Az Erdélyi Fejedelemség aranykorában – így például Bethlen Gábor uralkodása idején – a virágzó erdélyi gazdaság nemcsak a megfelelő (merkantilista jellegű) gazdaságpolitikának köszönhette fellendülését, hanem annak is, hogy Erdély alapállásban is számos természeti kinccsel rendelkezett, melyek csak arra vártak, hogy ésszerűen használják fel őket. Ezek a kincsek közt több olyan is akadt, melyekről a mai kor embere talán nem érti először, hogy miért is jelenthetett a XVII. században értéket; ezért ezek jelentőségét megpróbálom röviden elmagyarázni.
Bethlen Gábor uralkodása kezdetén azonnal beszedette a több éve nem fizetett adókat; a harmincadvámokat és a bányákat pedig fokozottabb állami ellenőrzés alá helyezte.
A harmincadvám szedése – a többi vámfajtától eltérően – kizárólag az uralkodót illette, és a kincstár bevételeinek egy jelentős részét tette ki. Harmincadhelyek létesültek például Déván, Tasnádon, vagy az erdélyi hágók és szorosok mellett. De virágzó harmincadhely volt közel negyven éven át Kolozsvár is, ahol a fejedelemség legjelentősebb kereskedelmi útjai futottak össze. A kolozsvári legfőbb távolsági kereskedelmi útvonalak közül az egyik Váradon és Debrecenen át kötötte össze Béccsel a várost, a másik az észak-magyarországi városokkal és Lengyelországgal biztosította a kereskedelem fenntartását, a harmadik pedig Moldvával, Havasalfölddel és az Oszmán Birodalommal, tehát a Balkánnal is kapcsolatot tartott.
A bányák közül a legfontosabbak az arany- és a sóbányák voltak. Hogy a só miért volt ennyire értékes? A só nem csak azért jelentett a korszakban az aranyhoz mérhető értéket, mert az ételeket lehetett vele ízesíteni, hanem mivel évezredeken keresztül ez volt az egyetlen tartósítószer, amivel hosszabb távon lehetett élelmiszereket konzerválni.
A legjelentősebb aranybányák Abrudbányán, Zalatnán és környékükön voltak, azonban a fejedelemség területén szerencsére még igen sok helyen fordultak elő további aranybányák is. A sóbányák közül a legnevesebbek Parajdon, Vízaknán, Tordán és Máramarossziget mellett létesültek, ám ezekből is volt még Erdélyben másutt is bőven.
A fejedelemség kincstárának legfőbb jövedelmei a kereskedelemből származtak, ezért az eddig említett intézkedések mellett Bethlen Gábor állami monopólium alá vette Erdély legjobban eladható árucikkeinek kereskedelmét: többek közt a méz, a viasz, a higany, a vas, a kén, a marhák és a lovak kereskedelmét tette állami monopóliummá.
A méz a legrégebben ismert, illetve a korszakban gyakorlatilag az egyetlen –és rendkívül egészséges – édesítőszer volt.
A viasz a világításhoz volt nélkülözhetetlen, emellett pecsétek készítéséhez is igen hasznosnak bizonyult.
A higany a korszakban az aranynak és az ezüstnek érceikből való kitermeléséhez volt szükséges. Higanyércet elsősorban az Erdélyi-érchegységben található Zalatnán bányásztak.
A vas jelentőségét aligha kell magyaráznom. E fém már évezredek óta értékes nyersanyag az emberiség számára. Az Erdélyi Fejedelemség főbb vasércbányái az Erdélyi-középhegységben lévő Torockón, Belényesen és Vaskohon, valamint a székelyföldi Madarason és a Hunyad vármegyei Vajdahunyadon voltak.
A kénre a XVII. században leginkább a korabeli tűzfegyverekhez használatos feketelőpor előállításához volt szükség. (Érdekesség, hogy a feketelőport egyébként hazánkban használták a világon először a bányászatban „jövesztésre”, azaz a kőzetek fellazítására, ráadásul éppen Bethlen Gábor idején, viszont nem az Erdélyi Fejedelemség, hanem a Királyi Magyarország területén.) A XVI-XVII. században főleg a székelyföldi Torja melletti – nevével is árulkodó – Büdös-hegy oldalában felhalmozódó ként bányászták puskapor gyártásához.
Az erdélyi szarvasmarhák és lovak értékét, sokrétű hasznosításukat úgy hiszem, nem kell különösebben magyarázni.
Illik megemlítenünk még, hogy Erdélyben rezet és ezüstöt is bányásztak, valamint (főleg az Erdélyi-medencében) szőlőgazdálkodással és bortermeléssel is foglalkoztak, azonban ezek jelentősége az imént említettekhez képest jóval csekélyebb.
Utoljára maradt a fejedelemség egy szintén fontos árucikke: a fa. Fakitermeléssel legnagyobb méretekben – azonban a XX. századig szinte mindig ügyelve a természet és az emberi beavatkozás egészséges egyensúlyára – a Kárpátok hegyvonulatain foglalatoskodtak.
Az Erdélyi Fejedelemség fő kiviteli cikkei jobbára az eddig említett termékekből tevődtek össze. Az oláh vajdaságokba főleg posztót, iparcikkeket és sót szállítottak, cserébe pedig rizst és halat vártak; míg a többi (északi, északnyugati, nyugati és délnyugati) irányban lévő országokba sót, fát, mézet, szarvasmarhát, higanyt, rezet, viaszt, bőrt küldtek, a külföldről (vagy a Magyar Királyságból) érkező fegyverekért, posztóért, borokért, szőnyegekért, luxuscikkekért cserébe.
A legnagyobb vásárok Debrecenben, Váradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Besztercén és Szebenben voltak.
A XVII. század első felében virágzó erdélyi gazdaság kereskedelmének és bányászatának legfőbb jellemzőit ezzel áttekintettük; az Erdélyi Fejedelemség kézművesiparának tárgyalása úgy gondolom, külön téma tárgyát fogja képezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése