2010. november 14., vasárnap

A magyarság néprajzi térképe

A jászok

            A mai magyarság részét képező, egykor különálló népek bemutatását ezúttal a jászok hosszú történetével folytatjuk.
            A jászság egy iráni eredetű nép, az alánok leszármazottai; ma élő legközelebbi rokonaik a Kaukázusban található oszétok. A „jász” népnév az ókori „ászi” nép nevéből ered. Bár korábban egyes feltételezések a jazigokkal rokonították őket, ezt az elméletet a tudományos állásfoglalás ma már elveti.
            A jászokat magyarországi beköltözésük előtt inkább csak alánokként említették, akik a Kaukázus északi vidékein élő földműves népként, majd a kunok katonai segédnépeként váltak nevezetessé. Állítólag már a főként keleti kapcsolatait ápoló Taksony fejedelem is betelepített kisebb jász csoportokat a mai Jászberény környékére; kárpát-medencei jelenlétük azonban ekkor még alig volt érzékelhető.
            A jászok ősei a XIII. század elején, a kunokkal és az oroszokkal szövetségben, sikertelenül próbálták feltartóztatni a mongolok Európa irányába történő előrenyomulását. E kilátástalan harcuk folyamán nagy részük fokozatosan Közép-Európa felé húzódott és az évszázadok folyamán szétszóródtak a kelet-európai államokban. Első jelentősebb, szórványos magyarországi betelepülésük ekkora, a mongolok előli menekülés idejére tehető. A tatárjárás után, az elpusztult Kumánia (azaz „Kunország”, a későbbi Moldvai Fejedelemség földje) területén még jelentős jász népesség élt; ottani, XI-XIII. századi tartózkodásuk emlékét őrzi a mai Románia egyik nagyvárosának, Jászvásárnak (Iaşi) a neve is. Egyúttal azt is jelzi, hogy a kunokkal ellentétben, a jászok tartós településeket is létrehoztak, és életmódjukban is különböztek előbbiektől.
            Magyarországra a jászok több hullámban költöztek, főleg a XIII-XIV. század folyamán. Legnagyobb csoportjaik a tatárjárás után, a kunokkal együtt, illetve az 1280-as években érkeztek. Az Árpád-kor végén legjelentősebb magyarországi csoportjuk valószínűleg a Temes folyó vidékén élt (az ottani kunok kivándorlása után); majd 1323 táján, a „főváros” Visegrádra költözésével egy időben, mint királyi testőrnépség, egy nagy részük a Pilis környékére települt át. (Ennek emlékét őrzi a mai napig Pilisjászfalu településneve.) A XIV. század közepén többségük a mai Jászság területén telepedett le, a Zagyva folyó környékén; tehát a későbbi Jász-Nagykun-Szolnok megye északnyugati részén. Fő területükön, a róluk elnevezett Jászságon (mely évszázadokig kiváltságokkal rendelkező, önálló közigazgatási egységként működött) kívül, a Kárpát-medence számos más részén is megtelepedtek, természetesen jóval kisebb számban, és rövidesen beolvadva a környező magyarságba.
            Gazdálkodásukban a nomád állattartás mellett kiemelt szerepet játszott a földművelés, ami megkönnyítette letelepedésüket; valamint szerepet játszott abban, hogy a Jászság korábban mocsaras, fűzes területe, a következő évszázadok alatt teljesen átalakult.
            A ferencesek térítőmunkája révén, a XIV-XV. század folyamán a jászság fölvette a kereszténységet, ám korábbi hitviláguk számos jász kulturális emlékben nyomott hagyott. Ezen kívül az is megállapítható, hogy a jászok között sokáig inkább a bizánci rítusú kereszténység volt elterjedt. Később már egyértelműen a katolicizmus jellemezte a Jászságot; lakói nagy számban vettek részt távolsági- és helyi búcsújárásokban is.
            A jászság népművészetéből kiemelkedik a szűcsmesterség, a bőrhímzés. Az újkorban már többnyire nagy lakosságszámú falvaik (és a hozzájuk kapcsolódó kiterjedt tanyavilág) jellemzően egy-egy ruhadarab elkészítésére szakosodtak. Központjuk, Jászberény, pedig a XIX. században az ország legnagyobb „szűcsvárosának” számított.
            A jászok iráni eredetű, az oszéthoz nagyon hasonlító nyelvének legjelentősebb emléke az 1422-ben összeállított, úgynevezett „Jász szójegyzék”. A letelepedés és keresztény térítés következtében a jászok összeolvadtak a környező falvak magyar lakosságával, a XV. század végére pedig nyelvüket is magyarra cserélték. Dialektusuk egyik nagy nyelvjárásrégióhoz sem sorolható: a Jászság tájnyelve éppen a Tisza-Körös-vidéki, a dél-alföldi és a palóc dialektusterületek átmeneti zónáját képezi.
     Antropológiai tekintetben a jászok egyik szembetűnőbb jellegzetessége (volt) viszonylagos magasságuk; legalábbis hogy az általában nem túlzottan égimeszelő testalkatú magyaroknál többnyire magasabb termetűek.
            A jászság a középkor végére beolvadt a magyarságba; a török-kor és az azt követő betelepítések-áttelepítések által pedig végképp szétszóródott és feloldódott a magyar népességben. Azonban kiváltságos szabadságjogaikat évszázadokon át, jász öntudatukat, hagyományaikat és kultúrájukat pedig bizonyos mértékben mind a mai napig megőrizték.

A Jászság területe (kiemelve) egy XIX. század eleji térképen

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése