Kedves Látogató!

Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.

2011. május 15., vasárnap

Az Árpád-házi királyok kora

A kerlési csata ― Szent László és a kun vitéz

1068-ban a besenyők és úzok egyesített serege betört a Magyar Királyság területére. A határerődítések áttörése után, valószínűleg a Radnai-hágón keresztül bejutottak az ország lakott területeire is, majd nyugat felé nyomulva, a Szamos folyó és a Meszes hegység között áthaladva egészen Bihar váráig jutottak. (Bihar akkoriban püspöki székhely volt.) Szörnyű fosztogatást vittek végbe, számos foglyot ejtettek és haszonállatok tömegeit hurcolták magukkal. Bihartól – alighanem az ellenük küldött magyar seregek közeledtének hírére – északkelet felé fordultak, majd az Érmellék kirablása után átkeltek a Szamoson és a Láposon, és az idefele „bevált” útvonalukon az ország elhagyására készültek.
A rabló nomád sereg ellen vonuló magyar had azonban – az ifjú Salamon király és unokatestvérei: Géza (a későbbi I.Géza) és László (a későbbi Szent László) vezetésével – a besenyők szatmári „kitérője” alatt a legrövidebb útvonalon sietve a besenyők elébe vágott.
A magyar és a besenyő-úz sereg a Kerlés nevű falunál került szembe egymással. A pogányok először gőgjükben azt hitték, a magyarok úgysem merik megtámadni „rettenthetetlen” seregüket és könnyedén elzavarják az útjukat álló magyar csapatokat. Miután azonban meglátták, hogy a magyar sereg hatalmasabb és harcra készebb, mint azt először sejtették, úgy döntöttek jobb lesz valami taktikailag kedvezőbb védelmi állásokba húzódniuk. Erre a célra kiválóan megfelelt a Kerlés közelében levő magas domb, melyet – valószínűleg a domboldalakat fedő sűrű bozótos miatt – Cserhalomnak neveztek. (Innen ered az ütközet másik neve, a „cserhalmi csata”.) A besenyők elfoglalták állásaikat a dombtetőn és a domb oldalában, az ellenük meginduló magyar csapatokra pedig irtózatos nyílzáport zúdítottak.
A magyarok három vezetőjüket követve, három irányból próbálták megközelíteni az ellenséget. Becsületükre legyen szólva, Salamon, Géza és László is példamutatóan kitettek magukért a harcban. Salamon király a legmeredekebb sziklafalon, gyakorlatilag kúszva közelítette meg csapataival a pogányokat, míg Géza inkább az enyhébb lankákon kapaszkodott fölfele, íjászaival tisztítva meg a terepet a gyalogosok és lovasok előtt. A besenyők nyílzápora ellenére a magyar harcosok nagy része, László vezetésével, elérte a pogányok domboldalon álló nyilasait, és nagyrészüket lekaszabolták, csak a lovas íjászok tudtak fölmenekülni a dombtetőre. A magyar előretörés során magát Lászlót is megsebesítette egy nyílvessző. A magyar katonák végül sűrűn vagdalkozva felküzdötték magukat a domboldalon, a pogányok pedig megkezdték a visszavonulást.
Az ütközet azonban ezzel még nem dőlt el végérvényesen. A menekülő besenyők közül sokan felvették a harcot az üldözőkkel, próbálták menteni zsákmányuknak legalább egy részét. Ekkor került sor arra a híres jelenetre, mikor László észrevette, hogy az egyik pogány (kun) harcos egy magyar leányt hurcol magával lován, azzal együtt próbált elmenekülni. László ekkor súlyos sebesülése ellenére, Szög nevű lován üldözőbe vette a kun lovast. Azonban a kun harcos lova is ugyanolyan gyorsan nyargalt mint Lászlóé, így bár végig a nyomában volt, utolérni nem tudta a pogányt. Ekkor kiáltott oda a fogságban lévő magyar leánynak, hogy erősen ragadja meg a kun harcos övét és rántsa le magával együtt a földre. A lány így is tett, magával együtt lerántotta a lóról a kunt, majd kitépte magát annak szorításából. László is leugrott lováról, hogy lesújtson a kunra, az azonban igen vitéz harcosnak bizonyult, így hosszas párbaj alakult ki László és a kun vitéz között, mely jelenet aztán a középkor folyamán számos templomi freskónak adott témát. A kemény viaskodás végén László elvágta a kun inát és végzett ellenfelével.
A magyarok aznap nagy győzelmet arattak. Az ádáz küzdelemben a pogányok többségét lekaszabolták, a zsákmányolt javakat visszaszerezték, a foglyokat mind kiszabadították. Magyarország örömünneppel dicsérte a diadalt és hálát adott Istennek a ragyogó győzelemért.

2 megjegyzés:

  1. Kedves szerkesztő! Nagyon tetszik, hogy térképi melléklet is kerül a történetekhez. Köszönettel: Hingyi Sándor

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Hingyi Sándor!
      Köszönöm szépen elismerését!
      Nagy Ádám

      Törlés