Trianon

Az északi hadjárat

 Régebbi cikkemben egyszer már összefoglalóan írtam a Tanácsköztársaság idején működő Magyar Vörös Hadsereg harcairól. (A Magyar Vörös Hadsereg harcai) Ezúttal e harcok legszebb fejezetét, az úgynevezett „északi hadjáratot” mutatom be kicsit részletesebben. 

 1919 áprilisának második felében, a románok előretörését követően megindult az új csehszlovák támadás is. Ez utóbbi célja az volt, hogy még beljebb nyomulva a megnyomorított Magyarország belseje felé, elérjék az Északi-középhegység déli szélét. Ezáltal ugyanis a csehek kész helyzet elé állíthatták az új határokat megállapító békekonferenciát és elérhették, hogy eddig is döbbenetes mértékű területi nyereségeiket még tovább gyarapíthassák. Az április-májusi előrenyomulásuk során a csehszlovákok elfoglalták Kárpátalját – ezáltal összeköttetésbe lépve a románokkal –, Abaúj-Torna és (kicsi híján) Zemplén megye maradékát, valamint Borsod északi felét is. Csehszlovák megszállás alá került a megyeszékhelyek közül Sátoraljaújhely és Miskolc, valamint egyre fenyegetőbb közelségbe kerültek Eger városához. Salgótarjánt (mely ekkor nem volt megyeszékhely, de megtartása mégis stratégiai fontosságú volt) elszánt harcok árán, a helyi munkásság segítségével sikerült megvédeni. 

 A magyar támadás Miskolc visszafoglalására május 20-án indult meg – ezt szokás az északi hadjárat kezdő dátumának tekinteni. Kerekes József alezredes vezetésével a (főként üzemi munkásokból) sebtében összeállított hadosztály május 21-ére visszafoglalta Miskolcot a csehektől. Az első világháború lezárulta óta alighanem ez volt a legerőteljesebb saját kezdeményezésű magyar támadó hadművelet. A miskolci győzelem, majd a város megtartása (mert a csehek megpróbálkoztak a kulcsfontosságú város újbóli elfoglalásával) és Salgótarján megvédése vetette fel az ötletet, hogy a fő ellenségnek tekintett románok helyett – akik a Tiszánál álltak meg – előbb a kevésbé jól szervezett csehszlovák csapatokat próbálják meg kiűzni a Felvidékről. Noha a csehszlovák haderő is túlerőben volt, a hosszan elnyúló csehszlovák frontvonal egy adott szakaszán indítandó koncentrált támadás a siker reális reményével kecsegtetett. Ráadásul az utóbbi néhány hét alatt az újabb magyar munkásezredek a korábbiakhoz képest már jelentős fejlődést mutattak nemzeti öntudat, szervezettség és fegyelem tekintetében, így már jóval komolyabb katonai alakulatokká is váltak. Segítette a magyar csapatok északra csoportosítását az a (helyes) feltételezés is, hogy a jugoszláv és francia erők nem fognak délről támadást indítani. 

 A Magyar Vörös Hadsereg általános északi offenzívája május 30-án indult meg. Az „északi-„ vagy „felvidéki hadjárat”-nak nevezett offenzíva tényleges vezetője – vezérkari főnökként – Stromfeld Aurél volt, aki alighanem az egyik lehető legalkalmasabb volt e feladatra. A hadjárat célja a cseh és a román intervenciós seregek különválasztása volt, valamint az, hogy északkeleti irányban előrenyomulva megteremtsék az orosz Vörös Hadsereggel való kapcsolatfelvétel lehetőségét. A katonák lelkesedésének, Stromfeld tehetségének, valamint a sok hivatásos tiszt szakképzettségének köszönhetően, az északi hadjárat meglepő sikereket ért el. 

 A magyar csapatok az Ipolyon, a Dunán és a Sajón átkelve már az első napon elfoglalták Ipolyságot, Losoncot, Párkányt, Szikszót és Putnokot. Május 31-én heves harcok árán foglalták vissza Rimaszombatot és Edelényt. A váratlan támadás elől az ellenség több helyen értékes hadianyagot hátrahagyva menekült. Június 1-jén a magyar csapatok átkeltek a Hernádon, északi irányban pedig megállás nélkül nyomultak előre Kassa felé. A támadás a Garam mentén is lenyűgözően alakult: ugyanezen a napon a front nyugati részén elfoglalták Lévát. Az Érsekújvár elfoglalására indított páncélvonatot ugyan a csehek a vasúti híd felrobbantásával megállították, azonban a helyi lakosság fenyegető hangulata miatt sietve kiürítették a várost, ahova a Magyar Vörös Hadsereg június 3-án vonult be. Június 4-én ismét magyar kézre került Gönc, 6-án Sátoraljaújhely és Aranyosmarót. Szintén június 6-án foglalták el kemény harcok árán Kassát. Ezalatt más magyar csapatok hegyeken átkelve, győztesen vonultak be Zólyomra és Tiszolcra június 7-én. Az ellenség harckészsége a Kassától északra lévő frontszakaszon végképp megtört, így a magyar csapatok gyakran harc nélkül, vagy a helyi lakosság aktív segítségével foglalták vissza az újabb területeket. Június 9-én vonultak be Eperjesre és Homonnára, 10-én pedig Bártfára, melynek környékén elérték a történelmi országhatárt és egyúttal elvágták a Kárpátalját megszálló csehszlovák erőket. 10-én felszabadult Rozsnyó is. A Magyar Vörös Hadsereg lényegében két hét alatt elérte sikerei tetőpontját. A felszabadított területeken előkerültek az addig a padlásokon rejtegetett magyar zászlók, és a magyar lakosság örömmel fogadta a bevonuló katonákat, aki pedig tudott, csatlakozott a Felvidéket felszabadító hadjárathoz. 

 A Tanácsköztársaság helyzete azonban ennek ellenére rövidesen tarthatatlanná vált, egyre súlyosabb problémák jelentkeztek. A kommunista vezetés intézkedései, a vörös terror, a szocialista program erőltetése és más okok miatt az országban egyre súlyosabb belső feszültség keletkezett; sztrájkok, felkelések robbantak ki. Június 16-án Eperjesen kikiáltották a magyarországival szövetséges Szlovák Tanácsköztársaságot, azonban ennek sok gyakorlati jelentősége nem volt. 

 A legnagyobb probléma azonban az volt, hogy Georges Clemenceau, a párizsi békekonferencia elnöke június 8-i jegyzékében az északi hadjárat azonnali leállítását követelte, Kun Béla halogató válaszára pedig újabb jegyzékében közölte az új (a későbbi, trianoni határokkal lényegében megegyező) határokat, csehszlovák és román viszonylatban. Egyúttal a Felvidék kiürítését és a magyar katonáságnak a közölt határok mögé való visszavonását követelte, cserébe ígérve a románok azonnali kivonulását a Tiszántúlról és Magyarország meghívását a béketárgyalásokra. Kun Béla időhúzással próbálkozott, mialatt a katonai és politikai vezetés körében kétségbeesett viták folytak az ultimátum elfogadásáról. 

 Stromfeld Bártfa elfoglalása után a hadjárat súlypontját Pozsony és Nyitra irányába akarta áthelyezni. Ezek a támadások azonban már nem jártak a korábbiakhoz hasonló, átütő sikerrel. A színmagyar Csallóközt, valamint Pozsonyt és Komáromot azonban – noha mindkettő stratégiai jelentőséggel bírt volna – a Magyar Vörös Hadseregnek csak megközelítenie sikerült. Közelebb kerülve a csehszlovákok igazi bázisához (Csehországhoz), az ellenség erre a vidékre összpontosította erejét, amellyel szemben a Magyar Vörös Hadsereg már nemnagyon tudott helyi erőfölényt sem kialakítani. Ráadásul a csehszlovák haderő lényegi vezetését errefelé képzettebb, francia vezérkar vette át. Az Észak-Kisalföldön indított magyar támadás így hamar kimerült. A csehek június 16-án visszafoglalták Rozsnyót, 20-án pedig elesett Érsekújvár is. Ezeken kívül azonban a heves csehszlovák támadások sem jártak sikerrel. A harcok tehát június végéig folytatódtak, ezek során azonban egyik fél sem tudott jelentős eredményt elérni, csupán meglévő vonalait tartani. 

 Bár a katonai vezetés jó része ellenezte a Clemenceau-jegyzékben követelt visszavonulást, jól tudva, hogy ez milyen következményekkel járhat, különösen, ha nincs semmi biztosíték a román csapatok kivonására. Azonban azzal is tisztában voltak, hogy az ultimátum elutasítása Csehszlovákia, Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság együttes támadásával járhat, ami pillanatok alatt romba döntené az ország maradékát is. Kun Béla végül – bár a határokat elfogadhatatlannak tartotta – az ultimátum elfogadása mellett döntött. A Vörös Hadsereg június 30-án megkezdte a győztes csapatok visszavonását, a Felvidék kiürítését, Stromfeld pedig tiltakozásképp – valamint az egyre fenyegetőbb polgárháború veszélyétől tartva –lemondott. A végképp demoralizálódott hadsereg bomlásnak indult, a románok mégsem vonultak ki a Tiszántúlról és a Tanácsköztársaság külső segítségre sem számíthatott.

 A magyarországi Tanácsköztársaság egy hónap múlva összeomlott, a dicsőséges északi hadjárat pedig lényegében semmilyen pozitív következménnyel vagy haszonnal nem járt. A hadjárat törekvése helyes volt, véghezvitele elismerésre méltó és megható, ám az ország katonai erővel való megvédésével ekkor már elkéstek. (Ennek lehetősége a haderő 1918-as felbomlasztásával ugyanis eleve kudarca lett ítélve.) Az északi hadjáratnak annyi szép eredménye azonban mégis volt a nemzet számára, hogy hazánk e rettenetes éveiben legalább egyfajta elégtételként mégis jól esett „a megtaposott magyar önérzetnek”… 

A Magyar Vörös Hadsereg által május-júniusban visszafoglalt terület, a történelmi - és a mai magyar határok feltüntetésével