A középkori Magyar Királyság hanyatlása

Dózsa György-féle parasztháború 

 Bakócz Tamás, a hírhedten rafinált esztergomi érsek sok tényező miatt vált különösen érdekes személyiséggé az utókor szemében. Jobbágyi sorból emelkedett a II. Ulászló alatti Magyarország egyik legnagyobb hatalmú urává – ez a meredeken felfelé ívelő karrier már önmagában is szinte egyedülálló. Bakócz törtető, hataloméhes ember volt; aki viszont fényűző életmódja mellett híres volt művészetpártolásáról is, így sok maradandó kulturális értéket, lenyűgöző emlékeket is az utókorra hagyott. És még egy érdekesség: ő volt az egyetlen magyar egyházi személy, aki jó eséllyel indult a pápaválasztáson. Az 1513. évi – köztudottan elcsalt –pápaválasztáson azonban alulmaradt; a frissen megválasztott X. Leó pedig, hogy mielőbb eltávolítsa Rómából, széles jogkörrel, pápai legátusként hazaküldte Bakócz Tamást, megbízva őt egy törökök elleni keresztes hadjárat szervezésével. 

 Nos, így kezdődött hát…Ezen előzmények után Bakócz Tamás 1514 áprilisában kihirdette Budán a pápai bullát, melynek terjesztésében az obszerváns ferencesek voltak nagy segítségére. A felhívás hatására rövid időn belül meglepően sok, több tízezer fegyveres jelentkező – túlnyomórészt jobbágyok – gyűltek össze, főként az Alföldön és az Északi-középhegység térségében. A keresztes had fővezérévé a székely származású Dózsa Györgyöt nevezték ki, aki bátor végvári vitézként már számtalanszor tüntette ki magát a törökök elleni küzdelemben. 

 A Dózsa György vezette keresztes hadjárat május 10-én indult el Pestről délkelet felé. Az egyre fenyegetőbb problémák azonban már ekkor jelentkeztek a jobbágyság és a nemesek között, a táborokon forradalmi hangulat lett úrrá. A földesurak nem akarták a hadjáratba elengedni jobbágyaikat, mivel nagy szükség volt rájuk a sürgős mezei, nyári munkákhoz; és ezért a paraszti önkénteseket egyre erőszakosabb módszerekkel igyekeztek visszatartani. A nemesek emellett joggal tartottak a rosszul szervezett paraszti sereg ellátási gondjaitól, kihágásaitól is. Mindehhez hozzájárultak a Jagelló-korszak növekvő gazdasági-társadalmi problémái is: a jobbágyok közti vagyoni különbségek növekedése, a parasztság rohamos elszegényedése és növekvő terheik, a földesurak egyre gátlástalanabb visszaélései és a parasztok felemelkedési lehetőségeinek súlyos korlátozása is. Mindezek együtt végül pattanásig feszítették a húrt. 

 Nem lehet tudni, „ki kezdte”. A parasztok részéről egyre gyakoribbá váltak a nemesi udvarházak és kereskedők elleni támadások, ahogy a nemesek intézkedései is egyre fokozták az indulatokat. Május közepén Mezőtúrnál véres összecsapásra került sor a nemesek és jobbágyok között, aminek hallatára Bakócz és a király sürgősen leállíttatták a toborzást és a hadjáratot. Ekkor azonban már késő volt. Hiába átkozták a fosztogató, erőszakoskodó parasztokat, mert azok meg – a mozgalom élére álló harcosok és prédikátorok nyomán – a hadjáratot akadályozó, zsarnokoskodó nemességet vádolták „szentségtöréssel”. Dózsa György és öccse, Gergely, valamint a felkelés második számú vezetőjének tekinthető Lőrinc pap nem engedelmeskedtek. Ehelyett a különböző táborokban gyülekező hadakat befogadták seregeikbe és a török-ellenes hadjárat célpontjaivá tették a „törökbaráttá” nyilvánított nemeseket is. 

 Dózsa nevezetes hadba hívó beszédet tartott Cegléden, majd tovább vonult a déli határ felé; ekkor még mindig a török-ellenes harcot tekintve a hadjárat fő céljának. Lőrinc pap vezetésével a „keresztesek” Váradnál legyőztek egy nemesi hadat, azonban Váradot bevenni nem tudták. Viszont május 23-án meg a Maros menti Apátfalvánál a nemesek – a temesi ispán és a csanádi püspök vezetésével – ütöttek rajta Dózsa egyik előhadán és kaszabolták le a felkelőket. A nemesek a szomszédos nagylaki kastélyba vonultak el győzelmüket megünnepelni. Másnap hajnalban azonban Dózsa György váratlanul odaérkező főserege rájuk gyújtotta a kastélyt, az ezután kibontakozó véres ütközetben pedig vereséget mért a nemesi csapatokra. Dózsa a foglyul ejtett nemeseket – valószínűleg a korábbi, mezőtúri vérengzést megbosszulva –, köztük a csanádi püspököt és az ország egyik legfőbb urának tartott kincstartót karóba húzatta, ami országos megdöbbenést és felháborodást keltett. 

 Ezt követően országszerte kirobbant a harc az elkülönülten harcoló parasztseregek és a nemesek között. Az események hírére véres zavargások törtek ki az ország távoli pontjain is, esetenként a helyi kisnemesek támogatásával együtt. A legsúlyosabb összecsapások azonban jórészt a Dél-Alföldre koncentrálódtak. 

 Dózsa György három részre osztotta főseregét. Az egyiket maga vezette, egy kisebbet visszaküldött a főváros felé öccse vezetésével, a harmadik had pedig Erdélyben harcolt, Lőrinc pap irányításával. Ezeken kívül azonban az ország számos más pontján is folytak harcok, Dózsa seregétől lényegében függetlenül. A pesti táborban maradt kereszteseket Bornemissza János budai várnagy még időben feloszlatta, mielőtt Dózsa Gergely felmentő serege odaérkezett volna. A Maros alsó része mentén, a Bácskában, a Szerémségben és a Temesközben viszont sorra kerültek fontos városok és várak a felkelők kezére. A jobbágyhadak június folyamán elfoglalták Aradot, Világost, Lippát és Solymost, a Délvidéken többek közt Péterváradot és Titelt, de uralmuk alá hajtották vagy felégették Tordát, Torockószentgyörgyöt, Egert és Göncöt is, sok-sok más településsel együtt. A kisebb-nagyobb várak elfoglalása mellett azonban sokszor vereséget is szenvedtek a felkelők. Az elkülönülten harcoló parasztseregeket – többek közt – Pásztónál és Debrőnél, június 21-én Gubacsnál, július elején pedig Hájszentlőrincnél és Kolozsvárnál a nemesi erők szétverték. A déli határ mentén a végvári vitézek zavarták szét a lázadó jobbágyokat. Hol egyik, hol másik fél győzött, azonban a felkelők ereje egyre inkább szétforgácsolódott, így a háború lassan a nemesek javára kezdett fordulni. 

 Maga Dózsa György július közepén a – korábban a nagylaki csatából elmenekült – temesi ispán által védett Temesvárt fogta ostrom alá. Az erős várat körülvevő mocsaraknak és vízfolyásoknak köszönhetően Temesvár szinte bevehetetlen erődítménynek számított. Elfoglalása ezért jött volna jól a felkelőknek, hiszen Temesvárt szilárd központjukká tehették volna meg – azonban elfoglalása éppen ezért igen nehéznek ígérkezett. Dózsának csupán néhány napja jutott az ostromra. A vár védőinek alkalmankénti kitörései ellenére sikerült lecsapoltatnia a mocsarakat, így minden irányból hozzáfért a falakhoz, melyeket ágyúkkal lövetett. Néhány nap múlva azonban – már török földről visszatérve – Szapolyai János erdélyi vajda vezetése alatt 20 000 fős felmentő sereg érkezett a várhoz. Noha Dózsa serege kétszeres létszámbeli fölényben volt, a szedett-vedett, kiegyenesített kaszás paraszthad minőségében nem vehette fel a versenyt Szapolyai jól szervezett és felszerelt hadával, valamint a székely könnyűlovasokkal. A kíméletlen döntő ütközet ennek ellenére hosszan, váltakozó sikerrel zajlott. A temesvári csatában végül Dózsa serege megsemmisítő vereséget szenvedett. Az elfogott vezetőket bestiális kegyetlenséggel végezték ki: Dózsa Györgyöt meztelenül egy vastrónhoz láncolták, tüzes vassal megkoronázták, izzó szerszámokkal megkínozták és saját katonái közül arra kényszerítettek néhányat, hogy fogaikkal tépjék szét vezérüket. Dózsa testét végül felnégyelték és bitófára függesztették. Öccsét még előtte kivégezték. Július végén Lőrinc pap maradék seregei is vereséget szenvedtek, vezetőjük pedig máglyán végezte. 

A Dózsa György-féle parasztháborúval kapcsolatban azóta sok közkeletű tévhit látott napvilágot. Összefoglalásként ezeket szeretném eloszlatni. 

Bár a felkelést követően sok parasztot – főként a szervezőket – brutális kegyetlenséggel kivégeztek, a belháborút nem követte tömeges megtorlás vagy népirtás, hiszen a birtokosoknak nagy szükségük volt jobbágyaikra. Ezért legtöbbjüket földesuraik védelmükbe vették és nem esett bántódásuk, vagy „csak” valamiféle csonkítást kellett elszenvedniük örök „emlékeztetésképpen” 

 Az sem igaz, hogy a felkelés az éhező-nyomorgó parasztoknak a fennálló rend megdöntésére irányuló „osztályharca” lett volna. Valójában a rend megváltoztatása egyáltalán nem szerepelt a célok közt és az indulatokat sem a mély szegénység váltotta ki, hanem éppen az, hogy a viszonylag kedvező állapotok látványosan romlani kezdtek, a parasztság kevés kiváltságát is fokozatosan megnyirbálták. A nemesek visszaéléseikkel, valamint újabb és újabb rendeletekkel próbálták a jobbágyság felemelkedési lehetőségeit a végletekig leszűkíteni, életüket kilátástalanná tenni és ezzel váltották ki a parasztság elégedetlenségét. A török-elleni keresztes hadjárat így fordult mindkét fél hibájából véres felkeléssé. A szomorú testvérharc kirobbantásáért mindkét fél felelős, a nemesek és a felkelő parasztok is súlyosan vétkeztek. 

Nyilvánvaló, hogy a két hónapos vérontás teljesen felesleges volt, az ország számára semmi hasznot nem hozott az, hogy magyarok gyilkoltak magyarokat. Ám az is tévedés, hogy a felkelés a török megszállást hozta volna közelebb: hazánk szerencséjére a törökök ekkor birodalmuk keleti végein háborúztak, így hál’ Istennek nem tudtak beavatkozni a belháborúba, ami valóban beláthatatlan következményekkel járhatott volna. 

A parasztfelkelés következményeként csupán annyi történt, hogy 1514 őszén a nemesség számos rendelkezést hozott a jobbágyság ellen. Többek közt: eltiltották őket a fegyverviseléstől, az okozott károk megtérítésére kötelezték őket, megszüntették szabad költözési jogukat (amit eddig is erősen próbáltak akadályozni), azaz „röghöz kötötték” avagy „örökös jobbágyságra” kötelezték őket, stb. Azonban ezek a szabályozások is jórészt papíron maradtak, a gyakorlati életben megvalósításuk, betartatásuk szinte lehetetlen volt. 

Az 1514-es Dózsa György-féle parasztháború így csupán egy lényeges következmények nélküli epizódként, a magyar történelem legnagyobb parasztfelkeléseként vonult be hazánk történelmébe.

A felkelések, parasztmozgalmak, harcok által leginkább érintett területek