A jászok
A mai magyarság részét képező,
egykor különálló népek bemutatását ezúttal a jászok hosszú történetével
folytatjuk.
A jászság egy iráni eredetű nép, az
alánok leszármazottai; ma élő legközelebbi rokonaik a Kaukázusban található
oszétok. A „jász” népnév az ókori „ászi” nép nevéből ered. Bár korábban egyes
feltételezések a jazigokkal rokonították őket, ezt az elméletet a tudományos
állásfoglalás ma már elveti.
A jászokat magyarországi
beköltözésük előtt inkább csak alánokként említették, akik a Kaukázus északi
vidékein élő földműves népként, majd a kunok katonai segédnépeként váltak
nevezetessé. Állítólag már a főként keleti kapcsolatait ápoló Taksony fejedelem
is betelepített kisebb jász csoportokat a mai Jászberény környékére;
kárpát-medencei jelenlétük azonban ekkor még alig volt érzékelhető.
A jászok ősei a XIII. század elején,
a kunokkal és az oroszokkal szövetségben, sikertelenül próbálták feltartóztatni
a mongolok Európa irányába történő előrenyomulását. E kilátástalan harcuk
folyamán nagy részük fokozatosan Közép-Európa felé húzódott és az évszázadok
folyamán szétszóródtak a kelet-európai államokban. Első jelentősebb, szórványos
magyarországi betelepülésük ekkora, a mongolok előli menekülés idejére tehető.
A tatárjárás után, az elpusztult Kumánia (azaz „Kunország”, a későbbi Moldvai
Fejedelemség földje) területén még jelentős jász népesség élt; ottani, XI-XIII.
századi tartózkodásuk emlékét őrzi a mai Románia egyik nagyvárosának, Jászvásárnak (Iaşi)
a neve is. Egyúttal azt is jelzi, hogy a kunokkal ellentétben, a jászok tartós
településeket is létrehoztak, és életmódjukban is különböztek előbbiektől.
Magyarországra a jászok több
hullámban költöztek, főleg a XIII-XIV. század folyamán. Legnagyobb csoportjaik
a tatárjárás után, a kunokkal együtt, illetve az 1280-as években érkeztek. Az
Árpád-kor végén legjelentősebb magyarországi csoportjuk valószínűleg a Temes
folyó vidékén élt (az ottani kunok kivándorlása után); majd 1323 táján, a
„főváros” Visegrádra költözésével egy időben, mint királyi testőrnépség, egy
nagy részük a Pilis környékére települt át. (Ennek emlékét őrzi a mai napig
Pilisjászfalu településneve.) A XIV. század közepén többségük a mai Jászság területén
telepedett le, a Zagyva folyó környékén; tehát a későbbi Jász-Nagykun-Szolnok
megye északnyugati részén. Fő területükön, a róluk elnevezett Jászságon (mely
évszázadokig kiváltságokkal rendelkező, önálló közigazgatási egységként
működött) kívül, a Kárpát-medence számos más részén is megtelepedtek, természetesen
jóval kisebb számban, és rövidesen beolvadva a környező magyarságba.
Gazdálkodásukban a nomád állattartás
mellett kiemelt szerepet játszott a földművelés, ami megkönnyítette
letelepedésüket; valamint szerepet játszott abban, hogy a Jászság korábban mocsaras,
fűzes területe, a következő évszázadok alatt teljesen átalakult.
A ferencesek térítőmunkája révén, a
XIV-XV. század folyamán a jászság fölvette a kereszténységet, ám korábbi
hitviláguk számos jász kulturális emlékben nyomott hagyott. Ezen kívül az is
megállapítható, hogy a jászok között sokáig inkább a bizánci rítusú
kereszténység volt elterjedt. Később már egyértelműen a katolicizmus jellemezte
a Jászságot; lakói nagy számban vettek részt távolsági- és helyi
búcsújárásokban is.
A jászság népművészetéből
kiemelkedik a szűcsmesterség, a bőrhímzés. Az újkorban már többnyire nagy
lakosságszámú falvaik (és a hozzájuk kapcsolódó kiterjedt tanyavilág)
jellemzően egy-egy ruhadarab elkészítésére szakosodtak. Központjuk, Jászberény,
pedig a XIX. században az ország legnagyobb „szűcsvárosának” számított.
A jászok iráni eredetű, az oszéthoz
nagyon hasonlító nyelvének legjelentősebb emléke az 1422-ben összeállított,
úgynevezett „Jász szójegyzék”. A letelepedés és keresztény térítés
következtében a jászok összeolvadtak a környező falvak magyar lakosságával, a
XV. század végére pedig nyelvüket is magyarra cserélték. Dialektusuk egyik nagy
nyelvjárásrégióhoz sem sorolható: a Jászság tájnyelve éppen a
Tisza-Körös-vidéki, a dél-alföldi és a palóc dialektusterületek átmeneti
zónáját képezi.
Antropológiai tekintetben a jászok egyik
szembetűnőbb jellegzetessége (volt) viszonylagos magasságuk; legalábbis hogy az
általában nem túlzottan égimeszelő testalkatú magyaroknál többnyire magasabb termetűek.
A jászság a középkor végére beolvadt
a magyarságba; a török-kor és az azt követő betelepítések-áttelepítések által
pedig végképp szétszóródott és feloldódott a magyar népességben. Azonban
kiváltságos szabadságjogaikat évszázadokon át, jász öntudatukat, hagyományaikat
és kultúrájukat pedig bizonyos mértékben mind a mai napig megőrizték.
A Jászság területe (kiemelve) egy XIX. század eleji térképen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése