Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2014. december 29., hétfő

Az alábbi két néprajzi témájú kis cikkemhez új térképek készültek:
Matyók
Barkók

2014. október 6., hétfő

Az 1848-49-es magyar szabadságharc 13 katonai vezetőjének és az első magyar miniszterelnök kivégzésének 165. évfordulóján emlékezzünk hálával és tisztelettel mindazokra, akik életüket adták a magyar szabadságért!

1849.aug.22.: Arad
Ormai Norbert

1849.okt.6.: Arad
Lázár Vilmos
Dessewffy Arisztid
Kiss Ernő
Schweidel József
Poeltenberg Ernő
Török Ignác
Láhner György
Knézić Károly
Nagysándor József
Leiningen-Westerburg Károly
Aulich Lajos
Damjanich János
Vécsey Károly

1849.okt.6.: Pest
Batthyány  Lajos

1849.okt.10.: Pest
Jeszenák János
Csány László

1849.okt.24.: Pest
Szacsvay Imre
Perényi Zsigmond

1849.okt.25.: Arad
Kazinczy Lajos

…és még sok más jeles hazafi halt vértanúhalált vagy szenvedte el más módon 165 éve a kegyetlen megtorlást…

2014. augusztus 31., vasárnap

Korábbi, érdekes magyar településnevekről szóló cikkem frissítésre, bővítésre került, valamint új térképet is rajzoltam hozzá: Vicces vagy aranyos településnevek

2014. július 26., szombat

Magyarország az I.világháborúban

A Nagy Háború kirobbanása

            Az első világháború kitörésének (1914. július 28.) 100. évfordulója alkalmából, úgy gondoltam, időszerű lenne, hogy mostani cikkemben bemutassam Magyarországnak a háborúba való bekapcsolódósához (kirobbantásához) vezető okokat, érveket. A „Nagy Háború” kezdetének centenáriumán elmélkedjünk el rajta egy kicsit, hogy hazánk miért is kapcsolódott be a küzdelembe; annak ellenére, hogy nekünk e háborúhoz igazán semmi érdekünk nem fűződött, Magyarországnak nem voltak területszerzési céljai (állami szinten legalábbis), a háborútól nem vártunk (és nem is igen várhattunk) ránk nézve semmi jót. A történteket persze megváltoztatni nem lehet, de az okok és a „mi lett volna…?”-kérdés feszegetéséből nagyon sokat tanulhatunk. Ráadásul a tények ismeretében észérvek sorával tudjuk alátámasztani, hogy miért volt rendkívül igazságtalan és valótlan az a vélekedés, mely később Magyarországot a háború egyik legfőbb felelőseként állította be s ennek következtében megszállással és ránk nézve katasztrofális békediktátummal sújtották hazánkat.
            Tudni kell először is, hogy a korban, amikor az első nagy világégés kirobbant, már hosszú évek óta gyakorlatilag egész Európa háborús lázban égett. Mindenhol számítottak rá, várták, hogy egyszer a közeljövőben, nem tudni pontosan hol és mikor, kitör „a nagy háború”, a nemzetek mindent eldöntő megmérkőzése, amely újraosztja majd a világot. Ráadásul a legtöbb ország, legalábbis a nagyobb hatalmak, mind úgy képzelték (különböző okok miatt), hogy hadseregük a kezdetektől fogva dicsőségesen nyomul majd előre és egy gyors offenzívával kivívják a nagy győzelmet. Gondolták ezt annak ellenére, hogy a szövetségi rendszerek miatt nyilvánvaló volt, hogy az eljövendő háború nem két ország konfliktusa lesz, hanem egy világméretű vérontás.
A háborús várakozásban sok tényező szerepet játszott. Az elsődleges és legfontosabb igény (különösen Németország részéről) a gyarmatok újrafelosztása volt, nyilván a saját országuk szempontjából az akkor meglévő helyzetnél sokkal kedvezőbb módon. De szerepet játszottak olyan célok is, mint például a bosszúállás (Franciaország) vagy a kontinens vezető hatalmi szerepének betöltése vagy éppen különféle nemzetiségi célok.
            Magyarország ekkoriban azon kevés ország közé tartozott, melyeknek abszolút nem volt érdeke a háború kirobbanása. Az esetleges vereség nyilvánvalóan katasztrofális következményeket tartogatott, de még a győzelem sem ígért számunkra semmi jót. Bár voltak vélemények, melyek a déli irányú terjeszkedés mellett érveltek, az országnak és a magyarok nagy részének egyáltalán nem voltak hódító szándékai. Hiszen még fél évszázada sem tartott a „boldog békeidők” prosperáló, látványos fejlődéssel járó időszaka, amit egy háború iszonyatos költségei, szenvedései és egyéb terhei nyilvánvalóan megakasztottak volna. (Noha a másik oldal meg a meghódított területek nyersanyagainak és munkaerejének kiaknázásával tudott érvelni.) De nem is ez volt a legfőbb ellenérv a hódításokkal szemben. Tisza István, az akkori magyar miniszterelnök elsősorban azért ellenzett a leghatározottabban bármiféle hódító törekvést, mivel az esetlegesen országunkhoz csatolt területek idegen lakosságával felborulhatott volna Magyarország vagy a birodalom törékeny etnikai egyensúlya. Hiszen a Monarchia területi növekedésével csökkent volna a magyarok aránya s így alighanem befolyása is a birodalmon belül, Tisza egyik legfőbb törekvése pedig mindig is a magyarság vezető szerepének biztosítása volt.
            Azt is sejteni lehetett, hogy a problémás Balkán magában rejti a háború kirobbanásának veszélyét. Már a világháború előtti években lezajlott, úgynevezett első és második balkán háború során is felmerült Ausztria-Magyarország bekapcsolódásának eshetősége, ami összeurópai háború kirobbanásához vezethetett volna. Itt ütköztek ugyanis a nagyhatalmak érdekszférái. Magyarországon a legfőbb ellenséget Oroszországban látták, amely mint a szlávok vezető állama, nagy hatással és befolyással volt a balkáni államokra. Ezért számunka és a birodalom számára sem volt elfogadható az, ha az ellenséges viselkedésű Szerbia és a többi balkáni kis ország megerősödik és a hazánkra is veszélyt jelentő oroszok bábjává válik. Tisza Magyarországa számára azonban ezen államok meghódítása sem jelenthetett kedvező megoldást, hiszen az az etnikai arányok megváltozásához vezetett volna. Mégha a meghódított területeket nem is Magyarországhoz csatolják: az meg feltehetően a birodalom trialista átalakítását, a magyarok befolyásának csökkenését eredményezte volna.
            A régóta éleződő konfliktus, a „balkáni puskaporos hordó” kanócát végül a szarajevói merénylet lobbantotta lángra. Hamar kiderült ugyanis, hogy Ferenc Ferdinánd trónörökös 1914. június 28-i meggyilkolása nem valamiféle magányos merénylő tette volt, hanem a nagyszláv propaganda hatása alatt cselekedő, Szerbia által támogatott terrorszervezet jól kitervelt akciója. A Monarchia és Németország vezetése egyaránt úgy vélte, hogy elérkezett az idő, a megfelelő indok a háború kirobbantására. Hogy a merénylet után mégis kerek egy hónap telt még el a háború kirobbanásáig, az elsősorban Tisza Istvánnak volt köszönhető.
Míg az utcákon fokozódott a feszült hangulat, sokan követelték Szerbia megbüntetését, azt, hogy a birodalom ne hagyja kemény válaszlépések nélkül a szerbek folyamatos provokációit, mesterkedéseit s immár a trónörökös meggyilkolását; addig Tisza jól tudta, hogy a fegyveresen konfliktus Magyarországnak nem lehet érdeke. És ebben a meggyőződésében az csak a legjelentéktelenebb (és nyilván nem hangoztatható) érv volt, hogy Ferenc Ferdinánd egyébként is mélységesen gyűlölte a magyarokat, tehát abszolút érdemtelen és abszurd, hogy az ő halála miatt indítsunk háborút. Ha életben marad, és uralkodó lesz belőle, valószínűleg gyökeresen átalakította volna a birodalmat egyértelműen a magyarok kárára. Tehát aligha jártunk volna jobban vele. A háború ellenzésében ez csak érzelmi ok volt, ám ennél sokkal lényegesebbek voltak az előbb említett észérvek. Tisza István ezért, illetve Magyarország nem megfelelő felkészültsége miatt akadályozta meg július első napjaiban, hogy a Monarchia azonnal megtámadja Szerbiát. További érvei között szerepelt, hogy Romániára mint szövetségesre aligha lehet számítani (noha hivatalosan a központi hatalmak szövetségi rendszeréhez tartozott), mivel a románokkal való egyezkedései (melyet az itthoni ellenzék hazaárulásnak titulált) nem vezettek eredményre (többek közt a meggyilkolt Ferenc Ferdinánd ránk nézve káros befolyása is hozzájárult ahhoz, hogy a románok nem fogadták el Tisza egyetlen javaslatát sem), amazok pedig egyre inkább Oroszországra tekintgettek, mint igényeik esetleges támogatójára.
A merénylet után összehívott koronatanácsban egyedül Tisza tiltakozott az ellen, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia hadüzenetet küldjön Szerbiának. Utólag, a tények ismeretében már kijelenthető, hogy a korabeli Európában Tisza István volt az egyetlen vezető államférfi, aki határozottan szót emelt a háború ellen. „Érdekes” egyébként, hogy a koronatanácsban és a háborúpárti értelmiségiek körében is gyakran olyan nemzetiségi politikusok, hangadók szavazták le Tisza Istvánt, akik később a Monarchia széthullása révén létrejött / kibővült új országuk színeiben már éppen a magyarok háborús felelősségét próbálták túlhangsúlyozni és szándékosan félreértelmezték Magyarország szerepét. Ennek a propagandának pedig jelentős szerepe volt annak az aránytalanul súlyos büntetésnek a meghozatalában, amit aztán Magyarországra kiszabtak a háború után…
A Monarchia és Németország vezetői is tisztában voltak vele, hogy a hadüzenet valószínűleg egy hatalmas, általános háborúhoz fog vezetni. Mégpedig azért, mivel Oroszország nyíltan támogatta Szerbiát, és számítani lehetett rá, hogy Franciaország és Nagy-Britannia pedig Oroszország segítségére fognak sietni. A német és osztrák vezérkari főnökök, a katonai vezetés és az általuk meggyőzött uralkodóik (II. Vilmos és Ferenc József) azonban a tervezett villámháború révén mégis gyors sikerre, mindössze pár hónapos harcra számítottak. Ezt mi sem példázza jobban, mint II. Vilmos császár hírhedten elhamarkodott kijelentése, miszerint: „Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáink itthon lesznek!”. Jó nagyot tévedett, mert azok a falevelek ötször is lehullottak, és végül még a háborút sem nyertük meg… A haditerv lényege az volt, hogy míg Ausztria-Magyarország legyőzi a gyengének hitt Szerbiát, addig Németország egy villámháborúval megveri Franciaországot. Ezalatt Oroszországot a Monarchia hadereje leköti, mivel úgy gondolták, hogy az orosz felvonulás különben is meglehetősen lassú lesz. A németek bíztak a britek semlegességében (akiknek a franciákkal voltak azért háttérbe szorított gyarmati ellentéteik), valamint hogy a francia vereség után már esélyük és reményük sem lesz a kontinensen partra szállni. Ezután közös támadás indult volna az oroszok ellen. Románia és Olaszország szövetségesi hűsége területi igények miatt erősen kétes volt, Németország azonban bízott benne, hogy legalább semlegesek maradnak (már csak amiatt is, merthogy Romániának német uralkodói dinasztiából származó királya volt). Ezen stratégiai várakozások közül a valóságban aztán semmi nem úgy alakult, ahogy elképzelték, de ez már egy másik történet.
1914 júliusában, a Tiszával vitázó politikusok mind úgy vélték, hogy a birodalom tekintélye immár csak győztes háborúval állítható helyre. A merénylet az utolsó csepp volt a pohárban, félő volt, hogy ha Szerbia packázását ezúttal is komoly szankció nélkül hagyják, akkor elveszíthetik Németország szövetségét, mivel az egy gyenge, megalázott birodalom mellett nem fog kiállni. Döntő kérdés volt, hogy Németország biztosan vállalja-e a háborút az Osztrák-Magyar Monarchia mellett? Hiszen a németek nélkül rendkívül kockázatos lett volna Szerbiát megtámadni, mivel az köztudott volt, hogy Oroszország afféle „előretolt bástyájaként” tekint a délszláv államra, így nyilvánvalóan háborút indít annak megtámadója ellen. Németország azonban nemhogy támogatásáról biztosította a Monarchiát, de kifejezetten akarta a háborút, mivel megfelelő alkalomnak látta az európai elszigeteltségéből való kitörésre. Németország tehát más okokból, de ugyancsak a háborút sürgette, mivel ekkor érezte a legmegfelelőbbnek a katonai pillanatot. Katonailag egyértelműen erősebbnek érezték magukat a néhány évtizede megvert Franciaországnál (noha azok azóta folyamatosan készültek a fegyveres bosszúra) és a méretéhez képest fejletlen, szegény, az 1905-ös japán vereségből még alig magához tért Oroszországnál is. Emellett gazdasági téren is a német birodalom egyértelműen az akkori világ egyik legerősebb országa volt. A német vezetés azonban úgy gondolta, hogy az ellenség évről-évre egyre jobban behozza katonai lemaradását, Oroszország is fölfejlődik, kiépíti vasúthálózatát, és egy későbbi nagy háborúban így már kevésbé jó esélyekkel lehetne felvenni a harcot velük.
Fentiekből látható, hogy Tisza István diplomáciai rendezést javasló megoldásai így elfogadhatatlanok voltak a németek és osztrákok számára, akik úgy vélték, hogy minden késlekedés az esélyeiket rontja. Magyarország akkoriban, a Habsburgok birodalmának részeként, a kiegyezés után is közös ügynek megmaradt hadüggyel és külüggyel, sajnos nem tehette meg, hogy másként döntsön, mint a birodalom többi része. Azonban a kiegyezésnek köszönhetően a Monarchia vezetésének is szüksége volt a magyar miniszterelnök támogatására és hozzájáruló szavazatára. Persze az is felmerült, hogy ha túl sokáig akadékoskodik, akár le is lehetne váltani és egy háborúpárti politikust ültetni Magyarország miniszterelnöki székébe, ez azonban elég hosszas és nehézkes megoldásnak tűnt, ráadásul Ferenc József nem is szívesen cserélte volna le Tiszát, akinek személyében egyébként a dualista berendezkedés egyik legfőbb magyarországi támaszát látta. Tisza azonban a német támogatás tudatában is ellenezte a háborút, a már említett okok miatt. Szerbia megsemmisítését vagy (akár részleges) elfoglalását pedig teljességgel elfogadhatatlannak nevezte.
Hosszas viták után azonban július közepére a kocka lassan megfordult. A vasakaratú magyar miniszterelnököt vitapartnerei ígéretek és burkolt fenyegetések sorával végül meggyőzték. Nagy – és utólag már látjuk, hogy mennyire jogos – félelmére, hogy a Szerbiával és Oroszországgal vívott háború közben Románia rátámadna Erdélyre, a katonai vezetés válaszul megígérte neki, hogy megerősítik a keleti országrész védelmét, valamint lépéseket tesznek a bolgárokkal való szövetség megkötése érdekében, hogy amazok délről sakkban tudják tartani az esetlegesen áruló szándékú románokat. Megszavazták továbbá, hogy szerb területeket a győztes hadjárat után sem fognak a birodalomhoz csatolni. Hangsúlyozták, hogy a német birodalom katonai ereje elegendő lesz a hatalmas számbeli fölényben lévő ellenségek legyőzéséhez is. A legnagyobb hatással azonban Tisza döntésének megváltoztatására alighanem a fenyegetés volt. Tudtára hozták ugyanis, hogy a Szerbia elleni hadüzenet elmulasztása esetén Ausztria-Magyarország elveszítené Németország minden további támogató szándékát, így egy esetleges későbbi háborúban már nem számíthatnának a segítségére. A német szövetség elvesztésének rémképe, ne adj’ Isten egy későbbi német-orosz szövetség pedig egyértelműen végzetes következményekkel járt volna az oroszokkal előbb-utóbb szembekerülő Magyarország számára. Így már nem volt más választás. Ahhoz ráadásul, hogy a németek ne holmi csatlósként, hanem egyenrangú partnerként tekintsenek a Monarchiára, szükség volt az erélyes, határozott fellépésre Szerbia ellen.

Ilyen út vezetett hát a háború eldöntéséhez. Immár Tisza beleegyezésével a Monarchia vezetői olyan jegyzéket állítottak össze Szerbia számára, melyet az bizonyosan nem fog majd elfogadni. A jegyzék átadásával még megvárták a magyarországi aratási munkák végét, majd július 23-án elküldték az ultimátumot Szerbiába. A 48 órás határidejű ultimátum, mely Szerbia önrendelkezését sértette volna, a szerbek és oroszok számára valóban elfogadhatatlannak bizonyult. Orosz javaslatra és fegyveres támogatásuk biztosítása mellett Szerbia így visszautasította az ultimátum főbb pontjait, mire az osztrák-magyar követ azonnal megszakította a diplomáciai kapcsolatokat. Július 28-án a Monarchia hadat üzent Szerbiának. A következő pár napban sorra bekapcsolódott a hadüzenet-váltásba Oroszország, Németország, Franciaország és Nagy-Britannia is (majd a későbbiekben még további országok), a néhány hónaposra tervezett villámhadjárat pedig több mint négy éven át tartó öldökléssé, az emberiség történetében addig példátlan méretű világháborúvá terebélyesedett.
forrás: OSZK-DKA

2014. március 9., vasárnap

Magyarország földrajza

A rézbányászat (rövid) története

            A réz egyike azon fémeknek, melyek a történelem és napjaink folyamán egyaránt kiemelkedően fontos szerepet töltöttek/töltenek be az emberiség életében.
            A réz vöröses színű fém, mely a természetben számos helyen és formában fordul elő: a földkéregtől kezdve, az álló- és folyóvizeken át, az emberi szervezetig. Sűrűsége szobahőmérsékleten (20 °C-on) 8,96 g/cm3 (ezzel olyan közepesen nehéznek számít a fémek között), olvadáspontja pedig 1083 °C.
            A réz körülbelül 9000-10000 éve van jelen az emberiség történetében, mi több, ez volt az első fém, amit az ember nagyobb mennyiségben kezdett el felhasználni. Először mind kifinomultabbá váló használati- és művészeti tárgyak, eszközök, fegyverek formájában; majd pénzérmeként és egyre több ötvözet részeként; később pedig hangszerek, huzalok, kábelek, víz-, gáz-, fűtéscsövek, permetszerek, autó- és számítógép alkatrészek alakjában. Napjainkban is a réz a harmadik legnagyobb mennyiségben használt fém.
            Egyik legfőbb erénye a réznek, hogy jól ötvözhető, így aztán számos különböző alkalmazási területen lehet felhasználni. Több mint 400 féle rézötvözet létezik, és mindegyik kombináció más-más egyedi tulajdonságokkal bír. A legnevezetesebb és leggyakoribb rézötvözetek közé tartozik például a bronz (réz+ón), a sárgaréz (réz+cink) vagy az újezüst – más néven alpakka – (réz+cink+nikkel).
            Emellett fontos, hogy a réz kiváló elektromos- és hővezető. Elektromos vezetőképességének köszönhetően a réz jellemzően az áramtermelést és –szállítást szolgáló kábelek legfontosabb alapanyaga; a többi fémhez képest jobb hővezető képessége miatt pedig légkondicionálókban, járművek és számítógépek hűtőberendezéseiben és számos más területen lehet hatékonyan felhasználni.
            A réz erősen korrózióálló, tehát a legtöbb fémhez képest a korróziós folyamatok csak nagyon lassan mennek végbe rajta. Viszont a légköri hatások következtében a réz felületeken az idő múlásával lassan zöld vagy sötétbarna (hogy mennyi idő alatt és milyen színű, az a környezeti viszonyoktól és a térbeli elhelyezkedéstől függ), kémiailag stabil védőréteg, úgynevezett „patina” képződik.
Antimikrobiális tulajdonságainak köszönhetően réz felületeken a baktériumok hamar elpusztulnak. E fertőtlenítő, antibakteriális hatásai miatt már évezredek óta használják a gyógyászatban vagy az ivóvíz tisztán tartására, de alkalmazása például kórházi kilincsek vagy kapaszkodók formájában is ajánlatos, hiszen a felületére került kórokozók gyorsan elpusztulnak.
Ráadásul a réz 100%-ban újrahasznosítható, tehát tulajdonságai változatlansága mellett lehet újra és újra felhasználni. Megjegyzendő, hogy a réz újrahasznosítása ráadásul hatalmas energia-megtakarítást is jelent a rézércből való kitermeléshez képest, így a réz újrahasznosításának a fenntartható fejlődésben is komoly szerep jut.
Napi átlag 1-3 mg rézre az emberi szervezetnek is szüksége van. Ezt a természetes ivóvízen kívül számos ételből fedezhetjük: például diófélékből, bizonyos magvakból, májból, mákból vagy éppen csokiból.
De ideje, hogy áttérjünk a réz bányászatára!
A földkéreg átlagos rézkoncentrációja 0,0067%. A földkéreg külső 10 km-ében ez az arány csak 0,0033%. A bányák többsége 0,2-0,8% közötti koncentrációval dolgozik, de akadnak olyan ércbányák is, melyek az 5-6%-ot is elérik. Rézásványok száznál is több variációban léteznek, bár csak néhányat dolgoznak fel széles körben rézzé. A természetben előfordulnak úgynevezett termésrezet tartalmazó ércek, melyekből olvasztással könnyen, egyszerűen lehet rezet kinyerni. Ezek azonban nagyon ritkák. Napjaink bányáira sokkal jellemzőbb, hogy szulfidos ércből (ez a gyakoribb) vagy oxidos ércből állítanak elő tiszta rezet. A rézércet külszíni fejtéssel vagy mélyműveléssel (tehát felszín alól) bányásszák. Az ércbányászat 90%-ban felszíni fejtéssel történik, iszonyatos – esetenként lenyűgöző, ám mégis nagyon ronda − sebeket ejtve a földfelszínen és az anyatermészetben. A bányászat után az ércből aprítás, őrlés, rostálás, dúsítás („lebegtetés”, ülepítés, stb.), pörkölés és más kémiai reakciók, majd elektrolízises finomítás útján nyerik a színtiszta rezet. És közben gyakran súlyosan mérgezik a környék talaját, levegőjét vagy vizét. Létezik másféle (ugyanúgy káros), például az úgynevezett „hidrometallurgiai” módszer is, azonban ezek alkalmazása kevésbé gyakori.
A világ első, helyileg is ismert nagy rézbányái a Közel-Keleten voltak, sok ezer évvel ezelőtt. A réz latin (cuprum) és így angol (copper) elnevezése is Ciprus nevéből származik, ugyanis a római korban már – sőt, már az azt megelőző évezredben is – e szigeten bányászták a legtöbb rezet.
Magyarország régen nem csak az arany és az ezüst, de a réz bányászatában is kitüntetett helyet foglalt el az országok sorában. Már a középkorban is jelentős rézbányászattal rendelkeztünk (főként Besztercebánya és vidéke), de a reformkorban például hazánk volt a világ negyedik legnagyobb réztermelője. Ekkoriban a legjelentősebb hazai réztermelő vidék kétségkívül a szomolnoki bányakerület volt, a Gömör-Szepesi-érchegység keleti részén. Ebből a térségből származott a korabeli Magyarországon kibányászott réz kétharmada. E bányakerület leggazdagabb bányái Szomolnok, Igló, Gölnicbánya, Margitfalva, Szlovenka (Szalánk), Jászó és Óvíz határában voltak. Ezeket követték a Bánsági-hegyvidék (Oravicabánya központtal) és Zólyom vármegye (Besztercebánya, Libetbánya, stb.) bányái; mindkét vidék kb. külön-külön 10-14%-át tette ki a teljes hazai rézkitermelésnek. Említésre méltóak még a fontosabb erdélyi rézbányák is: az Erdélyi-szigethegységben található Rézbánya (mely inkább a késő-középkor-kora-újkorban volt gazdag), a dél-erdélyi Obrézsa (Bisztranyíres), az észak-erdélyi Nagybánya környéke és a székelyföldi Balánbánya – bár ez utóbbi inkább csak a XIX. század közepére vált országos jelentőségű rézbányává. (Sőt, a század vége felé ez maradt a szűkebb értelemben vett Erdély egyetlen nagy rézbányája.) Könnyen elképzelhető, hogy a középkorban az erdélyi Réz-hegységben is folyt rézbányászat, ám erről biztos információkkal egyelőre nem rendelkezünk. Egykor a Kőszegi-hegység nyugati határvidéke is jelentős bányászattal bírt, hiszen a középkorban Szalónak, az újkorban pedig Borostyánkő környékén bányásztak rezet. A mai Magyarország területén lényegében Rudabánya az egyetlen, mely már a régi időkben − Rudabánya esetében főleg a késő középkorban − is nevezetes réztermelő bányásztelepülés volt. Emellett a Mátrában többször is találtak már 10 kg-ot meghaladó tömegű termésréz tömböket. Recsken még ma is jelentősebb réztartalék lelhető fel.

Napjainkban Chile a Föld legnagyobb rézérc-kitermelője: jelenleg a világon bányászott réz 32%-a innen származik. Európában Oroszország és Lengyelország áll a rézkitermelés élén. A világ jelenleg ismert réztartaléka megközelíti a 700 millió tonnát. Tudományos becslések szerint a Föld összes rézforrása – beleszámolva a mélytengeri lelőhelyeket is – akár 3000 millió tonnánál is több lehet. És nem szabad eközben megfeledkezni róla, hogy az újbóli felhasználások arányát is érdemes lenne jelentősen megnövelni. Újrahasznosíthatóságának köszönhetően Európa jelenlegi rézfogyasztásának kb. 40%-a származik újrahasznosított forrásból.

2014. február 1., szombat

A második magyar köztársaság kora

Magyarország utoljára elveszített területei ― A „pozsonyi hídfő”

            Noha kétségtelen, hogy Magyarország mai határait alapvetően a trianoni békediktátum jelölte ki, sokan megfeledkeznek róla, hogy a jelenlegi határokat nem ez, hanem az 1947-es párizsi békeszerződés határozza meg. Bár a határok tekintetében a párizsi szerződés nagyvonalakban megegyezik a trianonival, mégis van néhány eltérés. Nézzük, melyek is ezek?
     A trianoni béke 1920. június 4-i aláírását követő években az összezsugorodott Magyarország határait még négy alkalommal módosították (1921, 1922, 1923, 1924). És bár ezek nem voltak túl jelentős határkiigazítások, de legalább mind a négy alkalommal a mi javunkra történtek. Legjelentősebb e módosítások közül Sopronnak és környékének visszaadása volt.
            1938 és 1941 között aztán minden évben jelentős revízióra került sor. Visszacsatolták a Felvidék déli (magyarlakta) részét, Kárpátalját, Észak-Erdélyt és a Székelyföldet, Bácskát, a Drávaszöget és a Muravidéket. A 93 073 km2 területű csonka-Magyarország négy év alatt 170 640 km2-re gyarapodott. (Az ország eredeti, első világháború előtti területe Horvátországgal együtt 325 400 km2 volt, Horvátország nélkül 282 000 km2.)
           A második világháborút hivatalosan is lezáró párizsi békeszerződésben viszont az 1938-1941 közötti határmódosításokat érvénytelennek tekintették és visszaállították az 1938 előtti határokat. A magyar félnek még a legszerényebb, etnikai alapú határmódosítási javaslatait sem vették figyelembe. Vagyis elvileg figyelembe vették, azonban a magyargyűlölő Eduard Beneš csehszlovák elnök közbenjárásán és a Szovjetunió álláspontján minden olyan magyar elképzelés megbukott, ami az 1938 előtti csehszlovák-magyar határ akár kis mértékű módosítására is irányult. Sőt, ami igazán nem túl közismert tény, hogy bár csekély mértékben, de 1947-ben tovább csonkították országunkat, még a két világháború közötti állapotokhoz képest is!
            Az újjáalakult Csehszlovákia ugyanis – stratégiai okokra hivatkozva – mindenképp meg akarta növelni Pozsony környéki területeit, ezért azt kérte a békekonferenciától, hogy ítéljenek neki további öt magyar kistelepülést (Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún, Rajka, Bezenye) Pozsonnyal szemben, a Fenyér területéről. A háború utáni nem-hivatalos, illetve fél-hivatalos csehszlovák igények között egyébként egészen elborult agyú elképzelések is voltak, melyek a trianoni határok visszaállításán túl még Csehszlovákiához csatolták volna például Sopron, Győr, Vác, Salgótarján, Miskolc és Sátoraljaújhely városát is, sőt, a még vadabb tervek szerint elcsatolták volna Szombathely, Sárvár, Tokaj és Nyíregyháza vidékét is. Szerencsére ezek a kívánságok nem találtak meghallgatásra, viszont az öt fenyéri település közül hármat (Horvátjárfalu, Oroszvár, Dunacsún) átcsatoltak Csehszlovákiához.  E három település területét szokás azóta a „pozsonyi hídfő” névvel is illetni. Az így elveszített három falu lakossága túlnyomórészt horvát és német volt, jelentős magyar kisebbséggel. Napjainkra már a szlovákok kerültek többségbe mindhárom településen.

            Az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződésben tehát Magyarország 1938. január 1-i állapotok szerinti határait állították vissza, azzal a különbséggel, hogy még további három mosoni falut – és ezzel 43 km2-t − csatoltak el Csehszlovákia javára. A korábbi területi veszteségek rögzítése és az új, kicsiny területveszteség – valamint az előírt katonai korlátozások és jóvétel-fizetés − mellett a párizsi béke olyan szempontból még kedvezőtlenebb volt Magyarország számára, mint a trianoni béke, hogy nem biztosította a határon túl rekedt kisebbségek jogait sem, ráadásul az itt hagyott szovjet csapatok jóvoltából az ország önállósága sem állt helyre ténylegesen.


2014. január 19., vasárnap