Trianon

A Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság 

 Az első világháború elvesztése, az őszirózsás forradalom és az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása után a szerb (és francia) csapatok megszállták Magyarország déli részét, egészen az 1918 novemberében Belgrádban meghatározott demarkációs vonalig. Ez a vonal a később Trianonban megszabott új határtól még északabbra húzódott, így ideiglenesen a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (a későbbi Jugoszlávia) oldalán hagyva például Pécset és Baját. 

 A szerb hadsereg e területet egészen 1921 nyaráig ellenőrzése alatt tartotta. A „biztonság kedvéért” csak a határszakaszok végleges kijelölése és a békeszerződési okmányok elrendezése után szándékoztak kivonulni a baranyai területekről. Emellett a délszlávok abban is reménykedtek, hogy a békeszerződésben nekik ítélt hatalmas délvidéki területeket még tovább gyarapíthatják, ha a körülmények számukra szerencsés alakulása folytán Baranya vidéke is náluk „felejtődik”. Már-már úgy tűnt, hogy az események ismét nekik kedveznek és ez az igényük is megvalósul. 

 A magyarországi Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-i bukása után ugyanis a Károlyi-féle és a kommunista kormányzat rengeteg meghatározó politikusa menekült ide, a szerb megszállási övezetbe, különösen Pécsre. Noha már 1919 augusztusában kiderült, a trianoni békediktátum 1920. júniusi aláírásával pedig hivatalossá is vált a döntés, miszerint Magyarország új déli határvonala (ezen a szakaszon) a Dráva mentén, illetve a Drávaszög északi szélén fog húzódni, a szerbek tovább folytatták az antant szövetségesek győzködését arról, hogy minden ellenőrzésük alatt lévő terület a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság kezén maradhasson. Törekvéseikhez megfelelő társra találtak a magyarországi baloldali és polgári liberális politikusok, agitátorok személyében. 

 A megmaradt Magyarországon kibontakozó új keresztény-nemzeti, Horthy-féle rendszer elől Baranyába menekült szocialista forradalmárok és szociáldemokrata politikusok ugyanis már 1919 őszétől egyre intenzívebb Horthy-ellenes propagandát fejtettek ki és szerbpárti megmozdulásokat szerveztek. Sőt − Jászi Oszkár gondolatai nyomán −, egyenesen a baranyai országrész Magyarországtól való elszakítására törekedtek, hogy helyén létrehozhassák a maguk (szerbektől függő) bábállamát. Vezetőik közt volt a Károlyi-kormány egykori hadügyminisztere, Linder Béla (aki agyalágyult kinyilatkozásáról lett hírhedt, és aki jelentősen hozzájárult Magyarország széteséséhez), a pécsi bábaképző igazgatójaként működő szélsőliberális Doktor Sándor és egy pécsi születésű szerb festőművész, Petar Dobrović (Dobrovits Péter). A szerb hatóságok természetesen örömmel felkarolták és ösztönözték e hazaárulókat, akik szerb anyagi támogatással megalakították a Pécsi Szocialista Pártot is. 

 Az új magyar határokon belül eső, de szerb megszállás alatt lévő terület legnagyobb városa Pécs volt. Pécs egyúttal a környékbéli szénbányászat és iparvidék központja is volt, így jelentős munkásréteggel rendelkezett, akik könnyen befolyásolhatónak és fogékonynak bizonyultak a menekült baloldali politikusok demagógiájára. 1920 augusztusában törvényhatósági választásokat tartottak Pécsett – melyet a keresztényszocialisták és a polgárság bojkottált −, aminek következtében a törvényhatósági bizottság új elnöke Doktor Sándor lett, a polgármesteri széket pedig az egyetlen pályázó, Linder Béla nyerte el. A szocialisták közel két éven keresztül a fehérterroristák kegyetlenkedéseivel és az új rendszer állítólagos „munkásellenességével” és „kapitalista” beállítottságával rémisztgették az embereket; felnagyított valós hírek és hazugságok segítségével kovácsoltak maguknak politikai tőkét a lakosok bizonytalanságából és félelmeiből. 

 A baloldali szervezkedők és az őket támogató szerbek mindenképpen meg akarták akadályozni Baranya vidékének Magyarországhoz való tényleges visszacsatolását, illetve a Horthy-féle Nemzeti Hadsereg bevonulását a területre. Előbbiek – az előző években elkövetett bűneik miatt − akár joggal is tarthattak a megtorlástól, ezt a félelmet pedig megpróbálták a teljes lakosságra kivetíteni, a fehérterrorral való riogatással, tömegtüntetések szervezésével és a Horthy-rendszer ellen való agitálással. Noha az emberek túlnyomó többsége nem szimpatizált a szocialisták Magyarország-ellenes törekvéseivel, idővel sikerült viszonylag sokakat elbizonytalanítaniuk. 

 Így történhetett meg, hogy a visszacsatolás előtti utolsó pillanatban − amikor már lassan meg kellett kezdődnie a szerb csapatok kivonulásának és rövidesen a magyarok bevonulásának − az autonomista szervezkedések vezetői döbbenetes lépésre szánták el magukat.  

1921. augusztus 14-én a pécsi Széchenyi téren, a tömeggyűlésre odacsődített több mint tízezer főnyi feltüzelt lakosság jelenlétében kikiáltották a Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságot! Az új „köztársaság” a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság védnöksége alá helyezte magát, és kérte a terület kiürítésének elhalasztását. A kikiáltott „államocska” intézőbizottságának elnöke Dobrovits Péter lett, de azt is kijelentették, hogy köztársasági elnöknek Károlyi Mihályt kérik fel, akit rövidesen Pécsre fognak hívni. E tragikomikus őrület gyorsan továbbterjedt – a trianoni határokon belüli – megszállt terület más településeire is, és a következő napokon például Baján, Mohácson és Siklóson is kikiáltották a „köztársasághoz” való csatlakozást. 

A „jugoszláv” államhoz húzó, Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság nevezetű bábállam fennállása mindössze nyolc napig tartott. Nemzetközileg senki nem ismerte el az új államot, egyedül a szerbek támogatták létrejöttét. Nem kedvezett az új államalakulatnak az sem, hogy a létét egyedül biztosító délszláv államban erősen kommunistaellenes irányba tolódott a közhangulat, így a kormányzatnak egyre kínosabbá vált a szocialista „államocska” támogatása. Közben a Soós Károly tábornok vezetésével Kaposvár környékén gyülekező magyar hadak felkészültek Baranya visszafoglalására. 

A nagyhatalmak sürgetésére a szerbek augusztus 19-én végül kénytelenek voltak megkezdeni a kiürítést. A szerb-horvát-szlovén kormány egy esetleges fegyveres ellenállást nem támogathatott, viszont menedékjogot biztosított az emigránsoknak, a szerbeknek pedig földet is ígért. A szerb-magyar államocska vezetői, illetve az a több ezer munkás és aktivista, akiknek félnivalójuk volt az új hatalomtól, a délszláv államba menekültek. (És lehetőleg vitték magukkal, amit tudtak: iratokat, bútorokat, értékeket…) A hangzatos nevű Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság egyetlen intézkedése így lényegében csak az emigránsok útbaigazítása, elvándorlásuk megszervezése lett. (Nomeg röpiratok terjesztése a „szabadságküzdelem ideiglenes beszüntetéséről”…) Linder, Dobrovits és Doktor is a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területére menekült – utóbbit azonban menekülés közben a minapi „köztársasággal” behülyített bányamunkások még egyszer jól megverték… 

Soós Károly irányításával a magyar katonai alakulatok augusztus 22-én bevonultak Pécsre, majd néhány napon belül a többi kiürített területre is. Érkezésüket a közel három éven át tartó szerb megszállásból és a szocialista elmebajos agitálástól frissen megszabadult lakosság kitörő örömmel fogadta. Az oly sok időn át tartó, intenzív szocialista propaganda ellenére, a magát a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság protektorátusa alá helyező kis „köztársaságot” a lakosság túlnyomó része, de még a munkások többsége sem támogatta, így őszinte megkönnyebbülésükre szolgált az „anyaországhoz” való újbóli csatlakozás. A magyar hadsereg bevonulásával egyidejűleg a Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság végleg megszűnt. 

A visszatért területek lakosságával és a Magyarország-ellenes szervezkedés résztvevőivel a Horthy-rendszer nem bánt szigorúan. A visszafoglalást nem követte megtorlás vagy súlyos börtönbüntetések, sőt Horthy rövidesen amnesztiát hirdetett. Döntése alighanem helyes volt, hiszen egy esetleges keménykezű bosszúállással csak a lakosságba sulykolt félelmeket igazolta volna. Arról nem is beszélve, hogy a fő felelősök mind külföldre menekültek, így a hazaárulást legfeljebb néhány megtévesztett munkáson lehetett volna számonkérni… 

 A Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaság története egy különös, gyalázatos, ám végül tragikus következmények nélküli epizódja volt a magyar történelemnek. A szocialistáknak – mert fontos megjegyezni, hogy elsősorban nem kommunista, hanem szocialista-liberális szervezkedésről volt szó – kis híján sikerült elérniük, hogy Baranya megyét és környékét is elszakítsák Magyarországtól. Ha ez megtörtént volna, akkor ma Baranya megye nagy része, Somogy, Tolna és Észak-Bácska egy kis része; Pécs, Baja, Mohács, Siklós, Szigetvár, Villány, Barcs és még számos nevezetes magyar település mind-mind Szerbiához vagy Horvátországhoz tartozna… A szocialista politikusoknak sajnos már akkor sem volt szent semmi: vérlázító hazaárulásukat saját bőrük mentése miatt követték el; kicsinyes hatalmi, politikai és anyagi érdekeikért képesek lettek volna hazájuk egy újabb értékes szegletét feláldozni. Cselekedetükkel több százezer magyar ember szülőföldjét tették kockára. Hogy döbbenetes tettük nem járt sikerrel, az nem rajtuk, hanem kívülálló hatalmakon múlott. Az események alakulása folytán viszont így Baranya-vidéke lett hazánk talán egyetlen olyan területe, melyet éppen az országot feldaraboló trianoni békediktátum adott vissza Magyarországnak…