Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2013. december 24., kedd

Minden kedves olvasómnak áldott, békés karácsonyt kívánok!
                                                                                                                         Ádám

2013. november 24., vasárnap

A magyarság néprajzi térképe

Báródság

            Magyarország néprajzi szempontú felosztásában Báródságnak nevezzük Bihar megye keleti szélén, a Sebes-Körös jobb partján, a Réz-hegység aljában, Élesd és a Király-hágó között elterülő kistájat.
            A magyar államalapítás után a vidéket (mely egyébként már a honfoglalás óta magyarok által lakott volt) az Erdélybe/ből vezető hadi- és kereskedelmi út őrzésére rendelt várjobbágyok népesítették be, s így egyike lett a középkori Magyarország kiváltságos területeinek. Az itteni falvak még az Árpád-korban a sólyomkői királyi uradalom részévé váltak.
A kistérség központjának Nagybáród (régi nevén Magyarbáród) és Kisbáród számított. A Báródság egyes települései, különösképp Rév (más néven Körösrév vagy Biharrév), illetve részint Nagybáród igen híresek voltak fazekasságukról is. (Rév fazekasmestersége még az utóbbi évtizedekben is jelentős volt, az itt használt jellegzetes fehér agyag pedig egyesek szerint a világon egyedülálló…)
A XVI. század közepén, az Erdélyi Fejedelemség megalakulásakor a Báródság területe ismét katonai feladatokat kapott: az újonnan megszervezett báródsági nemesi kerület már nem csak a Nagyvárad-Kolozsvár országutat őrizte, hanem a báródsági nemesek dolga volt a Király-hágón áthaladó erdélyi fejedelmek és főurak fegyveres kíséretének és szolgálatának ellátása is. A Báródságot ekkoriban hivatalosan a Sólyomkőn lakó várkapitány által kormányozták, a gyakorlatban azonban a nemesi kerület közvetlen katonai vezetője a nagybáródi hadnagy volt.
A Rákóczi-szabadságharc után (és Sólyomkő felrobbantásával) a báródsági kerület katonai jelentősége megszűnt, noha autonóm törvénykezése és gyűlései, valamint kapitányi címe formálisan még sokáig fennmaradtak.
            A Báródságba már viszonylag korán, a XIV. században megkezdődött a románok betelepülése, azonban az etnikai arányok jelentősebb megváltozása csak a török-kor vége felé (szászfenesi csata, Várad eleste, stb. események eredményeképp) következett be. A környéken jelentékenyebb létszámú magyar népesség ma már csak a Báródság peremén, Élesden és Réven lakik.

2013. augusztus 16., péntek

Az Erdélyi Fejedelemség

A zernyesti csata

I. Apafi Mihály fejedelem uralkodásának (1661−1690) utolsó éveire − a törökök magyarországi kiűzésével párhuzamosan − az Erdélyi Fejedelemség függetlensége a Habsburg Birodalomtól egyre inkább névlegessé vált. Apafi hasztalan próbálta minden eszközzel megőrizni Erdély függetlenségét a török alóli felszabadító háborúk utáni időkre is, az irányítás fokozatosan kicsúszott a kezei közül. Erdélyben 1687 óta császári csapatok tartózkodtak, az egykor önálló Erdélyi Fejedelemség pedig gyakorlatilag lassan Habsburg-uralom alá került. Mikor I. Apafi Mihály 1690 áprilisában meghalt, I. Lipót császár korábbi ígéretét megszegve nem ismerte el az ifjú II. Apafi Mihályt Erdély fejedelmének, hanem a hatalom tényleges gyakorlására kormányzótanácsot rendelt mellé.
Ekkor lépett színre ismét a „bujdosók fejedelme”, az elmúlt másfél évtized Habsburg-ellenes felkeléseinek vezére, Thököly Imre. Erdélyt ugyanis az oszmán uralkodó továbbra is vazallus államának tekintette, ezért 1690 júniusában II. Szulejmán szultán a kis Apafival szemben az oszmán érdekeket látszólag készségesebben kiszolgáló Thökölyt nevezte ki Erdély fejedelmévé. (Noha a Béccsel kötött korábbi megállapodás értelmében a Habsburg és az Oszmán Birodalom is II. Apafi Mihály trónigényét kellett volna, hogy támogassa.) Hogy jelöltje trónigényének gyakorlati érvényt szerezzen, török, tatár és havasalföldi román hadakat is Thököly mellé rendelt.
Thököly júliusban átkelt a Dunán, majd keresztülvonult a Havasalföldön, ahol a román vajda kénytelen volt végigvezetni és élelmezni „nem szívesen látott vendégeit”. Thököly 17-20 000 főnyi serege − mely magyar kurucokból, törökökből, tatárokból és havasalföldi románokból állt − ezután augusztus elején a Kárpátkanyar felé vette az irányt.
Donathus Heissler tábornok, Erdély császári főparancsnoka, valamint az öreg Teleki Mihály főgenerális számítottak Thököly Imre támadására, ezért júliusban nemesi felkelést hirdettek és az összegyűlt csapatokkal elzárták a Kárpátok hágóit. A két parancsnok − hadaik legnagyobb részével − a Bodzai-szorost szállta meg, mivel ezen át várták az ellenség támadását. Ebben nem is tévedtek, mivel Thököly eredetileg valóban ebből az irányból akart betörni az országba; azonban mikor értesült róla, hogy itt (a védekezők számára rendkívül kedvező stratégiai helyen) összpontosul az ellenség fő ereje, akkor ügyesen módosított tervén. Augusztus 15-én kora reggel egy kétezer fős kuruc-török-tatár sereg meglepetésszerűen lecsapott a törcsvári sáncokat védő maroknyi, mit sem sejtő helyőrségre és felkoncolták őket. Mielőtt azonban Thököly főseregével áttörhetett volna a Törcsvári-szoroson, Heissler és Teleki (csekély erőket a Bodzai-szorosban is hagyva) seregével odasietett, ahol harcba keveredtek a szoroson átvonulni készülő ellenséggel. (Az idős Teleki ekkor, a harc előtt mondta embereinek: „Hogy én rám senki ne panaszkodjék, hogy az ország generálisa lévén, elbúttam, ím ezt a fehér szakállamat ide kegyelmetek közibe hoztam, s kész vagyok itt is meghalni.”)
Thököly azonban ekkor ismét sikeresen kicselezte ellenfeleit. Míg Heissler kb. 8 000 fős (ám többségében jól felszerelt és kiképzett) hada a Törcsvári-szorosban küzdött a nagyjából azonos létszámú román-török seregrésszel (melynek vezetését Thököly a havasalföldi vajdára bízta), addig maga Thököly a kurucokkal és tatárokkal, valamint a többi török csapattal (közel 10 000 fő) merész vállalkozásra szánta el magát. Mialatt a Törcsvári-szorosban váltakozó intenzitással folyt az eredménytelen harc, addig Thököly bujdosóival átkelt a havasokon és néhány nap alatt az ellenség hátába került. Seregével olyan meredek hegyi ösvényeken vonult végig a legnagyobb titokban, melyeken azelőtt lovas ember valószínűleg sosem járt, de még csak gyalogszerrel sem sokan. (Nem véletlenül nevezte el később Orbán Balázs e hadi tettéért Thökölyt a „magyar Hannibál”-nak.) A hágókat és szorosokat ugyan erősen védelmezték, azonban a magas hegyeken a bujdosók katonai ellenállásba nem ütköztek, mivel a járhatatlannak hitt havasok sűrű erdein keresztül senki nem számított támadásra. Az átkelés pontos útvonala nem ismert, de több kutató és saját véleményem szerint ez legnagyobb valószínűséggel a Királykő hegységtől nyugatra, a Fogarasi-havasok keleti nyúlványaihoz tartozó Tamás-hegyélen keresztül történhetett.
A Törcsvári-szorosban ellenálló Heissler tehát augusztus 21-én meglepetten vette észre, hogy Thököly seregének nagyobbik fele a „semmiből előtűnve”, immár a háta mögött, Zernyest falu mellett tartózkodik. A császári főparancsnok még nem egészen értette, mi történt, ezért első lépésben csak 3 székely és 6 osztrák lovas századot küldött (Henter Mihály és Doria ezredes vezetésével) Thököly ellen. A székelyek egy része − talán a túlerőt látva, talán mert nem akartak a Habsburgokért meghalni − hamar futásnak is eredt, a többiek viszont rávetették magukat a Thököly által megtámadásukra küldött tatárokra. Azok látszólag menekülve hátráltak a császári lovasok rohama elől, azonban rövidesen kiderült, hogy ez csupán színjáték volt, és kelepcébe csalták Henter és Doria csapatait. A tatárok váratlanul ismét ellenük fordultak és ekkor vágott közbe Thököly is a többi, addig megbúvó csapatával. Heissler lassan felismerte, hogy a csata immár nem is a szorosban, hanem Zernyestnél dől el, ezért serege nagy részével a gyűrűbe fogott lovas századok után sietett. Vesztére. A bujdosók meginduló ellentámadása minden oldalról körülfogta és rázúdult Heissler és Teleki seregére. Az 1690. augusztus 21-én lezajlott zernyesti csata a császáriak (és császár-párti erdélyiek) teljes vereségével végződött. Heissler tábornok, Doria ezredes és számos tiszt a kurucok fogságába esett, a katonák jelentős része pedig holtan maradt a csatatéren. Az idős Teleki Mihály is, mikor már látta, hogy a csata végérvényesen elveszett, menekülni próbált, azonban a török lovasok utolérték és megölték.
A zernyesti győzelem következtében Thököly néhány hétre Erdély urának tudhatta magát, sőt, szeptember 22-én a keresztényszigeti országgyűlésen hivatalosan is megválasztották Erdély fejedelmévé. Azt, hogy Thökölyt nem öncélú hatalomvágy vezérelte, hanem az ország sorsának jobbra fordítása, szerintem mi sem bizonyítja jobban, hogy győztes hadjárata után sem szállt fejébe a dicsőség, hanem esélyeit reálisan mérlegelve megpróbálta felvenni a kapcsolatot I. Lipót császárral, hogy frissen megszerzett kedvező helyzetére támaszkodva sikerrel egyezkedhessen Erdély és a magyarság önállóságának megvédése érdekében. Uralma azonban egészen rövid ideig tartott csupán, mivel I. Lipót fegyverekkel válaszolt neki: a Badeni Lajos vezetésével érkező császári fősereg október végére kiszorította Erdélyből, s Thököly így kénytelen volt ismét Törökországba menekülni. Rövid fejedelemsége és dicsősége mellett a zernyesti diadallal annyi személyes eredményt legalább elért, hogy Heissler tábornok szabadon bocsátásáért cserébe visszakapta évek óta fogságban tartott hős feleségét, Zrínyi Ilonát, valamint jelentős mennyiségű aranyat.


Hogy Thököly elképzelései és szándékai mennyire voltak helyesek, valamint hogy akciójának volt-e bármi értelme − arról a vélemények mind a mai napig erősen megoszlanak. Thököly Imrére egyesek hataloméhes áruló kalandorként tekintenek, aki céljai elérése érdekében nem átallott a törökök minden kívánságát szolgai módon teljesíteni. Mások viszont a jó szándékú vezetőt, a tragikus sorsú nemzeti hőst látják benne, aki az ekkor már veszélyesebb ellenségnek tartott Habsburgok ellen küzdve próbálta meg (talán naivan és a nem megfelelő történelmi pillanatban) helyreállítani a nemzeti királyságot, az önálló Magyar Királyságot. Akárhogy is volt, azt azonban el kell ismerni, hogy katonai vállalkozásként Thökölyék átkelése a havasokon és a bravúros zernyesti győzelem − a többszöri gyors és megfelelő terv-módosítás, az ügyes cselek, a jól alkalmazott könnyűlovas taktika, az elterelő és bekerítő hadműveletek, stb. − mindenképp zseniális hadvezéri és emberi teljesítmény volt.


2013. június 4., kedd

   "Még ha száz esztendeig tart is a trianoni gonoszság, még akkor is csak Magyarországnak fogjuk nevezni a Kárpátok koszorújában azt a területet, ami ezer esztendeig a mienk volt s föltétlenül megint a mienk lesz a természettörvények kérlelhetetlen következetességével. Csakhogy ezt a kiegészülést nem szabad összetett kézzel várnunk, hanem szünet nélkül, szakadatlanul munkálnunk is kell. A teendők legfontosabbika, a legelső, amit minden körülmények közt tennünk kell, az a «haza» alapos megismerése. […] Magyarországot megismerni az első kötelessége minden magyar embernek.”
Cholnoky Jenő

2013. május 27., hétfő

Magyarország földrajza

Börzsöny

           A Börzsöny a Kárpátok belső vulkáni övezetéhez tartozó Északi-középhegység nyugati tagja. Északról és nyugatról az Ipoly völgye öleli körbe, délről a Duna határolja, míg kelet felé a Nógrádi-medence képezi az átmenetet a Cserhát felé.
            A Börzsöny legnagyobb része egyetlen nagy vulkán romja: a hegység középső táján, az ügynevezett Magas-Börzsönyben, az egykori kráter peremén találhatóak a legmagasabb csúcsok, köztük a hegység legmagasabb pontja, a 938 méter magas Csóványos is. (De itt található a hegység második és harmadik legmagasabb csúcsa, a Magosfa (916 m) és a Nagy-Hideg-hegy (864 m) is.) A szép, szinte szabályos kör alaprajzú, körülbelül 550-600 km2 területű hegységtől DK-en csak apróbb völgyek és alacsonyabb hegyek választják el a rendszerint a Cserháthoz sorolt Naszály hegyet. A Börzsöny déli részét belső medencék tarkítják (pl.: Márianosztrai-, Kóspallagi-, Szokolyai-medence). A lepusztult tönkmaradvány egységes felszínébe (a kis déli medencék mellett) számos völgy is mélyen bevágódott, fennsíkjai viszont a Börzsönynek nincsenek. A hegység fő tömbjéből külön kis erupció maradványaként nyúlik ki a festői Dunakanyar által „U” alakban megkerült Szent Mihály-hegy (484 m), mely a Börzsöny legdélebbi nyúlványa. Gyakran az Ipoly által levágott kis DNy-i darabot, az úgynevezett Kovácspataki-dombokat (más néven: Helembai-hegységet) is a Börzsöny részének tekintik. Bár igazság szerint, ennyi erővel a Visegrádi-hegységet is a Börzsöny „Duna által levágott” részének tekinthetnénk…
            Minthogy a hegység alapját egy harmadidőszaki ősvulkán romjai alkotják, ezért a Börzsöny túlnyomórészt vulkáni kőzetekből épül fel. A hegységet alkotó kőzetek közül is a legjellemzőbb az andezit.
            Az egyenlőtlen eloszlású, de bőséges csapadéknak köszönhetően a hegység felszíni vízfolyásokban, forrásokban és patakokban gazdag. A Börzsöny patakjainak vízhozama a vulkáni hegységekre jellemző módon nagyon sűrűn és gyorsan változik. Ennek egyik oka a tagolt felszín, a másik − lényegesebb − ok pedig az, hogy a vulkáni kőzetek csekély vízáteresztő képessége miatt a tartós esőzések, nyári záporok és zivatarok temérdek vize nem szivárog be a kőzetek mélyebb részeibe. Így bár a Börzsönyben több száz − jellemzően gyönyörű tiszta − forrás fakad, ezek vízhozama erősen ingadozó; a patakok hirtelen és látványos vízszintemelkedéseit sokkal inkább az esőzések és a hóolvadások okozzák. A Börzsöny legnagyobb állandó vízfolyása a 25,6 km hosszú Kemence-patak, amely a Csóványos keleti oldalában ered, majd nagy félkörívet leírva északnyugatnak és nyugatnak fordul, átszeli a hegységet, hogy aztán az irányt északnak vegye és végül Pereszlénynél az Ipolyba torkolljon.
            A Börzsöny túlnyomó részét zárt erdő fedi: azon kevés szerencsés hegység közé tartozik, melynek nagyjából sikerült megőrizni eredeti, természetes képét, az emberi beavatkozások nem csúfították el a tájat és így a Börzsöny erdőborítottsága az egyik legnagyobb arányúnak tekinthető. Leginkább lombos erdők borítják, fenyő csak itt-ott lép fel. A hegység alacsonyabb szintjein a tölgyesek a jellemzőek, míg fentebb a bükkösök (magashegységi- és mészkerülő bükkösök). A Börzsöny északi oldalán egyébként a bükkösök a megszokottnál jóval lejjebb is megtalálhatók. A legmagasabb csúcsok többségén magas kőrises erdőrészletek találhatóak. Az alacsonyabb lejtőkön többfelé előfordul a szelídgesztenye: híresek például Nagymaros, Nagyoroszi és Borsosberény szelídgesztenyései. A völgyek alján ritka, ősi növényfajok is fennmaradtak.
            A Börzsönyben 16 emlős- (pl.: vaddisznó, őz, hiúz, gímszarvas, róka, stb.) és 117 madárfajt (pl.: erdei szalonka, fülemüle, pacsirta, hegyi billegető, fácán, fekete gólya, kerecsensólyom, császármadár, stb.) tartanak nyilván. A halfajok közül jellemző a pisztráng, a petényi-márna, a magyar- és német bucó, a halványfoltú- és a homoki küllő. Említést érdemelnek természetesen a Börzsönyben élő foltos szalamandrák, kövi rákok és haragos siklók is.
            A hegység értékes nemesfémbányáinak érckészlete napjainkra már kimerült.
         A Börzsönyt régen nevezték Börzsönyi-hegységnek és Diósjenői-hegységnek is. Területén mindig két megye osztozott, a megyehatár a Csóványoson fut keresztül. A hegység keleti része Nógrád megyéhez, nyugati része pedig közel ezer éven át Hont megyéhez, az 1950-es megyerendezés óta pedig Pest megyéhez tartozik. A Börzsöny a mai kis-Magyarország harmadik legmagasabb hegysége − mind a hegységek átlagmagasságát, mind a legmagasabb csúcsaikat tekintve.
A történelem folyamán számos, különböző jelentőségű vár épült a Börzsöny szélső csúcsaira. Ezek közül a legismertebb alighanem a Szondi György és vitézei által az utolsó csepp vérükig védelmezett Drégely vára. De a hegység szélső (keleti és északi) kiemelkedésein található két vármegye névadó középkori székhelye is: Nógrád és Hont vára. (Előbbinek ma már Drégelyhez hasonlóan csak romjai állnak, utóbbiból pedig már azok sem látszanak.) Ezeken kívül még több tucatnyi vár létezett a Börzsönyben, az őskori erődítésektől kezdve (melyek közül nem egy a hegység belső részein létesült) a késő középkori várakig (ezek már inkább a medencék, völgyek, nyergek fölé magasodó peremhegykúpokra épültek).
            A Börzsöny vidékét színesítik az ősi templomok (pl.: Nagybörzsöny) és búcsújáróhelyek (pl.: Márianosztra), múzeumok és kilátók, valamint a ma már turisztikai célokat szolgáló kisvasutak is.

2013. február 17., vasárnap

Az Anjou-házi királyok kora


A rozgonyi csata

            1301-ben az Árpád-ház férfiágának kihalásával zűrzavaros, veszélyes idők köszöntöttek a Magyar Királyságra. A tartományurak – akiket szokás kiskirályoknak vagy oligarcháknak is nevezni – gátlástalan hatalmaskodása a felbomlás szélére taszította az országot. Noha 1301-ben a Přemysl-házból származó cseh Vencel, 1305-ben pedig a Wittelsbach-házi bajor Ottó kísérelte meg a magyar trón megszerzését (leányágon mindketten IV. Béla leszármazottai voltak); végül hiába vonultak be az országba és hiába koronázták őket magyar királlyá – tényleges hatalmuk szinte egy pillanatig sem volt hazánkban, majd rövid szerencsétlenkedéseik után mindketten sikertelenül voltak kénytelenek távozni az országból.
            Rajtuk kívül volt még egy harmadik trónkövetelő is (viszont igényének bejelentését tekintve időrendben az első), aki igényt tartott a magyar trónra, és aki szintén IV. Béla király leszármazottja volt. Ő az Anjou-házból származó Caroberto volt, aki később hivatalosan I. Károlyként uralkodott Magyarországon, az utókor pedig leginkább Károly Róbert néven ismeri.
Károlyt már 1301-ben – egy alkalmi koronával − Magyarország királyává koronázták. Ez azonban még nem sokat jelentett, mert Anjou Károlyt ekkoriban „csak” horvát főurak (Subicsok, Babonicsok, Frangepánok, stb.) és a pápa támogatta. Utóbbinak köszönhetően azonban rövid időn belül a magyar egyházi főméltóságok, püspökök többsége is Károly Róberthez csatlakozott és nagy szerepük volt az Anjou jelölt hatalmának fokozatos kiépítésében. Károly a két másik trónkövetelő, Vencel és Ottó próbálkozásai idején is Magyarországon tartózkodott, majd az ő bukásuk után még jobban aktivizálódó diplomáciával (vagy esetenként pénzzel és fegyverekkel), valamint megélénkülő egyházi támogatással sikerült elérnie, hogy fokozatosan egyre többen ismerjék el uralmát belföldön és külföldön egyaránt. Károly Róbertet 1307-ben, a Rákos mezején tartott országgyűlésen királlyá választották, 1308-ban pedig már számos tartományúr is elismerte hatalmát. 1309-ben másodszorra, 1310-ben pedig harmadszorra is megkoronázták – utóbbi alkalommal már a Szent Koronával, minden tekintetben érvényes módon.
A trónért folytatott küzdelem azonban ezzel még mindig nem zárult le végérvényesen. Noha Károly Róbert immár minden kétséget kizáróan Magyarország törvényes uralkodója volt, hatalma az ország egy nagy része felett még mindig csak névleges volt. A legerősebb „kiskirályok” ugyanis továbbra is szinte teljesen önállóan, a király akaratától függetlenül folytatták kormányzásukat „saját” tartományaikban. Hiába voltak tehát sokan névleg hívei vagy szövetségesei, a legnagyobb tartományurak valójában a király ellehetetlenítésén és hatalmának korlátozásán munkálkodtak. Így aztán az egyezkedések és megállapodások részsikereit követően, az oligarchák hatalmának megtörése és behódoltatásuk érdekében, eljött a fegyveres megoldások ideje is.
Az első lépés a legnagyobb „kiskirály”, az északnyugati országrészeket uraló Csák Máté elleni 1311-es hadjárat volt. Lényeges eredményre azonban ez a hadjárat még nem vezetett.
A következő fordulópont akkor következett be, mikor – a névleg a király hívének számító, valójában azonban önállóan politizáló – Aba Amádé nádor vitába keveredett Kassa városával. Az északkeleti részeket uraló Aba Amádé már régóta, különféle cselekkel próbálta hatalmába keríteni a gazdag várost, melynek polgárai akár fegyverrel is hajlandóak voltak megvédeni szabadságukat. A két fél között a feszültség végül kisebb zavargásba torkollott, ahol egy dulakodás során Aba Amádét megölték. Amádé fiai pereskedésbe kezdtek Kassával, azonban a király bírái a városnak adtak igazat. A király valószínűleg a jogi igazságtól függetlenül állt ki Kassa mellett, mivel fölismerte, hogy ellenkező esetben hatalmát veszélyeztető „szövetségesét”, lényegében saját ellenségét támogatná. Feltevése, hogy Aba Amádé és fiainak hűsége csak addig érvényes, amíg nem kerülnek ellentétbe a királlyal, helyesnek bizonyult. Az 1311 októberében kötött „megegyezés” után az Amádé-fiak rögtön Csák Mátéhoz fordultak és szövetséget kötöttek a legnagyobb tartományúrral a király ellen.
A király gyülekező seregét 1312 kora tavaszán megelőzték az ellene szövetkezők. Csák Máté a Dunától északra portyázott, az Amádé-fiak pedig rátörtek Sárospatakra. Utóbbiak támadását azonban a védők visszaverték, aminek következtében az Amádé-fiak – bár seregeik és a királyhű csapatok közt Zemplén és Abaúj területén sor került néhány kisebb összecsapásra – északra menekültek és Sáros várába húzódtak vissza.
A Károly Róbert vezette királyi had április 10-én érkezett Sáros vára alá, ahol a megadásra való felszólítás sikertelensége után hosszú ostrom vette kezdetét. A védők ugyan keményen tartották maguk, azonban május közepére már-már elfogyott az élelmük. Csakhogy ekkor a lázadók számára kedvező fordulat állt be: Károly Róbert hírt kapott Csák Máté erős, cseh páncélos zsoldosokkal is megerősített felmentő seregének közeledéséről, aminek következtében sürgősen fel kellett hagynia az ostrommal, nehogy két tűz közé szoruljon.
A király a hozzá hűséges Szepesség hegyei közé vonult félre, ahol seregéhez szepesi szászok egész sokasága csatlakozott. (A sereg ilyen mértékű kiegészítésében nagy érdemeket szerzett Görgey István szepesi ispán, akinek buzdító szavaira tömegek gyűltek a király zászlai alá.)
Csák Máté személyesen nem jött el az északkeleti országrészbe, az általa küldött segélyhadakat az Amádé-fiak távoli rokona, Aba nembeli Aba vezette, akit szép termeténél fogva általánosan Szép- vagy Nagy Abának neveztek. A király seregének elvonulása lehetővé tette, hogy Aba nembeli Nagy Aba és a Sárosba húzódott Aba nembeli Amádé-fiak seregei egyesüljenek. Az egyesített „kiskirályi” sereg a magát Lőcsére befészkelt királlyal egyelőre nem foglalkozott, hanem először Kassa városán akartak bosszú állni. Az egyesült sereg főparancsnoka Balassa Demeter lett, míg Csák Máté segélyhadát személyesen Nagy Aba, saját seregrészüket pedig az Amádé-fiúk vezették.
Míg a tartományúri seregek eredménytelenül ostromolták Kassát, a király is megindult – szepesi szászokkal kiegészített – seregével Kassa felé. A várostól még jóval északra, a királyi hadak a Hernád szűk völgyéből áttértek a közeli, jóval szélesebb Tarca-völgybe, mely a lovas seregek működéséhez sokkal alkalmasabbnak ígérkezett. Noha a király serege számbelileg még mindig alatta maradt ellenfelei hadának, számítani lehetett rá, hogy rövidesen a királyi táborba érkeznek a szintén Károly Róbertet támogató johannita lovagok is.
A királyi had közeledéséről tudomást szerezve az ellenség serege június 15-én beszüntette Kassa ostromlását és a várostól északkeletre, a Hernád és Tarca között elterülő magaslaton, a Kassai-hegyen, melyet akkoriban Furcsa-hegynek hívtak, foglalták el állásaikat. Az előnyös magaslatot ráadásul erdő borította, melynek rejtekében felfejlődhettek a harchoz és figyelemmel kísérhették a király seregének útját.
Károly Róbert hada a Tarca túlpartján, Rozgonytól északra kezdett el csatarendbe fejlődni. Demeter mester azonban nem szándékozta megvárni, míg a királyi sereg harcra teljesen kész állapotba kerül, ráadásul attól is tartott, hogy állásait esetleg délkeletről megkerülik. Ezért még Károly seregének felvonulása közben, támadásra szánta el magát.
A Kassától északkeletre lévő Rozgony melletti csatát 1312. június 15-én vívták meg. A hegyoldalról lezúduló ellenséges támadás erejének hatására Károly Róbert serege csakhamar hátrálni volt kénytelen. Bár az is lehet, hogy csak színlelt visszavonulásról volt szó, hogy aztán a király hívei váratlanul újra intenzíven harcba bocsátkozva előnyösebb harci pozíciót érjenek el. A két sereg közt rövid időn belül olyan véres öldöklés bontakozott ki, amilyenre a leírások szerint a tatárjárás óta nem volt példa Magyarországon. A főtámadást a király csapata ellen intézték, így Károly Róbert sok vitéze a vérével pecsételte meg hűségét. Súlyos személyi veszteségek érték a királypártiakat, elesett Károly Róbert zászlótartója is. A király mellett kitartók azonban még testvéreik elvesztése után, gyakran súlyos sebesülten is folytatták a véres harcot. De sűrűn hullottak az ellenség urai és harcosai is, különösen miután nemsokára megérkeztek a harcba a királyt támogató johannita lovagok is. Sőt, a keresztes lovagok beérkezése után rövidesen elesett a tartományúri sereg szinte minden vezetője is: Balassa Demeter, Aba Nagy Aba és két Amádé-fiú egymás után hullottak el. Az ellenség körében a vezéreik elvesztése miatti zűrzavart fokozta egy váratlan fordulat: az ostrom alól felmentett kassai polgárok – akik azelőtt nem számítottak Károly Róbert feltétlen híveinek – megmentőik segítségére siettek és meglepetésszerűen oldalba támadták az oligarchák seregét. Noha a király oldalán többen estek el, e váratlan esemény végképp megfordította és eldöntötte az összecsapás kimenetelét. Károly Róbert király győzelme kiteljesedett.
            Az ütközet révén az Amadé-kiskirályság hatalma végérvényesen megtört és összeomlott, Csák Máté befolyási övezetének határa pedig, ha szerény mértékben is, de hátrább húzódott, északnyugat felé – számára a rozgonyi csata inkább csak „erkölcsi veszteség” volt.
            A rozgonyi csata közel sem jelentette a tartományúri hatalom elleni fegyveres harc végét. Ez a küzdelem még bő egy évtizedig folytatódott, a rozgonyi csata csupán ennek a harcnak az első nagy, látványos lépcsőfoka volt. Azonban vitathatatlan, hogy a rozgonyi csata ennek ellenére mégis fordulópontot jelentett, mivel e hosszú harc legfontosabb összecsapása volt. Károly Róbert és fő ellenfele Csák Máté között ugyanis sosem került sor döntő összecsapásra – mindkettőjük tisztelte és tartott annyira a másiktól, hogy ilyenre ne merjen vállalkozni. Azonban a rozgonyi győzelem megnövelte annyira Károly Róbert tekintélyét, hogy az addig kétkedők közül is rengetegen az oldalára álljanak. A többiekkel pedig szépen, lassan, fokozatosan, egymást követő harcokban és tárgyalásokban számolt le. 1321-ben aztán meghalt Csák Máté, és I. Károly uralma ezután rövidesen végre az egész országra kiteljesedett és megszilárdult. Az anarchikus állapotok felszámolásával, majd okos reformokkal Magyarország egyik legszebb virágkora vette kezdetét, aminek ismeretében nyugodtan kijelenthetjük, hogy Károly Róbert uralkodói teljesítménye az egyik legkiemelkedőbb volt a magyar királyok sorában.


2013. január 12., szombat

Ma van 70 éve annak, hogy a Don-kanyarban a szovjetek áttörték a magyar 2. hadsereg védvonalait és rövid időn belül elsöpörték a gyengén felszerelt, átfagyott és nyomasztó létszámbeli hátrányban lévő magyar csapatokat. A magára hagyott magyar hadsereg német segítség hiányában hamar elvérzett az iszonyatos számbeli és technikai túlerő ellenében. A súlyos vereség "doni katasztrófa" néven vonult be a magyar történelembe. 
Emlékezzünk tisztelettel a hazájuktól távol elesett hős magyar katonákra!

2013. január 5., szombat

Magyarország földrajza


Magyarország legmagasabb pontja

            Magyarország területének legmagasabb hegycsúcsa – a honfoglalástól kezdve egészen ezer éven át – lényegében mindig a Magas-Tátra legmagasabb pontja, a 2655 méteres Gerlachfalvi-csúcs volt.
Ezen a helyzeten nem változtatott a középkori országhatárok benyúlása a Balkánra, sem az Árpádok halicsi terjeszkedése, sem Nagy Lajos birodalma, sem Hunyadi Mátyás hódításai. (Esetleg ha a magyar hadjáratok által érintett, és csak egészen rövid időre „meghódított” területeket is figyelembe vesszük, akkor találhatunk ennél magasabb csúcsot Magyarország „területén”, azonban ezek a pontok csak kissé erőltetetten sorolhatók országunkhoz.) Ahogy nem változott a Gerlachfalvi-csúcs elsősége a török-kor alatt sem, hiszen a Magas-Tátra vidéke mindvégig Magyarországnál maradt.
Tehát bő ezer éven át e 2655 méteres hegycsúcs volt Magyarország legmagasabb „oltára”. Csakhogy a Gerlachfalvi-csúcs ezen kitüntetett elsőségéről hosszú időn át csak nagyon kevesen tudtak, és akik tudtak róla (vagy inkább „hitték”), azok sem tudták bizonyítani. Kilencszáz éven át egy sor hegycsúcsról hitték és mondták azt, hogy az hazánk legmagasabb pontja. Azonban ezt nemhogy pontosan lemérni nem tudták, de tegyük hozzá: a hobbiból űzött hegymászás és „bakancsos turizmus” megindulása előtt sokakat ez nem is igazán érdekelt. Végül aztán a XIX. század második felében, a fejlettebb mérési technikák és a „turistaság” megjelenésével végre tudományosan is megállapították, hogy hazánk legmagasabb pontja bizony a Gerlachfalvi-csúcs. A haza legmagasabb „oltára” (ahogy a rajta elhelyezett emléktábla hirdette) 1896-ban a Millennium alkalmából új nevet kapott: átkeresztelték Ferenc József-csúcsra. Sokak szerint az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodója méltatlan volt arra, hogy nevét viselje a haza legmagasabb csúcsa; azonban végül nem is annyira emiatt, mint inkább a hatalom- és ideológiaváltások okán a XX. században számos különféle – sokkal méltatlanabb – nevet viselt a csúcs. Szerencsére ma már ismét Gerlachfalvi-csúcs a hivatalos neve (németül: Gerlsdorfer Spitze, szlovákul: Gerlachovský štít).
Ritkán vizsgált szempont – és talán egy-két történelmi-földrajzi érdeklődésű, kutató kedvű, hazafias érzelmű elvetemült túrázón kívül nem is sokaknak jutna eszébe ilyesmiről cikket írni –, hogy a XX. századi határváltozásokkal együtt hogyan változott az is, hogy éppen mikor melyik csúcs volt a Magyarország aktuális politikai határain belüli legmagasabb pont.
Mert bizony az első világháború után Trianon révén az ország területének nagy részével együtt a Magas-Tátra is elveszett Magyarország számára. Így lett az új, kis-Magyarország legmagasabb pontja a Mátra teteje, az 1014 méter magas Kékes. Mivel akkoriban a határokon nem lehetett csak úgy szabadon átkelni és a közlekedés is nehézkesebb volt, ezért e szomorú „kitüntetés” irányította rá a figyelmet az eddig turisztikailag viszonylag elhanyagolt Mátrára.
Az 1938 novemberi első bécsi döntéssel aztán ismét változott az ország legmagasabb pontjának a helye. A Felvidék déli részének visszacsatolásával egyidejűleg a Kékes boldogan adta át addig kissé rossz szájízzel viselt címét az új északi határ mellett fekvő Rozsnyói-hegység egyik legmagasabb csúcsának, az 1293 méter magas Pozsálónak. Az Ökörhegynek is nevezett Pozsáló (vagy Pozsálló) egyébként nem a legmagasabb csúcsa a Rozsnyói-hegységnek, viszont a hegység 1322 méteres teteje, az Aranyasztal továbbra is Magyarország határain kívül rekedt.
A Pozsáló azonban csupán szűk fél évig tartotta első helyezését, mivel Kárpátalja 1939 márciusi visszafoglalásával helyét a régi-új északkeleti határon őrködő 2061 méteres Hóvár (ruszinul: Hoverla) vette át. A Hóvár egyébként a Máramarosi-havasok részét képező Csornahora – a „Chornahora” amúgy „Fekete hegy”-et jelent, azonban e hegység nevét a magyarban sem szokták lefordítani, csak legfeljebb magyaros írásmóddal írják le – teteje, manapság pedig ez Ukrajna legmagasabb pontja.
Másfél év múlva, Észak-Erdély visszacsatolásával az ország legmagasabb pontjának tekintett csúcs ismét „áttevődött”, mégpedig a Radnai-havasok 2303 méter magas tetejére, a Nagy-Pietroszra. A visszaszerzett területekkel kibővült Magyarország legkiemelkedőbb pontját a kormányzó tiszteletére Horthy-csúcsra nevezték át.
Azonban a 2303 méteres hegytető is csak négy évig maradt az ország főcsúcsa. A második világháború elvesztésével Magyarország ismét az 1938 előtti határai közé szorult vissza. A háborút hivatalosan lezáró 1947-es párizsi békeszerződés aztán (még ha csak egészen pici területtel is) még ehhez az állapothoz képest is tovább csonkította az országot, ez azonban az ország legmagasabb ormának helyére nem volt hatással.
Így Magyarország hivatalos politikai határain belüli legmagasabb pontjának címét 1944 óta újból a Kékes viseli. Az a tény, hogy a Kékes hosszú évtizedek óta (kis-)Magyarország legmagasabb pontja, legalább nagyban segítette a Mátra turizmusának fellendülését. Ha a határok ebben a pillanatban megváltoznának, a Mátrának szerintem az már akkor is örök hírnevet szerezne, hogy „a második legtöbb ideig volt Magyarország legmagasabb csúcsa”, még ha nagyságrendekkel kevesebb ideig is, mint a Gerlachfalvi-csúcs. Szerencsére ma már a határok jobb átjárhatósága miatt nem jelent gondot a Kárpát-medence Kékesnél magasabb csúcsira való eljutás sem.
Minthogy a mai kis-Magyarország hivatalos neve „Magyarország”, ezért akár joggal használható is a Kékesre a „Magyarország legmagasabb csúcsa” elnevezés, még ha az egyesek fülének – nekem is – rosszul cseng és pontatlannak hangzik. Annál furcsább, mikor az informális beszélgetéstől kezdve a „tudományos” írásokig gyakran „hazánk legmagasabb csúcsának” nevezik a Kékest. (És gyanítom, hogy ezen írások szerzőinek általában már eszébe sem jut, hogy történelmi okokból kifolyólag a mai közigazgatási értelemben vett Magyarország területe nem egyezik meg a magyar haza fogalmával.) Persze mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy mekkora területre szűkíti le a „haza” fogalmát. Az én hazám legmagasabb pontja mindenesetre mindig is a Gerlachfalvi-csúcs volt, és politikai határoktól függetlenül mindig az is marad…