Az első váci ütközet és Földváry Károly
A magyar honvédsereg isaszegi győzelme
után Windischgrätz visszahúzódott a Pest előtti védvonalak mögé. Mivel ezen
védvonalak megtámadása súlyos veszteségekkel járhatott volna, ezért a magyar
hadvezetés egy megkerülő hadművelet tervét dolgozta ki. Ennek értelmében, a
Pest környékén hagyott csapatok mozgolódásával megpróbálták elhitetni az
ellenséggel, hogy a magyar főerők továbbra is Pest előtt állnak, miközben a
hadsereg egy jelentős része észak felé vonulva elfoglalja Vácot, átkel a
Garamon, felmenti Komáromot és átkel a Dunán is. Ezzel elérhetik, hogy a
bekerítéstől tartó császári főerők kiürítsék Pestet és Budát, és
visszavonuljanak Bécs felé.
Április 10-én az osztrákok kisebb
támadást indítottak a Pest előtti magyar hadtestek ellen, amit azonban a
magyarok könnyedén visszavertek. Ennek köszönhetően Windischgrätz továbbra sem
tudta, hogy a magyar főerőkkel áll-e szemben, vagy azok már elvonultak észak
felé. Pedig ha tudomást szerzett volna arról, hogy csupán kisebb erők maradtak
Pesttől keletre – és emiatt volt a magyar haditerv roppant kockázatos −, akkor
egy nagyerejű támadással elvághatta volna a magyar fősereg hadműveleti vonalát
és bekeríthette volna őket, vagy akár elfoglalhatta volna a „fővárost”,
Debrecent is. Szerencsére nem így történt.
Szintén 1849. április 10-én – mely egyébként
abban az évben is éppen húsvét utáni keddre esett – a Damjanich János vezette
magyar csapatok is megindították támadásukat Vác ellen. A várost védő osztrák
hadosztályt, Ramberg altábornagy betegsége miatt, a helyét átvevő, 66 éves
Christian Götz vezérőrnagy vezette.
Damjanich Vác körüli bekerítő hadművelete
kudarcot vallott, és mivel az előző napok időjárása miatt a környék sártengerré
változott, ezért a magyar sereg csak szemből, a pest-váci úton támadhatott, a
vasúti töltésen és a Gombás-patakon keresztül. A közelharcot azonban rendkívül
heves tüzérségi párbaj előzte meg – egyesek szerint az egész tavaszi
hadjáratban nem volt több olyan erős ágyúharc, mint Vácnál. A mennydörgő
tüzérségi harc után Damjanich megunta a bekerítő hadoszlopára való várakozást,
és támadást rendelt el. Eddigre Götz már érzékelte a magyarok enyhe létszámbeli
és tüzérségi fölényét, ezért a visszavonulás mellett döntött. Azonban a
Gombás-patak szobrokkal díszített barokk kőhídját mindaddig tartani akarta,
amíg csapatai nagy része biztonságban el tud vonulni Verőce felé.
Az osztrákok lassan, de folyamatosan hátrálni
kényszerültek a honvédgyalogság támadásai nyomán, azonban a magyarok sem tudtak
áttörni a hídon, a rohamok sorra összeomlottak. (Különösképp gyáván viselkedett
ezúttal a lengyel légió, melynek tagjai nem voltak hajlandóak támadásra
indulni, csak a magyarokat noszogatták maguk helyett; bezzeg mikor a csata sorsa
kedvezően kezdett alakulni, akkor úgy mozgolódtak, hogy azt a látszatot
keltsék, mintha nekik bármi szerepük lett volna a sikerben. A lengyelek
szemtelenségén fölfortyant Damjanich azonnal agyon is akarta lövetni a
parancsszegőket, de szerencséjükre erről Görgei időben lebeszélte őt, és a
lengyeleket csupán átvezényelték máshova. ) Bár a magyar sereg legkiválóbb
alakulatai rohamoztak, a kudarcok nyomán már lassan ők is elbizonytalanodtak.
Itt mutatkozott meg ismét, hogy egy jó vezető, a személyes példamutatás milyen
elképesztő fontosságú tud lenni. A híd elfoglalását végül megint Földváry
Károly alezredes bátorsága döntötte el. A tápióbicskei hős, tán megismételni
akarván hat nappal azelőtti emlékezetes hőstettét, zászlót ragadva kezébe,
mindenki bámulatára, lovával a hídra vágtatott. Az ellenség pillanatok alatt
kilőtte alóla a lovat, azonban ő visszaverekedte magát csapatai közé, és egy új
lóval ismét a hídra ugratott. Azonban ezt a lovat is lelőtték, de a kis
Földváry mostis sértetlen maradt. Harmadszorra már gyalog vezette rohamra
csapatait, akik Földváry bátorságán fellelkesülve, ádáz küzdelem árán
lesöpörték a hídról a megdöbbent ellenséget, és a nyomukban özönlő honvédek
megállíthatatlan áradatként tódultak be a városba.
A híd megtisztítása után gyilkos utcai harc
bontakozott ki a váci épületek között. Götz tábornok még ekkoris teli torokkal
kiáltozta katonáinak, hogy „Vorwärts, nicht reteriren!” [„Előre, nem hátrálni!”]. Egyszercsak azonban gránátszilánk találta homlokon
Götzöt, aki lováról lefordult. Katonái rögtön elkapták és a váci katonai
nevelőintézet épületébe vitték. A hadosztály parancsnokságát Felix Jablonowski
vezérőrnagy vette át, aki viszonylag rendezetten be tudta fejezni a város
kiürítését, csapatai visszavonását.
A váci ütközet így Damjanich seregének
győzelmével végződött, és megnyílt az út a magyar csapatok előtt a Garam felé.
A csatában a magyarok 150, az osztrákok pedig körülbelül 400 embert vesztettek.
Bár taktikai szempontból a császáriak veresége nem volt jelentős, a magyar
siker értékét növelte, hogy az ellenség továbbra sem jött rá, hogy a magyar
főerők már nem Pest környékén állnak. Az pedig ugyancsak nagyon fontos
eredmény, hogy a rövid időn belül kivívott sokadik győzelem lelki hatásának
köszönhetően a magyar honvédek morálja, s így további teljesítménye is
jelentősen erősödött.
A haldokló Götz tábornokot a lengyel légió
egyik orvosa látta el, azonban megmenteni már nem tudta. Az április 11-én Vácra
érkező Görgei első dolga volt, hogy felkeresse a haldokló tábornokot és
érdeklődjön hogyléte felől, ám választ már nem kapott, mert a sebesülés
következtében Götz eddigre elvesztette beszélőképességét. Ágyánál egy magyar
tábori lelkész imádkozott s látta el az utolsó kenettel. Végső óráiban Götz
lehúzta ujjáról jegygyűrűjét és jelezte, hogy szeretné, ha azzal együtt
temetnék el. Haláltusája harminc órán át tartott. Április 12-én késő délután
helyezték örök nyugalomra a hősi halott tábornokot. Egy magyar ágyúüteg három
díszlövéssel búcsúztatta, és temetésére kivezényelték a fogságba esett császári
tiszteket is, koporsóját pedig maga Görgei, Damjanich, Klapka és egy törzstiszt
eresztették le a sírba. (A szabadságharc után Götz özvegye 2000 Ft-os
alapítványt tett a váci katonai nevelőintézet számára, hálából a férje „iránt
tanúsított emberbaráti szolgálatért”, kikötve, hogy kamatait a nevelőintézet
növendékeire fordítsák és óvják meg jó állapotban elhunyt férje sírboltját.)
Amikor a győzelem másnapjának estéjén a
vezérek vacsorához ültek, és Damjanich mérge is elszállt már, Görgei az ütközet
hősére, Földváryra emelte poharát. Földváry meg is köszönte a jókívánságot, de
nagy sóhajtozva elmondta azt is, hogy mennyire szomorú kedves lovának
elvesztése miatt. Görgei erre felajánlotta neki, hogy válasszon egy új lovat,
az övéi közül. Erre Damjanich hangosan közbevágott: „Azt neki, azt az ebadta
cigányának! Minek ennek telivér? Hogy a következő csatában megint agyonlövesse
maga alatt?!...Fuvaros ló való neki, nem angol paripa!” Damjanich tréfás
megjegyzése, mely egyúttal Földváry bátorságának parancsnoki elismerése is
volt, jókedvű, könnyes nevetésbe és vigasztaló baráti ölelésekbe torkollott…
A tápióbicskei és váci hős, Földváry Károly,
a székelyföldi Gyergyószentmiklóson, birtoktalan nemesi családban született,
1809. november 26-án. A szegedi katonai nevelőintézetben végzett tanulmányok
után, 1827 és 1833 között a 62., majd a 41. gyalogezredben szolgált, ahonnan
hadnagyként szerelt le. A következő tizenöt évben Nyárádandrásfalván
gazdálkodott feleségével, Thury Borával. Földváry persze nem volt cigány, mint
ahogy azt a vele tréfálkozó Damjanich viccből mondta; azonban tény, hogy
alacsony termetű, fél szemére vak (gyermekkori himlő következtében),
napbarnított arcú emberke volt, aki talán csak egyetlen embertől félt a
világon: a feleségétől.
1848 júniusától a – a vitézsége miatt később
oly legendássá váló – szegedi 3. honvédzászlóalj főhadnagyaként harcolt a
szerbek ellen. Szeptembertől százados, decembertől őrnagy, 1849 márciusától
pedig a 3. honvédzászlóalj parancsnoka volt. Hősiességével számos csatában
kitüntette magát, nem véletlenül nevezték hadsereg-szerte „a bátrak bátrának”.
Legemlékezetesebb hőstettei azonban egyértelműen a tavaszi hadjárat két
csatájához – Tápióbicskénél és Vácnál −, sőt, mindkét esetben egy-egy híd
elfoglalásához kötődnek: előbbi esetében a Tápió hídjához (erről készült Than
Mór egyik híres festménye), utóbbi esetben pedig a Gombás-patak barokk hídjához
(mely ma is látható). Földváry bátorsága mindkét említett ütközetben jelentősen
hozzájárult a magyar sikerhez. Még 1849 tavasza folyamán alezredessé léptették
elő, és megkapta a Magyar Katonai Érdemrend III., majd II. osztályát is.
Júniustól már egy gyalogoshadosztály parancsnoka volt, augusztusban pedig
ezredessé nevezték ki. A szabadságharcot vitézül küzdötte végig.
Augusztus 13-án jelen volt a világosi
fegyverletételnél. A hadbíróság halálra ítélte, azonban ítéletét tizenegy
nappal később 18 évi várfogságra változtatták. 1850 nyarán kegyelemmel
szabadult.
Kalandos élete azonban még ezután is sok
izgalmas fordulatot tartogatott. 1852-ben a székelyföldi függetlenségi
szervezkedésben való részvétele miatt ismét fogságba került. Mikor jópár év
után szabadult, emigrációba vonult, ahol első dolga volt belépni az itáliai
magyar légióba, aminek 1862 és 1867 között a parancsnoka is volt. A kiegyezést
követően hazatért, és harcos élete utolsó másfél évtizedét viszonylagos
nyugalomban élte le Cegléden, ahol 1883. december 14-én, 74 évesen hunyt el.
Nevét az utókor is az 1848-49-es szabadságharc egyik legnagyobb hőseként
emlegeti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése