E hét közepén kettős kerek történelmi évfordulóra emlékeztünk.
140 éve született ugyanis Maderspach Viktor (1875−1941) mérnök, katona, sportoló, vadászati szakíró, a dél-erdélyi (bányasági) Iszkronyban. Az 1848-49-es szabadságharc során már nagyszülei is ékesen bizonyították a magyar hazához való hűségüket. Maderspach Viktor pedig elsősorban mint egy magyar harcos túlélő, egy valóságos vad "akcióhős" vált emlékezetessé az utókor számára. Mint a Déli-Kárpátok kiváló ismerője, az 1916-os erdélyi román betörés során a hegyekben gerillacsapatok és különítmények szervezésével és vezetésével jelentősen hozzásegítette a német és magyar csapatokat a románok gyors kiűzéséhez. A háború után, a sorozatos provokációk egyike 1921 májusában véres összetűzésig fajult, ami miatt mindenét hátrahagyva, mint üldözött vad kellett kiszöknie otthonából és kalandos körülmények közepette a havasokon (s a Délvidéken) keresztül a megmaradt kis Magyarországra menekülnie. Még ugyanebben az évben részt vett a nyugat-magyarországi szabadságharcban − ahol ő vívta ki csapatával az igen jelentős második ágfalvai győzelmet −, majd mint legitimista, IV. Károly visszatérése érdekében küzdött a második királypuccs idején. A sors volt oly kegyes hozzá, hogy Észak-Erdély 1940-es visszacsatolását még megélte, míg Magyarország második világháborús összeomlását már nem kellett itt e földi létben elszenvednie.
70 éve történt a hírhedt budavári kitörés. Budapest ostromának végén, február 11-ének éjjelén, a budai várban bennrekedt, körülkerített védők közül kb. 20 000 ember − főleg német katonák, kisebb részt pedig magyar katonák, valamint civilek − megkísérelt kitörni az ostromgyűrűből, hogy ezáltal elkerüljék a lemészárlást vagy a fogságot, és elérjék a Zsámbéki-medencétől nyugatra húzódó német vonalakat. (Illetve a magyarok esetében a cél többnyire az élve hazajutás volt.) Az erősen közrefogott várból való kitörés azonban ekkor már elkésett volt (Hitler egyébként még ekkor is határozottan megtiltotta Budapest feladását), ráadásul a szovjetek számítottak is rá. Ezért aztán az akció mészárlásba torkollott, a várból kitörő tömeget az ellenség halomra lőtte. A kiözönlő emberek fele a kitörés elején, főként a Széll Kálmán tér és a Széna tér környékén elesett; a többiek pedig számos irányba szétszóródva, folyamatos harc közepette menekültek az utcákon fölfele a budai hegyek felé. Az éjszaka és a következő napok folyamatos üldözéssel, ember-hajtóvadászattal teltek. A 20 000 kitörő 85%-a elesett, és mindössze kevesebb mint 800 ember érte el a német vonalakat − többnyire ők is sebesülten. A budavári kitörésben a valóban becsületes, hős katonáktól kezdve, az aljas és gyáva náci vagy nyilas bűnözőkig sokféle ember vett részt; emiatt aztán e vérfürdőbe torkolló akció emléke mind a mai napig roppant ellentmondásos megítélésű. Katonai szempontból mindenesetre katasztrófa volt, emberi szempontból pedig az az igazság, hogy se nem fekete, se nem fehér: hanem egy drámai történet, tele hősökkel, gyilkosokkal és áldozatokkal.
