Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2011. október 9., vasárnap

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Móga János és Josip Jellačić

Miután a múltkor megemlékeztünk a 163 éve lezajlott pákozdi csatáról, a honvédsereg első igazán jelentős győzelméről, ennek folytatásaként ismerkedjünk meg röviden az ütközet két főparancsnokával is!

Móga János román-magyar eredetű családból származott, ő maga azonban Nyitra megyében látta meg a napvilágot 1784 végén vagy 1785 elején. 17 évesen belépett a császári-királyi hadseregbe, majd részt vett a Napóleon elleni háborúkban. Ezek során, 1809 nyarán, a híres wagrami csatában életveszélyesen meg is sebesült. Ennek következményeként 1810-ben nyugalmazták, azonban ő kérvényezte visszahelyezését, ami meg is történt s így folytatódhatott katonai karrierje. 1842-ben tábornoki rendfokozatot kapott, 1848 júniusától pedig altábornagyként pesti hadosztály-parancsnok volt.
István nádor lemondása után átvette a magyar hadsereg fővezérségét és 1848. szeptember 29-én Pákozdnál megállította Jellačić támadó hadseregét. A három napos fegyverszünet lejárta után az osztrák határig üldözte Jellačićot, azonban az uralkodóra tett esküje miatt a határt vonakodott átlépni. (Főként e tétovázása miatt tekintették magyar oldalról kortársai közül és az utókorban is sokan árulónak.) Kossuth unszolására ezt végül mégis megtette, seregének előrenyomulását azonban az október 30-i schwechati csatában megállították. A kudarc után Móga – idős korára és egészségi állapotára hivatkozva – lemondott. 1849. januárjában jelentkezett a Pestre bevonuló Windischgrätz császári főparancsnoknál, aki nyomban letartóztatta és hadbíróság elé állíttatta.
A hadbíróság Mógát a szabadságharcban betöltött – rövid ideig tartó, ám jelentős – szerepe miatt rangjától és kitüntetéseitől megfosztotta és öt év várfogságra ítélte, amit Olmützben töltött le. Szabadulása után veje erdélyi birtokán éldegélt, egészen 1861. november 10-én bekövetkezett haláláig.

A horvát-német származású Josip Jellačić (teljes nevén: Josip Jellačić von Bužim; magyarosan [a szláv névvel megbirkózni nem tudó Petőfi nyomán]: Jellasics) 1801-ben született Péterváradon. 8 éves korától a bécsi Theresianumban nevelkedett, 18 évesen pedig megkezdte tényleges katonai szolgálatát. A következő évtizedekben a katonai ranglétrán fokozatosan emelkedve, a déli határőrvidéken teljesített szolgálatot.
1848 tavaszán, a magyar forradalom kitörése után Jellačićot – aki jó viszonyban volt a horvát nacionalista mozgalommal, azonban mindenekelőtt császárhű volt – horvát bánná és altábornaggyá nevezték ki, rövidesen pedig már ő lett Horvátország és a hozzá tartozó határőrvidéki katonaság császári főparancsnoka. A magyar átalakulással mindvégig élesen szemben állt, megtagadta az együttműködést a Batthyány-féle magyar kormánnyal, engedményeiket, békülési szándékaikat Jellačić félresöpörte és minden kapcsolatot megszakított Magyarországgal, a horvát közvéleményt pedig szembefordította az új magyar hatalommal. 1848. szeptember 11-én Jellačić a Drávát átlépve megindult a magyar főváros felé (mint aki az uralkodó nevében készül a „rendet” helyreállítani), azonban Pákozdnál a magyar sereg megállította, majd Bécsig üldözte, lassan felmorzsolódó seregével együtt. Október végén ismét fordult a kocka, és Jellačić Windischgrätzcel együtt visszaverte a magyar támadást. Innentől kezdve Jellačić fél éven át Windischgrätz fővezér egyik hadtestének parancsnoka volt, katonai sikereit azonban szinte kivétel nélkül mindig alvezéreinek köszönhette. Windischgrätz távozása után, 1849 áprilisában pár napig a császári csapatok ideiglenes fővezéreként működött, ez idő alatt azonban csak a hadseregben kibontakozó zűrzavart sikerült fokoznia. Májustól a délvidéki császári és szerb erők főparancsnokaként folytatta a küzdelmet a magyar szabadságharc ellen, azonban július 14-én Kishegyesnél olyan súlyos vereséget szenvedett, hogy a következő egy hónap hadműveleteiben ezután már nemigazán mert résztvenni.
A szabadságharc bukása után Jellačićot a császár kitüntetésekkel aggatta tele és grófi rangra emelte, valamint titkos belső tanácsossá, császári kamarássá és ezredtulajdonossá nevezték ki. Egyfelől köztisztelettől, másfelől gyűlölettől körülvéve halt meg 1859-ben Zágrábban, 57 éves korában.
Jellačić elsősorban mindig Habsburg-hű osztrák alattvalóként, másodsorban horvát nacionalistaként szolgálta a birodalmi centralizmust és élezte ki a horvátok magyarellenességét. Személyes stílusa, nagyhangú nyilatkozatai és ígéretei következtében a horvátok többségének körében igen népszerű volt és már életében (és mind a napig) nemzeti hősként tisztelték. Arcképe ma az egyik horvát bankjegyen is szerepel. Zágráb főterén felállított lovas szobra pedig nem véletlenül mutatott fenyegetően Magyarország felé. (A szobrot a magyar-horvát megbékélés idején, 1990-ben fordították más irányba, cserébe Magyarország pedig áthelyezte a magyar honvédség emléknapját a Jellačić vereségére emlékeztető szeptember 29-ről egy másik napra.) Jellačić egy elképesztő ambíciókkal rendelkező ügyes (és gátlástalan) politikus volt, aki hadvezérként viszont (bár ő nagy hősnek képzelte magát) nem volt túl sikeres vagy tehetséges. Megítélése horvát, magyar és osztrák szemszögből valószínűleg ezután is mindig erősen különböző lesz.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése