Trianon

Az északi hadjárat

 Régebbi cikkemben egyszer már összefoglalóan írtam a Tanácsköztársaság idején működő Magyar Vörös Hadsereg harcairól. (A Magyar Vörös Hadsereg harcai) Ezúttal e harcok legszebb fejezetét, az úgynevezett „északi hadjáratot” mutatom be kicsit részletesebben. 

 1919 áprilisának második felében, a románok előretörését követően megindult az új csehszlovák támadás is. Ez utóbbi célja az volt, hogy még beljebb nyomulva a megnyomorított Magyarország belseje felé, elérjék az Északi-középhegység déli szélét. Ezáltal ugyanis a csehek kész helyzet elé állíthatták az új határokat megállapító békekonferenciát és elérhették, hogy eddig is döbbenetes mértékű területi nyereségeiket még tovább gyarapíthassák. Az április-májusi előrenyomulásuk során a csehszlovákok elfoglalták Kárpátalját – ezáltal összeköttetésbe lépve a románokkal –, Abaúj-Torna és (kicsi híján) Zemplén megye maradékát, valamint Borsod északi felét is. Csehszlovák megszállás alá került a megyeszékhelyek közül Sátoraljaújhely és Miskolc, valamint egyre fenyegetőbb közelségbe kerültek Eger városához. Salgótarjánt (mely ekkor nem volt megyeszékhely, de megtartása mégis stratégiai fontosságú volt) elszánt harcok árán, a helyi munkásság segítségével sikerült megvédeni. 

 A magyar támadás Miskolc visszafoglalására május 20-án indult meg – ezt szokás az északi hadjárat kezdő dátumának tekinteni. Kerekes József alezredes vezetésével a (főként üzemi munkásokból) sebtében összeállított hadosztály május 21-ére visszafoglalta Miskolcot a csehektől. Az első világháború lezárulta óta alighanem ez volt a legerőteljesebb saját kezdeményezésű magyar támadó hadművelet. A miskolci győzelem, majd a város megtartása (mert a csehek megpróbálkoztak a kulcsfontosságú város újbóli elfoglalásával) és Salgótarján megvédése vetette fel az ötletet, hogy a fő ellenségnek tekintett románok helyett – akik a Tiszánál álltak meg – előbb a kevésbé jól szervezett csehszlovák csapatokat próbálják meg kiűzni a Felvidékről. Noha a csehszlovák haderő is túlerőben volt, a hosszan elnyúló csehszlovák frontvonal egy adott szakaszán indítandó koncentrált támadás a siker reális reményével kecsegtetett. Ráadásul az utóbbi néhány hét alatt az újabb magyar munkásezredek a korábbiakhoz képest már jelentős fejlődést mutattak nemzeti öntudat, szervezettség és fegyelem tekintetében, így már jóval komolyabb katonai alakulatokká is váltak. Segítette a magyar csapatok északra csoportosítását az a (helyes) feltételezés is, hogy a jugoszláv és francia erők nem fognak délről támadást indítani. 

 A Magyar Vörös Hadsereg általános északi offenzívája május 30-án indult meg. Az „északi-„ vagy „felvidéki hadjárat”-nak nevezett offenzíva tényleges vezetője – vezérkari főnökként – Stromfeld Aurél volt, aki alighanem az egyik lehető legalkalmasabb volt e feladatra. A hadjárat célja a cseh és a román intervenciós seregek különválasztása volt, valamint az, hogy északkeleti irányban előrenyomulva megteremtsék az orosz Vörös Hadsereggel való kapcsolatfelvétel lehetőségét. A katonák lelkesedésének, Stromfeld tehetségének, valamint a sok hivatásos tiszt szakképzettségének köszönhetően, az északi hadjárat meglepő sikereket ért el. 

 A magyar csapatok az Ipolyon, a Dunán és a Sajón átkelve már az első napon elfoglalták Ipolyságot, Losoncot, Párkányt, Szikszót és Putnokot. Május 31-én heves harcok árán foglalták vissza Rimaszombatot és Edelényt. A váratlan támadás elől az ellenség több helyen értékes hadianyagot hátrahagyva menekült. Június 1-jén a magyar csapatok átkeltek a Hernádon, északi irányban pedig megállás nélkül nyomultak előre Kassa felé. A támadás a Garam mentén is lenyűgözően alakult: ugyanezen a napon a front nyugati részén elfoglalták Lévát. Az Érsekújvár elfoglalására indított páncélvonatot ugyan a csehek a vasúti híd felrobbantásával megállították, azonban a helyi lakosság fenyegető hangulata miatt sietve kiürítették a várost, ahova a Magyar Vörös Hadsereg június 3-án vonult be. Június 4-én ismét magyar kézre került Gönc, 6-án Sátoraljaújhely és Aranyosmarót. Szintén június 6-án foglalták el kemény harcok árán Kassát. Ezalatt más magyar csapatok hegyeken átkelve, győztesen vonultak be Zólyomra és Tiszolcra június 7-én. Az ellenség harckészsége a Kassától északra lévő frontszakaszon végképp megtört, így a magyar csapatok gyakran harc nélkül, vagy a helyi lakosság aktív segítségével foglalták vissza az újabb területeket. Június 9-én vonultak be Eperjesre és Homonnára, 10-én pedig Bártfára, melynek környékén elérték a történelmi országhatárt és egyúttal elvágták a Kárpátalját megszálló csehszlovák erőket. 10-én felszabadult Rozsnyó is. A Magyar Vörös Hadsereg lényegében két hét alatt elérte sikerei tetőpontját. A felszabadított területeken előkerültek az addig a padlásokon rejtegetett magyar zászlók, és a magyar lakosság örömmel fogadta a bevonuló katonákat, aki pedig tudott, csatlakozott a Felvidéket felszabadító hadjárathoz. 

 A Tanácsköztársaság helyzete azonban ennek ellenére rövidesen tarthatatlanná vált, egyre súlyosabb problémák jelentkeztek. A kommunista vezetés intézkedései, a vörös terror, a szocialista program erőltetése és más okok miatt az országban egyre súlyosabb belső feszültség keletkezett; sztrájkok, felkelések robbantak ki. Június 16-án Eperjesen kikiáltották a magyarországival szövetséges Szlovák Tanácsköztársaságot, azonban ennek sok gyakorlati jelentősége nem volt. 

 A legnagyobb probléma azonban az volt, hogy Georges Clemenceau, a párizsi békekonferencia elnöke június 8-i jegyzékében az északi hadjárat azonnali leállítását követelte, Kun Béla halogató válaszára pedig újabb jegyzékében közölte az új (a későbbi, trianoni határokkal lényegében megegyező) határokat, csehszlovák és román viszonylatban. Egyúttal a Felvidék kiürítését és a magyar katonáságnak a közölt határok mögé való visszavonását követelte, cserébe ígérve a románok azonnali kivonulását a Tiszántúlról és Magyarország meghívását a béketárgyalásokra. Kun Béla időhúzással próbálkozott, mialatt a katonai és politikai vezetés körében kétségbeesett viták folytak az ultimátum elfogadásáról. 

 Stromfeld Bártfa elfoglalása után a hadjárat súlypontját Pozsony és Nyitra irányába akarta áthelyezni. Ezek a támadások azonban már nem jártak a korábbiakhoz hasonló, átütő sikerrel. A színmagyar Csallóközt, valamint Pozsonyt és Komáromot azonban – noha mindkettő stratégiai jelentőséggel bírt volna – a Magyar Vörös Hadseregnek csak megközelítenie sikerült. Közelebb kerülve a csehszlovákok igazi bázisához (Csehországhoz), az ellenség erre a vidékre összpontosította erejét, amellyel szemben a Magyar Vörös Hadsereg már nemnagyon tudott helyi erőfölényt sem kialakítani. Ráadásul a csehszlovák haderő lényegi vezetését errefelé képzettebb, francia vezérkar vette át. Az Észak-Kisalföldön indított magyar támadás így hamar kimerült. A csehek június 16-án visszafoglalták Rozsnyót, 20-án pedig elesett Érsekújvár is. Ezeken kívül azonban a heves csehszlovák támadások sem jártak sikerrel. A harcok tehát június végéig folytatódtak, ezek során azonban egyik fél sem tudott jelentős eredményt elérni, csupán meglévő vonalait tartani. 

 Bár a katonai vezetés jó része ellenezte a Clemenceau-jegyzékben követelt visszavonulást, jól tudva, hogy ez milyen következményekkel járhat, különösen, ha nincs semmi biztosíték a román csapatok kivonására. Azonban azzal is tisztában voltak, hogy az ultimátum elutasítása Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság együttes támadásával járhat, ami pillanatok alatt romba döntené az ország maradékát is. Kun Béla végül – bár a határokat elfogadhatatlannak tartotta – az ultimátum elfogadása mellett döntött. A Vörös Hadsereg június 30-án megkezdte a győztes csapatok visszavonását, a Felvidék kiürítését, Stromfeld pedig tiltakozásképp – valamint az egyre fenyegetőbb polgárháború veszélyétől tartva –lemondott. A végképp demoralizálódott hadsereg bomlásnak indult, a románok mégsem vonultak ki a Tiszántúlról és a Tanácsköztársaság külső segítségre sem számíthatott.

 A magyarországi Tanácsköztársaság egy hónap múlva összeomlott, a dicsőséges északi hadjárat pedig lényegében semmilyen pozitív következménnyel vagy haszonnal nem járt. A hadjárat törekvése helyes volt, véghezvitele elismerésre méltó és megható, ám az ország katonai erővel való megvédésével ekkor már elkéstek. (Ennek lehetősége a haderő 1918-as felbomlasztásával ugyanis eleve kudarca lett ítélve.) Az északi hadjáratnak annyi szép eredménye azonban mégis volt a nemzet számára, hogy hazánk e rettenetes éveiben legalább egyfajta elégtételként mégis jól esett „a megtaposott magyar önérzetnek”… 

A Magyar Vörös Hadsereg által május-júniusban visszafoglalt terület, a történelmi - és a mai magyar határok feltüntetésével

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

A csornai ütközet és Kmety György 

 1849 júniusának első felében a magyar erők a Dunántúlon a Rába vonalát védték a közelgő osztrák támadással szemben. 

 Az ellenség egyik fél dandárja, melyet Franz Wyss vezérőrnagy irányított, június 7 és 8-án megszállta Kapuvárt és Csornát, a következő napokban pedig kiküldött portyázói útján próbálta meg kikémlelni a magyarok által tartott Rába-vonal gyengepontjait. 

 Eközben június 11-én a Kmety György vezette magyar hadosztály megérkezett Pápára. Kmety György, amint értesült róla, hogy Wyss csapatai Csornán szállásoltak be, azonnal úgy döntött, hogy megragadja a kínálkozó alkalmat, hogy rajtaüssön a 40 km-nyire tartózkodó ellenségen. Különösen kedvező alkalma nyílt erre, mivel néhány nappal korábban sikerült elfogni egy meggondolatlanul, kíséret nélkül utazó császári ezredest, akinek feljegyzéseiből Kmety pontosan tájékozódhatott Wyss osztrák csapatainak elhelyezkedéséről. Bár e váratlan támadás tervét Klapka György is javasolta, Kmety saját elhatározásból döntött. Szándékáról senkit nem értesített, csupán akkor tudatta Klapkával, mikor már a Rábánál járt. 

Kmety június 12-én indította meg támadását Pápáról, aminek céljából az árpási és a malomsoki Rába-hidakat már a megelőző napon helyreállíttatta. Hadműveletét úgy hajtotta végre, hogy az ellenség minden irányból be legyen kerítve, esélye pedig csak észak felé legyen kijutni, ahol a Hanság mocsaraiba keveredve kénytelen legyen megadni magát. (Mindeközben azt is kockáztatva, hogy a közelben lévő osztrák erősítések is bármikor odaérkezhettek.) Június 13-án hajnalban Kmety hadosztálya három irányból (melyek közül a délit személyesen Kmety vezette) indította meg a támadást a Csornán lévő Wyss dandárja ellen. 

 Bár Wyss időben értesült a támadásról, a magyarok olyan meglepően gyorsan nyomultak előre, hogy az ellenségnek alig volt ideje csapatait és ágyúit felállítani a település minden oldalán. 

 Reggel fél 6 és fél 9 között folyt az elkeseredett küzdelem Csorna több oldalán, előbb a határban, majd az utcákon és a házak közt. Az Itáliából nemrég érkezett osztrák dzsidások egészen addig legyőzhetetlennek hitték magukat, azonban a magyar huszárok megverték őket – mialatt azonban maguk is súlyos veszteségeket szenvedtek. Eközben északon, kemény harcok árán, az osztrákoknak sikerült biztosítaniuk visszavonulási útvonalukat Bősárkány felé. Amikor azonban a császári csapatokat a közéjük benyomuló magyar alakulatok kettéválasztották a település két felére, s így az osztrákokat a teljes megsemmisülés fenyegette, Wyss elrendelte a visszavonulást. Ez egyébként sok beszorított osztrák csapatrész már korábban, magától is megkezdte. A visszavonulás harcai során, puskalövés által, maga Wyss is életét vesztette. 

 Az észak felé visszavonuló osztrák csapatok csak annak köszönhették megmenekülésüket, hogy a Hanság hídjait a császári utászok pár nappal korábban már helyreállították. Kellemetlen meglepetés azonban még így is érhette volna őket, mivel a VII. hadtest egy különítménye Zámbelly Lajos vezetésével, nyugat felől Kónyra vonult. Az ott tartózkodó császári csapatokat kizavarták, a csornai ütközet részvevőinek azonban már nem tudták észak felől útját állni, mivel ehhez már túl későn érkeztek Bősárkányhoz. 

 A csornai ütközet egy szép magyar taktikai siker volt, melyben az azonos méretű (kb. 5-5000 fős) seregek nagyjából ugyanakkora (igen súlyos) veszteséget szenvedtek, és a magyaroknak sikerült az ellenséget valamelyest hátravetniük. Harcászatilag Kmety győzelme – a teljesen önállóan kieszelt és végrehajtott tervvel – oly jelentős volt, hogy leleményességét és honvédjeinek vitézségét még évtizedek múlva is elismeréssel emlegették az osztrák oldalon is. Mivel azonban a teljes bekerítés és megsemmisítés nem sikerült, így e győzelemnek komolyabb hosszú távú eredményei sajnos nem lettek. 

 A támadást vezető s a csornai győzelmet kivívó Kmety György 1813. május 24-én született a gömöri Felsőpokorágyon, vagyontalan, evangélikus nemesi családban. 

 Tanulmányait Késmárkon végezte (bár leginkább az iskolakerülésben jeleskedett), majd beállt a 19. császári és királyi gyalogezredbe. 1847-ben főhadnagyként szolgált Itáliában, a híres Radetzky tábornagy seregében, ahol sok olyan katonai tapasztalatot szerzett, melyet később jól hasznosíthatott az osztrákokkal szemben. 

 Az újonnan létrejött honvédség zászlóaljait már századosként szervezte és 1848 októberében Győrött csatlakozott a városon átvonuló Kossuth táborához. Innentől kezdve végigharcolta az egész szabadságküzdelmet. 

 Bátor helytállásával kitüntette magát a schwechati csatában és a parndorfi (pándorfalvi) ütközetben. A ranglétrán gyorsan emelkedett,1849-ben pedig már egy hadosztály parancsnokává nevezték ki. 1849. február 28-án Mezőkövesd és Szihalom között győzelmet aratott Franz Deym dandárja felett. 

 Az isaszegi csata alatt hiábavalóan győzködte Gáspár András tábornokot, hogy a VII. hadtest is lendüljön támadásba északkelet felől – miáltal az isaszegi győzelem még jelentősebb, valóban döntő fordulópont lehetett volna –, Gáspár nem volt kellőképpen önálló e fontos döntés meghozásához. Kmety ennek ellenére Máriabesnyőig előrenyomult hadosztályával, azonban mikor Gáspár ráparancsolt, hogy azonnal rendelje vissza csapatait, akkor Kmetynek kénytelen-kelletlen hátrább kellett vonulnia. Kmetyt még áprilisban ezredessé léptették elő. 

 Kmety Buda visszavételében is fontos szerepet játszott, amikor hadosztályával észak felől, a Vízivárosból rohamozta meg a várat, illetve kísérelte meg felgyújtani a vízvédművet, hogy ezzel fosszák meg a várőrséget a vízellátástól. A vízvédmű elleni rohamok egyikében maga Kmety is megsebesült, azonban ez sem akadályozta meg abban, hogy az ostromban továbbra is részt vegyen. 

 Buda bevétele után a Rába-vonalra vonult, ahol június 13-án talán legnagyobb győzelmét aratta Csornánál, két héttel később viszont az ihászi ütközetben vereséget szenvedett. (Utóbbi idején már vezérőrnagyi rangban.) Ezután a délvidéki hadszíntérre vezényelték. Részt vett a temesvári csatában, ahol a balszárnyon sikeresen nyomult előre, azonban a többi seregrész kudarca miatt az összecsapás kimenetelét ő sem fordíthatta meg. Augusztus 15-én – tehát már a világosi fegyverletétel után – utóvédharcot vívott Haynau egyik dandárjával, ezután ő is törökországi emigrációba kényszerült. 

 Iszmail pasa néven ő is belépett a török hadseregbe – melynek nagy szüksége volt a Kmetyhez hasonló, jól képzett katonai vezetőkre, ezért igencsak megbecsülték a magyar tábornokokat –, és először Aleppóban tevékenykedett Bemmel (török nevén: Murád pasa) együtt. 1853-tól dandártábornok volt, részt vett a krími háborúban. Ennek is legjelentősebb epizódja az volt, amikor 1855-ben Guyon Richárddal (török nevén: Kursid pasa) együtt a kaukázusi Karsz erődjét védték az oroszokkal szemben. Karszi- és a hadsereg modernizálása érdekében nyújtott tevékenységéért a török kormányzat kitüntette, halála után Isztambulban szobrot állítottak neki és máig hősként ismerik el. Kmety még néhány évig teljesített szolgálatot tábornokként (többek közt az Itáliába készülő Magyar Légió szervezésében is részt vett), majd betegségébe és a politikai játszmákba belefáradva 1862-ben nyugdíjba vonult. Londonban telepedett le, ahol 1865. április 25-én halt meg, feleség és gyermek nélkül. Könyveit a magyar szabadságharcról, illetve a karszi erőd védelméről írta.

Trianon

A Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság 

 Az első világháború elvesztése, az őszirózsás forradalom és az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása után a szerb (és francia) csapatok megszállták Magyarország déli részét, egészen az 1918 novemberében Belgrádban meghatározott demarkációs vonalig. Ez a vonal a később Trianonban megszabott új határtól még északabbra húzódott, így ideiglenesen a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) oldalán hagyva például Pécset és Baját. 

 A szerb hadsereg e területet egészen 1921 nyaráig ellenőrzése alatt tartotta. A „biztonság kedvéért” csak a határszakaszok végleges kijelölése és a békeszerződési okmányok elrendezése után szándékoztak kivonulni a baranyai területekről. Emellett a délszlávok abban is reménykedtek, hogy a békeszerződésben nekik ítélt hatalmas délvidéki területeket még tovább gyarapíthatják, ha a körülmények számukra szerencsés alakulása folytán Baranya vidéke is náluk „felejtődik”. Már-már úgy tűnt, hogy az események ismét nekik kedveznek és ez az igényük is megvalósul. 

 A magyarországi Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-i bukása után ugyanis a Károlyi-féle és a kommunista kormányzat rengeteg meghatározó politikusa menekült ide, a szerb megszállási övezetbe, különösen Pécsre. Noha már 1919 augusztusában kiderült, a trianoni békediktátum 1920. júniusi aláírásával pedig hivatalossá is vált a döntés, miszerint Magyarország új déli határvonala (ezen a szakaszon) a Dráva mentén, illetve a Drávaszög északi szélén fog húzódni, a szerbek tovább folytatták az antant szövetségesek győzködését arról, hogy minden ellenőrzésük alatt lévő terület a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság kezén maradhasson. Törekvéseikhez megfelelő társra találtak a magyarországi baloldali és polgári liberális politikusok, agitátorok személyében. 

 A megmaradt Magyarországon kibontakozó új keresztény-nemzeti, Horthy-féle rendszer elől Baranyába menekült szocialista forradalmárok és szociáldemokrata politikusok ugyanis már 1919 őszétől egyre intenzívebb Horthy-ellenes propagandát fejtettek ki és szerbpárti megmozdulásokat szerveztek. Sőt − Jászi Oszkár gondolatai nyomán −, egyenesen a baranyai országrész Magyarországtól való elszakítására törekedtek, hogy helyén létrehozhassák a maguk (szerbektől függő) bábállamát. Vezetőik közt volt a Károlyi-kormány egykori hadügyminisztere, Linder Béla (aki agyalágyult kinyilatkozásáról lett hírhedt, és aki jelentősen hozzájárult Magyarország széteséséhez), a pécsi bábaképző igazgatójaként működő szélsőliberális Doktor Sándor és egy pécsi születésű szerb festőművész, Petar Dobrović (Dobrovits Péter). A szerb hatóságok természetesen örömmel felkarolták és ösztönözték e hazaárulókat, akik szerb anyagi támogatással megalakították a Pécsi Szocialista Pártot is. 

 Az új magyar határokon belül eső, de szerb megszállás alatt lévő terület legnagyobb városa Pécs volt. Pécs egyúttal a környékbéli szénbányászat és iparvidék központja is volt, így jelentős munkásréteggel rendelkezett, akik könnyen befolyásolhatónak és fogékonynak bizonyultak a menekült baloldali politikusok demagógiájára. 1920 augusztusában törvényhatósági választásokat tartottak Pécsett – melyet a keresztényszocialisták és a polgárság bojkottált −, aminek következtében a törvényhatósági bizottság új elnöke Doktor Sándor lett, a polgármesteri széket pedig az egyetlen pályázó, Linder Béla nyerte el. A szocialisták közel két éven keresztül a fehérterroristák kegyetlenkedéseivel és az új rendszer állítólagos „munkásellenességével” és „kapitalista” beállítottságával rémisztgették az embereket; felnagyított valós hírek és hazugságok segítségével kovácsoltak maguknak politikai tőkét a lakosok bizonytalanságából és félelmeiből. 

 A baloldali szervezkedők és az őket támogató szerbek mindenképpen meg akarták akadályozni Baranya vidékének Magyarországhoz való tényleges visszacsatolását, illetve a Horthy-féle Nemzeti Hadsereg bevonulását a területre. Előbbiek – az előző években elkövetett bűneik miatt − akár joggal is tarthattak a megtorlástól, ezt a félelmet pedig megpróbálták a teljes lakosságra kivetíteni, a fehérterrorral való riogatással, tömegtüntetések szervezésével és a Horthy-rendszer ellen való agitálással. Noha az emberek túlnyomó többsége nem szimpatizált a szocialisták Magyarország-ellenes törekvéseivel, idővel sikerült viszonylag sokakat elbizonytalanítaniuk. 

 Így történhetett meg, hogy a visszacsatolás előtti utolsó pillanatban − amikor már lassan meg kellett kezdődnie a szerb csapatok kivonulásának és rövidesen a magyarok bevonulásának − az autonomista szervezkedések vezetői döbbenetes lépésre szánták el magukat.  

1921. augusztus 14-én a pécsi Széchenyi téren, a tömeggyűlésre odacsődített több mint tízezer főnyi feltüzelt lakosság jelenlétében kikiáltották a Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságot! Az új „köztársaság” a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság védnöksége alá helyezte magát, és kérte a terület kiürítésének elhalasztását. A kikiáltott „államocska” intézőbizottságának elnöke Dobrovits Péter lett, de azt is kijelentették, hogy köztársasági elnöknek Károlyi Mihályt kérik fel, akit rövidesen Pécsre fognak hívni. E tragikomikus őrület gyorsan továbbterjedt – a trianoni határokon belüli – megszállt terület más településeire is, és a következő napokon például Baján, Mohácson és Siklóson is kikiáltották a „köztársasághoz” való csatlakozást. 

A „jugoszláv” államhoz húzó, Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság nevezetű bábállam fennállása mindössze nyolc napig tartott. Nemzetközileg senki nem ismerte el az új államot, egyedül a szerbek támogatták létrejöttét. Nem kedvezett az új államalakulatnak az sem, hogy a létét egyedül biztosító délszláv államban erősen kommunistaellenes irányba tolódott a közhangulat, így a kormányzatnak egyre kínosabbá vált a szocialista „államocska” támogatása. Közben a Soós Károly tábornok vezetésével Kaposvár környékén gyülekező magyar hadak felkészültek Baranya visszafoglalására. 

A nagyhatalmak sürgetésére a szerbek augusztus 19-én végül kénytelenek voltak megkezdeni a kiürítést. A szerb-horvát-szlovén kormány egy esetleges fegyveres ellenállást nem támogathatott, viszont menedékjogot biztosított az emigránsoknak, a szerbeknek pedig földet is ígért. A szerb-magyar államocska vezetői, illetve az a több ezer munkás és aktivista, akiknek félnivalójuk volt az új hatalomtól, a délszláv államba menekültek. (És lehetőleg vitték magukkal, amit tudtak: iratokat, bútorokat, értékeket…) A hangzatos nevű Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság egyetlen intézkedése így lényegében csak az emigránsok útbaigazítása, elvándorlásuk megszervezése lett. (Nomeg röpiratok terjesztése a „szabadságküzdelem ideiglenes beszüntetéséről”…) Linder, Dobrovits és Doktor is a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területére menekült – utóbbit azonban menekülés közben a minapi „köztársasággal” behülyített bányamunkások még egyszer jól megverték… 

Soós Károly irányításával a magyar katonai alakulatok augusztus 22-én bevonultak Pécsre, majd néhány napon belül a többi kiürített területre is. Érkezésüket a közel három éven át tartó szerb megszállásból és a szocialista elmebajos agitálástól frissen megszabadult lakosság kitörő örömmel fogadta. Az oly sok időn át tartó, intenzív szocialista propaganda ellenére, a magát a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság protektorátusa alá helyező kis „köztársaságot” a lakosság túlnyomó része, de még a munkások többsége sem támogatta, így őszinte megkönnyebbülésükre szolgált az „anyaországhoz” való újbóli csatlakozás. A magyar hadsereg bevonulásával egyidejűleg a Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság végleg megszűnt. 

A visszatért területek lakosságával és a Magyarország-ellenes szervezkedés résztvevőivel a Horthy-rendszer nem bánt szigorúan. A visszafoglalást nem követte megtorlás vagy súlyos börtönbüntetések, sőt Horthy rövidesen amnesztiát hirdetett. Döntése alighanem helyes volt, hiszen egy esetleges keménykezű bosszúállással csak a lakosságba sulykolt félelmeket igazolta volna. Arról nem is beszélve, hogy a fő felelősök mind külföldre menekültek, így a hazaárulást legfeljebb néhány megtévesztett munkáson lehetett volna számonkérni… 

 A Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság története egy különös, gyalázatos, ám végül tragikus következmények nélküli epizódja volt a magyar történelemnek. A szocialistáknak – mert fontos megjegyezni, hogy elsősorban nem kommunista, hanem szocialista-liberális szervezkedésről volt szó – kis híján sikerült elérniük, hogy Baranya megyét és környékét is elszakítsák Magyarországtól. Ha ez megtörtént volna, akkor ma Baranya megye nagy része, Somogy, Tolna és Észak-Bácska egy kis része; Pécs, Baja, Mohács, Siklós, Szigetvár, Villány, Barcs és még számos nevezetes magyar település mind-mind Szerbiához vagy Horvátországhoz tartozna… A szocialista politikusoknak sajnos már akkor sem volt szent semmi: vérlázító hazaárulásukat saját bőrük mentése miatt követték el; kicsinyes hatalmi, politikai és anyagi érdekeikért képesek lettek volna hazájuk egy újabb értékes szegletét feláldozni. Cselekedetükkel több százezer magyar ember szülőföldjét tették kockára. Hogy döbbenetes tettük nem járt sikerrel, az nem rajtuk, hanem kívülálló hatalmakon múlott. Az események alakulása folytán viszont így Baranya-vidéke lett hazánk talán egyetlen olyan területe, melyet éppen az országot feldaraboló trianoni békediktátum adott vissza Magyarországnak… 

Honismeret

Települések állandó jelzői

 Hazánk néhány települése nevezetességeinek, érdemeinek, központi szerepének, a hozzá kapcsolódó személyeknek vagy eseményeknek köszönhetően állandó, közismertté vált jelzőket kapott. Ezek a jelzők találóan kiemelik egy-egy település legfőbb (vagy egyik legfőbb) – rendszerint pozitív – jellemzőjét. Az ilyen jelzőket nyert települések közül gyűjtöttem néhányat csokorba. 
 Egyrészt ott vannak az egykori országos jelentőségű központok, melyeknek jelzői önmagukért beszélnek. „A középkori magyar királyok városa” Székesfehérvár, vagy gyakran csak „a királyok városa”-ként is emlegetik. Ugyanilyen alapon Veszprém „a királynék városa”. Az Erdélyi Fejedelemség egykori fővárosa, Gyulafehérvár pedig „az erdélyi fejedelmek székhelye”-ként ismert. 
 Ugyancsak országos jelentőségűek, de vallási szempontból, a következő városok. Debrecent, mint a magyar reformáció alighanem legfontosabb központját, „a kálvinista Róma”-ként szokták emlegetni. „A római katolikus egyház magyarországi központja” pedig kétségkívül Esztergom, azonban neki nincs ilyen általánosan ismert, hasonlattal kifejezett jelzője (vagy legalábbis nekem nem jut eszembe ilyen). A török-korban, amikor az esztergomi érseknek el kellett hagynia székhelyét, (különösen az ellenreformáció idején) a magyar katolikus egyház központjává egyértelműen Nagyszombat vált, mely így a „kis-Róma” nevet érdemelte ki. 
 Az ország fővárosának, Budapestnek számos, nagyon különböző minősítés jutott. Páratlan fekvésének köszönhetően szokták „a Duna fővárosá”-nak vagy „a Duna gyöngyszemé”-nek nevezni. De használatosak rá különféle, esetenként gúnyos vagy túlzó jelzők is, melyekből most inkább nem idéznék.
 Nevezetesek a „legbátrabbak” és „leghűségesebbek” is, melyek elismerő jelzőjüket a Trianon körüli időkben Magyarországhoz való ragaszkodásukért – és megmaradásuk vagy visszacsatolásuk eléréséért – kapták. A legismertebb Sopron, „a Leghűségesebb Város” (Civitas Fidelissima), de ide tartozik „a Legbátrabb Város”, Balassagyarmat (Civitas Fortissima), „a legbátrabb falu”, Kercaszomor és „a leghűségesebb falu”, Szentpéterfa is. Róluk és környezetük Magyarországhoz való visszakerülésének történetéről már korábbi cikkeimben megemlékeztem. (A menekvés három útja; A soproni népszavazás)
 Népcsoportok vagy kistájak központjaira utalnak, hogy Mezőkövesd „a Matyóföld fővárosa”, Jászberény „a Jászság fővárosa”, Dunaszerdahely pedig „a Csallóköz szíve”. Egyes tájaknak pedig több „fővárosa” is akad. „A Balaton fővárosa” címre például Balatonfüred, Keszthely és Siófok is számot tart. Ahogy a „Székelyföld központja”-ként is szokták emlegetni Marosvásárhelyt, Székelyudvarhelyt, Csíkszeredát, Sepsiszentgyörgyöt, vagy esetenként még Gyergyószentmiklóst és Kézdivásárhelyt is. Szerintem megállapíthatjuk, hogy a „több-fővárosú” tájegységek „fővárosai” nem kell, hogy feltétlen egymás fölött álljanak: maradjunk annyiban, hogy mindegyik kicsit máshogy, másképp és más miatt tölt/töltött be központi szerepet. Egyes tájegységekhez kapcsolódó város-jelzők meg éppen olyan jellegű központi szerepre utalnak, mely a határmentiségből, vagy fontos utak ellenőrzéséből adódik. Így lett például az Erdélyi Fejedelemség legerősebb erődítménye, az Erdély határán (a Partiumban) fekvő Nagyvárad „Erdély kapuja”, a Mátra és az Alföld találkozásánál lévő Gyöngyös pedig „a Mátra kapuja”.
 A Szent László által alapított Nagyváradot (ahol egyébként az alapító királyt később el is temették) szokták „Szent László városa”-ként is emlegetni. Főbb nevezetességükről, jellemzőikről kapták beceneveiket az alábbiak is: „kincses Kolozsvár”; Komárom, „az erődök városa”; a műveltségéről és református hagyományairól nevezetes Sárospatak, mint „a Bodrog-parti Athén”; a főváros melletti, borászatáról híres Etyek pedig „Budapest szőlőskertje”.
 Természetesen lehetne még sok-sok hasonlót felsorolni. Neves személyek szülővárosait, szülőfalvait is szokás a leghíresebb ottani szülötthöz kötve emlegetni, ezekből azonban nyilván rengeteg van, ezért nem soroltam fel őket. Vannak persze még olyan általános mottók is, mint „a napfény városa”, „a legszebb falu” és hasonlók, de ezeket olyan sok település veszi magára, hogy különösebb értékük és jelentőségük nincsen.
 Hirtelen ennyi állandó (és találó) jelzővel illetett település jutott eszembe. Ha valakinek még vannak ötletei, eszébe jutnak efféle jelzők és hasonlatok, akkor kíváncsian várom, megjegyzésként nyugodtan kiegészítheti (később is) velük a cikket. :)

A magyarság néprajzi térképe

Fenyér, a „nyulasok mezeje” 

 Fenyér. E kevéssé ismert kistáj-név a történelmi Magyarország nyugati határvidékének azt a kisalföldi részét illette, melyet a Lajta, a Duna, a Szigetköz és a Hainburgi-rög határol. 

 Az elnevezés a vele azonos köznévből ered. A fenyér (így kisbetűvel) régen ugyanis mészben szegény talajú, ritkás növényzetű síkságot jelentett. Jellemzően törpecserjék, nyírfák és különféle bokrok nőnek e gyér, füves síkságon, azonban a növényvilága – az itt élő madárfajokhoz és egyéb állatkákhoz hasonlóan – a földrajzi elhelyezkedés szerint változó lehet. (A „nagybetűs” Fenyérre mindenesetre az előbbi növényzeti leírás volt jellemző s ezért, tipikus „fenyér-jellege” miatt kapta a Fenyér nevet.) 

 E kis nyugati területet az Árpád-korban magyarok lakták, azonban a sok német betörés és a hadjáratok miatt az itteni magyarság ötszáz-hatszáz év alatt szinte teljesen kipusztult, illetve áttelepült. A helyükre érkező új jövevények révén a Fenyér lakossága németté vált. Az idetelepült németséget, az úgynevezett Heidebauereket, mint sajátos nyelvjárási és néprajzi csoportot, a környék magyarjai „nyulasok”-nak nevezték. Így kapta a Fenyér a „Nyulasok mezeje” tájnevet is, ami a XVIII. századig szintén használatban volt. A török-kor folyamán aztán a terület több részére az oszmánok elől menekülő jelentős számú horvát is érkezett. Így lett például (az 1947-ben Csehszlovákiához csatolt) Horvátjárfalu és Dunacsún is horvát többségű település. Az utóbbi időkben a Fenyér egyes községeibe szlovákok is előszeretettel települtek. 

 A Fenyér a történelem folyamán nagyrészt a Magyar Királyság határterületeként, Moson vármegye északi részét képezte. A XX. századi határmódosítások következtében ma a Fenyér területén Ausztria, Magyarország és Szlovákia osztozik. Az említetteken túl itt található települések például Németjárfalu, Rajka vagy Lajtakörtvélyes.

A honfoglalás kora

A merseburgi ütközet 

 A magyar portyázó lovascsapatok már több évtizede sarcolták Európát, amikor a Szász-dinasztiát megalapító I.(Madarász) Henrik német király (919–936) adófizetésért cserébe, 924-ben kilenc évi békét kötött velük, legalább szűkebb hazájára, Szászországra vonatkozóan. Henrik ezt az időt minden erejével arra használta ki, hogy birodalma egységesítése mellett, olyan ütőképes hadsereget szervezzen, amely már a siker reményében szállhat szembe az egész Európát rettegésben tartó magyarokkal. Uralkodása kezdetétől igyekezett az új dinasztia hatalmát megszilárdítani és az egyes német tartományok ellenállását letörni. Egyúttal megindította a német terjeszkedést és gyarmatosítást az Elba vonalától keletre élő szlávok földjén. (Ekkoriban hódolt be Henriknek a csehek híres fejedelme, Szent Vencel is.) Tudatosan készülve a magyar „kalandozókkal” való leszámolásra, Henrik alapvető jelentőségű katonai reformokat hajtott végre. Várak sorát emeltette, a városokat pedig fallal vette körül (sőt, még egyes fontosabb helyeken fekvő szászországi falvakat is!). Nehézfegyverzetű lovagsereget képzett ki, akiket ellátott a szükséges felszerelésekkel, páncéllal, karddal, pajzzsal, (2,5 méteres) lándzsával, sisakkal. 

 Egy évtizedes fáradságos szervezkedés alatt Henrik alaposan megerődítette Szászország határvidékeit, terjeszkedett, jelentős lépéseket tett országa egységes állammá alakításában, és egy edzett, a magyarok fortélyaira felkészített, jól felszerelt nehézlovas hadsereget állított fel. Így munkájának köszönhetően 932-ben megtehette azt, hogy amikor a magyar követek az évtizedek óta szokásos német adófizetés megújításáról érkeztek tárgyalni hozzá, akkor ő azt – népe ujjongó örömére – látványosan megtagadta. 

 Őseinknek se kellett több, 933 elején megindították hadjárataikat, méghozzá egyszerre három irányba. Az egyik csapat Itáliába vonult, a másik kettő pedig a csehek földjén keresztül, Szászország ellen. A német földön portyázók Szászország határát elérve váltak két csoportra, hogy így több irányból (DNy és DK felől) csaphassanak le Szászországra. A kisebbik, nyugati csoport szétszóródva portyázott Türingián keresztül. Őket Szászország és Türingia határán külön-külön szétverték, elűzték a német hadak. A nagyobbik magyar had (legfeljebb ötezer harcos) egy Merseburg közelében lévő város ostromának látott neki. Amint a magyarok hírét vették, hogy Henrik király egy tizenhatezer fős össznémet – és immár nagyrészt jól felszerelt, vastag páncélzatba bújtatott lovagokból álló – sereggel közeledik, félbehagyták a város ostromát és nagy tüzeket raktak, hogy füstjelekkel hívják összegyűlni a szétszéledve portyázó különítményeket. Mivel a magyarok jó előre tudták, hogy hatalmas sereg közeledik, így volt idejük összegyűlni és felkészülni az összecsapásra.

 Az ütközetre 933. március 15-én került sor, Merseburgtól délre. Az ütközet kimenetele szempontjából döntő jelentőségűnek bizonyult, hogy közvetlenül a csata előtti buzdító beszédében Henrik még egyszer figyelmeztette lovagjait a legfontosabbra: arra, hogy ne akarjanak egymással versengeni, hanem mindvégig maradjanak szorosan egymás mellé felzárkózva, együttműködve rohanják meg a magyarokat, nyílzáporukat fogják fel a pajzsukkal, azután pedig gyorsan, de végig zárt alakzatban vágtatva, tiporják le az ellenséget egy elsöprő rohammal, és ne hagyják magukat megtéveszteni az ellenség látszat-menekülése által sem. Henrik tartott attól is, hogy a páncélos lovaghad láttán a magyarok rögtön futásnak erednek (és így nem sikerül legyőzni őket), ezért úgy próbálta őket csapdába csalni, hogy a páncélzattal alig rendelkező, kis létszámú türingiai csapatokat előreküldte, hogy azok egy másik irányból próbálják a magyarokat közelcsalogatni a nehézfegyverzetű derékhadhoz. A magyarok lelkes „huj, huj!” kiáltásokkal vetették rá magukat a németekre, azok pedig harsány „Kyrie eleison”-nal („Uram, irgalmazz”) rohamoztak. A magyarok, mint máskor is, úgy most is iszonyatos nyílzáport zúdítottak az ellenségre, azonban a nyílvesszők jó része a páncélozott lovagokról és pajzsaikról lepattogott. A németek viszont, szem előtt tartva királyuk tanácsát, váratlanul gyors rohamot indítottak, ügyelve a zárt alakzat megtartására is. Ennek hatására a magyar lovasok színlelt menekülésbe kezdtek, hogy a győzelem látszatától elbizakodott ellenség szétszóródva, rendezetlenül üldözze őket, s így lehetőségük nyíljon a lovagok lenyilazására és arra, hogy a magyar tartalék is rárohanjon a megbomlott csatarendű németekre. Csakhogy ez a csel ezúttal nem jött be. A lovagsereg zárt, tömött alakzatban maradt, így a magyar lovas íjászok nem tudtak mit kezdeni velük, és a színlelt futás rövidesen valóságos meneküléssé változott. A csata, most először, a németek javára dőlt el.

 A magyar tábor, a foglyok és minden hadi zsákmány a németek kezére került. Eleink embervesztesége viszont közelsem volt vészes, mert hiszen a szétszóródva menekülő magyar lovasok sokkal gyorsabbak voltak, mint a zárt csatarend fenntartására ügyelő, nehézpáncélzatú német lovasok, akik így nem sok kárt tehettek bennük. Persze ahogy a magyar vereség híre időben és térben mind messzebbre terjedt – ahogy ez már csak lenni szokott –, úgy nagyították fel mind véresebbre a kalandozók veszteségeit, és mire a merseburgi ütközet híre francia földre ért, addigra már több tízezer elesett magyar harcosról beszéltek…Természetesen mi már tudjuk, hogy ennek talán ha a századrésze lehetett igaz. A merseburgi csata jelentősége elsősorban tehát nem is a katonai-, anyagi- vagy emberveszteségben rejlik, hanem sokkal inkább „erkölcsi” veszteségről volt szó. Először verték meg komoly csatában a magyarokat. Ez egy figyelmeztető vereség volt, ami – bár az ütközet után változatlan intenzitással folytatódtak a kalandozások, mégha Szászországot jobban el is kerülték – jelezte, hogy idővel a hagyományos magyar taktika is kitanulható, és Európa népeinek szemében remény villant, hogy a földrész legvitézebb hadseregét, az addig győzelmet győzelemre halmozó magyarokat is le lehet győzni…

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Az első váci ütközet és Földváry Károly

           A magyar honvédsereg isaszegi győzelme után Windischgrätz visszahúzódott a Pest előtti védvonalak mögé. Mivel ezen védvonalak megtámadása súlyos veszteségekkel járhatott volna, ezért a magyar hadvezetés egy megkerülő hadművelet tervét dolgozta ki. Ennek értelmében, a Pest környékén hagyott csapatok mozgolódásával megpróbálták elhitetni az ellenséggel, hogy a magyar főerők továbbra is Pest előtt állnak, miközben a hadsereg egy jelentős része észak felé vonulva elfoglalja Vácot, átkel a Garamon, felmenti Komáromot és átkel a Dunán is. Ezzel elérhetik, hogy a bekerítéstől tartó császári főerők kiürítsék Pestet és Budát, és visszavonuljanak Bécs felé.

            Április 10-én az osztrákok kisebb támadást indítottak a Pest előtti magyar hadtestek ellen, amit azonban a magyarok könnyedén visszavertek. Ennek köszönhetően Windischgrätz továbbra sem tudta, hogy a magyar főerőkkel áll-e szemben, vagy azok már elvonultak észak felé. Pedig ha tudomást szerzett volna arról, hogy csupán kisebb erők maradtak Pesttől keletre – és emiatt volt a magyar haditerv roppant kockázatos −, akkor egy nagyerejű támadással elvághatta volna a magyar fősereg hadműveleti vonalát és bekeríthette volna őket, vagy akár elfoglalhatta volna a „fővárost”, Debrecent is. Szerencsére nem így történt.

Szintén 1849. április 10-én – mely egyébként abban az évben is éppen húsvét utáni keddre esett – a Damjanich János vezette magyar csapatok is megindították támadásukat Vác ellen. A várost védő osztrák hadosztályt, Ramberg altábornagy betegsége miatt, a helyét átvevő, 66 éves Christian Götz vezérőrnagy vezette.

Damjanich Vác körüli bekerítő hadművelete kudarcot vallott, és mivel az előző napok időjárása miatt a környék sártengerré változott, ezért a magyar sereg csak szemből, a pest-váci úton támadhatott, a vasúti töltésen és a Gombás-patakon keresztül. A közelharcot azonban rendkívül heves tüzérségi párbaj előzte meg – egyesek szerint az egész tavaszi hadjáratban nem volt több olyan erős ágyúharc, mint Vácnál. A mennydörgő tüzérségi harc után Damjanich megunta a bekerítő hadoszlopára való várakozást, és támadást rendelt el. Eddigre Götz már érzékelte a magyarok enyhe létszámbeli és tüzérségi fölényét, ezért a visszavonulás mellett döntött. Azonban a Gombás-patak szobrokkal díszített barokk kőhídját mindaddig tartani akarta, amíg csapatai nagy része biztonságban el tud vonulni Verőce felé.

Az osztrákok lassan, de folyamatosan hátrálni kényszerültek a honvédgyalogság támadásai nyomán, azonban a magyarok sem tudtak áttörni a hídon, a rohamok sorra összeomlottak. (Különösképp gyáván viselkedett ezúttal a lengyel légió, melynek tagjai nem voltak hajlandóak támadásra indulni, csak a magyarokat noszogatták maguk helyett; bezzeg mikor a csata sorsa kedvezően kezdett alakulni, akkor úgy mozgolódtak, hogy azt a látszatot keltsék, mintha nekik bármi szerepük lett volna a sikerben. A lengyelek szemtelenségén fölfortyant Damjanich azonnal agyon is akarta lövetni a parancsszegőket, de szerencséjükre erről Görgei időben lebeszélte őt, és a lengyeleket csupán átvezényelték máshova. ) Bár a magyar sereg legkiválóbb alakulatai rohamoztak, a kudarcok nyomán már lassan ők is elbizonytalanodtak. Itt mutatkozott meg ismét, hogy egy jó vezető, a személyes példamutatás milyen elképesztő fontosságú tud lenni. A híd elfoglalását végül megint Földváry Károly alezredes bátorsága döntötte el. A tápióbicskei hős, tán megismételni akarván hat nappal azelőtti emlékezetes hőstettét, zászlót ragadva kezébe, mindenki bámulatára, lovával a hídra vágtatott. Az ellenség pillanatok alatt kilőtte alóla a lovat, azonban ő visszaverekedte magát csapatai közé, és egy új lóval ismét a hídra ugratott. Azonban ezt a lovat is lelőtték, de a kis Földváry mostis sértetlen maradt. Harmadszorra már gyalog vezette rohamra csapatait, akik Földváry bátorságán fellelkesülve, ádáz küzdelem árán lesöpörték a hídról a megdöbbent ellenséget, és a nyomukban özönlő honvédek megállíthatatlan áradatként tódultak be a városba.

A híd megtisztítása után gyilkos utcai harc bontakozott ki a váci épületek között. Götz tábornok még ekkoris teli torokkal kiáltozta katonáinak, hogy „Vorwärts, nicht reteriren!” [„Előre, nem hátrálni!”]. Egyszercsak azonban gránátszilánk találta homlokon Götzöt, aki lováról lefordult. Katonái rögtön elkapták és a váci katonai nevelőintézet épületébe vitték. A hadosztály parancsnokságát Felix Jablonowski vezérőrnagy vette át, aki viszonylag rendezetten be tudta fejezni a város kiürítését, csapatai visszavonását.

A váci ütközet így Damjanich seregének győzelmével végződött, és megnyílt az út a magyar csapatok előtt a Garam felé. A csatában a magyarok 150, az osztrákok pedig körülbelül 400 embert vesztettek. Bár taktikai szempontból a császáriak veresége nem volt jelentős, a magyar siker értékét növelte, hogy az ellenség továbbra sem jött rá, hogy a magyar főerők már nem Pest környékén állnak. Az pedig ugyancsak nagyon fontos eredmény, hogy a rövid időn belül kivívott sokadik győzelem lelki hatásának köszönhetően a magyar honvédek morálja, s így további teljesítménye is jelentősen erősödött.

A haldokló Götz tábornokot a lengyel légió egyik orvosa látta el, azonban megmenteni már nem tudta. Az április 11-én Vácra érkező Görgei első dolga volt, hogy felkeresse a haldokló tábornokot és érdeklődjön hogyléte felől, ám választ már nem kapott, mert a sebesülés következtében Götz eddigre elvesztette beszélőképességét. Ágyánál egy magyar tábori lelkész imádkozott s látta el az utolsó kenettel. Végső óráiban Götz lehúzta ujjáról jegygyűrűjét és jelezte, hogy szeretné, ha azzal együtt temetnék el. Haláltusája harminc órán át tartott. Április 12-én késő délután helyezték örök nyugalomra a hősi halott tábornokot. Egy magyar ágyúüteg három díszlövéssel búcsúztatta, és temetésére kivezényelték a fogságba esett császári tiszteket is, koporsóját pedig maga Görgei, Damjanich, Klapka és egy törzstiszt eresztették le a sírba. (A szabadságharc után Götz özvegye 2000 Ft-os alapítványt tett a váci katonai nevelőintézet számára, hálából a férje „iránt tanúsított emberbaráti szolgálatért”, kikötve, hogy kamatait a nevelőintézet növendékeire fordítsák és óvják meg jó állapotban elhunyt férje sírboltját.)

Amikor a győzelem másnapjának estéjén a vezérek vacsorához ültek, és Damjanich mérge is elszállt már, Görgei az ütközet hősére, Földváryra emelte poharát. Földváry meg is köszönte a jókívánságot, de nagy sóhajtozva elmondta azt is, hogy mennyire szomorú kedves lovának elvesztése miatt. Görgei erre felajánlotta neki, hogy válasszon egy új lovat, az övéi közül. Erre Damjanich hangosan közbevágott: „Azt neki, azt az ebadta cigányának! Minek ennek telivér? Hogy a következő csatában megint agyonlövesse maga alatt?!...Fuvaros ló való neki, nem angol paripa!” Damjanich tréfás megjegyzése, mely egyúttal Földváry bátorságának parancsnoki elismerése is volt, jókedvű, könnyes nevetésbe és vigasztaló baráti ölelésekbe torkollott…

A tápióbicskei és váci hős, Földváry Károly, a székelyföldi Gyergyószentmiklóson, birtoktalan nemesi családban született, 1809. november 26-án. A szegedi katonai nevelőintézetben végzett tanulmányok után, 1827 és 1833 között a 62., majd a 41. gyalogezredben szolgált, ahonnan hadnagyként szerelt le. A következő tizenöt évben Nyárádandrásfalván gazdálkodott feleségével, Thury Borával. Földváry persze nem volt cigány, mint ahogy azt a vele tréfálkozó Damjanich viccből mondta; azonban tény, hogy alacsony termetű, fél szemére vak (gyermekkori himlő következtében), napbarnított arcú emberke volt, aki talán csak egyetlen embertől félt a világon: a feleségétől.

1848 júniusától a – a vitézsége miatt később oly legendássá váló – szegedi 3. honvédzászlóalj főhadnagyaként harcolt a szerbek ellen. Szeptembertől százados, decembertől őrnagy, 1849 márciusától pedig a 3. honvédzászlóalj parancsnoka volt. Hősiességével számos csatában kitüntette magát, nem véletlenül nevezték hadsereg-szerte „a bátrak bátrának”. Legemlékezetesebb hőstettei azonban egyértelműen a tavaszi hadjárat két csatájához – Tápióbicskénél és Vácnál −, sőt, mindkét esetben egy-egy híd elfoglalásához kötődnek: előbbi esetében a Tápió hídjához (erről készült Than Mór egyik híres festménye), utóbbi esetben pedig a Gombás-patak barokk hídjához (mely ma is látható). Földváry bátorsága mindkét említett ütközetben jelentősen hozzájárult a magyar sikerhez. Még 1849 tavasza folyamán alezredessé léptették elő, és megkapta a Magyar Katonai Érdemrend III., majd II. osztályát is. Júniustól már egy gyalogoshadosztály parancsnoka volt, augusztusban pedig ezredessé nevezték ki. A szabadságharcot vitézül küzdötte végig.

Augusztus 13-án jelen volt a világosi fegyverletételnél. A hadbíróság halálra ítélte, azonban ítéletét tizenegy nappal később 18 évi várfogságra változtatták. 1850 nyarán kegyelemmel szabadult.

Kalandos élete azonban még ezután is sok izgalmas fordulatot tartogatott. 1852-ben a székelyföldi függetlenségi szervezkedésben való részvétele miatt ismét fogságba került. Mikor jópár év után szabadult, emigrációba vonult, ahol első dolga volt belépni az itáliai magyar légióba, aminek 1862 és 1867 között a parancsnoka is volt. A kiegyezést követően hazatért, és harcos élete utolsó másfél évtizedét viszonylagos nyugalomban élte le Cegléden, ahol 1883. december 14-én, 74 évesen hunyt el. Nevét az utókor is az 1848-49-es szabadságharc egyik legnagyobb hőseként emlegeti.