Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

A pákozdi csata

            1848 szeptemberére a márciusi magyar forradalom és az áprilisi törvények vívmányait súlyos veszély fenyegette. A gondolkodásmódja alapján inkább császári tábornoknak tekinthető Josip Jellačić horvát bán (aki hadvezérként nem volt túl tehetséges, ám annál ügyesebb politikus volt) – a bécsi udvar támogatásával –, kihasználva a magyar-horvát viszony 1840-es évekbeli kiéleződését, nyíltan készülődött hazánk ellen; Magyarországgal szembeni fegyveres konfliktus felé terelve a horvátokat. A magyar kormány mindent megtett a feszült helyzet békés rendezéséért. Több eredménytelen próbálkozás között például maga a miniszterelnök, Batthyány Lajos és Deák Ferenc igazságügy miniszter is Bécsbe utazott, hogy az országgyűlés által elfogadott törvények szentesítését és a horvát-magyar konfliktusban való közvetítést kérjék az uralkodótól…mind hiába. A magyar kormány Horvátország számára tett bárminemű engedményeit, békülési szándékát Jellačić félresöpörte és minden kapcsolatot megszakított Magyarországgal. Magyarország épp csak kivívott szabadságát veszély fenyegette, békés megóvására a magyar fél minden kísérletet megtett, azonban a konfliktus végül így is fegyveres összecsapásba torkollott. Az igazi küzdelem csak ezután következett.

            1848. szeptember 11-én Jellačić több mint negyvenezer fős hadseregével átkelt a Dráván és a Muraköz megszállása után benyomult Dél-Dunántúlra. (A nemzethalál víziójától és a folytonos önmarcangolástól meggyötört Széchenyinek egyébként nem véletlenül ezekben a válságos napokban borult el az elméje.) Jellačić már az elején világossá tette, hogy a támadását nem a horvát-magyar viszony rendezésének tekinti, hanem a magyar „lázadás” elleni császári fellépésnek. Ezért vegyes összetételű seregét nem is horvát, hanem császári zászlók alatt vezette be Magyarországra, amivel célját el is érte, mivel rövidesen az itt tartózkodó nem magyar kiegészítésű császári és királyi alakulatok is csatlakoztak seregéhez. A magyar hadsereg egymást váltó császári tisztjei harc nélkül adták fel a Dél-Dunántúlt, többük pedig árulóvá válva csatlakozott az ellenséghez. Jellačić Nagykanizsán át, a Balaton déli partján, gond nélkül és elbizakodottan tört előre az ország fővárosa felé. A Jellačić seregének nagy részét kitevő horvát népfelkelők és második-harmadik vonalbeli határőrök a magyar határt átlépve azonnal olyan rablás-sorozatba kezdtek a parasztság körében, hogy még saját tisztjeik is csak egy kártékony rablócsordához tudták hasonlítani katonáikat. Nem csoda, hogy a Dunántúl lakossága tömegesen és futótűz gyorsaságával csatlakozott a Batthyány által szeptember 19-én meghirdetett dunántúli népfelkeléshez. Az ellenség hátában rohamos gyorsasággal terjedő népfelkelés során a magyar felkelők néhány napon belül megszakították a Jellačić serege és hátországa közti összekötetést, a bán futárait elfogták, magukra maradt kisebb csapatait, helyőrségeit megsemmisítették.

            Batthyányék éjt nappallá téve szervezték a magyar hadsereget, hogy ütőképes haderővel szállhassanak szembe Jellačićcsal (és ne feledjük, hogy eközben a Délvidéken már jó ideje dúltak a harcok). Egy utolsó békülési próbálkozást azonban még tettek. István nádort kérték fel a magyar sereg parancsnokául, aki akárcsak az uralkodó, szintén a Habsburg-családból származott. István nádor tárgyalásra hívta Jellačićot, aki azonban még azt is megengedte magának, hogy egy Habsburg főherceget megalázva ne jelenjen meg a tárgyalás színhelyén. István nádor így eredmény nélkül távozott Bécsbe, a parancsnokságot pedig a 63 éves Móga János tábornokra bízta.

            A magyar sereg Móga János vezetésével a Velencei-tónál állta útját Jellačić további előrenyomulásának. Jellačić serege a 17500 fős magyar sereghez képest 2,5-szeres túlerőben volt, hadának közel felét azonban alig felfegyverzett, kizárólag a rablásban jeleskedő horvát népfelkelők alkották, horvát huszársága pedig egyszerűen nevetséges volt. Jellačić seregének egy jelentős része ráadásul szervezési hiba miatt meg sem érkezett időben a csata helyszínére. Azt is meg kell azonban jegyeznünk, hogy a magyar sereg viszont többnyire újoncokból állt, és például a tó déli partjára vagy Velencére csoportosított csapatok itt sem vettek részt a harcban. A két hadsereg a Velencei-tó északi partján, a Velencei-hegységnél/ben nézett egymással farkasszemet. Móga ügyesen állította fel seregét: gondoskodott például arról, hogy a lóval nehezen járható dombokon elhelyezkedő jobbszárnyra főleg gyalogosokat csoportosítson, míg a Pákozd és Sukoró közti postaútnál lévő centrumra tüzérsége zömét helyeztette. A biztonság kedvéért a tó déli partjára is küldött csapatokat, ám nekik a harcban végül nem jutott szerep, mivel Jellačić itt nem is próbálkozott.

            A harc 1848. szeptember 29-én délelőtt vette kezdetét. Móga jól sejtette, hogy Jellačić hova fogja helyezni a támadás súlypontját. Először a császáriak balszárnya indított támadást a magyar jobbszárny ellen, amit a magyar csapatok visszavertek. Az itteni sikerben fontos szerepe volt az akkor 25 éves Andrássy Gyulának is, aki nemzetőrtisztként vett részt a küzdelemben. Jellačićnak a centrumban indított támadása ugyancsak kudarcot vallott, sőt, Jellačić egyik segédtisztjét is közvetlenül Jellačić mellől vitte el egy ágyúgolyó. Eközben a horvát népfelkelők egy része menekülni kezdett, csapataikat csak néhány kilométerrel odébb sikerült rendezni.

            Késő délutánra a csata lényegében befejeződött. A veszteségek viszonylag kicsik voltak: egyik oldalon sem érték el a sereg létszámának 1%-át sem. Jellačićnak nem sikerült a magyarok ellenállását megtörnie, így leállította a támadást, majd nemsokára fegyverszünetet kért. Eddigre azonban a még mindig az átkarolástól tartó magyar hadvezetés visszavonulást rendelt el és a csapatokat az esti órákban Martonvásárig vonta hátra. Emiatt egyesek néha meg is kérdőjelezik a pákozdi csata győztes voltát – igaztalanul. Tény, hogy katonailag a pákozdi csata nem volt egy nagy győzelem egyik fél számára sem (de az ellenség vesztesége valamivel nagyobb volt). Azonban a stratégiai célokat és a következményeket tekintve egyértelművé válik, hogy magyar győzelemről van szó, sőt, az is kijelenthető, hogy a pákozdi csata a szabadságharc első döntő fontosságú összecsapása volt. Hiszen Jellačić célját, a főváros bevételét nem érte el, ehelyett fegyverszünet kérésével ismerte el kudarcát, hogy aztán a fegyverszünet alatt erőltetett menetben Bécs felé vonuljon ki az országból. A menekülés szükségességét jól ismerte fel, ugyanis késlekedés esetén teljes hadereje felmorzsolódott volna a szétterjedő népfelkelés és a magyar honvédsereg szorításában. A magyar fél célja ezzel szemben az ellenséges támadás megállítása volt és ezt sikerült is elérnie, mégha a csatatérről a harcot követően vissza is vonult. A szabadságharc ezen első időszaka különös időszak volt, hiszen a felek – így Pákozdnál is – mindkét oldalon ugyanazon uralkodó nevében harcoltak és mindkét oldalon úgy vélték, hogy a parancsoknak megfelelően, esküjükhöz hűen járnak el.

A pákozdi csata tehát döntő győzelem volt Magyarország szabadságának védelmében. A fiatal magyar honvédség első nagy megpróbáltatásán jól vizsgázott. A következő napokban a lakosság, a népfelkelők sorra fegyverezték le a városokban hátrahagyott helyőrségeket. Ezeknek a sikereknek a gyönyörű betetőzése volt az október 7-i diadal, amikor Ozoránál sikerült Jellačić 9000 fős magára maradt oldalvédjét teljes egészében fogságba ejteni, méghozzá veszteség nélkül.