Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2011. december 14., szerda

A magyarság néprajzi térképe

A barkók

            Hazánk népcsoportjainak bemutatását egy ma már kevésbé ismert és napjainkra szinte teljesen eltűnt északi-középhegységbéli néprajzi csoporttal, a barkókkal folytatjuk.
            A barkók négy vármegye, Borsod, Gömör, Nógrád és Heves határvidékén éltek. Falvaik a Rima folyócska déli (nyugat-kelet irányú) szakasza mentén, a Sajótól délre és nyugatra a Zagyva forrásvidékéig, a Hangony és Hódos patakok környékén helyezkedtek el. A barkók által lakott, nagyjából ötven pici faluból álló, teljes pontossággal nehezen körülhatárolható vidéknek tájneve is lett: a barkók földjét nevezik Barkóságnak is.
            Maga a „barkó” népnév eredete ismeretlen. Pontosabban szólva számos, nem bizonyított feltételezés létezik e név eredetére. Egyesek a „pofaszakáll” jelentésből eredeztetik, mások meg a „Bertalan” személynévből és még sok másból is. A jelenleg legvalószínűbbnek tűnő változat szerint a „barkó” egy XVIII. századi huszárezred nevéből jött, mely ezrednek pontosan ez a vidék volt a toborzási területe. (Az ezred pedig az ezredtulajdonosról, az olasz származású Barco tábornokról kapta elnevezését.) A néprajztudomány a barkókat időnként a palócok egyik ágaként tartja számon, noha kisebb-nagyobb eltérések, bizonyos barkó népi sajátosságok természetesen léteznek.
            Vallásukat tekintve többségében római katolikusok, de szép számmal akadnak reformátusok is köztük. Református vallását a – gyakran erőszakos – rekatolizáció korszakában leginkább csak a kisnemesség tudta megőrizni. A barkók emellett igen babonásak. Több hiedelmük kapcsolódik például a kígyókhoz, melyektől a barkók egyébként rettenetesen félnek.
            A Barkóság dimbes-dombos területét egykor régen egybefüggő erdőség borította. A lakosság évszázadokon keresztül csökkentette az erdők területét, a barkó falvak túlnyomó többsége is irtás eredetű. (Ennek ellenére e vidék nagy részét még a XIX. század második felében is hatalmas erdőségek borították.) Jellegzetes barkó falvak voltak például: Domaháza, Uppony, Hangony, Bóta, Sáta, Center, Ózd vagy Arló. E vidék legjelentősebb gazdálkodási ágazatát az erdőket is hasznosító állattartás jelentette. A környező vidékektől „elzárt”, erdős, dombos barkó falvak a XX. század közepéig archaikus népi kultúrát őriztek meg.
            A Barkóságban bort nem termeltek − azt inkább a környező vidékekről, főképp Egerből hozatták −, annál népszerűbb volt viszont errefelé a pálinka. Különösen híres volt Uppony jóféle sompálinkája…

            A barkó népi öntudat már száz éve is szórványos volt, akik viszont barkónak vallották magukat, azok igen büszkék is voltak erre. Bár más kutatók tapasztalatai szerint viszont a vidék lakossága többnyire még a XX. században is vállalta a barkó megjelölést. Manapság barkó-öntudattal rendelkező magyarok már alig-alig vannak. A barkók földje a honfoglalás óta folyamatosan magyar népességű terület volt. Bár megjegyzendő, hogy a barkók minden valószínűség szerint úz ősökkel is büszkélkedhetnek, e népcsoport már réges-régen beolvadt a magyarságba. A Barkóság a népmozgások által kevésbé bolygatott vidékek közé tartozott, átmenetileg elpusztult falvai is közvetlen környékükről töltődtek fel újra. Az archaikus vonások és a népviselet gyors eltűnése, valamint különféle nemzetiségek, etnikumok észrevehető mértékű bevándorlása csak a környékbéli bányászat és nagyipar kibontakozása után indult meg. Ekkoriban fejlődött a Barkóság egyetlen városias jellegű központjává Ózd, mely egyúttal a legnagyobb arányú kisebbségnek is otthont adott (cigányok, szlovákok, németek). De a nemzetiségiek gyorsan asszimilálódtak, nem úgy, mint a legnagyobb számú etnikum. A Barkóság népi összetételéhez már a XVII. század óta hozzátartoznak a cigányok, akik általában kovácsok vagy (hegedűs) muzsikosok voltak. Számarányuk az utóbbi háromszáz évben fokozatosan növekedett és mára a barkókat sok helyütt szinte teljesen kiszorították…


1 megjegyzés:

  1. Az "alig vannak e vidéken" egy érdekes megfogalmazás, nem tudom, hogy ez saját tapasztalat lenne-e, vagy statisztikai adat, de azt én még hozzá tenném, hogy sajnos azok, akik barkók (bár az e szempontból oly fontos római katolikus hit gyakorlása éppúgy kiveszőben van, mint máshol) sokszor azt sem tudják már, hogy mi az a Barkóság és barkó nép, mert nem is hallottak róla, vagy ha netán "fél füllel" hallottak is róla, akkor sem tudják, hová tenni... tehát még lennének barkók, csak a barkó öntudat némely korosztályból kiveszett.

    VálaszTörlés