Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2012. július 30., hétfő

A Magyar Szent Korona Országai 1910

Magyarország vármegyéi – Szatmár, Ugocsa, Máramaros 

 Hosszabb szünet után végre folytatjuk hazánk vármegyéinek ismertetését; mégpedig az északkeleti részeken, ott, ahol abbahagytuk. 
Emlékeztetőül a Magyar Szent Korona Országainak 1910 táján érvényes állapotáról: 
Területe: 325 400 km2 
Lakossága: 20 886 000 fő 
Magyarság aránya: 48% 

Szatmár 
 A nagy kiterjedésű megye a névadó Szatmár vára körül kezdett el kialakulni. 
A megye nagyobbik, nyugati részét a Szamos lapálya és (kisebb részt) a Felső-Tisza-vidék ártéri síksága tölti ki, míg keleti végén az Avas-Kőhát és a Gutin vulkáni hegyei sorakoznak. A vármegye alföldi része magában foglalta a mára már lecsapolt, egykor hatalmas és legendás Ecsedi-lápot, valamint – kissé természetellenes módon – keleti széle a Nyírségből is kisajátított egy kis szeletet. 
 A vármegye keleti végén meghúzódó, ásványkincsekben (főként: arany, ezüst, réz és ólom) gazdag hegyek köré történelmi bányavárosok épültek, úgy mint Nagybánya vagy Felsőbánya. 
Szatmár megye a török-kor alatt sem volt hódoltsági terület, hanem a Királyi Magyarországhoz, illetve esetenként, ideiglenesen az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. Mivel azonban a török betörések gyakoriak voltak, a nemesi közgyűlések helye szűk másfél évszázad alatt számtalanszor változott; Szatmáron kívül tartottak gyűléseket például Udvarin, Kölcsén és Nagygécen is. 
 Az 1832-36-os reformországgyűlésen nem kisebb követ képviselte Szatmár vármegyét, mint a neves költő és szónok Kölcsey Ferenc, a Himnusz szerzője. Az 1876-os megyerendezés során Kővár vidékének 43 települését is Szatmárhoz csatolták. A megye székhelye ebben az időben (1870-1920) nem a vármegye közepén elhelyezkedő legnépesebb és leggazdagabb város, Szatmárnémeti volt – mint ahogy logikus lett volna –, hanem a Károlyiak befolyása következtében a jóval kevésbé jelentékeny Nagykároly kapta e címet… 
 Noha Szatmár vármegye 396 600 fős lakosságának 1910-ben több mint 65%-a volt magyar, a trianoni békediktátum a megye közel háromnegyedét Romániának ítélte, egy faluját Csehszlovákiának adta és csupán a maradék maradt Magyarországnál. E megmaradt területet Bereg és Ugocsa Magyarországnál maradt részeivel egyesítve, létrehozták a Mátészalka központú, „Szatmár, Bereg és Ugocsa közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyét”. A bécsi döntések következtében – kisebb területi módosulásokkal – visszaállt Szatmár megye területe, melynek ekkor már Szatmárnémeti lett a székhelye. A második világháború után ismét visszaalakult a két világháború közötti, Mátészalka központú megyeterület (csak ekkor „Szatmár-Bereg vármegye” néven), amit 1950-ben egyesítettek az addig mindigis önálló Szabolcs vármegyével, így kialakítva „Szabolcs-Szatmár megyét”. E megyét 1989-ben Szabolcs-Szatmár-Bereg megyévé nevezték át. 

Ugocsa 
Ugocsa egy nagyon kis helyes, formás vármegye. 1213 km2-es területével az (1910-es állapotok szerinti) ország harmadik legkisebb vármegyéje volt. 
 Nagyobbik része alföld, csupán a megye keleti szélén emelkednek hegységek. A Tisza lapos, elfektetett „S” alakban vágja szép szabályosan északi és déli félre a kerekded vármegyét. 
 A kis megye középpontja eredetileg Királyháza lett volna, a hegyvidéki részek azonban még a középkorban Máramaroshoz kerültek. A vármegye székhelye így a középpontba „került” Nagyszőlős lett. 
 A megyéhez kapcsolódó nevezetes kifejezés a latin „Ugocsa non coronat”, ami annyit jelent: „Ugocsa nem koronáz”. Bár eredete nem ismert pontosan, a hagyomány szerint a kis Ugocsa vármegye ezt a merész, lakonikus választ adta I. Ferdinánd 1527. évi koronázására szóló meghívóra… 
 A XVII. századi török betörések főként az alföldi részeken élő magyar lakosságot pusztították, így a helyi magyarság aránya a XVIII. századra 40% alá csökkent; helyükre ruszinok és románok kezdtek beköltözni. 
A XX. század elejére a megye magyar lakosságának aránya már ismét megközelítette az 50%-ot. Ennek ellenére, a trianoni békediktátum révén a megye nagy része Csehszlovákiához, kisebb része Romániához került. (Magyarországnak csak egy egészen apró, lakatlan füves rétet hagytak belőle…) 1938-40 között e kis megye három részletben került vissza Magyarországhoz, a háború után viszont ismét elveszett. 

Máramaros 
 Hazánk egyik legnagyobb területű, hegyvidéki vármegyéje. A megye szinte teljes területét a Vereckei-hágótól a Borsai-hágóig húzódó Máramarosi-havasok borítják. E hegyek között ered a „legmagyarabb folyó”, a Tisza. A megye külső határa a Kárpátok vízválasztóján húzódik; ez egyúttal Magyarország határa is volt. 
 Máramaros hatalmas erdőségekkel és hegyekkel borított területe a honfoglalás után kezdett lassan benépesülni. E folyamat főként az Árpád-kor végén kezdődő máramarosi só-kitermelés révén kapott nagy lendületet: ekkor főként magyarok és szászok települtek ide. Legnagyobb települései a Tisza-menti Huszt, Visk, Técső, Hosszúmező és (Máramaros)Sziget lettek. A tatárok által többször végigpusztított megyébe később ruszinok és románok költöztek nagy számban. A XVI. század végétől a XVIII. század elejéig Máramaros is a „Partium”-nak nevezett erdélyi határvidék része volt. A megyeszékhely a hegyi folyók összetorkollásánál egy szigeten álló Máramarossziget lett. 
Máramaros vármegye 9715 km2-es területével 1910-ben az ország 6. legnagyobb vármegyéje volt. És mégis, e hatalmas területen – mivel hegyek borítják – alig több mint feleannyian laktak, mint a („5. helyezett”) 10116 km2-es, de alföldi Torontál vármegyében. Lakosságának (a XX. század elején) csupán 14,8%-a volt magyar, a megyeszékhely Máramarosszigeten viszont 82,1%-ban magyarok laktak. 
Az egykori Máramaros vármegye bő kétharmada ma Ukrajnához, egyharmada Romániához tartozik. A romániai részen lévő máramarosi fatemplomokat az ezredév végén a világörökség részévé nyilvánították.

2012. július 17., kedd

A középkori Magyar Királyság hanyatlása

Dózsa György-féle parasztháború 

 Bakócz Tamás, a hírhedten rafinált esztergomi érsek sok tényező miatt vált különösen érdekes személyiséggé az utókor szemében. Jobbágyi sorból emelkedett a II. Ulászló alatti Magyarország egyik legnagyobb hatalmú urává – ez a meredeken felfelé ívelő karrier már önmagában is szinte egyedülálló. Bakócz törtető, hataloméhes ember volt; aki viszont fényűző életmódja mellett híres volt művészetpártolásáról is, így sok maradandó kulturális értéket, lenyűgöző emlékeket is az utókorra hagyott. És még egy érdekesség: ő volt az egyetlen magyar egyházi személy, aki jó eséllyel indult a pápaválasztáson. Az 1513. évi – köztudottan elcsalt –pápaválasztáson azonban alulmaradt; a frissen megválasztott X. Leó pedig, hogy mielőbb eltávolítsa Rómából, széles jogkörrel, pápai legátusként hazaküldte Bakócz Tamást, megbízva őt egy törökök elleni keresztes hadjárat szervezésével. 
 Nos, így kezdődött hát…Ezen előzmények után Bakócz Tamás 1514 áprilisában kihirdette Budán a pápai bullát, melynek terjesztésében az obszerváns ferencesek voltak nagy segítségére. A felhívás hatására rövid időn belül meglepően sok, több tízezer fegyveres jelentkező – túlnyomórészt jobbágyok – gyűltek össze, főként az Alföldön és az Északi-középhegység térségében. A keresztes had fővezérévé a székely származású Dózsa Györgyöt nevezték ki, aki bátor végvári vitézként már számtalanszor tüntette ki magát a törökök elleni küzdelemben. 
 A Dózsa György vezette keresztes hadjárat május 10-én indult el Pestről délkelet felé. Az egyre fenyegetőbb problémák azonban már ekkor jelentkeztek a jobbágyság és a nemesek között, a táborokon forradalmi hangulat lett úrrá. A földesurak nem akarták a hadjáratba elengedni jobbágyaikat, mivel nagy szükség volt rájuk a sürgős mezei, nyári munkákhoz; és ezért a paraszti önkénteseket egyre erőszakosabb módszerekkel igyekeztek visszatartani. A nemesek emellett joggal tartottak a rosszul szervezett paraszti sereg ellátási gondjaitól, kihágásaitól is. Mindehhez hozzájárultak a Jagelló-korszak növekvő gazdasági-társadalmi problémái is: a jobbágyok közti vagyoni különbségek növekedése, a parasztság rohamos elszegényedése és növekvő terheik, a földesurak egyre gátlástalanabb visszaélései és a parasztok felemelkedési lehetőségeinek súlyos korlátozása is. Mindezek együtt végül pattanásig feszítették a húrt. 
 Nem lehet tudni, „ki kezdte”. A parasztok részéről egyre gyakoribbá váltak a nemesi udvarházak és kereskedők elleni támadások, ahogy a nemesek intézkedései is egyre fokozták az indulatokat. Május közepén Mezőtúrnál véres összecsapásra került sor a nemesek és jobbágyok között, aminek hallatára Bakócz és a király sürgősen leállíttatták a toborzást és a hadjáratot. Ekkor azonban már késő volt. Hiába átkozták a fosztogató, erőszakoskodó parasztokat, mert azok meg – a mozgalom élére álló harcosok és prédikátorok nyomán – a hadjáratot akadályozó, zsarnokoskodó nemességet vádolták „szentségtöréssel”. Dózsa György és öccse, Gergely, valamint a felkelés második számú vezetőjének tekinthető Lőrinc pap nem engedelmeskedtek. Ehelyett a különböző táborokban gyülekező hadakat befogadták seregeikbe és a török-ellenes hadjárat célpontjaivá tették a „törökbaráttá” nyilvánított nemeseket is. 
 Dózsa nevezetes hadba hívó beszédet tartott Cegléden, majd tovább vonult a déli határ felé; ekkor még mindig a török-ellenes harcot tekintve a hadjárat fő céljának. Lőrinc pap vezetésével a „keresztesek” Váradnál legyőztek egy nemesi hadat, azonban Váradot bevenni nem tudták. Viszont május 23-án meg a Maros menti Apátfalvánál a nemesek – a temesi ispán és a csanádi püspök vezetésével – ütöttek rajta Dózsa egyik előhadán és kaszabolták le a felkelőket. A nemesek a szomszédos nagylaki kastélyba vonultak el győzelmüket megünnepelni. Másnap hajnalban azonban Dózsa György váratlanul odaérkező főserege rájuk gyújtotta a kastélyt, az ezután kibontakozó véres ütközetben pedig vereséget mért a nemesi csapatokra. Dózsa a foglyul ejtett nemeseket – valószínűleg a korábbi, mezőtúri vérengzést megbosszulva –, köztük a csanádi püspököt és az ország egyik legfőbb urának tartott kincstartót karóba húzatta, ami országos megdöbbenést és felháborodást keltett. 
 Ezt követően országszerte kirobbant a harc az elkülönülten harcoló parasztseregek és a nemesek között. Az események hírére véres zavargások törtek ki az ország távoli pontjain is, esetenként a helyi kisnemesek támogatásával együtt. A legsúlyosabb összecsapások azonban jórészt a Dél-Alföldre koncentrálódtak. 
 Dózsa György három részre osztotta főseregét. Az egyiket maga vezette, egy kisebbet visszaküldött a főváros felé öccse vezetésével, a harmadik had pedig Erdélyben harcolt, Lőrinc pap irányításával. Ezeken kívül azonban az ország számos más pontján is folytak harcok, Dózsa seregétől lényegében függetlenül. A pesti táborban maradt kereszteseket Bornemissza János budai várnagy még időben feloszlatta, mielőtt Dózsa Gergely felmentő serege odaérkezett volna. A Maros alsó része mentén, a Bácskában, a Szerémségben és a Temesközben viszont sorra kerültek fontos városok és várak a felkelők kezére. A jobbágyhadak június folyamán elfoglalták Aradot, Világost, Lippát és Solymost, a Délvidéken többek közt Péterváradot és Titelt, de uralmuk alá hajtották vagy felégették Tordát, Torockószentgyörgyöt, Egert és Göncöt is, sok-sok más településsel együtt. A kisebb-nagyobb várak elfoglalása mellett azonban sokszor vereséget is szenvedtek a felkelők. Az elkülönülten harcoló parasztseregeket – többek közt – Pásztónál és Debrőnél, június 21-én Gubacsnál, július elején pedig Hájszentlőrincnél és Kolozsvárnál a nemesi erők szétverték. A déli határ mentén a végvári vitézek zavarták szét a lázadó jobbágyokat. Hol egyik, hol másik fél győzött, azonban a felkelők ereje egyre inkább szétforgácsolódott, így a háború lassan a nemesek javára kezdett fordulni. 
 Maga Dózsa György július közepén a – korábban a nagylaki csatából elmenekült – temesi ispán által védett Temesvárt fogta ostrom alá. Az erős várat körülvevő mocsaraknak és vízfolyásoknak köszönhetően Temesvár szinte bevehetetlen erődítménynek számított. Elfoglalása ezért jött volna jól a felkelőknek, hiszen Temesvárt szilárd központjukká tehették volna meg – azonban elfoglalása éppen ezért igen nehéznek ígérkezett. Dózsának csupán néhány napja jutott az ostromra. A vár védőinek alkalmankénti kitörései ellenére sikerült lecsapoltatnia a mocsarakat, így minden irányból hozzáfért a falakhoz, melyeket ágyúkkal lövetett. Néhány nap múlva azonban – már török földről visszatérve – Szapolyai János erdélyi vajda vezetése alatt 20 000 fős felmentő sereg érkezett a várhoz. Noha Dózsa serege kétszeres létszámbeli fölényben volt, a szedett-vedett, kiegyenesített kaszás paraszthad minőségében nem vehette fel a versenyt Szapolyai jól szervezett és felszerelt hadával, valamint a székely könnyűlovasokkal. A kíméletlen döntő ütközet ennek ellenére hosszan, váltakozó sikerrel zajlott. A temesvári csatában végül Dózsa serege megsemmisítő vereséget szenvedett. Az elfogott vezetőket bestiális kegyetlenséggel végezték ki: Dózsa Györgyöt meztelenül egy vastrónhoz láncolták, tüzes vassal megkoronázták, izzó szerszámokkal megkínozták és saját katonái közül arra kényszerítettek néhányat, hogy fogaikkal tépjék szét vezérüket. Dózsa testét végül felnégyelték és bitófára függesztették. Öccsét még előtte kivégezték. Július végén Lőrinc pap maradék seregei is vereséget szenvedtek, vezetőjük pedig máglyán végezte. 
A Dózsa György-féle parasztháborúval kapcsolatban azóta sok közkeletű tévhit látott napvilágot. Összefoglalásként ezeket szeretném eloszlatni. 
Bár a felkelést követően sok parasztot – főként a szervezőket – brutális kegyetlenséggel kivégeztek, a belháborút nem követte tömeges megtorlás vagy népirtás, hiszen a birtokosoknak nagy szükségük volt jobbágyaikra. Ezért legtöbbjüket földesuraik védelmükbe vették és nem esett bántódásuk, vagy „csak” valamiféle csonkítást kellett elszenvedniük örök „emlékeztetésképpen” 
 Az sem igaz, hogy a felkelés az éhező-nyomorgó parasztoknak a fennálló rend megdöntésére irányuló „osztályharca” lett volna. Valójában a rend megváltoztatása egyáltalán nem szerepelt a célok közt és az indulatokat sem a mély szegénység váltotta ki, hanem éppen az, hogy a viszonylag kedvező állapotok látványosan romlani kezdtek, a parasztság kevés kiváltságát is fokozatosan megnyirbálták. A nemesek visszaéléseikkel, valamint újabb és újabb rendeletekkel próbálták a jobbágyság felemelkedési lehetőségeit a végletekig leszűkíteni, életüket kilátástalanná tenni és ezzel váltották ki a parasztság elégedetlenségét. A török-elleni keresztes hadjárat így fordult mindkét fél hibájából véres felkeléssé. A szomorú testvérharc kirobbantásáért mindkét fél felelős, a nemesek és a felkelő parasztok is súlyosan vétkeztek. 
Nyilvánvaló, hogy a két hónapos vérontás teljesen felesleges volt, az ország számára semmi hasznot nem hozott az, hogy magyarok gyilkoltak magyarokat. Ám az is tévedés, hogy a felkelés a török megszállást hozta volna közelebb: hazánk szerencséjére a törökök ekkor birodalmuk keleti végein háborúztak, így hál’ Istennek nem tudtak beavatkozni a belháborúba, ami valóban beláthatatlan következményekkel járhatott volna. 
A parasztfelkelés következményeként csupán annyi történt, hogy 1514 őszén a nemesség számos rendelkezést hozott a jobbágyság ellen. Többek közt: eltiltották őket a fegyverviseléstől, az okozott károk megtérítésére kötelezték őket, megszüntették szabad költözési jogukat (amit eddig is erősen próbáltak akadályozni), azaz „röghöz kötötték” avagy „örökös jobbágyságra” kötelezték őket, stb. Azonban ezek a szabályozások is jórészt papíron maradtak, a gyakorlati életben megvalósításuk, betartatásuk szinte lehetetlen volt. 
Az 1514-es Dózsa György-féle parasztháború így csupán egy lényeges következmények nélküli epizódként, a magyar történelem legnagyobb parasztfelkeléseként vonult be hazánk történelmébe.
A felkelések, parasztmozgalmak, harcok által leginkább érintett területek

2012. július 7., szombat

A magyarság néprajzi térképe

Galga mente 


 A Galga nevezetű 58 km hosszú kis folyó a Cserhátban, Becske falutól északnyugatra ered. A Cserhátból kiindulva végigfolyik a Gödöllői-dombság lábainál, majd az Alföld síkvidékét elérve a Jászság nyugati szélén a Zagyvába torkollik. A Galga vidéke nagyrészt Pest megye területén, kisebb részt Nógrád megyében területén terül el, a torkolat viszont már a Jászsághoz tartozik. A Galga környéke tehát földrajzilag az Északi-középhegység és az Alföld átmeneti sávjában található, azonban túlnyomó része inkább előbbi tájegységhez sorolható. 
 Galga mentének – mint néprajzi tájnak – viszont inkább csak a Pest megyei részt szokás tekinteni. 
 A középkori Magyarországon e vidéket fontos kereskedelmi útvonalak érintették. A török-korban viszont az itteniek szerencsétlenségére a Galga környékét földrajzi fekvése miatt mindkét hadviselő fél stratégiai területként kezelte, s folyamatos harcok dúltak birtoklásáért, aminek következtében a középkori települések szinte teljesen megsemmisültek és kihaltak. 
 A sajátos néprajzi kistájnak tekinthető Galga mente történetének kezdete éppen ezért a XVII. század legvégére és a XVIII. század elejére tehető. Ekkoriban, a török-kor utáni újratelepítések időszakában alakult ki ugyanis az a fajta sokszínű népi kultúra, ami e vidéknek jellegzetessége. Ebben az időszakban kezdték el a védettebb nógrádi és hevesi vidékekre menekült túlélő lakosság leszármazottai, valamint a Felvidékről leköltöző magyarok és szlovákok újranépesíteni a Galga környékét. A többnyire római katolikus, kisebb részt evangélikus magyarok és az evangélikus szlovákok mellett néhány településre evangélikus németek is költöztek. 
 Az Alföld és az Északi-középhegység találkozása a népi építészetben is éreztette hatását, ugyanis e kettősségnek köszönhetően egyfajta átmeneti házépítészeti stílus alakult ki. A Galga menti lakóházak jellegzetes díszei voltak a nyeregtetőket lezáró deszkaoromzatok, főként a XIX. század közepétől a XX. század közepéig. A sajátos kultúra ellenére természetesen nem jött létre élesen körülhatárolható és környezetétől elütő Galga menti házépítészet, hanem bizonyos fokig a kétfajta nagytáji környezet eredményeképp mindig maradt egyfajta kis kettősség is: a Felső-Galga mente falvai inkább palócos külsőt és alaprajzi tagolódást, míg az Alsó-Galga mente települései általában alföldi jellegű házépítészeti szokásokat mutattak. 
 A lakosság a XIX. század közepéig többnyire nagycsaládi szervezetben élt, mely nagycsaládok több generációt és időnként akár 20 főt is számlálhattak.
 A lakószobák utca felőli (belső) falán (és előtte) sorakoztak általában a szentképek, a kereszt, a biblia és a sarokpad, esetleg az ágyak is, míg a szoba túlsó felében a kemence, valamint ládák és szekrények voltak. 
Az Alsó-Galga mente falvaiban a magyar lakosság jelentős kertkultúrát is kialakított. 
A Galga völgyének népviseletéről elmondható, hogy az egyes nemzetiségek közt kisebb eltérések megfigyelhetőek voltak, azonban jóval több volt köztük a hasonlóság, mint a Galga mentének a szomszédos kistájakkal. Jellemző volt e vidék öltözködésére a fekete szín használata. A menyecskék általában addig, míg nem volt saját családjuk, világosabb színű ruhákban jártak, mikor pedig már családjuk volt, akkor sötétebb öltözetet viseltek. A ruházat jellemzően kifejezte a családi állapotot és a család „kiterjedtségét”: a család bővülésével általában a női öltözet legtöbb darabja fokozatosan feketére (vagy más sötét színre) váltott. A gyász színe ugyancsak a fekete, de az asszonynép gyakran azzal is kifejezte közeli hozzátartozójának elvesztése miatti gyászát, hogy az illető halála után már nem vettek fel cifra ruhát. A fekete szín azonban sokszor az ünnep jelentőségét is hangsúlyozta, hiszen sokhelyütt teljesen feketét hordtak a nagy ünnepek (húsvét, karácsony, pünkösd, stb.) alkalmából is. 
 A Galga mente néhány néprajzilag jelentősebb települése: Aszód, Bag, Galgahévíz, Tura, Iklad, Domony, Galgamácsa, Püspökhatvan… A Galga mente földrajzi és oktatási-kulturális központjának Aszód tekinthető. 
 Napjainkra a Galga völgyének néprajzi értékei is többnyire történelemmé váltak. Megváltoztak az etnikai viszonyok is, hiszen a szlovákok és németek egy része beolvadt a magyarságba (bár sokan még ma is őrzik szlovák vagy német identitásukat), helyettük viszont sok településen elszaporodtak a cigányok. A szocialista, majd a mai „modern” világszemlélet következtében – ahogy szinte mindenütt – a Galga mentén is lassan eltűntek a régi hagyományok, népi sajátosságok. Emléküket csupán néhány idős ember, pár tájház, múzeumok és az efféle leírások őrzik.
A Galga mente a III.katonai felmérés térképén