Magyarország vármegyéi – Szilágy, Szolnok-Doboka,
Beszterce-Naszód
Hazánk – XX. század elején érvényes közigazgatás szerinti
– vármegyéinek ismertetését ezúttal Szilágy, Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód
megyékkel folytatjuk.
Emlékeztetőül a Magyar Szent
Korona Országainak 1910 táján érvényes állapotáról:
Területe: 325 400 km2
Lakossága:
20 886 000 fő
Magyarság aránya: 48%
Szilágy
E stilizált medvefejre emlékeztető
megye (melynek „szemei” a megye két rendezett tanácsú városa, kis „pisze orra”
pedig Kraszna település) ilyen néven hazánk egyik legfiatalabb vármegyéje. Noha
területén a magyarság már a honfoglalás idején letelepedett, Szilágy vármegye
helyén korábban Kraszna és Közép-Szolnok vármegyék osztoztak.
Szilágy vármegye magába foglalja a
hepehupás Szilágyságot, déli részére pedig a Réz- és a Meszes hegységek nyúlnak
be. A Szilágyság mint tájegység egy külön néprajzi cikket is érdemelne
(tervezem, hogy sort is kerítek majd rá). Jelenleg csak annyit jegyezzünk meg róla,
hogy a Szilágyság egy „hepehupás” dombvidéki táj Erdély határán, melyet egykor
sűrű erdők borítottak (ezeknek ma már szinte nyoma sincs). Neve is onnan
származik, hogy régen a magyar nyelvben gyakran jellemző fafajták nevéből
szóvégi „-gy”-vel (előtte egy magánhangzóval) képeztek erdőneveket (és
folyóneveket), s így kapta e szilfás dombvidék is a Szilágy nevet. A
Szilágyságot sűrű vízhálózat barázdázza keresztül, nevezetesebb folyói és
patakjai a Szilágy, a Kraszna, a Berettyó, a Zilah, valamint a megye keleti
szélén keresztülfolyó Szamos.
Mint említettem, a Szilágyság a
magyarok által egyik legkorábban benépesített területek közé tartozott. Hét
évszázadon keresztül (még a tatárjárás után is) etnikailag meglehetősen
homogén, túlnyomórészt magyarok lakta terület volt. Mindezt azonban a XVI-XVII.
század háborús pusztításai drasztikusan megváltoztatták. A török-kor első
évtizedeiben még 50 000 ember lakott a Szilágyságban (szinte mind
magyarok), míg a Rákóczi-szabadságharc után már csak 33 000, ráadásul a
román beköltözések miatt eddigre lassacskán kiegyenlítődött a területen élő
magyarok és románok aránya. E szomorú vérveszteségek után a szilágysági
magyarság kisebbségbe kerülésének útján a következő „lökést” a földesurak
meggondolatlan és önző telepítéspolitikája adta. Olcsóbb munkaerő reményében
ugyanis újabb román csoportokat telepítettek be Erdélybe, így ide is, aminek
következtében a XIX. századra a Szilágyságban átbillent a népességi mérleg a
románok javára. 1876-ban Kraszna és Közép-Szolnok megyékből, valamint Doboka
vármegye egy részéből létrehozták Szilágy vármegyét. Az új vármegye
lakosságának azonban már csak 37,9%-a volt magyar…Trianon következtében teljes
területe Romániához került, azóta ez az arány még tovább romlott. 1968-ban, az
új román megyék kialakításakor újból létrejött „Szilágy megye”, ez azonban a
korábbinál kicsit keletebbre tolva, enyhén módosult.
Szilágy vármegye legjelentősebb települései
Szilágysomlyó, Zilah és Kraszna voltak. Szilágysomlyó a fejedelemség korában
Kraszna vármegye székhelye, valamint a Báthory-család somlyói ágának
legjelentősebb birtokközpontja volt. Maga Báthory István fejedelem is itt
született. Zilah pedig az 1876-ban létrejött Szilágy vármegye székhelye és
legnagyobb városa lett (92,7%-ban magyar lakossággal). Ugyancsak Szilágy megye
keleti részén, a Szamos közelében található a többszörösen híressé vált Zsibó,
ahol 1705-ben a Rákóczi-szabadságharc egyik fontos csatája zajlott, valamint
amely település a Wesselényiek birtokközpontjaként vált nevezetessé.
Szolnok-Doboka
Szolnok-Doboka vármegye ilyen
összetételben ugyancsak 1876-ban jött létre. Esetében azonban neve mindkét
tagjának volt megyenév-előzménye, hiszen területét Belső-Szolnok vármegyéből és
Doboka vármegye középső részéből hozták létre (valamint kisebb részt Kővár
vidékéből).
A korai Árpád-korban alakult ki a
Szamos-Tisza-i sószállító útvonal mentén az egészen különleges „szerkezetű”
Szolnok vármegye, melynek két tömbjét több száz kilométer választotta el
egymástól. Belső-Szolnok megyének Szolnok vármegye egymástól távol eső két
tömbje közül az Erdély szélén lévő sóbányák környékén kialakult keleti tömböt
nevezték; megkülönböztetésül az ország belsejében a Tiszánál lévő
Külső-Szolnoktól. Az Árpád-kor után Belső-Szolnok megye is szétvált két részre:
Belső- és Közép-Szolnokra. Belső-Szolnok ekkortól kezdve az erdélyi vajda
fennhatósága alá tartozott. Belső-Szolnok gyéren lakott, de ásványkincsekben
gazdag terület volt. Legjelentősebb az itteni só volt, melynek legfőbb bányája
Désaknán létesült. A megye déli része a Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelés
több fontos eseményének volt színhelye. A vármegye székhelye a Kis- és
Nagy-Szamos összefolyásánál elterülő Dés volt.
Doboka ugyancsak elég képtelen
formájú vármegye volt. Ez ugyan egy tömbből állt, ám egészen furcsa alakban: a K-Ny
irányban hosszan elnyúló megye körülbelül 150 km hosszú, ám mindössze
20-30 km
széles volt. Nem is csoda, hogy később lassan „feldarabolódott”, egyes részeit
fokozatosan a szomszéd, illetve újonnan kialakuló megyékhez csatolták. Doboka
vármegye megszervezője egyébként a névadó Doboka volt, Csanád vezér apja. A megye
székhelye először Doboka vára volt (a Szent István idején épült négy erdélyi
királyi vár egyike), később Bonchida, még később pedig Szék. Egykor Doboka
megye területén feküdt (később Kolozs vármegyéhez került át) az a bizonyos
Nagyesküllő nevű falu is, mely arról nevezetes, hogy miután Töhötöm (Tétény)
vezér legyőzte az erdélyi blakok vezérét, ''Gelou''-t (Gyalu), Erdély blak
lakói itt tettek hűségesküt a győztesnek, és a helyet ennek emlékére nevezték
el Esküllőnek. (A névhasonlóság miatt sokáig azt hitték (illetve saját
származás-elméletük "alátámasztására" a román történészek többsége
máig szajkózza [alaptalanul]), hogy a blakok a "vlach"-okkal, tehát
az oláhokkal (románokkal) azonosak. Mára bebizonyosodott, hogy a honfoglalás
idején itt élő blakok keleti, törökségi eredetű népek voltak, tehát semmi közük
nem volt a környékre bő 400 évvel később beszivárogni kezdő románokhoz.)
1876-ban az egykori Doboka vármegye
keleti részét Szilágyba, nyugati részét Beszterce-Naszódba olvasztották,
középső részéből, valamint Belső-Szolnokból pedig létrehozták Szolnok-Doboka
vármegyét, melynek székhelye Dés lett. Szolnok-Doboka megye területe (1910-ben)
4786 km2 volt, lakossága 251 900 fő, melynek ekkor már csupán
20,7%-a volt magyar. A megye két rendezett tanácsú városa Dés és Szamosújvár
volt, mindkettő közel 70%-ban magyar lakosságú. Désről már volt szó;
Szamosújvár pedig egyrészt arról volt nevezetes, hogy az erdélyi örmények
központja volt („Örményváros”-nak is nevezték), másrészt hírhedt várbörtönéről
volt ismert (Rózsa Sándor is itt végezte).
Beszterce-Naszód
Az északról a Radnai-havasok, délről
a Kelemen-havasok által határolt Beszterce-Naszód vármegye szinte teljes területét
zordon hegyvidékek borítják. Egyetlen lankásabb része a délnyugati csücske, itt
alakult ki (a folyója nevét felvevő) Beszterce városa is. A várost 1200 körül
alapították az e vidékre akkortájt betelepített szászok – csak ők Besztercét
eredetileg „Nösen”-nek nevezték. A későbbi vármegye másik legjelentősebb
települése Radna volt, melynek környékén az Árpád-kori Magyarország
legfontosabb ezüstbányáit művelték.
E két város és környéke tehát főként
német anyanyelvűkkel népesült be; majd tágabb környezetével együtt „Beszterce
vidéke” néven önálló szász kerületté alakult, kiváltságos jogokkal, saját
hatóságokkal és királygróffal.
Az 1241 tavaszán betörő tatárok kegyetlen pusztítást
vittek végbe a vidéken, Besztercén és Radnán is több ezer ember gyilkoltak le.
E tragikus eseményeket azonban a gazdag városok viszonylag hamar kiheverték, a
lemészárolt lakosok helyére új német telepesek érkeztek. Beszterce-Radna vidéke
így egészen a XX. századig Észak-Erdély legnagyobb összefüggő, szász lakosságú
területe maradt.
A kormányzóságról való lemondásáért cserébe 1453-ban
Hunyadi János kapta meg – a szász önkormányzat sérelmére – örökletes főrendi
címként (állítólag ez az első ilyen volt Magyarországon) a „besztercei
grófságot”, amely lényegében azt jelentette, hogy a Hunyadi-család grófságként
birtokba kapta a besztercei szász kiváltságos területet. Ez az állapot azonban
nem tartott nagyon sokáig, mert Hunyadi Mátyás 1465-ben a grófságot
megszüntette és helyreállította a szászok autonómiáját.
A XVI-XVII. század fordulóján a román betörések
és Basta rablóhadjáratainak
következtében a szász (és magyar) lakosság megfogyatkozott, helyükre tömegesen
települtek be románok.
A terület nagyja (Naszóddal és Radnával együtt)
1764-ben az erdélyi határőrvidék része lett és katonai igazgatás alá került,
csupán Beszterce város és közvetlen környezete maradt autonóm terület, ahova a
vidék megmaradt szász lakosságának nagy részét át is költöztették.
A kiegyezés után Beszterce vidékének kiváltságait
megszüntették, majd a területet 1876-ban a szomszédos megyék rovására néhány
irracionális nyúlvánnyal toldották meg – főként délkeleten, az országhatár
mentén – és Beszterce-Naszód néven önálló vármegyévé szervezték. Székhelye a
Borgói-hágó felől érkező és más utak kereszteződésében kiváló fekvést talált
egykori vásárhely Beszterce lett. Az egykori gazdag város azonban a vasút
kárvallottja lett, ugyanis a főbb vasúti vonalak elkerülték, és a mellékvonalak
is csak viszonylag későn értek el ide, így a kereskedelmi forgalom elterelődött
innen.
A XX. század elején a megye lakosságának 8,4%-a volt
magyar és 20%-a német, Beszterce városának pedig 21,3%-a magyar és 44,1%-a
német (a többi nagyrészt eddigre már román).
Trianon következtében Beszterce-Naszód vármegye
teljes egészében Romániához került. A második bécsi döntésnek köszönhetően
1940-44 között újra Magyarország részévé lett, a háború után azonban megint
Romániának ítélték.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése