A történelmi Magyarországon létezett jó néhány olyan tájegység, melyek különös módon, valamiféle sajátos helyi öntudatot hoztak létre az adott vidék lakóiban. Ezen „helyi tudatok” kialakulásának persze számos oka lehetett. Így valamiféle közös – a teljes nemzet közös származásánál még szorosabb, több szállal kötődő – eredet, vagy történelmi események által megerősített összetartozás, esetleg maga a táj földrajzi egysége hozta létre az összetartozás érzését, vagy gyakran a kultúrák találkozása miatt kialakult keveredett népcsoportok körében jött létre, és még rengeteg egyéb oka is lehetett kialakulásuknak. Azt mindenesetre fontos megjegyeznünk, hogy ezek a népcsoportok bár rendelkeznek bizonyos megkülönböztető sajátosságokkal, azonban nem képeznek független nemzetrészeket. E népcsoportok – a huntyiak, a palócok, a matyók, a barkók (csak hogy jelenleg is tárgyalt vidékünk népcsoportjainál maradjunk), stb. – mind egy néphez, a magyar nemzethez tartoztak és tartoznak. Ennek tudatosítása azért fontos, hogy amikor egy-egy népcsoport sajátosságait hangsúlyozzuk, még véletlenül se keltsük valakiben azt a tévhitet, hogy e magyar népcsoportok esetleg nem a magyarság részét képezik. Bizonyos szinten tulajdonképpen minden tájegység népi kultúrája eltér egy picit, azonban néhol ez sajátos helyi öntudatot is létrehoz, és ez az, ami alapján magyar népcsoportokról is beszélhetünk.
A huntyiakról sajnos csupán pár mondatot tudok szólni, ugyanis e népcsoport nem különbözik annyira a többi magyar népcsoporttól, hogy igazából sok sajátosságot lehetne velük kapcsolatban kiemelni.
Huntyiaknak vagy hunytiaknak, huntiaknak vagy hontiaknak (mindegyik elnevezés használatos) a történeti Hont vármegye magyar lakosságát nevezi a népnyelv. Elsősorban tehát a Börzsöny és az Ipoly nyugati részének vidékére, valamint az Ipolyság és Léva közti területre kell gondolnunk, ha a huntyiak földrajzi elhelyezkedését akarjuk meghatározni. A huntyi helyi öntudattal rendelkező lakosság legjellemzőbb települései Ipolyság és Hont. A „huntyiak” elnevezés a „hontiak” (tehát „Hont vármegyében élők”) régi, ottani nyelvjárási alakját őrizte meg. Népi kultúrájuk sokban hasonlít a Garam mentén élő magyar lakosságéhoz.
A huntyiakat sokáig – illetve egyes források még ma is – a palócokhoz sorolták, később azonban felfigyeltek e népcsoport sajátos táji és népi öntudatára, mely éppen a palócoktól határolja el őket. Sőt, egyesek szerint elnevezésük is a huntyiak azon igényéből származik, hogy kulturális hasonlóságaik ellenére, kihangsúlyozzák a palócoktól való különbözőségeiket, saját jellemzőiket is.
Befejezésül álljon itt a huntyiakról egy történet, amit egy helytörténeti folyóirat tavalyi számában találtam:
„Az Ipoly folyó, azaz az „Ipó” neve a népi emlékezetben azt jelenti, öreg víz. Nos ez a csodálatos, de gyakorta kiszámíthatatlan folyó tavasszal rendre megbolondult. Ilyenkor elöntötte a hontiak rétjeit, s az ár elvonultával a falusiak nem találták a legelőiket. Ahol eddig szép rét volt, ott most gödör tátongott, s ahol pedig eddig járhatatlan mocsaras terület volt, új sík terület keletkezett.
Nem volt mit tenni, minden esztendőben újra kellett osztania a falu bírájának a honti réteket. Ilyenkor vitte magával a falu első embere a méltóságának a jelképét a bírópálcát, melynek egy sárgaréz bunkó volt a tetején és ezzel vezényelte le a földek osztását. Ez persze sosem ment könnyen. Majdnem mindig roppant veszekedéssel járt.
Egy alkalommal is ilyen hangoskodás történt az osztásnál. A bíró pedig igyekezett akkurátusan osztani a földeket a falu határában alulról fölfelé. Volt aki sérelmezte, hogy neki csak a gödör jutott, bezzeg a bíró sógorának és komájának! Nem volt mit tenni, újra kellett osztani a réteket, immár fölülről kezdve el. Persze ez sem vezetett mindenki megelégedéséhez, ismét csak sokan zsörtölődtek. Újra nekifogtak tehát, most már a hegytől kezdve az Ipoly felé. A bíró azonban előre kijelentette, hogy ez lesz utolsó osztás, s akárhogy is sikerül ebben maradnak. Több osztás nincs, mindenkinek meg kell elégednie ennek eredményével. Úgy is történt. Ismét kiosztották a földeket, immár a Börzsöny lábaitól kezdve, ám amint várható volt, most sem volt mindenki elégedett. Megint hangos szóváltás történt, a bíró alig tudta őket túlkiabálni: „Megmondtam előre, hogy ez lesz az utolsó, s ebben maradunk.” Kiabálása közben nyomatékul fenyegetőleg forgatta a feje felett a bírópálcát, melyet haragjában a földre vágott.
Nagy nevetés tört ki e szavakra. A bíró csak nézte, s nem értette, hogy min nevetnek az emberek. Akkor mutatták neki, hogy a bírópálcára épp egy nagy zöld tehénlepény közepébe fúródott, s még akkor is remegett. Most fogta csak fel, hogy mit is jelentett így az „ebben maradunk” felkiáltása.
Azóta él a környéken a mondás: „Csak nehogy szarban maradjuk, mint a huntyiak!””
forrás: Végh József helytörténész
"Még egy történet a huntyiakról" (21.oldal)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése