Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2011. május 28., szombat

A napóleoni háborúk kora

A győri csata ― Az utolsó nemesi felkelés

Magyarország a Napóleon ellen vívott háborúkban a Habsburg Birodalom tagjaként vett részt. Noha a főbb hadi események – szerencsére – elkerülték az ország területét, hazánk háborús szereplése jelentősebb volt, mint azt sokan talán elsőre gondolnák. Hogy ezt belássuk, elég arra gondolnunk, hogy I.Ferenc császár (immár „csak” osztrák császár, mivel a Német-római Birodalom megszűnt) haderejének nagyjából egyharmadát magyar katonák tették ki.
Miután Napóleon 1809-ben – ekkor már második alkalommal – elfoglalta Bécset, kiáltványt intézett a magyarsághoz, amiben csatlakozásra és a Habsburgokkal való szembefordulásra szólította fel őket. A magyar nemesség nagy része azonban felismerte, hogy a Napóleonhoz kötött „függetlenség” aligha lenne hosszú életű, valamint joggal tartottak a francia sereg által terjesztett radikális eszméktől, illetve attól, hogy Napóleon uralma legalább olyan zsarnoki lenne, mint Ferenc császáré. Az uralkodó melletti kiállásukban az is szerepet játszott, hogy e háborúval gazdaságilag igencsak jól jártak. A magyar nemesség ezért végül úgy döntött, nem méltatja válaszra a francia császárt, ehelyett elkezdtek készülődni a várható francia támadásra.
A francia csapatok 1809 májusának végén lépték át a magyar határt. A Magyarország ellen induló francia fősereget Jenő (Eugéne Beauharnais) itáliai alkirály vezette. Megkezdték előrenyomulásukat kelet felé, emellett kísérletet tettek rá, hogy János főherceg Észak-Itáliából Magyarországon át visszavonuló osztrák hadseregének elvágják az útját a többi osztrák sereggel való egyesüléstől. A Rábán – egyrészt, hogy megkerüljék a nagy mocsarakat, másrészt, mert a francia vezetés csak az itteni átkelőről tudott – Sárvárnál keltek át a franciák. Pápa, majd Győr felé haladtak, útközben több kisebb ütközetbe, összecsapásba keveredve az osztrák sereggel és a magyar nemesi felkelőkkel.
Pápa előtt még ugyanis sikerült a János főherceg vezette császári-királyi erőknek egyesülniük a József nádor által vezetett nemesi felkelőkkel. Ferenc császár (a magyar törvényekkel nem éppen egyező módon) az egyesült had főparancsnokságát fiatalabb öccsének, János főhercegnek adta, egyúttal József nádor seregét alárendelve az osztrák hadseregnek.
Június 13-án már mindkét fél számára nyilvánvalóvá vált, hogy a döntő csata Győrnél fog lezajlani. A szembenálló felek Győrtől délre foglalták el állásaikat. János főherceg vezérkari főnöke, Laval Nugent messze alábecsülte a francia haderő létszámát és erejét, és bizton állította, hogy a francia támadást könnyedén ki tudják védeni. A harcrend balszárnyát kizárólag a magyar lovasság alkotta. A csatában a franciák enyhe létszámbeli és tüzérségi fölényben is voltak, ám ennél sokkalta fontosabbnak bizonyult óriási előnyük a hadvezetés felkészültsége, képzettsége és szervezőkészsége terén.
Amikor június 14-én reggel megindult a franciák menetelése az ellenséges állások felé, az osztrák főhadiszálláson vidám főzőcskézés zajlott, a támadó ellenséget továbbra sem vették komolyan. Az osztrák vezetés az ellenfél erejének alapos felmérésével és erre alapozott részletes haditervvel lényegében még mindig nem rendelkezett. A tényleges harc délben-kora délután vette kezdetét. A heves küzdelemben voltak reménységre okot adó pillanatok, azonban az osztrák-magyar sereg tábornokai sorra szalasztották el a fel-felbukkanó lehetőségeket. Noha katonáik minden erejüket megfeszítve küzdöttek, több sikeres ellentámadást indítottak, a csata végül csúfos vereséggel végződött. Az osztrák-magyar sereg egy része rendezetten vonult vissza, másik része viszont pánikba esett és fejvesztett futásnak eredt, magukkal sodorva az addig hősiesen harcoló társaikat is. Egy, a sereg nagy részétől elszakított és cserbenhagyott seregrész az akkor már óriási túlerő ellen is a végsőkig kitartott, közülük rengetegen haltak hősi halált, a többiek pedig francia fogságba estek.
Összességében megállapíthatjuk, hogy a győri csatában az osztrák és magyar katonák bátran harcoltak, azonban a borzasztóan rossz hadvezetés (különösen János főherceg és Laval Nugent alkalmatlansága) egyértelmű kudarchoz vezetett. Petőfi későbbi, gúnyos megjegyzése a magyar nemesség „győri futásáról” ezért erős túlzásnak tekinthető, ezen elnevezését legfeljebb a csata eredménye és az ütközet végét jellemző megfutamodás indokolja, részben. Tegyük hozzá azonban azt is, hogy a magyar lovasság a korabeli Európában is félelmetes hírnévnek örvendett; ám az említett okok, illetve az a tény, hogy egy nagyrészt kiképzetlen (valamint mondhatni, hogy a franciához képest haditechnikailag „korszakokkal elmaradott”) hadsereg szállt szembe a korszak legerősebb hadseregével – szinte törvényszerűvé tette a vereséget.
A Győrnél elszenvedett szégyenteljes kudarc végett vetett a sok évszázados hagyományokra visszatekintő nemesi felkelésnek (insurrectio-nak) is: a magyar hadszervezet e rendszerint gyengén felszerelt és nagyrészt kiképzetlen alapegységét soha többé nem hívták harcba, mivel a modern hadseregek ellen értelmetlen volt bevetni és feláldozni őket.
(Néhány érdekesség. A vitézül harcoló magyar lovasság közt a csatában a Széchenyi-család több tagja is részt vett. Másik érdekesség a csata jelentőségéra utal: a csata emlékére Győr városának német neve [Raab] felkerült a párizsi diadalívre is.)
A győri vereség következtében az ország nyugati megyéi közel fél évre francia megszállás alá kerültek, ami főként gazdasági téren óriási terhet rótt a lakosságra. A horvát területek egy jelentős részét pedig (más észak-adriai területekkel együtt) pár évre Franciaországhoz „csatolták”.
Napóleon azonban néhány év múlva megbukott, a magyar rendek pedig az osztrák császárral kiéleződő nézeteltéréseik ellenére mindvégig megadták az újoncokat a Habsburg Birodalom számára (mely pár évnyi „kényszerszövetség” után újból Franciaország ellen fordult), így Magyarország a napóleoni háborúkat végül a győztes oldalon fejezte be.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése