Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2012. június 25., hétfő

Trianon

Az északi hadjárat

 Régebbi cikkemben egyszer már összefoglalóan írtam a Tanácsköztársaság idején működő Magyar Vörös Hadsereg harcairól. (A Magyar Vörös Hadsereg harcai) Ezúttal e harcok legszebb fejezetét, az úgynevezett „északi hadjáratot” mutatom be kicsit részletesebben. 

 1919 áprilisának második felében, a románok előretörését követően megindult az új csehszlovák támadás is. Ez utóbbi célja az volt, hogy még beljebb nyomulva a megnyomorított Magyarország belseje felé, elérjék az Északi-középhegység déli szélét. Ezáltal ugyanis a csehek kész helyzet elé állíthatták az új határokat megállapító békekonferenciát és elérhették, hogy eddig is döbbenetes mértékű területi nyereségeiket még tovább gyarapíthassák. Az április-májusi előrenyomulásuk során a csehszlovákok elfoglalták Kárpátalját – ezáltal összeköttetésbe lépve a románokkal –, Abaúj-Torna és (kicsi híján) Zemplén megye maradékát, valamint Borsod északi felét is. Csehszlovák megszállás alá került a megyeszékhelyek közül Sátoraljaújhely és Miskolc, valamint egyre fenyegetőbb közelségbe kerültek Eger városához. Salgótarjánt (mely ekkor nem volt megyeszékhely, de megtartása mégis stratégiai fontosságú volt) elszánt harcok árán, a helyi munkásság segítségével sikerült megvédeni. 
 A magyar támadás Miskolc visszafoglalására május 20-án indult meg – ezt szokás az északi hadjárat kezdő dátumának tekinteni. Kerekes József alezredes vezetésével a (főként üzemi munkásokból) sebtében összeállított hadosztály május 21-ére visszafoglalta Miskolcot a csehektől. Az első világháború lezárulta óta alighanem ez volt a legerőteljesebb saját kezdeményezésű magyar támadó hadművelet. A miskolci győzelem, majd a város megtartása (mert a csehek megpróbálkoztak a kulcsfontosságú város újbóli elfoglalásával) és Salgótarján megvédése vetette fel az ötletet, hogy a fő ellenségnek tekintett románok helyett – akik a Tiszánál álltak meg – előbb a kevésbé jól szervezett csehszlovák csapatokat próbálják meg kiűzni a Felvidékről. Noha a csehszlovák haderő is túlerőben volt, a hosszan elnyúló csehszlovák frontvonal egy adott szakaszán indítandó koncentrált támadás a siker reális reményével kecsegtetett. Ráadásul az utóbbi néhány hét alatt az újabb magyar munkásezredek a korábbiakhoz képest már jelentős fejlődést mutattak nemzeti öntudat, szervezettség és fegyelem tekintetében, így már jóval komolyabb katonai alakulatokká is váltak. Segítette a magyar csapatok északra csoportosítását az a (helyes) feltételezés is, hogy a jugoszláv és francia erők nem fognak délről támadást indítani. 
 A Magyar Vörös Hadsereg általános északi offenzívája május 30-án indult meg. Az „északi-„ vagy „felvidéki hadjárat”-nak nevezett offenzíva tényleges vezetője – vezérkari főnökként – Stromfeld Aurél volt, aki alighanem az egyik lehető legalkalmasabb volt e feladatra. A hadjárat célja a cseh és a román intervenciós seregek különválasztása volt, valamint az, hogy északkeleti irányban előrenyomulva megteremtsék az orosz Vörös Hadsereggel való kapcsolatfelvétel lehetőségét. A katonák lelkesedésének, Stromfeld tehetségének, valamint a sok hivatásos tiszt szakképzettségének köszönhetően, az északi hadjárat meglepő sikereket ért el. 
 A magyar csapatok az Ipolyon, a Dunán és a Sajón átkelve már az első napon elfoglalták Ipolyságot, Losoncot, Párkányt, Szikszót és Putnokot. Május 31-én heves harcok árán foglalták vissza Rimaszombatot és Edelényt. A váratlan támadás elől az ellenség több helyen értékes hadianyagot hátrahagyva menekült. Június 1-jén a magyar csapatok átkeltek a Hernádon, északi irányban pedig megállás nélkül nyomultak előre Kassa felé. A támadás a Garam mentén is lenyűgözően alakult: ugyanezen a napon a front nyugati részén elfoglalták Lévát. Az Érsekújvár elfoglalására indított páncélvonatot ugyan a csehek a vasúti híd felrobbantásával megállították, azonban a helyi lakosság fenyegető hangulata miatt sietve kiürítették a várost, ahova a Magyar Vörös Hadsereg június 3-án vonult be. Június 4-én ismét magyar kézre került Gönc, 6-án Sátoraljaújhely és Aranyosmarót. Szintén június 6-án foglalták el kemény harcok árán Kassát. Ezalatt más magyar csapatok hegyeken átkelve, győztesen vonultak be Zólyomra és Tiszolcra június 7-én. Az ellenség harckészsége a Kassától északra lévő frontszakaszon végképp megtört, így a magyar csapatok gyakran harc nélkül, vagy a helyi lakosság aktív segítségével foglalták vissza az újabb területeket. Június 9-én vonultak be Eperjesre és Homonnára, 10-én pedig Bártfára, melynek környékén elérték a történelmi országhatárt és egyúttal elvágták a Kárpátalját megszálló csehszlovák erőket. 10-én felszabadult Rozsnyó is. A Magyar Vörös Hadsereg lényegében két hét alatt elérte sikerei tetőpontját. A felszabadított területeken előkerültek az addig a padlásokon rejtegetett magyar zászlók, és a magyar lakosság örömmel fogadta a bevonuló katonákat, aki pedig tudott, csatlakozott a Felvidéket felszabadító hadjárathoz. 
 A Tanácsköztársaság helyzete azonban ennek ellenére rövidesen tarthatatlanná vált, egyre súlyosabb problémák jelentkeztek. A kommunista vezetés intézkedései, a vörös terror, a szocialista program erőltetése és más okok miatt az országban egyre súlyosabb belső feszültség keletkezett; sztrájkok, felkelések robbantak ki. Június 16-án Eperjesen kikiáltották a magyarországival szövetséges Szlovák Tanácsköztársaságot, azonban ennek sok gyakorlati jelentősége nem volt. 
 A legnagyobb probléma azonban az volt, hogy Georges Clemenceau, a párizsi békekonferencia elnöke június 8-i jegyzékében az északi hadjárat azonnali leállítását követelte, Kun Béla halogató válaszára pedig újabb jegyzékében közölte az új (a későbbi, trianoni határokkal lényegében megegyező) határokat, csehszlovák és román viszonylatban. Egyúttal a Felvidék kiürítését és a magyar katonáságnak a közölt határok mögé való visszavonását követelte, cserébe ígérve a románok azonnali kivonulását a Tiszántúlról és Magyarország meghívását a béketárgyalásokra. Kun Béla időhúzással próbálkozott, mialatt a katonai és politikai vezetés körében kétségbeesett viták folytak az ultimátum elfogadásáról. 
 Stromfeld Bártfa elfoglalása után a hadjárat súlypontját Pozsony és Nyitra irányába akarta áthelyezni. Ezek a támadások azonban már nem jártak a korábbiakhoz hasonló, átütő sikerrel. A színmagyar Csallóközt, valamint Pozsonyt és Komáromot azonban – noha mindkettő stratégiai jelentőséggel bírt volna – a Magyar Vörös Hadseregnek csak megközelítenie sikerült. Közelebb kerülve a csehszlovákok igazi bázisához (Csehországhoz), az ellenség erre a vidékre összpontosította erejét, amellyel szemben a Magyar Vörös Hadsereg már nemnagyon tudott helyi erőfölényt sem kialakítani. Ráadásul a csehszlovák haderő lényegi vezetését errefelé képzettebb, francia vezérkar vette át. Az Észak-Kisalföldön indított magyar támadás így hamar kimerült. A csehek június 16-án visszafoglalták Rozsnyót, 20-án pedig elesett Érsekújvár is. Ezeken kívül azonban a heves csehszlovák támadások sem jártak sikerrel. A harcok tehát június végéig folytatódtak, ezek során azonban egyik fél sem tudott jelentős eredményt elérni, csupán meglévő vonalait tartani. 
 Bár a katonai vezetés jó része ellenezte a Clemenceau-jegyzékben követelt visszavonulást, jól tudva, hogy ez milyen következményekkel járhat, különösen, ha nincs semmi biztosíték a román csapatok kivonására. Azonban azzal is tisztában voltak, hogy az ultimátum elutasítása Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság együttes támadásával járhat, ami pillanatok alatt romba döntené az ország maradékát is. Kun Béla végül – bár a határokat elfogadhatatlannak tartotta – az ultimátum elfogadása mellett döntött. A Vörös Hadsereg június 30-án megkezdte a győztes csapatok visszavonását, a Felvidék kiürítését, Stromfeld pedig tiltakozásképp – valamint az egyre fenyegetőbb polgárháború veszélyétől tartva –lemondott. A végképp demoralizálódott hadsereg bomlásnak indult, a románok mégsem vonultak ki a Tiszántúlról és a Tanácsköztársaság külső segítségre sem számíthatott.
 A magyarországi Tanácsköztársaság egy hónap múlva összeomlott, a dicsőséges északi hadjárat pedig lényegében semmilyen pozitív következménnyel vagy haszonnal nem járt. A hadjárat törekvése helyes volt, véghezvitele elismerésre méltó és megható, ám az ország katonai erővel való megvédésével ekkor már elkéstek. (Ennek lehetősége a haderő 1918-as felbomlasztásával ugyanis eleve kudarca lett ítélve.) Az északi hadjáratnak annyi szép eredménye azonban mégis volt a nemzet számára, hogy hazánk e rettenetes éveiben legalább egyfajta elégtételként mégis jól esett „a megtaposott magyar önérzetnek”… 
A Magyar Vörös Hadsereg által május-júniusban visszafoglalt terület, a történelmi - és a mai magyar határok feltüntetésével

2012. június 13., szerda

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

A csornai ütközet és Kmety György 

 1849 júniusának első felében a magyar erők a Dunántúlon a Rába vonalát védték a közelgő osztrák támadással szemben. 
 Az ellenség egyik fél dandárja, melyet Franz Wyss vezérőrnagy irányított, június 7 és 8-án megszállta Kapuvárt és Csornát, a következő napokban pedig kiküldött portyázói útján próbálta meg kikémlelni a magyarok által tartott Rába-vonal gyengepontjait. 
 Eközben június 11-én a Kmety György vezette magyar hadosztály megérkezett Pápára. Kmety György, amint értesült róla, hogy Wyss csapatai Csornán szállásoltak be, azonnal úgy döntött, hogy megragadja a kínálkozó alkalmat, hogy rajtaüssön a 40 km-nyire tartózkodó ellenségen. Különösen kedvező alkalma nyílt erre, mivel néhány nappal korábban sikerült elfogni egy meggondolatlanul, kíséret nélkül utazó császári ezredest, akinek feljegyzéseiből Kmety pontosan tájékozódhatott Wyss osztrák csapatainak elhelyezkedéséről. Bár e váratlan támadás tervét Klapka György is javasolta, Kmety saját elhatározásból döntött. Szándékáról senkit nem értesített, csupán akkor tudatta Klapkával, mikor már a Rábánál járt. 
Kmety június 12-én indította meg támadását Pápáról, aminek céljából az árpási és a malomsoki Rába-hidakat már a megelőző napon helyreállíttatta. Hadműveletét úgy hajtotta végre, hogy az ellenség minden irányból be legyen kerítve, esélye pedig csak észak felé legyen kijutni, ahol a Hanság mocsaraiba keveredve kénytelen legyen megadni magát. (Mindeközben azt is kockáztatva, hogy a közelben lévő osztrák erősítések is bármikor odaérkezhettek.) Június 13-án hajnalban Kmety hadosztálya három irányból (melyek közül a délit személyesen Kmety vezette) indította meg a támadást a Csornán lévő Wyss dandárja ellen. 
 Bár Wyss időben értesült a támadásról, a magyarok olyan meglepően gyorsan nyomultak előre, hogy az ellenségnek alig volt ideje csapatait és ágyúit felállítani a település minden oldalán. 
 Reggel fél 6 és fél 9 között folyt az elkeseredett küzdelem Csorna több oldalán, előbb a határban, majd az utcákon és a házak közt. Az Itáliából nemrég érkezett osztrák dzsidások egészen addig legyőzhetetlennek hitték magukat, azonban a magyar huszárok megverték őket – mialatt azonban maguk is súlyos veszteségeket szenvedtek. Eközben északon, kemény harcok árán, az osztrákoknak sikerült biztosítaniuk visszavonulási útvonalukat Bősárkány felé. Amikor azonban a császári csapatokat a közéjük benyomuló magyar alakulatok kettéválasztották a település két felére, s így az osztrákokat a teljes megsemmisülés fenyegette, Wyss elrendelte a visszavonulást. Ez egyébként sok beszorított osztrák csapatrész már korábban, magától is megkezdte. A visszavonulás harcai során, puskalövés által, maga Wyss is életét vesztette. 
 Az észak felé visszavonuló osztrák csapatok csak annak köszönhették megmenekülésüket, hogy a Hanság hídjait a császári utászok pár nappal korábban már helyreállították. Kellemetlen meglepetés azonban még így is érhette volna őket, mivel a VII. hadtest egy különítménye Zámbelly Lajos vezetésével, nyugat felől Kónyra vonult. Az ott tartózkodó császári csapatokat kizavarták, a csornai ütközet részvevőinek azonban már nem tudták észak felől útját állni, mivel ehhez már túl későn érkeztek Bősárkányhoz. 
 A csornai ütközet egy szép magyar taktikai siker volt, melyben az azonos méretű (kb. 5-5000 fős) seregek nagyjából ugyanakkora (igen súlyos) veszteséget szenvedtek, és a magyaroknak sikerült az ellenséget valamelyest hátravetniük. Harcászatilag Kmety győzelme – a teljesen önállóan kieszelt és végrehajtott tervvel – oly jelentős volt, hogy leleményességét és honvédjeinek vitézségét még évtizedek múlva is elismeréssel emlegették az osztrák oldalon is. Mivel azonban a teljes bekerítés és megsemmisítés nem sikerült, így e győzelemnek komolyabb hosszú távú eredményei sajnos nem lettek. 

 A támadást vezető s a csornai győzelmet kivívó Kmety György 1813. május 24-én született a gömöri Felsőpokorágyon, vagyontalan, evangélikus nemesi családban. 
 Tanulmányait Késmárkon végezte (bár leginkább az iskolakerülésben jeleskedett), majd beállt a 19. császári és királyi gyalogezredbe. 1847-ben főhadnagyként szolgált Itáliában, a híres Radetzky tábornagy seregében, ahol sok olyan katonai tapasztalatot szerzett, melyet később jól hasznosíthatott az osztrákokkal szemben. 
 Az újonnan létrejött honvédség zászlóaljait már századosként szervezte és 1848 októberében Győrött csatlakozott a városon átvonuló Kossuth táborához. Innentől kezdve végigharcolta az egész szabadságküzdelmet. 
 Bátor helytállásával kitüntette magát a schwechati csatában és a parndorfi (pándorfalvi) ütközetben. A ranglétrán gyorsan emelkedett,1849-ben pedig már egy hadosztály parancsnokává nevezték ki. 1849. február 28-án Mezőkövesd és Szihalom között győzelmet aratott Franz Deym dandárja felett. 
 Az isaszegi csata alatt hiábavalóan győzködte Gáspár András tábornokot, hogy a VII. hadtest is lendüljön támadásba északkelet felől – miáltal az isaszegi győzelem még jelentősebb, valóban döntő fordulópont lehetett volna –, Gáspár nem volt kellőképpen önálló e fontos döntés meghozásához. Kmety ennek ellenére Máriabesnyőig előrenyomult hadosztályával, azonban mikor Gáspár ráparancsolt, hogy azonnal rendelje vissza csapatait, akkor Kmetynek kénytelen-kelletlen hátrább kellett vonulnia. Kmetyt még áprilisban ezredessé léptették elő. 
 Kmety Buda visszavételében is fontos szerepet játszott, amikor hadosztályával észak felől, a Vízivárosból rohamozta meg a várat, illetve kísérelte meg felgyújtani a vízvédművet, hogy ezzel fosszák meg a várőrséget a vízellátástól. A vízvédmű elleni rohamok egyikében maga Kmety is megsebesült, azonban ez sem akadályozta meg abban, hogy az ostromban továbbra is részt vegyen. 
 Buda bevétele után a Rába-vonalra vonult, ahol június 13-án talán legnagyobb győzelmét aratta Csornánál, két héttel később viszont az ihászi ütközetben vereséget szenvedett. (Utóbbi idején már vezérőrnagyi rangban.) Ezután a délvidéki hadszíntérre vezényelték. Részt vett a temesvári csatában, ahol a balszárnyon sikeresen nyomult előre, azonban a többi seregrész kudarca miatt az összecsapás kimenetelét ő sem fordíthatta meg. Augusztus 15-én – tehát már a világosi fegyverletétel után – utóvédharcot vívott Haynau egyik dandárjával, ezután ő is törökországi emigrációba kényszerült. 
 Iszmail pasa néven ő is belépett a török hadseregbe – melynek nagy szüksége volt a Kmetyhez hasonló, jól képzett katonai vezetőkre, ezért igencsak megbecsülték a magyar tábornokokat –, és először Aleppóban tevékenykedett Bemmel (török nevén: Murád pasa) együtt. 1853-tól dandártábornok volt, részt vett a krími háborúban. Ennek is legjelentősebb epizódja az volt, amikor 1855-ben Guyon Richárddal (török nevén: Kursid pasa) együtt a kaukázusi Karsz erődjét védték az oroszokkal szemben. Karszi- és a hadsereg modernizálása érdekében nyújtott tevékenységéért a török kormányzat kitüntette, halála után Isztambulban szobrot állítottak neki és máig hősként ismerik el. Kmety még néhány évig teljesített szolgálatot tábornokként (többek közt az Itáliába készülő Magyar Légió szervezésében is részt vett), majd betegségébe és a politikai játszmákba belefáradva 1862-ben nyugdíjba vonult. Londonban telepedett le, ahol 1865. április 25-én halt meg, feleség és gyermek nélkül. Könyveit a magyar szabadságharcról, illetve a karszi erőd védelméről írta.

2012. június 5., kedd

Trianon

A Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság 

 Az első világháború elvesztése, az őszirózsás forradalom és az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása után a szerb (és francia) csapatok megszállták Magyarország déli részét, egészen az 1918 novemberében Belgrádban meghatározott demarkációs vonalig. Ez a vonal a később Trianonban megszabott új határtól még északabbra húzódott, így ideiglenesen a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) oldalán hagyva például Pécset és Baját. 
 A szerb hadsereg e területet egészen 1921 nyaráig ellenőrzése alatt tartotta. A „biztonság kedvéért” csak a határszakaszok végleges kijelölése és a békeszerződési okmányok elrendezése után szándékoztak kivonulni a baranyai területekről. Emellett a délszlávok abban is reménykedtek, hogy a békeszerződésben nekik ítélt hatalmas délvidéki területeket még tovább gyarapíthatják, ha a körülmények számukra szerencsés alakulása folytán Baranya vidéke is náluk „felejtődik”. Már-már úgy tűnt, hogy az események ismét nekik kedveznek és ez az igényük is megvalósul. 
 A magyarországi Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-i bukása után ugyanis a Károlyi-féle és a kommunista kormányzat rengeteg meghatározó politikusa menekült ide, a szerb megszállási övezetbe, különösen Pécsre. Noha már 1919 augusztusában kiderült, a trianoni békediktátum 1920. júniusi aláírásával pedig hivatalossá is vált a döntés, miszerint Magyarország új déli határvonala (ezen a szakaszon) a Dráva mentén, illetve a Drávaszög északi szélén fog húzódni, a szerbek tovább folytatták az antant szövetségesek győzködését arról, hogy minden ellenőrzésük alatt lévő terület a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság kezén maradhasson. Törekvéseikhez megfelelő társra találtak a magyarországi baloldali és polgári liberális politikusok, agitátorok személyében. 
 A megmaradt Magyarországon kibontakozó új keresztény-nemzeti, Horthy-féle rendszer elől Baranyába menekült szocialista forradalmárok és szociáldemokrata politikusok ugyanis már 1919 őszétől egyre intenzívebb Horthy-ellenes propagandát fejtettek ki és szerbpárti megmozdulásokat szerveztek. Sőt − Jászi Oszkár gondolatai nyomán −, egyenesen a baranyai országrész Magyarországtól való elszakítására törekedtek, hogy helyén létrehozhassák a maguk (szerbektől függő) bábállamát. Vezetőik közt volt a Károlyi-kormány egykori hadügyminisztere, Linder Béla (aki agyalágyult kinyilatkozásáról lett hírhedt, és aki jelentősen hozzájárult Magyarország széteséséhez), a pécsi bábaképző igazgatójaként működő szélsőliberális Doktor Sándor és egy pécsi születésű szerb festőművész, Petar Dobrović (Dobrovits Péter). A szerb hatóságok természetesen örömmel felkarolták és ösztönözték e hazaárulókat, akik szerb anyagi támogatással megalakították a Pécsi Szocialista Pártot is. 
 Az új magyar határokon belül eső, de szerb megszállás alatt lévő terület legnagyobb városa Pécs volt. Pécs egyúttal a környékbéli szénbányászat és iparvidék központja is volt, így jelentős munkásréteggel rendelkezett, akik könnyen befolyásolhatónak és fogékonynak bizonyultak a menekült baloldali politikusok demagógiájára. 1920 augusztusában törvényhatósági választásokat tartottak Pécsett – melyet a keresztényszocialisták és a polgárság bojkottált −, aminek következtében a törvényhatósági bizottság új elnöke Doktor Sándor lett, a polgármesteri széket pedig az egyetlen pályázó, Linder Béla nyerte el. A szocialisták közel két éven keresztül a fehérterroristák kegyetlenkedéseivel és az új rendszer állítólagos „munkásellenességével” és „kapitalista” beállítottságával rémisztgették az embereket; felnagyított valós hírek és hazugságok segítségével kovácsoltak maguknak politikai tőkét a lakosok bizonytalanságából és félelmeiből. 
 A baloldali szervezkedők és az őket támogató szerbek mindenképpen meg akarták akadályozni Baranya vidékének Magyarországhoz való tényleges visszacsatolását, illetve a Horthy-féle Nemzeti Hadsereg bevonulását a területre. Előbbiek – az előző években elkövetett bűneik miatt − akár joggal is tarthattak a megtorlástól, ezt a félelmet pedig megpróbálták a teljes lakosságra kivetíteni, a fehérterrorral való riogatással, tömegtüntetések szervezésével és a Horthy-rendszer ellen való agitálással. Noha az emberek túlnyomó többsége nem szimpatizált a szocialisták Magyarország-ellenes törekvéseivel, idővel sikerült viszonylag sokakat elbizonytalanítaniuk. 
 Így történhetett meg, hogy a visszacsatolás előtti utolsó pillanatban − amikor már lassan meg kellett kezdődnie a szerb csapatok kivonulásának és rövidesen a magyarok bevonulásának − az autonomista szervezkedések vezetői döbbenetes lépésre szánták el magukat.  
1921. augusztus 14-én a pécsi Széchenyi téren, a tömeggyűlésre odacsődített több mint tízezer főnyi feltüzelt lakosság jelenlétében kikiáltották a Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságot! Az új „köztársaság” a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság védnöksége alá helyezte magát, és kérte a terület kiürítésének elhalasztását. A kikiáltott „államocska” intézőbizottságának elnöke Dobrovits Péter lett, de azt is kijelentették, hogy köztársasági elnöknek Károlyi Mihályt kérik fel, akit rövidesen Pécsre fognak hívni. E tragikomikus őrület gyorsan továbbterjedt – a trianoni határokon belüli – megszállt terület más településeire is, és a következő napokon például Baján, Mohácson és Siklóson is kikiáltották a „köztársasághoz” való csatlakozást. 
A „jugoszláv” államhoz húzó, Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság nevezetű bábállam fennállása mindössze nyolc napig tartott. Nemzetközileg senki nem ismerte el az új államot, egyedül a szerbek támogatták létrejöttét. Nem kedvezett az új államalakulatnak az sem, hogy a létét egyedül biztosító délszláv államban erősen kommunistaellenes irányba tolódott a közhangulat, így a kormányzatnak egyre kínosabbá vált a szocialista „államocska” támogatása. Közben a Soós Károly tábornok vezetésével Kaposvár környékén gyülekező magyar hadak felkészültek Baranya visszafoglalására. 
A nagyhatalmak sürgetésére a szerbek augusztus 19-én végül kénytelenek voltak megkezdeni a kiürítést. A szerb-horvát-szlovén kormány egy esetleges fegyveres ellenállást nem támogathatott, viszont menedékjogot biztosított az emigránsoknak, a szerbeknek pedig földet is ígért. A szerb-magyar államocska vezetői, illetve az a több ezer munkás és aktivista, akiknek félnivalójuk volt az új hatalomtól, a délszláv államba menekültek. (És lehetőleg vitték magukkal, amit tudtak: iratokat, bútorokat, értékeket…) A hangzatos nevű Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság egyetlen intézkedése így lényegében csak az emigránsok útbaigazítása, elvándorlásuk megszervezése lett. (Nomeg röpiratok terjesztése a „szabadságküzdelem ideiglenes beszüntetéséről”…) Linder, Dobrovits és Doktor is a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területére menekült – utóbbit azonban menekülés közben a minapi „köztársasággal” behülyített bányamunkások még egyszer jól megverték… 
Soós Károly irányításával a magyar katonai alakulatok augusztus 22-én bevonultak Pécsre, majd néhány napon belül a többi kiürített területre is. Érkezésüket a közel három éven át tartó szerb megszállásból és a szocialista elmebajos agitálástól frissen megszabadult lakosság kitörő örömmel fogadta. Az oly sok időn át tartó, intenzív szocialista propaganda ellenére, a magát a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság protektorátusa alá helyező kis „köztársaságot” a lakosság túlnyomó része, de még a munkások többsége sem támogatta, így őszinte megkönnyebbülésükre szolgált az „anyaországhoz” való újbóli csatlakozás. A magyar hadsereg bevonulásával egyidejűleg a Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság végleg megszűnt. 
A visszatért területek lakosságával és a Magyarország-ellenes szervezkedés résztvevőivel a Horthy-rendszer nem bánt szigorúan. A visszafoglalást nem követte megtorlás vagy súlyos börtönbüntetések, sőt Horthy rövidesen amnesztiát hirdetett. Döntése alighanem helyes volt, hiszen egy esetleges keménykezű bosszúállással csak a lakosságba sulykolt félelmeket igazolta volna. Arról nem is beszélve, hogy a fő felelősök mind külföldre menekültek, így a hazaárulást legfeljebb néhány megtévesztett munkáson lehetett volna számonkérni… 

 A Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság története egy különös, gyalázatos, ám végül tragikus következmények nélküli epizódja volt a magyar történelemnek. A szocialistáknak – mert fontos megjegyezni, hogy elsősorban nem kommunista, hanem szocialista-liberális szervezkedésről volt szó – kis híján sikerült elérniük, hogy Baranya megyét és környékét is elszakítsák Magyarországtól. Ha ez megtörtént volna, akkor ma Baranya megye nagy része, Somogy, Tolna és Észak-Bácska egy kis része; Pécs, Baja, Mohács, Siklós, Szigetvár, Villány, Barcs és még számos nevezetes magyar település mind-mind Szerbiához vagy Horvátországhoz tartozna… A szocialista politikusoknak sajnos már akkor sem volt szent semmi: vérlázító hazaárulásukat saját bőrük mentése miatt követték el; kicsinyes hatalmi, politikai és anyagi érdekeikért képesek lettek volna hazájuk egy újabb értékes szegletét feláldozni. Cselekedetükkel több százezer magyar ember szülőföldjét tették kockára. Hogy döbbenetes tettük nem járt sikerrel, az nem rajtuk, hanem kívülálló hatalmakon múlott. Az események alakulása folytán viszont így Baranya-vidéke lett hazánk talán egyetlen olyan területe, melyet éppen az országot feldaraboló trianoni békediktátum adott vissza Magyarországnak…