Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2012. február 13., hétfő

Magyarország a II.világháborúban

Budavári kitörés, 1945. február 11.

Budapest ostroma, a második világháború egyik leghosszabb és legborzalmasabb városostroma, február második hetében már a végéhez közeledett. Eddigre már a szovjet Vörös Hadsereg kezén volt teljesen Pest, a Margit-sziget és Buda túlnyomó része, beleértve a budai védelem egyik legfőbb kulcspontját, a Sas-hegyet is, február 11-én pedig elfoglalták a Gellért-hegyet, elesett a Citadella is. A német és magyar védők már csak a budai Várhegyen (és a Margit körút, valamint a Duna által közrezárt utcákban) tartották magukat.
Noha a védőseregnek az ostrom során – különösen annak első felében – számos alkalommal lett volna lehetősége a kitörésre, Hitler továbbra is fenntartotta utasítását, miszerint az utolsó házig kell harcolni és nem engedélyezte sem a kapitulációt, sem a kitörést. A magyar hadvezetés februárban is javaslatot tett a várból való kitörésre, azonban a német vezetés Hitler parancsára hivatkozva ezt megtagadta. Karl Pfeffer-Wildenbruch városparancsnok is az utolsó pillanatig nem mert szembeszállni a Führer akaratával, és csak akkor gondolta meg magát, amikor már az utolsó utáni lehetőséget is elmulasztották a sikeres kitörésre. Mikor már tudni lehetett, hogy a Citadella is elesik, a Budai Vár védői teljesen reménytelen helyzetbe kerültek: az élelem elfogyott, az utolsó töltények kerültek a fegyvercsőbe. Az emberek a jéghidegben romok közt bujkáltak. Sok volt a sebesült, és a körbezártakkal szembenálló túlerő is nyomasztó volt. (Noha az ostrom során az ellenség sokkal nagyobb emberveszteséget szenvedett, mint a védősereg, a Vörös Hadsereg ígyis többszörös erőfölényben volt.) Ekkor végre Pfeffer-Wildenbruch is elszánta magát a kitörésre. A tervet azonban még közel egy napig szigorúan titokban tartották és a főbb német parancsnokokkal is csak február 11-én délután közölték. A német vezetés által megbízhatatlannak tartott magyar katonák (és parancsnokaik) pedig csak este hatkor szereztek tudomást a tervről, miután Pfeffer-Wildenbruch jelentette rádióján a főváros körüli szovjet ostromgyűrűtől nyugatra (a Gerecsénél és a Vértesnél) tartózkodó Dél Hadseregcsoportnak, hogy este ki fog törni a várból, és kéri a szovjet csapatok minden erővel való lekötését, valamint (megmaradt) csapatainak felvételét (a Komárom-Esztergom megyei) Szomor térségében. A rádiótávirat után a berendezéseket szétverték, így a döntés visszafordíthatatlanná vált.
A kitörésben csak azok vehettek részt, akik képesek voltak erőltetett menetben 25-30 km-t megtenni. A több ezer sebesültet kénytelenek voltak sorsukra hagyni. A nehézfegyverzet nagy része már elpusztult és a maradékot is hátra kellett hagyni, mivel azokat nem lehetett észrevétlenül a kitörés tervezett helyszínére csoportosítani.
Az oroszok azonban számítottak a kitörésre. Az égő város és a „Sztálin-gyertyák” fényénél utcákra szegezett fegyvercsövekkel várták a német-magyar támadást. Számítottak rá, mivel a német védőseregek a háború folyamán sosem adták meg magukat a szovjeteknek. Ennek nemcsak a kötelességteljesítés – normál esetben becsülendő – és a végsőkig való kitartás erkölcse volt az oka, hanem az ideológiai ellentétek és a – jogos – félelmek is, mivel a németek jól tudták, hogy a szovjetek nem kegyelmeznek a legyőzötteknek. A magyar katonák nagy része viszont még nem tudta, hogy a szovjet hadifogság – ami azokra vár, akiket nem mészárolnak le azonnal az oroszok – sem lesz jobb a halálnál, ezért sokan nem vállalkoztak a kitörésre, hanem inkább a várban maradtak.
A kitörési akció megkezdésére február 11-én este 8-kor érkezett a parancs. Több tízezren indultak végső rohamra a fogcsikorgató hidegben, legtöbbjük a Bécsi kapu tértől a Széll Kálmán tér és a Széna tér irányába, a Városmajor felé. A megmaradt 44 ezer német és magyar katona közül sokan még a várban visszafordultak – különösen miután már látták az akcióban résztvevők irtózatos veszteségeit – így a kitörési kísérletben körülbelül „csak” a katonák fele vagy harmada vehetett részt. A katonák közt azonban rengeteg civil is rohant előre, lefelé a Várhegyről, akik így próbáltak megmenekülni… A várból éjszaka kitörő katonákat és civileket azonban a szovjetek már várták és halomra lőtték őket. A gránátrobbanások, orosz tankok és gépfegyverek pergőtüzében az elkeseredett támadás üvöltő mészárlásba és véres zűrzavarba torkollott. Mindenütt tűz, fegyverropogás, süvítő golyózápor, ordítás, robbanások, halottakon áttaposva rohanó embertömeg…A Várból lezúdulók tömött sorokban estek össze, ahogy a halál kaszált közöttük; a véres küzdelem és a hatalmas tömeg azonban az ellenséget is megrémítette és több helyen rést ütött az orosz vonalakon.
A német és magyar főparancsnokság, nagyjából 500 fős rohamcsoport kíséretében, az Ördög-árok földalatti csatornáin keresztül igyekezett menekülni, hogy így kerüljék ki az akció messze legveszélyesebb részét. A Bolyai műszaki akadémiánál felszínre érő vagy a csatornából másutt kimászó csapatokat heves tüzérségi és géppuskatűz fogadta. A bent rekedtek közt, miután látták, hogy a kijutás lehetetlen, kitört a pánik, sokan visszafordultak, más utakat kerestek. Pfeffer-Wildenbruch egy kis csapattal egy szűk mellékcsatornán keresztül jutott ki a Budakeszi útra, ahol azonban rövidesen fogságba estek.
A kitörő emberek zöme a már említett irányban, a Széna- és Széll Kálmán téren át, a Városmajoron és Olasz fasoron keresztül, valamint a fogaskerekű vasút töltése mentén menekült a Sváb-hegy vagy a Budakeszi út felé, hogy így vessék bele magukat a Budai-hegység erdeibe. Ezen (és az Ördög-árok csatornájában menekülőkön) kívül több másik irányba is megkísérelték a kitörést kisebb csoportok, így például észak, a Mechwart liget és a Szemlőhegy, majd a Hármashatár-hegy vagy a Pilis felé. Éjfél táján egy nagyobb csoport még megpróbált a Vérmezőn keresztül kitörni. Ők váratlan sikerrel jártak, ugyanis a szovjetek eddigre csapataik többségét átcsoportosították a kitörés főcsapásának útvonalához, illetve a kijutók üldözésére, így az errefelé kitörők kisebb lövöldözés után sikeresen kijutottak a hegyekbe.
A Várból való kitörés iszonyatos veszteségekkel járt. A több mint húszezer kitörőből alig négyezren érték el a budai hegyeket. Akik nem a Vár lábánál kialakuló hullahegyeket gyarapították, hanem megadták maguk, azok sem jártak jobban, ugyanis az oroszok az elfogott katonák többségét azonnal agyonlőtték. Azonban akik kijutottak a hegyekbe, még azok sem érezhették magukat biztonságban. Noha itt legalább a szovjet páncélosoktól nem kellett tartani, rengeteg orosz katona bevetésével őrült hajtóvadászat indult a csoportokra szakadó, erdőben szétszóródott, fagyoskodó, éhezve bujkáló német és magyar katonák után. Az utolsó, döntő próbatétel az volt, amikor e kíméletlen, véres éjjeli akciót túlélt katonák a Budai-hegység nyugati szélén kiértek az erdőből. Ugyanis itt a német vonalakig még hosszú kilométereket kellett megtenni viszonylag sík vagy dimbes-dombos, néhol facsoportokkal vagy bozótosokkal tarkított, egyébként puszta terepen, szántókon keresztül. Itt viszont szovjet páncélosok és lovasok járőröztek, az erdőből kilépőket pedig aknavetőtűzzel fogadták. Sokan még itt estek fogságba, őket pedig szinte kivétel nélkül, helyben kivégezték.
Elsőként egy két tucat főből álló csapat érte el a német vonalakat a szomori templomnál. A következő öt napban még 600, az üldözéstől agyongyötört katona érte el a német csapatokat. Sokan azonban még hetekig bolyongtak a téli erdőkben, esetenként megtébolyodva, élelemért akár saját társukat is legyilkolva. A kitörés végül alig több, mint 700 katona számára ért véget sikerrel. Ennyien jutottak át, ennyien élték túl az akciót. A Vár (február 11-i) védőseregének 2%-a sem jutott ki…Tehát több mint tizenkilencezren haltak meg a kitörés résztvevői közül. A Várban maradókra, tovább harcolókra és magukat megadókra se várt jobb sors. Február 13-án Budapest elesett; az új megszállók a hadifoglyokat és sebesülten fekvőket nagyrészt állatias kegyetlenséggel kivégezték, sok tízezer nőt erőszakoltak meg és csak a fővárosból és környékéről több mint százezer (nagyrészt polgári) személyt hurcoltak el a könyörtelen halált ígérő távoli Szibériába…

Korábbi, Budapest ostromáról írt cikkem ITT olvasható.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése