Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2011. szeptember 17., szombat

Magyarország a II.világháborúban

A tordai harcok

Amikor 1944 augusztusában Románia váratlanul átállt az ellenség oldalára, Magyarország sorsa a második világháborúban végleg megpecsételődött. Noha a Kárpátok természetes védvonala némi esélyt adott a súlyos hiányosságokkal küzdő magyar honvédségnek arra, hogy feltartóztassa a szovjetek sokszoros túlerejét, a román kiugrással e remények is szertefoszlottak. Pár napon belül a szovjet Vörös Hadsereg elérte Magyarország határait; ám a bolsevik áradat ekkor még megtört a Keleti- és Északkeleti-Kárpátok vonulatán – különösen a természeti adottságokat, természetes akadályokat kiválóan hasznosító Árpád-vonal tartóztatta fel őket. Eközben néhányszáz fős román csapatok is próbálkoztak a Székelyföldre való behatolással, azonban a székelyek őket is visszaverték.
Csakhogy Románia átállásával a szovjet-román erők délről egyszerűen megkerülhették az Árpád-vonalat és az akkor román fennhatóság alatt lévő Déli-Kárpátokon át a magyar erők hátába kerülhettek. A Székelyföld fekvése miatt – az akkori Magyarország területéből mint egy „ormány hegye” nyúlt ki – fokozottan volt kitéve a bekerítés veszélyének, ezért onnan a magyar csapatokat a lehető leggyorsabban (még szeptember első felében) ki kellett vonni. Hogy az ellenséges csapatok ne tudják kihasználni a szerencsétlen határbeszögellést Kolozsvár és Marosvásárhely között és bekeríteni a még Székelyföldön küzdő magyarokat, ezért az erdélyi magyar hadvezetés szeptember elején támadásra szánta el magát. A támadás célja eredetileg a Déli-Kárpátok hágóinak birtokbavétele lett volna, hogy ezzel megakadályozzák a szovjet csapatok Erdélybe való behatolását. E tervet azonban hamar el kellett vetni, mivel az ehhez szükséges erő közel sem állt rendelkezésre, egyrészt; másrészt pedig a magyar támadás megindulásakor már jelentős szovjet harckocsioszlopok keltek át a Déli-Kárpátokon, melyekkel a páncéltörő fegyverekkel alig rendelkező magyar alakulatok nem vállalhatták a megütközést. A módosított haditerv célja így csak a Maros vonalának elérése és a mezőségi határbeszögellés „kiegyenesítése” lett.
Szeptember 5-én hajnalban indult meg Kolozsvár térségéből a magyar támadás, Veress Lajos vezérezredes irányítása alatt. Az offenzíva a román csapatokat szétszórta, és sikerült Torda, valamint Marosludas elfoglalásával a Maros vonaláig (és némileg azon túl is) előrenyomulni. A támadást azonban itt le kellett állítani és védelemre berendezkedni, a közeledő szovjet főerők gyors előretörése miatt. Eközben már nagyban zajlott a Székelyföld kiürítése.
Szeptember közepétől október elejéig a szovjet-román erők sorozatos támadásokat indítottak a Torda környéki, német hadosztályokkal megerősített magyar vonalak ellen. E három héten át tartó harcok mindkét oldal számára rendkívül súlyos vérveszteséget eredményeztek. Voltak napok, amelyek folyamán a harcoló felek 24 óra leforgása alatt 1000-nél is több halottat és sebesültet vesztettek. A Torda melletti Maros-Aranyos-vonalat a magyar és német alakulatok október 8-áig tudták tartani. Ekkor a szovjet csapatok már a trianoni magyar határt is átlépve, a Dél-Alföldön, a Tiszántúlon jártak.
Így az Észak-Erdélyben és Kárpátalján harcoló összes magyar és német hadsereget a bekerítés és megsemmisítés veszélye fenyegette, tehát el kellett rendelni a visszavonulást. A szovjet csapatok ezt követően néhány héten belül elfoglalták a Tiszántúlt (és persze Erdélyt), azonban a Torda és a Debrecen környéki csatáknak köszönhetően több százezer magyar és német katonának sikerült kicsusszannia az összezáródni készülő szovjet „harapófogóból”.

A szeptemberi ellentámadás reménytelen kísérlete és a tordai harcok jelentősége tehát legfőképp ebben rejlik: a magyar-német katonák egy hónapos szívós, kitartó helytállásának köszönhetően emberek százezreit sikerült megmenteni a biztos haláltól, az ellenség általi bekerítéstől és megsemmisítéstől.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése