg kivonása is. A felfegyverzett osztrák csendőrök, zenészek társaságában vették birtokba a területeket, ugyanis terveik szerint díszlépésben vonultak volna be Sopronba, ahol az antant-bizottság és az osztrák kormány egyes tagjai pezsgővel várták a város ünnepélyes átadását. Az események azonban nem Ausztria tervei szerint alakultak…
            A terület átadásának megakadályozása érdekében Prónay Pál, Ostenburg Gyula, és más tisztek titokban már korábban megkezdték önkéntes csapatok toborzását és felfegyverzését. E sereg magvát veterán katonák, különítményesek, egyetemisták, valamint a szegényparasztokból, napszámosokból és más – jellemzően rendkívül hiányosan felszerelt, ám annál lelkesebb – önkéntesekből álló, úgynevezett Rongyos Gárda alkotta.
            Ezek a lelkes önkéntesek 1921. augusztus 28-án a magyar kormány tudta nélkül kirobbantották a nyugat-magyarországi felkelést. Felszereltségben és gyakran létszámban is kedvezőtlen helyzetben lévő csapataik többször megütköztek az osztrák csendőrséggel, Ágfalvánál kétszer is győzelmet arattak. A felkelő sereg másfél hónapon keresztül, Nezsidertől Németújvárig, közel 200 km-es határszakaszon küzdött a történelmi Magyarország nyugati határaiért. A küzdelem során, már szeptember közepére sikerült visszavonulásra kényszeríteni az osztrák csapatokat, így azoknak rövid birtoklás után máris távoznia kellett az általuk Burgenlandnak elnevezett területről. A későbbi osztrák támadásokat is sikerrel verték vissza a felkelők, így általuk, a harcot hallgatólagosan támogató magyar kormány kedvezőbb diplomáciai helyzetbe került. Az antant a terület azonnali kiürítését követelte, mire Prónay azzal válaszolt, hogy október 4-én, Felsőőrött, kikiáltotta a magyar történelem egy igen különleges, ellentétes megítélésű és rövid életű képződményét: a Lajtabánságot. A Prónay vezette Lajtabánság a felszabadított területeken megalakult, névleg független és semleges állam volt, melynek célja a nyugati magyar területek átadásának megakadályozása volt. A furcsa, ám némileg kellemetlennek érzett államot Horthy alig egy hónap múlva felszámolásra ítélte, mivel a felkelés így is elérte célját. Sikerült ugyanis kikényszeríteni, hogy Sopronban és környékén népszavazást tartsanak, melynek eredményeképp a város és környéke végül újra Magyarországhoz került; a nyugati határvidék többi részéről pedig kivonultak a felkelők.
            A nyugat-magyarországi szabadságharc és a következményének tekinthető soproni népszavazás következtében némileg sikerült ellensúlyozni a trianoni döntés igazságtalanságát és Magyarország nyugati határa vált az ország legstabilabb, a revízió igénye által a továbbiakban legkevésbé érintett térségévé. Ha az antant beismerte volna, amit e határvidék példája is jól bizonyított, vagyis hogy népszavazásokkal, az önrendelkezés biztosításával igazságosabban rendezhető a magyar határok kérdése, akkor a következő évtizedek valószínűleg sokkal nyugodtabb időszakot tartogattak volna a magyar nép és szomszédai számára.


(A téma iránt érdeklődőknek bátran tudom ajánlani Maderspach Viktor „Élményeim a nyugat-magyarországi szabadságharcból” és Somogyváry Gyula „És mégis élünk” című regényeit. Fő témája mindkettőnek a nyugat-magyarországi felkelés, melyeket saját tapasztalatok és történelmi tények alapján írt le a két szerző. Két nemzeti érzelmű, hazájáért aggódó író, akik bizonyos szempontból mégis ellentétesen értékelik az eseményeket – hiszen előbbi egy legitimista, utóbbi pedig inkább horthysta nézőpontból beszéli el a történéseket.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése