A honfoglalás kora

A merseburgi ütközet 

 A magyar portyázó lovascsapatok már több évtizede sarcolták Európát, amikor a Szász-dinasztiát megalapító I.(Madarász) Henrik német király (919–936) adófizetésért cserébe, 924-ben kilenc évi békét kötött velük, legalább szűkebb hazájára, Szászországra vonatkozóan. Henrik ezt az időt minden erejével arra használta ki, hogy birodalma egységesítése mellett, olyan ütőképes hadsereget szervezzen, amely már a siker reményében szállhat szembe az egész Európát rettegésben tartó magyarokkal. Uralkodása kezdetétől igyekezett az új dinasztia hatalmát megszilárdítani és az egyes német tartományok ellenállását letörni. Egyúttal megindította a német terjeszkedést és gyarmatosítást az Elba vonalától keletre élő szlávok földjén. (Ekkoriban hódolt be Henriknek a csehek híres fejedelme, Szent Vencel is.) Tudatosan készülve a magyar „kalandozókkal” való leszámolásra, Henrik alapvető jelentőségű katonai reformokat hajtott végre. Várak sorát emeltette, a városokat pedig fallal vette körül (sőt, még egyes fontosabb helyeken fekvő szászországi falvakat is!). Nehézfegyverzetű lovagsereget képzett ki, akiket ellátott a szükséges felszerelésekkel, páncéllal, karddal, pajzzsal, (2,5 méteres) lándzsával, sisakkal. 

 Egy évtizedes fáradságos szervezkedés alatt Henrik alaposan megerődítette Szászország határvidékeit, terjeszkedett, jelentős lépéseket tett országa egységes állammá alakításában, és egy edzett, a magyarok fortélyaira felkészített, jól felszerelt nehézlovas hadsereget állított fel. Így munkájának köszönhetően 932-ben megtehette azt, hogy amikor a magyar követek az évtizedek óta szokásos német adófizetés megújításáról érkeztek tárgyalni hozzá, akkor ő azt – népe ujjongó örömére – látványosan megtagadta. 

 Őseinknek se kellett több, 933 elején megindították hadjárataikat, méghozzá egyszerre három irányba. Az egyik csapat Itáliába vonult, a másik kettő pedig a csehek földjén keresztül, Szászország ellen. A német földön portyázók Szászország határát elérve váltak két csoportra, hogy így több irányból (DNy és DK felől) csaphassanak le Szászországra. A kisebbik, nyugati csoport szétszóródva portyázott Türingián keresztül. Őket Szászország és Türingia határán külön-külön szétverték, elűzték a német hadak. A nagyobbik magyar had (legfeljebb ötezer harcos) egy Merseburg közelében lévő város ostromának látott neki. Amint a magyarok hírét vették, hogy Henrik király egy tizenhatezer fős össznémet – és immár nagyrészt jól felszerelt, vastag páncélzatba bújtatott lovagokból álló – sereggel közeledik, félbehagyták a város ostromát és nagy tüzeket raktak, hogy füstjelekkel hívják összegyűlni a szétszéledve portyázó különítményeket. Mivel a magyarok jó előre tudták, hogy hatalmas sereg közeledik, így volt idejük összegyűlni és felkészülni az összecsapásra.

 Az ütközetre 933. március 15-én került sor, Merseburgtól délre. Az ütközet kimenetele szempontjából döntő jelentőségűnek bizonyult, hogy közvetlenül a csata előtti buzdító beszédében Henrik még egyszer figyelmeztette lovagjait a legfontosabbra: arra, hogy ne akarjanak egymással versengeni, hanem mindvégig maradjanak szorosan egymás mellé felzárkózva, együttműködve rohanják meg a magyarokat, nyílzáporukat fogják fel a pajzsukkal, azután pedig gyorsan, de végig zárt alakzatban vágtatva, tiporják le az ellenséget egy elsöprő rohammal, és ne hagyják magukat megtéveszteni az ellenség látszat-menekülése által sem. Henrik tartott attól is, hogy a páncélos lovaghad láttán a magyarok rögtön futásnak erednek (és így nem sikerül legyőzni őket), ezért úgy próbálta őket csapdába csalni, hogy a páncélzattal alig rendelkező, kis létszámú türingiai csapatokat előreküldte, hogy azok egy másik irányból próbálják a magyarokat közelcsalogatni a nehézfegyverzetű derékhadhoz. A magyarok lelkes „huj, huj!” kiáltásokkal vetették rá magukat a németekre, azok pedig harsány „Kyrie eleison”-nal („Uram, irgalmazz”) rohamoztak. A magyarok, mint máskor is, úgy most is iszonyatos nyílzáport zúdítottak az ellenségre, azonban a nyílvesszők jó része a páncélozott lovagokról és pajzsaikról lepattogott. A németek viszont, szem előtt tartva királyuk tanácsát, váratlanul gyors rohamot indítottak, ügyelve a zárt alakzat megtartására is. Ennek hatására a magyar lovasok színlelt menekülésbe kezdtek, hogy a győzelem látszatától elbizakodott ellenség szétszóródva, rendezetlenül üldözze őket, s így lehetőségük nyíljon a lovagok lenyilazására és arra, hogy a magyar tartalék is rárohanjon a megbomlott csatarendű németekre. Csakhogy ez a csel ezúttal nem jött be. A lovagsereg zárt, tömött alakzatban maradt, így a magyar lovas íjászok nem tudtak mit kezdeni velük, és a színlelt futás rövidesen valóságos meneküléssé változott. A csata, most először, a németek javára dőlt el.

 A magyar tábor, a foglyok és minden hadi zsákmány a németek kezére került. Eleink embervesztesége viszont közelsem volt vészes, mert hiszen a szétszóródva menekülő magyar lovasok sokkal gyorsabbak voltak, mint a zárt csatarend fenntartására ügyelő, nehézpáncélzatú német lovasok, akik így nem sok kárt tehettek bennük. Persze ahogy a magyar vereség híre időben és térben mind messzebbre terjedt – ahogy ez már csak lenni szokott –, úgy nagyították fel mind véresebbre a kalandozók veszteségeit, és mire a merseburgi ütközet híre francia földre ért, addigra már több tízezer elesett magyar harcosról beszéltek…Természetesen mi már tudjuk, hogy ennek talán ha a századrésze lehetett igaz. A merseburgi csata jelentősége elsősorban tehát nem is a katonai-, anyagi- vagy emberveszteségben rejlik, hanem sokkal inkább „erkölcsi” veszteségről volt szó. Először verték meg komoly csatában a magyarokat. Ez egy figyelmeztető vereség volt, ami – bár az ütközet után változatlan intenzitással folytatódtak a kalandozások, mégha Szászországot jobban el is kerülték – jelezte, hogy idővel a hagyományos magyar taktika is kitanulható, és Európa népeinek szemében remény villant, hogy a földrész legvitézebb hadseregét, az addig győzelmet győzelemre halmozó magyarokat is le lehet győzni…

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Az első váci ütközet és Földváry Károly

           A magyar honvédsereg isaszegi győzelme után Windischgrätz visszahúzódott a Pest előtti védvonalak mögé. Mivel ezen védvonalak megtámadása súlyos veszteségekkel járhatott volna, ezért a magyar hadvezetés egy megkerülő hadművelet tervét dolgozta ki. Ennek értelmében, a Pest környékén hagyott csapatok mozgolódásával megpróbálták elhitetni az ellenséggel, hogy a magyar főerők továbbra is Pest előtt állnak, miközben a hadsereg egy jelentős része észak felé vonulva elfoglalja Vácot, átkel a Garamon, felmenti Komáromot és átkel a Dunán is. Ezzel elérhetik, hogy a bekerítéstől tartó császári főerők kiürítsék Pestet és Budát, és visszavonuljanak Bécs felé.

            Április 10-én az osztrákok kisebb támadást indítottak a Pest előtti magyar hadtestek ellen, amit azonban a magyarok könnyedén visszavertek. Ennek köszönhetően Windischgrätz továbbra sem tudta, hogy a magyar főerőkkel áll-e szemben, vagy azok már elvonultak észak felé. Pedig ha tudomást szerzett volna arról, hogy csupán kisebb erők maradtak Pesttől keletre – és emiatt volt a magyar haditerv roppant kockázatos −, akkor egy nagyerejű támadással elvághatta volna a magyar fősereg hadműveleti vonalát és bekeríthette volna őket, vagy akár elfoglalhatta volna a „fővárost”, Debrecent is. Szerencsére nem így történt.

Szintén 1849. április 10-én – mely egyébként abban az évben is éppen húsvét utáni keddre esett – a Damjanich János vezette magyar csapatok is megindították támadásukat Vác ellen. A várost védő osztrák hadosztályt, Ramberg altábornagy betegsége miatt, a helyét átvevő, 66 éves Christian Götz vezérőrnagy vezette.

Damjanich Vác körüli bekerítő hadművelete kudarcot vallott, és mivel az előző napok időjárása miatt a környék sártengerré változott, ezért a magyar sereg csak szemből, a pest-váci úton támadhatott, a vasúti töltésen és a Gombás-patakon keresztül. A közelharcot azonban rendkívül heves tüzérségi párbaj előzte meg – egyesek szerint az egész tavaszi hadjáratban nem volt több olyan erős ágyúharc, mint Vácnál. A mennydörgő tüzérségi harc után Damjanich megunta a bekerítő hadoszlopára való várakozást, és támadást rendelt el. Eddigre Götz már érzékelte a magyarok enyhe létszámbeli és tüzérségi fölényét, ezért a visszavonulás mellett döntött. Azonban a Gombás-patak szobrokkal díszített barokk kőhídját mindaddig tartani akarta, amíg csapatai nagy része biztonságban el tud vonulni Verőce felé.

Az osztrákok lassan, de folyamatosan hátrálni kényszerültek a honvédgyalogság támadásai nyomán, azonban a magyarok sem tudtak áttörni a hídon, a rohamok sorra összeomlottak. (Különösképp gyáván viselkedett ezúttal a lengyel légió, melynek tagjai nem voltak hajlandóak támadásra indulni, csak a magyarokat noszogatták maguk helyett; bezzeg mikor a csata sorsa kedvezően kezdett alakulni, akkor úgy mozgolódtak, hogy azt a látszatot keltsék, mintha nekik bármi szerepük lett volna a sikerben. A lengyelek szemtelenségén fölfortyant Damjanich azonnal agyon is akarta lövetni a parancsszegőket, de szerencséjükre erről Görgei időben lebeszélte őt, és a lengyeleket csupán átvezényelték máshova. ) Bár a magyar sereg legkiválóbb alakulatai rohamoztak, a kudarcok nyomán már lassan ők is elbizonytalanodtak. Itt mutatkozott meg ismét, hogy egy jó vezető, a személyes példamutatás milyen elképesztő fontosságú tud lenni. A híd elfoglalását végül megint Földváry Károly alezredes bátorsága döntötte el. A tápióbicskei hős, tán megismételni akarván hat nappal azelőtti emlékezetes hőstettét, zászlót ragadva kezébe, mindenki bámulatára, lovával a hídra vágtatott. Az ellenség pillanatok alatt kilőtte alóla a lovat, azonban ő visszaverekedte magát csapatai közé, és egy új lóval ismét a hídra ugratott. Azonban ezt a lovat is lelőtték, de a kis Földváry mostis sértetlen maradt. Harmadszorra már gyalog vezette rohamra csapatait, akik Földváry bátorságán fellelkesülve, ádáz küzdelem árán lesöpörték a hídról a megdöbbent ellenséget, és a nyomukban özönlő honvédek megállíthatatlan áradatként tódultak be a városba.

A híd megtisztítása után gyilkos utcai harc bontakozott ki a váci épületek között. Götz tábornok még ekkoris teli torokkal kiáltozta katonáinak, hogy „Vorwärts, nicht reteriren!” [„Előre, nem hátrálni!”]. Egyszercsak azonban gránátszilánk találta homlokon Götzöt, aki lováról lefordult. Katonái rögtön elkapták és a váci katonai nevelőintézet épületébe vitték. A hadosztály parancsnokságát Felix Jablonowski vezérőrnagy vette át, aki viszonylag rendezetten be tudta fejezni a város kiürítését, csapatai visszavonását.

A váci ütközet így Damjanich seregének győzelmével végződött, és megnyílt az út a magyar csapatok előtt a Garam felé. A csatában a magyarok 150, az osztrákok pedig körülbelül 400 embert vesztettek. Bár taktikai szempontból a császáriak veresége nem volt jelentős, a magyar siker értékét növelte, hogy az ellenség továbbra sem jött rá, hogy a magyar főerők már nem Pest környékén állnak. Az pedig ugyancsak nagyon fontos eredmény, hogy a rövid időn belül kivívott sokadik győzelem lelki hatásának köszönhetően a magyar honvédek morálja, s így további teljesítménye is jelentősen erősödött.

A haldokló Götz tábornokot a lengyel légió egyik orvosa látta el, azonban megmenteni már nem tudta. Az április 11-én Vácra érkező Görgei első dolga volt, hogy felkeresse a haldokló tábornokot és érdeklődjön hogyléte felől, ám választ már nem kapott, mert a sebesülés következtében Götz eddigre elvesztette beszélőképességét. Ágyánál egy magyar tábori lelkész imádkozott s látta el az utolsó kenettel. Végső óráiban Götz lehúzta ujjáról jegygyűrűjét és jelezte, hogy szeretné, ha azzal együtt temetnék el. Haláltusája harminc órán át tartott. Április 12-én késő délután helyezték örök nyugalomra a hősi halott tábornokot. Egy magyar ágyúüteg három díszlövéssel búcsúztatta, és temetésére kivezényelték a fogságba esett császári tiszteket is, koporsóját pedig maga Görgei, Damjanich, Klapka és egy törzstiszt eresztették le a sírba. (A szabadságharc után Götz özvegye 2000 Ft-os alapítványt tett a váci katonai nevelőintézet számára, hálából a férje „iránt tanúsított emberbaráti szolgálatért”, kikötve, hogy kamatait a nevelőintézet növendékeire fordítsák és óvják meg jó állapotban elhunyt férje sírboltját.)

Amikor a győzelem másnapjának estéjén a vezérek vacsorához ültek, és Damjanich mérge is elszállt már, Görgei az ütközet hősére, Földváryra emelte poharát. Földváry meg is köszönte a jókívánságot, de nagy sóhajtozva elmondta azt is, hogy mennyire szomorú kedves lovának elvesztése miatt. Görgei erre felajánlotta neki, hogy válasszon egy új lovat, az övéi közül. Erre Damjanich hangosan közbevágott: „Azt neki, azt az ebadta cigányának! Minek ennek telivér? Hogy a következő csatában megint agyonlövesse maga alatt?!...Fuvaros ló való neki, nem angol paripa!” Damjanich tréfás megjegyzése, mely egyúttal Földváry bátorságának parancsnoki elismerése is volt, jókedvű, könnyes nevetésbe és vigasztaló baráti ölelésekbe torkollott…

A tápióbicskei és váci hős, Földváry Károly, a székelyföldi Gyergyószentmiklóson, birtoktalan nemesi családban született, 1809. november 26-án. A szegedi katonai nevelőintézetben végzett tanulmányok után, 1827 és 1833 között a 62., majd a 41. gyalogezredben szolgált, ahonnan hadnagyként szerelt le. A következő tizenöt évben Nyárádandrásfalván gazdálkodott feleségével, Thury Borával. Földváry persze nem volt cigány, mint ahogy azt a vele tréfálkozó Damjanich viccből mondta; azonban tény, hogy alacsony termetű, fél szemére vak (gyermekkori himlő következtében), napbarnított arcú emberke volt, aki talán csak egyetlen embertől félt a világon: a feleségétől.

1848 júniusától a – a vitézsége miatt később oly legendássá váló – szegedi 3. honvédzászlóalj főhadnagyaként harcolt a szerbek ellen. Szeptembertől százados, decembertől őrnagy, 1849 márciusától pedig a 3. honvédzászlóalj parancsnoka volt. Hősiességével számos csatában kitüntette magát, nem véletlenül nevezték hadsereg-szerte „a bátrak bátrának”. Legemlékezetesebb hőstettei azonban egyértelműen a tavaszi hadjárat két csatájához – Tápióbicskénél és Vácnál −, sőt, mindkét esetben egy-egy híd elfoglalásához kötődnek: előbbi esetében a Tápió hídjához (erről készült Than Mór egyik híres festménye), utóbbi esetben pedig a Gombás-patak barokk hídjához (mely ma is látható). Földváry bátorsága mindkét említett ütközetben jelentősen hozzájárult a magyar sikerhez. Még 1849 tavasza folyamán alezredessé léptették elő, és megkapta a Magyar Katonai Érdemrend III., majd II. osztályát is. Júniustól már egy gyalogoshadosztály parancsnoka volt, augusztusban pedig ezredessé nevezték ki. A szabadságharcot vitézül küzdötte végig.

Augusztus 13-án jelen volt a világosi fegyverletételnél. A hadbíróság halálra ítélte, azonban ítéletét tizenegy nappal később 18 évi várfogságra változtatták. 1850 nyarán kegyelemmel szabadult.

Kalandos élete azonban még ezután is sok izgalmas fordulatot tartogatott. 1852-ben a székelyföldi függetlenségi szervezkedésben való részvétele miatt ismét fogságba került. Mikor jópár év után szabadult, emigrációba vonult, ahol első dolga volt belépni az itáliai magyar légióba, aminek 1862 és 1867 között a parancsnoka is volt. A kiegyezést követően hazatért, és harcos élete utolsó másfél évtizedét viszonylagos nyugalomban élte le Cegléden, ahol 1883. december 14-én, 74 évesen hunyt el. Nevét az utókor is az 1848-49-es szabadságharc egyik legnagyobb hőseként emlegeti.