Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2011. szeptember 11., vasárnap

Trianon

A Székely Hadosztály

1918 novemberének közepén román csapatok lépték át Magyarország keleti határát. Noha a központi hatalmakat hátba támadó Romániát a világháború során már egyszer tönkreverték – és legyőzői rendkívül méltányos békét kötöttek vele! –, első, ekkor még kisebb betolakodó csapatait nem fogadta különösebb ellenállás. A román megszállók nem találkoztak – vagy csak alig – fegyveres ellenállással, ugyanis a világháború végén hatalomra került Károlyi-kormány végtelenül nagy naivitásának és pacifizmusának egyik első, legsürgősebb intézkedése volt a teljes magyar haderő végleges felbomlasztása és leszerelése. Felesleges a dolgot hosszan ecsetelni: a magyar haderőt rövid úton lefegyverezték és szétzavarták, a katonáknak pedig megtiltották a fegyveres ellenállást. A novemberben aláírt belgrádi egyezmény értelmében Magyarországnak a Nagy-Szamos felső folyása–Beszterce–Maros demarkációs vonal mögé kellett megmaradt csapatait visszavonnia. Maguk mögött tudván az antant támogatását, a románok egyre jobban nekibátorodtak és mind nagyobb számban özönlő csapataikkal birtokba vették Erdélynek a demarkációs vonalig terjedő részét, december 1-jén pedig kinyilvánították Erdély Romániához csatolását.
A reménytelen és tehetetlen helyzetben, 1918 novemberének és decemberének fordulóján született meg kolozsvári székely tisztek fejében a székelyföldi toborzás ötlete. A december elején Kolozsvárra érkező Kratochvil Károly ezredes, az erdélyi katonai kerület parancsnoka tüstént neki is látott egy Erdély védelmére felállítandó seregtest szervezésének. A később „székely különítménynek” vagy Székely Hadosztálynak nevezett seregtest magvát a bomlasztó baloldali eszmék által érintetlenül maradt, hazájuk védelmére továbbra is kész katonák, valamint a román megszállás elől menekülő, harcra jelentkező székely önkéntesek alkották. A kezdetben alig 1700 főt számláló jelentkező annak ellenére vállalta a kilátástalan küzdelmet, hogy felszerelésük, élelmezésük borzasztóan hiányos volt, és először a katonák alig egyharmadának tudtak csak puskát biztosítani.
December elején (az antant felhatalmazásával) a román csapatok több helyen átkeltek a Maroson, a magyar csapatok pedig, ha fájó szívvel is, de a hadügyminiszteri, fegyveres ellenállást tiltó rendelkezéseknek engedelmeskedve, fokozatosan vonultak vissza. Jellemző eset a székelykocsárdi Maros-híd magyar őrségének reakciója, akik azt mondták, hogy inkább ott halnak meg, de nem adják át Erdélyt. A feszült helyzet kezelésére a belügyminiszter érkezett a helyszínre, aki végül a következő szavak kíséretében adta át a hidat a románoknak: „Úgy a magyar kormány, mint az egész magyar nemzet nevében kijelentem, hogy a magyar nemzet soha, sem a Maroson túli földről, ahonnan önök most jönnek, sem arról a földről, ahová önök most mennek lemondani nem fog!". (Ez mára sajnos mintha kissé feledésbe merült volna…) A román megszállók 1918 karácsonyán bevonultak Kolozsvárra. Az Erdély (és lényegében az egész ország) védelmére szinte egyedül maradt Székely Hadosztály – mivel tartósan nem tartóztathatta fel a többszörös túlerőt – fegyelmezetten vonult vissza, ám kisebb összecsapásokra így is sor került. A Károlyi-kormány a Székely Hadosztályt továbbra sem támogatta sem fegyverekkel, sem katonákkal. Sőt, Pogány József, a szörnyű 1918-19-es évek egyik legördögibb kommunista politikusa, nem csak elviekben állt szemben a magyarság önvédelmi harcával, de gondoskodott arról is, hogy a Székely Hadosztálynak szánt ágyúkat használhatatlanná tegye.
Az 1918. december 31-i, Berthelot és Apáthy-féle megállapodás a Nagybánya–Kolozsvár–Déva vonalon jelölt ki egy semleges övezetet a magyar és a román csapatok elválasztására. Kratochvil és az erdélyi magyar parancsnokság ettől nyugatra, Bánffyhunyadra költözött, a románok azonban a semleges zónát több helyütt támadólag átlépték, a főparancsnokot pedig megkísérelték elfogni. Így 1919 februárjára a Székely Hadosztálynak a Szinérváralja–Szilágysomlyó–Csucsa–Vaskoh vonalra kellett visszahúzódnia. Itt Kratochvil és katonái elhatározták, hogy akármit is mond a féleszű kormány, innen tovább már nem engednek, és a Király-hágó előtt megkísérlik feltartóztatni az ellenséget.
Az első komoly összecsapásokra 1919 januárjától került sor. Noha a Székely Hadosztály létszáma még ekkor sem érte el a tízezer főt, több román támadást is sikerült visszaverniük, valamint több helyen meg tudták óvni a magyar lakosság életét és vagyonát. E kicsiny sereg számos gyönyörű győzelmet aratott az ellenség felett és nemcsak késleltette, de hosszabb időre meg is állította a megszállók irtózatos hadát. A románok a magyar civil lakosság (fokozottabb) terrorizálásával, ágyúzásával és a magyar tisztek családtagjainak bántalmazásával fenyegetőztek. Megjegyzendő, hogy a megszállt területeken már ez előtt is erőszakoskodtak, gyilkoltak és kirabolták a védtelen magyar lakosságot. A román fenyegetőzésekre Kratochvil Károly leszögezte, hogy a civilek elleni esetleges atrocitásokért a románoknak felelniük kell, valamint a következőt felelte: „Tudomására hozom, hogy a magyar csapatok részére a fegyverszüneti szerződés értelmében mint demarkációs vonal csak a Maros vonala érvényes. A román csapatok az antanttól csak egyes stratégiai pontok megszállására kaptak megbízást, nem pedig területek megszállására. Ennélfogva csapataimat vissza nem vonom. Ha a román csapatok a mi csapatainkra lőnének, vagy védtelen községeket lövetnének, akkor mi a román csapatokat szintén lövetni fogjuk.”
A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásával a Székely Hadosztály két tűz közé került. Az új, kommunista hatalom ugyanis nem állt a területi integritás alapján és a Székely Hadosztályra ellenségként tekintett, tagjai közt széthúzást szított és gúny tárgyává tette őket. Ahogy az időközben a hazájukért kiállni kész székelyeknek köszönhetően 12 000 fősre növekedett „hadosztály” is ellenszenvvel viseltetett a demagóg bolsevista vezetéssel szemben. A Forradalmi Kormányzótanács így a Magyar Vörös Hadsereg egységeit hátravonta és a Székely Hadosztályra hárult az óriási frontvonal tartásának feladata. Harcaikkal egyidőben a sóvidéki székelyek is fellázadtak a román uralom ellen, ám felkelésüket a románok rövidesen leverték.
1919. április 16-án megindult a román haderő általános támadása. A sokszoros túlerővel szemben minden elszántsága mellett is csak részsikereket tudott elérni a Székely Hadosztály. A következő másfél hétben fokozatos hátrálás közben állandó harcot vívott az előrenyomuló románokkal, akik a magyar falvakban mészárlásokat csaptak. (A legsúlyosabb háborús bűncselekményt a Fekete-Körös melletti Köröstárkányban követték el, ahol közel száz ártatlan civil lakost gyilkoltak le.) Kratochvil katonái – akik ne feledjük, hogy mindvégig éhesen, rongyosan, önzetlenül harcoltak – nem voltak hajlandóak csatlakozni a Székely Hadosztály számára érkező szállítmányokat kirabló Vörös Hadsereghez (mely a Tisza vonalánál rendezkedett be védelemre), ezért végül a két frontvonal közé beszorítva, bántatlanság ígéretének fejében, április végén a nyírségi Demecsernél letették a fegyvert a román túlerő előtt. Kratochvilt, a Székely Hadosztály tisztjeit és a katonák többségét a román hatóságok internálták, nagyjából egy évig fogva tartották és csak ezután, megalázó körülmények között engedték őket haza. a Székely Hadosztály katonáinak egy kisebb része csatlakozott a Magyar Vörös Hadsereghez és így folytatták kilátástalan küzdelmüket hazájukért.
A Székely Hadosztály önként vállalt, eleve reménytelen feladatát, Erdély román megszállásának megakadályozását nem tudta elérni. A magyar hadsereg felbomlasztása utáni egyedüli erőként, mely érdemben fejtett ki katonai ellenállást hazánk feldarabolásával szemben, erre esélye sem volt. Mégis számos sikeres katonai akciót vitt véghez és több esetben megvédte a lakosság életét és értékeit. Hosszú idő távlatából azonban nem is annyira az „eredményeik” miatt emlékezünk rájuk. Sokkal inkább úgy rémlenek fel a Székely Hadosztály katonái, mint egy maroknyi becsületes magyar ember, akik egy őrült korszak zűrzavarában is hazafias kötelességüknek tartották, hogy kilátástalan helyzetük, erősen hiányos felszerelésük és magukrahagyottságuk ellenére hazájuk védelmére siessenek.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése