Az Árpád-házi királyok kora

Az 1030-as német támadás

I.(Szent) István (997-1038) magyar király uralkodásának első évtizedeiben szerencsésen jó viszonyt ápolt a Német-római Birodalommal. Ahogy egyébként többi szomszédjával is általában igyekezett békés kapcsolatot fenntartani. Ám szükség esetén hajlandó volt fegyveres módszerekhez is folyamodni és sikeresen megvédeni országa érdekét. Az István koronázása idején német-római császárként uralkodó III.Ottóval (983–1002) mindvégig békés volt István király viszonya. Az Ottót követő II.(Szent) Henrikkel (1002–1024) pedig méginkább nyugodt, szövetségesi kapcsolatot tudott kiépíteni, már csak azért is, mivel sógorok voltak. Nem így volt ez a Henrik halála után trónra kerülő, II.Konráddal (1024–1039). A Száli-házból származó, tehát új császári dinasztiát alapító Konrád, politikáját tekintve is élesen elütött elődjétől. Konrád a kezdetektől fogva félretolta a diplomáciát és inkább a fegyveres módszereket választotta annak elérése érdekében, hogy megvalósulhasson a német császárok régi álma: egy egységes keresztény birodalom keretében uralmuk alá hajtani egész Európát (vagy legalábbis nagy részét). Sorra hódoltatta meg és kényszerítette felsőbbségének elismerésére a szomszédos uralkodókat és a birodalmon belül önállóságra törekvőket. És hamarosan sort kerített Magyarország megtámadására is.

II.Konrád császár 1030-ban indított nagy erejű támadást a Magyar Királyság ellen, azzal a céllal, hogy az önálló magyar államot a német birodalom hűbéres területévé tegye. A császári sereg hazánk „nyugati kapuján”, a Dévényi-kapun át nyomult be Magyarországra. (Ezt a helyet, ahol a hegységek közötti alacsony „kapun” keresztül a Duna és a nyugati szelek is bejutnak a Kárpát-medencébe, nem véletlenül nevezték Porta Hungaricának is…) Szent István – bár erős hadsereget hozott létre − helyesen mérte fel, hogy a lovagi harcmodorban sokkal több tapasztalattal rendelkező és így jóval erősebb német sereggel nem veheti fel a versenyt az ilyen jellegű haditechnikával még épp csak megismerkedett magyar hadsereg. Az egyenlőtlen esélyek kiküszöbölése érdekében ezért István elkerülte a nyílt összecsapást és nomád jellegű taktikához folyamodott. A „felperzselt föld” taktikáját alkalmazva engedte az ellenséget behatolni az országba, azonban előttük minden élelmet elpusztított. (A „felperzselt föld” taktikáját bő két évtizeddel később, egy újabb nagyerejű német támadás során ismét sikerrel fogja alkalmazni az akkori király, I.András. Ekkoriban még elég gyéren lakott volt az ország ahhoz, hogy ezt a taktikát alkalmazni lehessen. Ennek ellenére természetesen e taktika ígyis sok megpróbáltatást okozott a lakosságnak.) Az országba betörő ellenségnek ugyan senki nem állta útját a gyepűnél, ám Konrád serege mégis már itt érzékeny veszteségeket szenvedett, mivel sokan a határvidék lápjaiba fulladtak. A német sereg sorra kényszerült levágni a szekérhúzó ökröket, hogy egyre súlyosabb élelmezési gondjaikat leküzdjék; miközben éjjelente a magyar, székely és besenyő könnyűlovasok rajtaütései aprították őket, így egy idő után az éjszakák is feszült őrködéssel teltek pihenés helyett. A hatalmas császári sereg a Dunától délre, már Győrön túl járt, mélyen bent a Dunántúlon, amikor a nekik okozott utánpótlási nehézségek miatt visszafordulni kényszerültek. István király így harc nélkül kényszerítette meghátrálásra a hatalmas német sereget. Amikor pedig az éhező ellenség kifelé vonult az országból, akkor végre támadásba lendülhettek a mindig jól bevált magyar könnyűlovasok, és váratlan rajtütésekkel folyamatosan aprították a nyúzott birodalmi hadat. A kezdetben legyőzhetetlenül erős német sereg egy jelentős részét így felmorzsolták, a többieket pedig jóval a magyar határon túlra, Bécsig űzték. Bécsnél pedig az agyonhajszolt, leamortizálódott németeket a magyarok utolérték, bekerítették és a teljes császári sereget fogságba ejtették! (Ez a bravúros győzelem a középkori magyar hadtörténelem egyik legnagyobb sikere volt! Dicsőséges voltát mi sem hangsúlyozza jobban, minthogy a német történészek sokáig nem is értették a történet latin leírását, mivel el sem akarták hinni, hogy a magyar könnyűlovasok fogságba ejthették a császári fősereget. Azt hitték, „csupán” Bécset foglalták el. Azóta bebizonyosodott, hogy Szent István serege valóban ilyen fényes diadalt aratott!)

Konrád így, kudarcát elismerve, a következő évben kénytelen volt békét kötni Istvánnal. És a császár, aki uralkodása alatt egyébként mindig újabb területeket csatolt birodalmához – ezúttal területi engedményeket kellett, hogy tegyen a magyar királynak. Nyugaton − ahol a németek előbb behatoltak, majd kivonultak az országból – egy hosszúkás határsávval bővült a Magyar Királyság. István a Fischa és a Lajta folyók között, valamint a Morva mentén, egy összesen közel 200 km hosszú határszakaszon, átlagosan 20-30 km széles sávval gyarapította országát. (Kis híján – az ekkoriban egyébként még kevésbé jelentékeny – Bécs is határtelepülés lett…)

Az 1030-as német birodalmi támadás a Szent István-kori Magyarország legveszélyesebb katonai erőpróbája volt. (Az Árpádok esetében „megszokott” módon kiváló hadvezérnek bizonyuló) István király azonban – ahogy egyébként összes hadi vállalkozásában – ezúttal is győzelmet aratott. A Magyar Királyság pedig e támadás visszaverésével megőrizte függetlenségét és bebizonyította a legnagyobb birodalmakkal való egyenrangúságát, méghozzá egy olyan időszakban, amikor a környező államok sorra hódoltak be a nagyhatalmaknak vagy tűntek el Európa térképéről…

A Rákóczi-szabadságharc

A romhányi csata

            Az 1708-as trencséni vereséggel a Rákóczi-szabadságharcban végleges fordulat következett be a függetlenségi küzdelem hanyatlása irányába, mely ekkor már visszafordíthatatlannak bizonyult. Sorra oszlottak szét a kuruc seregrészek és álltak át vezetőik a császári oldalra. A labancok előrenyomulása megállíthatatlanul szorította kelet felé a megmaradt kuruc seregeket (az ország északkeleti csücskébe). Ugyanekkor végképp megszűnt a kurucok külföldi támogatása is, mivel Rákóczi fő segítői, a franciák, több súlyos vereséget szenvedtek a spanyol örökösödési háborúban. Ennek következtében azonban nemcsak a – 1704 óta amúgyis csökkenő – francia támogatás szűnt meg, de az osztrákoknak is rengeteg olyan csapata „szabadult föl”, melyeket át tudtak csoportosítani Magyarországra. A lakosság ugyancsak belefáradt már a hosszú évek óta tartó harcokba, ráadásul ugyanekkor pestisjárvány is pusztított. 1709 végére a kurucok elveszítették a Dunántúlt és a Felvidék nyugati felét, valamint a hátukban lévő Erdély már ugyancsak újból császári ellenőrzés alatt állt. A kuruc sereg már csak egy kiválóan végrehajtott, erős ellentámadás sikerében reménykedhetett.

            Rákóczinak azonban volt még egy fontos erőssége elszigetelve a császáriak hátában. Esterházy Antal kuruc tábornagy 3000 emberével Érsekújvár kiválóan megerősített várába húzódott vissza. Ezért Rákóczi úgy döntött, hogy Nógrád megyén keresztülhaladva (Érsek)Vadkertnél megtámadja a császári hadállásokat és megpróbálja áttörni azokat, hogy ebben az irányban teremthessen összeköttetést Érsekújvárral. A császáriak azonban szintén számítottak rá, hogy Rákóczi megkísérli majd felmenteni a várat.

            1710 januárjában az Eger környékén fokozatosan összegyűlő, későbbi útja során is folyamatosan bővülő kuruc sereg a Mátra hegylánca mögött, majd a Cserháton vonult keresztül. A falvakba nem akartak betérni, mivel tartottak a pestistől, ezért kint a fagyban, a földön, erdők és dombok között, sebtében összetákolt (szél elleni) védőfalak mögött kellett megpihenniük. A kuruc sereg nagyjából 12 000 főt számlált, melyben 3000 svéd és lengyel katona is harcolt. (A svédek nagy része nem önként állt a magyar seregbe, csak az oroszok elleni vesztes poltavai csatából menekülve [tekintve, hogy az orosz cár Rákóczi szövetségese volt] Rákóczi csak ilyen feltételekkel fogadta be őket. Ennek ellenére elmondhatjuk, hogy a külföldi katonák a csatában vitézül harcoltak.) A császáriak – noha sok ezer katonával rendelkeztek Nógrád megyében – mivel az ellenség létszámát és hollétét nem ismerték, ezért azt hitték, nem fognak velük ily korán harcba bocsátkozni, s így Sickingen altábornagy csupán 1500 katonával indult el Vadkertből az ellenség keresésére. Rákóczi január 21-ének éjjelén a Bercel melletti erdőben táborozott seregével. Másnap a Romhány nevű falu közelébe érve (Felsőbodony [ma Kétbodony része] határában vonulva) felderítőket küldött előre, hogy kiderítsék, nyugodtan letáborozhat-e Romhány mellett, hogy aztán továbbvonulhassanak Vadkert felé. Felderítői jelentették, hogy észak-északnyugat felől, a Lókos-patak melletti úton ellenséges lovasság közeledik. Rákóczi rögtön beszüntette a menetelést, csapatai egy részét az elővédje után küldte, a sereg nagyobb részét pedig csatarendbe állította Romhánytól északra, maga pedig egy kis dombtetőn lévő templomromhoz sietett, ahonnan jól beláthatta a Lókos-patak romhányi szakaszát.

            Rákóczi seregének nagy része egy vonalban állt föl, melynek bal szélén a lengyelek, mellettük a svédek, középen és jobb oldalt pedig a reguláris- és a tiszántúli had, valamint a hajdúk foglaltak helyet. A huszárság (Draguly és Sennyey vezetésével) mögöttük, a második vonalban sorakoztak fel. A sereg egy jelentős része, Károlyi Sándor vezetésével eközben még hátrébb, Felsőbodonynál tartózkodott.

Sickingen két sorban állította fel lovasságát. A sereg balszárnyát Saint-Croix tábornokra bízta, jobbszárnyát pedig maga vezényelte.

A csata még aznap (január 22-én), délután 3 óra tájban vette kezdetét, úgy, hogy egyik fél sem készült fel rá különösebb számolgatással, tervezgetéssel. Mivel a kuruc arcvonal jóval hosszabb volt, így a lelkes harci kedvtől fűtött lengyelek nemcsak első rohamukkal megtörték az ellenséget, de könnyedén át is tudták karolni oldalról az osztrák csapatokat és fokozatosan szorították be őket a Lókos-patak fagyott mocsaras árkába. A magyar-svéd középhad is lendületesen rohanta meg a szembeálló ellenséget és Sickingent csapataival együtt a mocsárba tolták. Itt esett el az ádáz küzdelemben Babocsay Ferenc kuruc brigadéros is. Közben a császári balszárny is megindította támadását a magyarok ellen. Ezt a kuruc jobbszárny megállította, azonban a kavarodásban erősen kellett ügyelnie rá, hogy a saját balszárnyuk lendületes támadása (a lengyelek) nehogy őket is beszorítsa az ellenséggel együtt a mocsaras patakszélre. A császáriaknak közben a második vonala is belekeveredett a harcba. Végül a teljes császári jobbszárny, látva, hogy a lengyelek bekerítették őket, megadták maguk és letették a fegyvert. A labancok balszárnya pedig már a jeges mocsárban félig elmerülve küzdött az életéért. A győzelem már-már Rákóczi kezében volt. Ekkor azonban a lengyelek (lefegyverzéssel éppen nem foglalatoskodó) nagy része nekiállt fosztogatni a császáriak poggyászait és ezzel kivonták magukat a további küzdelemből. (Hány csata veszett már el efféle meggondolatlan kapzsiság miatt!...) A kuruc sereg vezetői is súlyosat hibáztak, ugyanis sem Rákóczi, sem alvezérei nem rendeltek el ekkor egy mindent elsöprő támadást, ehelyett többnyire tétlenül várakoztak és megelégedtek a labanc támadások visszaverésével. Ez lehetőséget adott Saint-Croixnak, hogy csapatait kissé hátravonva rendezze sorait, a többiek pedig kikászálódjanak a mocsárból. Saint-Croix észrevette, hogy a nagy kavarodásban, harcban és fosztogatásban a kuruc had közepén, a svédek és a magyarok közt egy rés keletkezett. Ezt kihasználva, Saint-Croix ekkor egy vakmerő, de ügyes húzással lovasaival bevágtatott e résbe, majd hirtelen bal felé fordulva, a magyar jobbszárny háta mögött tűnt fel. Ez a lovasroham megfordította és a császáriak javára döntötte el a csatát. A teljes kuruc „vonal” menekülőre fogta a dolgot. Közrejátszott ebben egy szinte tragikomikus jelenet is: a csatatértől nyugatra lévő kis erdőben megbújva figyelte az összecsapást egy tucatnyi (szószerint értve, azaz 12 fő) labanc járőr – egy, a környéket jól ismerő és a császáriakat szolgáló bodonyi lakos vezetésével −, akik látván a kuruc arcvonal bomlását, nekiálltak trombitálni, dobolni és csattogni, amivel elhitették a pánikba esett kurucokkal, hogy egy erős osztrák felmentő sereg érkezik…Ezzel a rend végképp felbomlott. A jelentős kuruc túlerőnek köszönhetően itt még mindig mód lett volna a csata győzelemmé alakítására. A harc által még érintetlen huszárezredek a helyszínre érkeztek, azonban ekkor sem akadt olyan vezető, aki rohamra vezényelte volna őket, így azok társaik futását látva szintén meghátráltak. Rákóczi a dombról levágtatva igyekezett megállítani a visszavonulást, azonban Károlyi a fejedelem fogságba esésétől aggódva lebeszélte a személyes közbeavatkozásról. A kuruc sereg nagy része (mely nem széledt szét) a gázlókon és a hídon át visszavonult a Lókos-patak túlsó partjára és ott állt meg. Svéd és lengyel tisztek még ekkor is bíztatták Rákóczit, hogy támadja meg a továbbra is létszámbeli hátrányban lévő, a  harctól és a jeges vízben dagonyázástól elnyúzott ellenséget, azonban a fejedelmet úgy „elkedvetlenítette csapatainak gyenge magatartása”, hogy inkább további visszavonulást rendelt el. A császári csapatok, mivel üldözéshez vagy a harc folytatásához ugyancsak kevesen (és szintén kedvetlenül) voltak, ezért ők is lassan visszavonultak. Károlyi egy lovascsapattal utánuk ment egy kisebb labanc csapatot még szétugrasztott, parancsnokukat pedig elfogta, de komolyabb összecsapásra nem került sor. Noha a még érintetlen lovasokkal akár el is vághatta volna a teljes visszavonuló labanc sereg útját, a karizmatikus vezető és a kellő önbizalom ekkor is hiányzott a seregből, mint ahogy e csata alatt (és máskor is) már annyiszor…

A Romhánynál lezajlott csata így egyértelmű győzelmet egyik félnek sem hozott. Az egész csata egyébként alig tartott tovább fél óránál. A kurucok vesztesége 350 halott és nagyjából ugyanennyi sebesült volt. A labancok vesztesége ennek kétszeresére tehető.

A romhányi csata a Rákóczi-szabadságharc utolsó nagy csatája volt. A szabadságharc nagy csatáinak (rövid) sorában ekkor állt a legközelebb a győzelemhez a kuruc sereg. Az, hogy a jelentős létszámbeli fölény ellenére a kurucoknak nem sikerült legyőzniük a labancokat, ismét rávilágított egyik fő hátrányukra, pontosabban a császáriak előnyére, mely fegyelem, képzettség, felszereltség terén érvényesült. A csatavesztés másik fő oka szintén nem először mutatkozott meg: ez nem más volt, mint a vezetés hiányosságai a csatatéren végrehajtandó hadműveletekben, a tervek meg nem valósítása vagy éppen a nem átgondolt ötletek. Így márpedig hiába volt minden előkészület, felderítés és haditerv, ha „élesben” nem jól hajtották végre a parancsokat. Valamint többnyire maga Rákóczi sem volt elég erélyes ahhoz, hogy parancsait maradéktalanul betartassa alvezéreivel. A vereség nem volt jelentős, sőt, a csata kimenetelét sokan inkább döntetlennek tekintik, azonban olyan szempontból mégis egyértelmű volt a kudarc, hogy a háború menetét itt megfordítani már nem sikerült. A csata egyetlen eredménye az volt, hogy a figyelem elterelésével kis szünethez sikerült juttatni a szorongatott Érsekújvárt, ahova így élelmiszert tudtak bevinni a védőknek.

A Magyar Szent Korona Országai 1910

Magyarország vármegyéi – Zemplén, Ung, Bereg
Magyarország egykori vármegyéinek bemutatása során immár lassan elhagyjuk a Felvidéket, és délkelet felé fordulva nekilátunk Kárpátalja s az Északkeleti-Kárpátok megismerésének. Emlékeztetőül:
1910-ben a Magyar Szent Korona Országainak:
Területe: 325 400 km2
Lakossága: 20 886 000 fő
Magyarság aránya: 48%

Zemplén
A Magyar Királyság északkeleti részén elhelyezkedő Zemplén vármegye nem tartozik a földrajzilag egységes vármegyék közé. Egyesek szerint nyugodtan három (két kisebb és egy közepes méretű) vármegyére is lehetett volna osztani, ez azonban alacsony népsűrűsége miatt nem valósult meg. A hosszú, furcsa, göcsörtös alakú megye északi fele az Északkeleti-Kárpátok hegyvonulataihoz tartozik, nyugati határán pedig az Eperjes-Tokaji-hegység húzódik. Többi területe az Alföld legészakibb részének tekinthető. Zemplén megye folyóvizekben gazdag; déli határát a Tisza alkotja, a megyén pedig olyan jelentősebb vizek folynak végig, mint a Laborc vagy a Bodrog. Síkvidéki területein jelentős növénytermesztés, hegyvidéki területein pedig erdőgazdálkodás zajlott. Mezőgazdaságának igazi, messze földön is nevezetes hírnevét azonban a hegyaljai szőlőtermesztés és borászat, a tokaji bor hozta meg. De nem elhanyagolható például Szerencs gazdasági szerepe sem, ahol 1889-ben az akkori Európa legnagyobb cukorgyára létesült, néhány évtizeddel később pedig híres csokoládégyár is épült a településen.
A Szent István által alapított vármegye eredeti, névadó központja a Bodrog partján, a Latorca és az Ondava összefolyásánál (ma Szlovákia) található. A török-korban többnyire a Királyi Magyarországhoz, néhány évig pedig az Erdélyi Fejedelemséghez tartozott. Ebben az időben a megye lakosságának több mint fele áttért a protestáns hitre, melyben valószínűleg nagy szerepe lehetett a korabeli Magyarország egyik legjelentősebb oktatási intézményének, a Sárospataki Református Kollégiumnak is. (Sárospatak fénykora egyébként a XVII. század első felére tehető, mivel ekkor a magyar művelődés egyik legjelentősebb központja volt.) Zemplén megye fontos szerepet játszott a Thököly- és hegyaljai felkelésben, valamint a Rákóczi-szabadságharcban is. A XVIII. században a megye végleges székhelye Sátoraljaújhely lett. A Sátoraljaújhely melletti Széphalomon élt és dolgozott 1806-tól haláláig a magyar nyelvújítás vezetője és a korabeli irodalmi élet szervezője, (távoli, oldalági rokonom,) Kazinczy Ferenc. A trianoni békediktátum értelmében a megye közel háromnegyede Csehszlovákiához került (magából, az addigi központból, Sátoraljaújhelyből is elcsatoltak egy kis részt), kis-Magyarországnál maradt darabja pedig ma Borsod-Abaúj-Zemplén megye keleti részét alkotja.

Ung
A megye délnyugati részét alföldi síkság, északkeleti részét pedig hegységek és sűrű ősrengetegek borították. Fő folyója az Ung (a Tisza épp csak a megye déli részét érinti). Határán – és egyúttal a történelmi országhatáron – található a nevezetes Uzsoki-hágó.
A magyarok Árpád vezetésével érkeztek a későbbi Ung vármegye területére. Megyeszékhelye és legfontosabb központja mindigis Ungvár volt. A XIV. század elején – Zemplénhez hasonlóan – Aba Amádé uralta. A megye területe 3230 km2 volt. 1910-ben lakosságának éppen egyharmadát tette ki a magyarság. Trianon következtében mindössze két település (Záhony és Győröcske) maradt belőle Magyarországnál.

Bereg
Alakja, mérete és „felépítése” Ung vármegyééhez hasonló, azonban földrajzilag talán még annál is „szebb”, logikusabban indokolt. Még abban is hasonlít Ungra, hogy itt is található egy híres hegyi átjáró: északkeleti határán van a Vereckei-hágó, melyen keresztül a honfoglaló magyarok főserege Árpád fejedelem vezetésével a Kárpát-medencébe érkezett. A megye legjelentősebb folyói a Latorca, a Tisza és a Borsova.
A vármegye neve az Árpád-korban még Borsova volt. Bereg/Borsova megyében kötötték 1233-ban II.András királlyal a híres beregi egyezményt, mely a magyarországi főpapság megerősödését eredményezte. A tatárjárás után a beregi vár átvette a borsovai vár központi és „névadói” szerepét. Amikor a kiskirályokkal vívott harcok során a beregi vár is elpusztult, a megye irányításának központi szerepét Munkács vette át. (Munkács legfőbb nevezetessége, hogy várát két éven át hősiesen védte Zrínyi Ilona a császári hadakkal szemben; valamint, hogy itt született Munkácsy Mihály festőművész.) Gyakorlatilag itt, Bereg megyében kezdett el kibontakozni a Rákóczi-szabadságharc is. A kiegyezést követően – az addig is fontos szerepeket betöltő – Beregszász lett a vármegye székhelye. A második világháború utáni szovjet uralom alatt a magyar lakosság nagy részét elhurcolták kényszermunkára. Napjainkban Bereg nagy része Ukrajnához tartozik, csupán az úgynevezett Beregi-síkság maradt Magyarországnál (olyan híres falvakkal, mint Tarpa, Tákos és Csaroda), melyet több megyével egyesítve, létrehozták belőlük Szabolcs-Szatmár-Bereg megyét.

A főváros története

Újonnan eltávolított kommunista utcanevek

Az utóbbi egy évben gyakran esett szó a budapesti közterületek átnevezéséről. Emellett számos vitát is kavart, hogy vajon ezen átnevezések mennyire voltak indokoltak és fontosak? Erről valószínűleg mindenkinek meg is van a maga véleménye, vagy ha más nem, hát az a véleménye, amit valahol hallott vagy olvasott. Az átnevezések jelentőségét most mellőzzük, hiszen ezen is lehetne sokat vitázni és érveket felsorakoztatni amellett, hogy miért voltak fontosak vagy miért nem. Blogom történelmi jellegéhez igazodva, inkább a nevek némelyikét szeretném kiemelni és röviden mesélni róluk. Hogy cikkem szokásos terjedelmét ne lépjem nagyon túl, ezért ez alkalommal csak az eltávolított nevek némelyikét, történelmünk néhány negatív szereplőjének „utcanév-fosztását” szeretném megindokolni.
Sajnos új nevet nem csak az eddig névtelen közterületek és a rosszemlékű személyek neveit viselő utcák kaptak, de olyanok is, melyek átnevezése pedig nem lett volna indokolt. Például igazán nem látok semmi kivetnivalót a Lágymányosi híd, az Erdélyi utca, a Köztársaság tér vagy a Pákozdi tér nevében. Ám attól, hogy néhányan nem látjuk értelmét átnevezésüknek, e közterületek is új nevet kaptak. Annál inkább jogosnak tartom az olyan utcák átnevezését, melyek eddig Sallai Imre, Zalka Máté és társaik nevét viselték, annál inkább, mert nemcsak rossz példát sugallnak, de ráadásul úgyis temérdek van belőlük az országban. (A Lenin, Marx, Vorosilov, Kun Béla, Szamuely és efféle gyalázatos utcanevekről meg aztán ne is beszéljünk! Noha ilyen nevek is ottmaradtak még egy-két helyen [ha csak történelmi érdekességként maradnak, az nem is baj, csak hivatalos névként hoznak szégyent viselőjükre], az ilyen nyilvánvalóan elítélendő személyek neveit Budapestről már eltávolították.) Hogy miért tartom indokoltnak eltávolításuk? Lássunk néhány példát!

Ságvári Endre (1913−1944)
Budapesti zsidó családból származott, eredetileg Spitzer Endre néven. Jogot végzett és a közigazgatásban dolgozott. Előbb a szociáldemokrata, később az illegális kommunista párt tagja is volt. Emellett újságírással és előadások tartásával is „osztotta az észt”, valamint egyik vezetője volt a kommunista befolyás alatt álló baloldali ifjúsági szervezetnek, az Országos Ifjúsági Bizottságnak. 1937-ben megszervezte a Tompa utcai nyilas pártház elleni támadást, ami miatt 8 hónapi fogházbüntetést kapott. Szabadulása után további ifjúsági megmozdulások, valamint háborúellenes tiltakozások szervezése kapcsolódott nevéhez.1944 júliusában az őt letartóztatni szándékozó csendőrnyomozókra rálőtt, ám a kibontakozó tűzharcban maga is életét vesztette. (Három nyomozót megsebesített, egyikük rövidesen bele is halt sérülésébe.) Nevét országszerte több tucatnyi utca viseli.

Sallai Imre (1897−1932)
A Székelyföldön született, izraelita vallású családban. Eredetileg magántisztviselő volt. Az első világháború alatt antimilitarista, majd szélsőséges baloldali mozgalmak tagja volt. 1918-ban hazaárulást követett el; magyar katonákat röplapok útján a háború és az ország feladására, valamint forradalom kirobbantására uszított. Néhány hónapra börtönbe került, ám az őszirózsás forradalomban szabadon engedték. A proletárdiktatúra alatt a vörösterror egyik vezetőjének, Korvin Ottónak volt a helyettese. A Tanácsköztársaság bukása után elmenekült és Bécsben, majd a Szovjetunióban élt és „munkálkodott”. Illegális pártmunkára később ismét Magyarországra jött, vesztére. A biatorbágyi vasúti híd felrobbantásának következtében bevezetett statárium hatálya alatt – noha ehhez kivételesen Sallainak nem volt köze −, Fürst Sándorral (ifjú kommunista vezető) együtt kivégezték. Alighanem a kivégzését eredményező ügyben való ártatlansága miatt, ma is rengeteg utcán ragadt rajta a neve, az egész országban sok-sok helyütt.

Zalka Máté (1896−1937)
Frankl Béla néven született. Az első világháborúban orosz fogságba esett. A hadifogolytáborból megszökve partizáncsoportot alakított és a vörösök oldalán részt vett a polgárháborúban, valamint belépett a bolsevik pártba. Ezután sokáig Moszkvában élt, ahol főként irodalommal foglalkozott. A spanyol polgárháborúban már Lukács Pál néven harcolt tábornokként a falangisták ellen, míg hadosztályparancsnokként el nem esett. A hazaszeretetet valószínűleg sosem ismerő Zalka így lett az „internacionalista harcos” egyik mintapéldánya…E vörös terrorista nevét Budapesten már nem, vidéken azonban még mindig utcák sora viseli.

Régóta tudjuk, hogy a „szabadságharcost” és a „terroristát” gyakran csak egy hajszál választja el egymástól. A fenti személyeket (és kismillió hasonló társukat) a szocializmus alatt nyílván előbbinek titulálták, ma viszont már inkább utóbbinak tartjuk őket. Ami leginkább közös bennük, hogy igazából mindhárman attól váltak híres „hőssé”, hogy megölték őket. Furcsa, de lényegében mindenkinek jól jött, hogy meghaltak. Nem roncsolták tovább a magyar társadalom „szövetét” (az összetartásra és a rendre gondolok ez alatt) és nemzeti öntudatát, emellett a kommunistáknak is hasznára váltak, hiszen újabb és újabb „mártírokat” kaptak személyükben, akikre lehetett sűrűn hivatkozni, mint a gonosz ellenség áldozataira…

Henryk Dembiński (1791−1864)
E sorból kissé kilóg Dembiński, akinek nevét szintén számos utca viseli országszerte. Ő nem volt kommunista, annál jóval előbb is élt, hogy az lehetett volna, ugyanis ő az 1848-49-es szabadságharc egyik tábornoka volt (magyar oldalon). Akik utcát neveztek el róla, valószínűleg csak ilyen mélységig mentek bele Dembiński történelmi szerepébe. Tény, hogy magyar oldalon harcolt. Feltételezhetjük, hogy szándékai is jók voltak és valóban nekünk akart jót. Azt is elismerhetjük, hogy a lengyel szabadságharcban előfordult, hogy jól teljesített hadvezérként. Nade amit nálunk művelt!...Magyarországi tevékenységét áttekintve, megkockáztatom, hogy személyét a szabadságharc elvesztésének (számos) okai között is felsorolhatnánk! A Párizsból újonnan Magyarországra érkezett Dembiński rögtön fővezéri babérokra tört és hamar sikerült összevesznie több tábornokkal, amivel jelentős károkat okozott az éppen folyó hadműveletekben. 1849 februárjában, Kápolnánál, viszonylag kedvező helyzetből „sikerült” vereségbe vezetnie a magyar főerőket. A csata alapos megtervezése közben ugyanis, Dembiński valami rejtélyes okból kifolyólag úgy vélte, hogy az ellenség szépen meg fogja várni a magyar sereg felsorakozását és majd csak akkor támadnak, amikor ő szeretné…Magyarországi ténykedése elsősorban abban merült ki, hogy folyton kapkodott, a dolgokat nem gondolta végig és rendszerint visszavonulást javasolt. Hadvezéri tehetségtelenségét soha el nem ismerve ráadásul, „csakazértis” ragaszkodott ostobaságaihoz: kudarcot kudarcra halmozva. Legsúlyosabb hibáját azonban alighanem a szabadságharc döntő veresége előtt követte el. A déli magyar sereg fővezéreként a sáncokkal megerősített Szegedet harc nélkül feladta, az osztrákokat hagyta nyugodtan átkelni a Tiszán, majd egy vesztes csata után folytatta a visszavonulást. Csakhogy nem a magyarok kezén lévő Aradra – ami nyilván a logikus döntés lett volna, főleg, hogy így lehetőség lett volna Görgei erőivel egyesülni −, hanem az ellenség kezén lévő Temesvárra! Temesvárnál a fővezérséget kénytelen volt átadni Bemnek, azonban az új fővezért egyszerűen „elfelejtette” tájékoztatni arról, hogy a lőszertartalékot már továbbküldte Lugosra!... Így vált Dembiński a magyar szabadságharc döntő vereségének legfőbb okozójává…Érdekesség, hogy a Dembiński helyét „utcanévként” most átvevő Wysocki szintén lengyel tábornok volt a magyar szabadságharcban és egy alkalommal ott is átvette Dembiński helyét: akkor épp a felső-magyarországi hadsereg főparancsnokaként.

A fenti személyek megítélése még ma sem teljesen egyértelmű. Mindenki eldöntheti, hogy erről hogyan vélekedik. Ehhez próbáltam adni a saját véleményem és némi ismeretet támpontként.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

A szolnoki és ceglédi sikerek, és Hertelendy Miklós

1849 januárjának elején rosszul állt a szabadságharc szénája. A fővárost ki kellett üríteni, az Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés Debrecenbe menekült. Eközben Schlik császári tábornok Kassánál vereséget mért a magyar seregre, így a Tiszántúlon lévő magyar seregeket és a szabadságharc új központját immár északról is szorongatták.
Perczel Mór, hadtestével, a főváros elhagyása után Ceglédre, Szolnokra, majd Karcagra vonult vissza. Eközben Perczel végig azt szorgalmazta, hogy a sokfelé szétdarabolt seregrészeket igyekezzenek összehangolni és egyesíteni.
A fővárosba bevonuló Windischgrätz úgy vélekedett, hogy a magyar forradalomnak heteken belül vége lesz, a honvédség feloszlik, a sorezredi csapatok pedig visszatérnek a császári zászlók alá. Ezért aztán kényelmeskedve, csupán Ottinger Ferenc dandárját küldte Perczel Mór után (Ottinger volt az, aki december 30-án már egyszer vereséget mért Perczelre), azzal a feladattal, hogy Szolnok megszállása után ellássa a Tisza-vonal megfigyelését. A január 13-án Szolnokra érkező Ottinger azonban hamar rájött, hogy a Tisza és a Zagyva összefolyása miatt a város mindenkori védőinek elég kedvezőtlen a helyzete egy esetleges támadás idején, hiszen csapatait könnyedén bekeríthetik. Főleg, hogy a január közepi nagy hidegben a befagyott folyókon minden nehézség nélkül át lehetett kelni. Ottinger jelentette Windischgrätznek a szolnoki állás veszélyét és a város védelmére gyalogosokat kért, azonban Windischgrätz nem vette komolyan a figyelmeztetést. Ottinger mindenesetre állandó készültségben maradt.
Perczel, miután tervének megvalósításához jelentős erősítéseket kapott, január 22-én több mint 17 ezer emberrel és 60 ágyúval megindította a támadást. A szolnoki Tisza-híd elfoglalásának feladatát Hertelendy Miklós alezredesre bízta, míg a Kazinczy Lajos alezredes vezette jobbszárnynak a Zagyván kellett átkelnie, hogy bekerítse az ellenséget. A rettenetes ködben azonban Kazinczy csapatai eltévedtek, így nem sikerült a bekerítés és Hertelendy csapatait is először visszaverték. Rövidesen azonban mégis a magyarok javára fordult az ütközet és Hertelendy csapatai elűzték a hídtól az osztrákokat. Eközben Szolnoktól délre a Perczel Miklós (Perczel Mór öccse) vezette tartalék dandár is átkelt a jégen, így Ottinger, vert helyzetét belátva, Ceglédig vonult vissza.
A vereség olyan pánikot keltett a császári főhadiszálláson, hogy Windischgrätz rögtön „talált” gyalogságot (amiért addig hiába könyörgött Ottinger), sőt, a Görgeit üldöző Csorich altábornagyot is arra utasította, hogy szinte egész erejével siessen a fővárosba, valamint egy lovasszázadot is kiküldött Poroszló felé, hogy a magyarok ezáltal veszélyeztetve lássák visszavonulási útvonaluk.
Perczel Mór január 25-én reggel folytatta a támadást Cegléd felé. Tervét ezúttal alaposan kidolgozta, ám az mégsem egészen úgy sikerült, ahogy ő elgondolta. Ugyanis elképzelésével szemben, az osztrákokkal nem Cegléden kellett megütköznie, hanem azok a város keleti (Abony felé eső) határában várták csapatait. Tovább nehezítette a helyzetet, hogy Ottingernek még a harc közben, vasúton is érkeztek újabb erősítései. Az ütközetet végülis a tüzérség döntötte el. A magyar tüzérség komoly elismerésének tekinthető, hogy Ottinger a valóságosnál jóval nagyobb kaliberűnek és lőtávolságúnak hitte a magyar lövegeket. A tüzérségi párbaj ideje alatt Kazinczy Törtelről érkező csapatai megkerülték Ottinger jobbszárnyát, ezért az osztrákok kénytelenek voltak visszavonulni – amíg még megtehették – Ceglédbercelre, majd Albertibe. Itt egyesültek a fővárosból érkezett újabb csapatokkal és újabb erősítéseket sürgetve felkészültek a magyar sereg további előrenyomulására.
Ez azonban nem következett be. Jókai elmesélése szerint Perczel Mór azért állította le Ceglédbercelnél a további támadást, mert észrevette, hogy a település neve („Bercel”) nagyon hasonlít az ő vezetéknevéhez – márpedig a móri vereség óta nagyon figyelt az ilyen dolgokra…A támadás leállításának tényleges oka azonban inkább az volt, hogy az ütközet után Perczelnek át kellett adnia csapatai egy részét a Párizsból újonnan érkezett, és rögtön fővezéri babérokra törő Dembińskinek, ezért a két tábornok összeveszett, Perczel pedig lemondott a főparancsnokságról.
A szolnoki és ceglédi győzelmek az addig egyfolytában visszavonuló magyar sereg szempontjából fontos lélektani- és stratégiai jelentőséggel bírtak. Stratégiai jelentőségük főként abban állt, hogy olyan rémületet keltettek a császári főhadiszálláson – ahol azt hitték, hogy Perczel a fővárost készül visszafoglalni −, hogy Windischgrätz sorra küldte az erősítéseket Albertibe és kénytelen volt erőit más pontokon meggyengíteni, azaz csapatait több helyről azonnal visszavonni Pest felé.

Hertelendy Miklós, a szolnoki ütközet hőse, 1813. május 2-án született Pesten, magyar nemesi család sarjaként. Apja császári és királyi ezredes volt. Miklós is a katonai pályát választotta, a bécsújhelyi katonai akadémián végzett.
1848 szeptemberétől részt vett a Jellačić elleni harcokban, így például a pákozdi csatában is. Októbertől őrnagy, majd nemsokára alezredesi rangban folytatta a küzdelmet. 1849. január 22-én, a szolnoki támadásban tanúsított vitézségéért nyilvános dicséretben részesült. Részt vett a ceglédi ütközetben, majd – immár ezredesi rangban – számos más összecsapásban, így például Isaszegnél is hősiesen harcolt. 1849. október elején, a komáromi vár védőjeként tette le a fegyvert. A Klapka György irányítása alatt álló vár védői csak szabad elvonulás és büntetlenség fejében voltak hajlandóak átadni a várat, így Hertelendy is menlevelet kapott.
Előbb apósához költözött, majd az (akkor) Vas megyei (ma Veszprém megyei) Magyargencsen vásárolt birtokán élt. Itt érte halála is 1877. december 4-én. Magyargencsen található a gyermekei által emelt síremléke is.