"A teendők legfontosabbika, a legelső, amit minden körülmények közt tennünk kell, az a «haza» alapos megismerése. […] Magyarországot megismerni az első kötelessége minden magyar embernek.” Cholnoky Jenő földrajztudós
Kedves Látogató!
Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.
2011. június 13., hétfő
Magyarország az I.világháborúban
Az Oroszországgal élethalál-harcát vívó Osztrák-Magyar Monarchia 1915 tavaszán váratlanul újabb ellenféllel találta szembe magát. 1915 májusában Olaszország is belépett az első világháborúba. Az antant oldalán.
Tette ezt annak ellenére, hogy Olaszország elvileg már évtizedek óta a Monarchia és Németország szövetségese volt. Területszerzési szándékai azonban szembeállították szövetségeseivel, ezért a háború kezdetén semlegességi nyilatkozatot tett, ám ennek fenntartása fejében is területi követeléseket nyújtott be a Monarchiával szemben. Mivel a tárgyalások nem vezettek eredményre, az antant részéről pedig számos bíztató ígéretet kapott, Olaszország végül felmondta korábbi szövetségét és rövidesen háborúba lépett az ellenség oldalán.
Mivel az Osztrák-Magyar Monarchiának egyszerre három fronton kellett harcolnia, míg az olaszoknak csak egyen, ezért az olasz fronton a Monarchia kevesebb, mint feleannyi katonát tudott csak felsorakoztatni, mint ellenfele, így egyértelműen csak védekezésre rendezkedhetett be. A frontvonal a svájci határtól az Adriai-tengerig húzódott, nagyjából az országhatárok mentén.
A legkíméletlenebb, mindkét fél számára rendkívül súlyos veszteségekkel járó ütközetek az Adriai-tengerbe ömlő Isonzó folyó mentén zajlottak. Az olasz seregek itt tizenegy nagyobb csatában kísérelték meg áttörni az osztrák-magyar védelmi vonalat. Különösen hírhedtté vált az Isonzó déli szakaszánál elhelyezkedő Doberdó-karsztfennsík, ahol az olasz front legvéresebb csatái zajlottak. Az oroszok ellen vívott galíciai harcok után itt küzdött és esett el a legtöbb magyar katona. A doberdói harctér poklában hosszú ideig a magyar katonákra hárult ennek az óriási veszteségekkel járó frontszakasznak a védelme. A harcban az elhúzódó háború, fáradtság, nélkülözés és túlerő ellenére is kiválóan helytálltak, a közelharcban pedig szuronyokkal, tőrökkel és hagyományos régi magyar fegyverekkel való harctudásuknak is hírnevet szereztek.
Az év végéig négy – egyenként is több hetes, illetve közel egy hónapos – nagyszabású csata zajlott az Isonzónál. A támadók hatalmas túlereje ellenére az osztrák-magyar csapatok az ellenség valamennyi áttörési kísérletét meghiúsították. 1915 őszétől az itten harcok is határozottan anyagcsata jelleget öltöttek, tüzérségi előkészítésekkel, irtózatos mennyiségű lőszerrel, tömegrohamokkal és rengeteg ember halálával. Az ötödik isonzói csata olasz rohamai ugyancsak eredménytelenek maradtak.
1916 nyarán – a készülődő újabb olasz támadás megelőzésére – az osztrák-magyar csapatok Monte San Michele térségében gáztámadást hajtottak végre. Az olaszok, mivel gázmaszkokkal nem rendelkeztek, több ezer emberüket veszítették el egyszerre.
Augusztusban azonban az olaszok minden tartalékukat összeszedve – és röpcédulákkal a magyarok harci morálját gyengíteni igyekezve – újabb támadást indítottak. Ezzel megkezdődött a hatodik isonzói csata. Jelentős túlerejükkel és rendkívül heves tüzérségi előkészítéssel ekkor már sikert értek el. Elfoglalták a görzi hídfőt és ezzel a védőket a Doberdó-fennsík kiürítésére kényszerítették. A hatodik isonzói csata következtében az olaszok egy közel 20 km-es szakaszon tudtak néhány km-t előrenyomulni.
A következő öt isonzói csata során a Karszt-fennsíkon és az Isonzó északabbi vidékein folytak a harcok. Az olaszok ha lassan is, de apró lépésekben szorították hátrafelé a Monarchia csapatait. A tizenegy isonzói csata során az olaszok nagyjából 250 km2-nyi területet foglaltak el a Monarchiától (ebbe nincsenek beleszámolva azok a háború kezdetén elfoglalt határvidékek, melyeket az olaszok a hadba lépésük utáni hetekben hódítottak meg, noha ezek teszik ki az általuk elfoglalt területek messze legnagyobb részét), igaz, hogy veszteségük is másfélszer annyi volt ez idő alatt, mint a Monarchiának.
Az isonzói csaták sorát a tizenkettedik, az úgynevezett caporettói áttörés zárta, 1917 őszén. Ekkor – az előző tizeneggyel ellentétben – a központi hatalmak indítottak nagyszabású támadást (ekkor, első ízben, a németek is harcba szálltak az olaszok ellen) és áttörték az olasz frontot. Az olasz hadsereg összeomlott, a központi hatalmak szinte a teljes frontszakaszon bő 100 km-t nyomultak előre, elfoglalva Olaszország északkeleti részét. Előrenyomulásukat az olaszok csak a tél beálltával, antant-szövetségeseik által küldött csapatok támogatásával tudták megállítani, a Piave folyónál.
De ez – a caporettói áttörés részletesen, és ami azután következett – már egy másik cikkünk témája lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése