"A teendők legfontosabbika, a legelső, amit minden körülmények közt tennünk kell, az a «haza» alapos megismerése. […] Magyarországot megismerni az első kötelessége minden magyar embernek.” Cholnoky Jenő földrajztudós
Kedves Látogató!
Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.
2011. február 26., szombat
A Magyar Szent Korona Országai 1910
A dualizmus időszakában a középszintű magyar közigazgatás területi egységei a vármegyék voltak. A vármegyék szervezete jelentette a törvényhatóságok egyik formáját, a törvényhatósági jogú városok (pl.: Kassa, Nagyvárad, Székesfehérvár, stb.), valamint a két különleges jogállású város (Budapest és Fiume) mellett. Vármegyék azonban, ha különféle jogokkal és némileg változó területtel és nevekkel is, de mégiscsak léteztek már egészen Szent István uralkodása óta. 1950-ig hivatalos megnevezésük elvileg „vármegye” volt, azonban már ez előtt is számtalanszor emlegették a köznyelvben csak „megye”-ként e közigazgatási egységeket, sőt, a jogi-politikai nyelvezetben is gyakran csak a „megye” elnevezés szerepelt.
Nem kívánom ezúttal sem a vármegyék történeti fejlődését és átalakulását, sem bonyolult jogi szabályozásukat részletesebben kifejteni. Ehelyett új cikk-sorozatom célja az 1910 körüli Magyarország vármegyéinek egyenkénti, rövid bemutatása lesz. Kitérek majd főbb adataikra, földrajzi elhelyezkedésükre, néhány történeti érdekességükre, legjelentősebb kapcsolódó eseményeikre és legjellemzőbb (egykori vagy mai) látnivalóikra. Hogy azonban e cikkek mégse öltsenek valamiféle lexikon, szakdolgozat, vagy statisztikai elemzés jelleget, ezért talán érthető módon, igyekszem tényleg csak pár mondatot említeni egy-egy megyéről. Választásom, hogy egy megye kapcsán épp mit említek meg és mit nem, jobbára véletlenszerű lesz. Sajnos nagyon sok érdekesség és jelentős történelmi, földrajzi vagy statisztikai tény fog így kimaradni; ezért kérem a Kedves Olvasót, hogy ennek indokát tartsa szem előtt és még véletlenül se higgye, hogy a többi, le nem írt dolog nem fontos vagy kevésbé fontos a megemlítetteknél.
Mivel alapul vett térképünk az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó évtizedének állapotait tükrözi, ezért a megye-leírásoknál szereplő statisztikai adatok (népességszám, terület, stb.) és helységnevek is erre az időszakra értendők. Viszonyítási alapul mindig megadom a Magyar Szent korona Országainak (azaz Magyarország+Horvátország) három fő adatát. Tehát, nagyjából az ország akkori területe: 325 400 km2; lakossága: 20 886 000 fő; a magyarság aránya pedig 48% volt.
Fenti bevezető miatt mostani cikkem kicsit hosszabb lesz a szokásosnál.
Vármegyéinket végiglátogató körutunkat most a történelmi Magyarország északnyugati csücskéből kezdjük meg.
Trencsén
Magyarország északnyugati határa mentén helyezkedett el Trencsén vármegye, mely elnevezését azonos nevű megyeszékhelyéről kapta. Trencsén nevének őse a szláv „trnka” (kökény) szó, ebből fejlődött ki a város magyar és tót neve.
A hegyvidékes vármegye a Vág mentén terült el, a folyó egyik oldalán a Magyar-Morva-határhegységgel, másik oldalán pedig a Kis-Fátrával; így a Vág szó szerint hosszában vágta ketté a megyét.
A 310 400-as lakosságszámú Trencsén megyének 1910-ben már csupán 4,3%-a volt magyar. Noha a török-korban még rengeteg magyar menekült ide a hódítók elől, ennek háromszáz évvel később már szinte nyoma sem volt.
A XIV. század elején, az Árpád-ház férfiágának kihalása utáni „kiskirályok” uralma idején az egyik legnagyobb hatalmú oligarchának, Csák Máténak Trencsén vármegyében volt a székhelye. Bő egy évszázaddal később pedig a huszita betörések okoztak súlyos károkat a megyében.
A vármegye leghíresebb települései Trencsén, Zsolna, Beckó, Illava. Trencsén városának ősi (bár számtalanszor kibővített, átalakított és felújított) vára ma is pompás tekintéllyel emelkedik a város fölé, gyönyörű látványt nyújtva az odalátogatónak.
Nyitra
Nyitra vármegyét a térképen nem nehéz megtalálni, ugyanis igencsak jellegzetes alakja van, valami „füles formájú cucc”; középső részéből három irányba: délre, északnyugatra és északkeletre nyúlik ki belőle egy-egy „nyúlvány”. Székhelyének neve (mely a várost átszelő folyóról kapta nevét) itt is megegyezik a megye nevével. Területe 5520 km2-t tett ki, melynek főleg déli részén éltek magyarok, a vármegye lakosságának összesen 21,9%-os arányában.
Az Avar Birodalom összeomlását követően, IX. század első felében a nyugati szlávok egy csoportjának sikerült egy rövid életű fejedelemséget létrehozni a későbbi Felvidék nyugati felében, melynek központja Nyitra volt. E fejedelemség beolvasztásával jött létre a Nagymorva Birodalom, mely a század végére széthullott, és 900-ban a honfoglaló magyarok vették birtokukba a későbbi Nyitra vármegye területét. Területén – ugyancsak Nyitra központtal – Könyves Kálmán püspökséget hozott létre. Az erdélyi fejedelmek, Bocskai, Bethlen hadjáratai, valamint a Thököly-felkelés és a Rákóczi-szabadságharc idején a vidék sűrűn vált hadi események színterévé. A megye Nyitra melletti legnevezetesebb városa Érsekújvár, ahol az XVI. század végére egy olyan modern, hatágú csillag alakú, újolasz bástyás, szabályos szerkezetű várat emeltek, mely a török-kor egyik legkorszerűbb erődítményének számított.
Pozsony
Pozsony vármegye székhelye – „a változatosság kedvéért” – szintén a megyével megegyező nevű város volt. Pozsony város nevének a történelem folyamán rengeteg változata volt, még egy-egy nép körében is több volt/van használatban. A magyar „Pozsony” elnevezés a pozsonyi vár első ispánja által is viselt régi személynévből származik. Mai szlovák neve, a „Bratislava” egy XIX. századi szlovák történész hibás felfedezéséből ered.
Érdekes dolog még a mai Szlovákia fővárosával, Pozsonnyal kapcsolatban, hogy 1910-ben nemhogy a szlovákok lettek volna többségben a városban, de még csak a második helyet sem töltötték be a város nemzetiségi arányait illetően. Pozsony város lakosságának arányai a következők voltak: 42% német, 41% magyar és csupán 15% szlovák. Mellesleg, még egy érdekes véletlen, hogy a magyarok aránya megyei viszonylatban is nagyjából ennyi volt, ott azonban a német és szlovák lakosság aránya éppen fordítottan alakult, mint a városban.
A nagyrészt síkvidéki Pozsony vármegyét két hosszúkás természeti képződmény tette változatosabbá: egyrészt a Kis-Kárpátok vonulata, másrészt pedig a Kis-Duna. Utóbbi fogta közre nagy „testvérével”, a Dunával azt a sík, színtisztán magyarok lakta földterületet, melyet Csallóköznek nevezünk, és amit a középkorban természeti értékei és termékeny talaja miatt „Aranykert”-nek is hívtak. Nem véletlen, hogy az első világháború után a csehszlovákoknak feltétlen szükségük volt az újonnan létrejövő országuk éléstáraként funkcionáló Csallóközre; még az sem jelentett problémát, hogy szinte 100%-ig magyarok lakták. A második világháború után a Csallóköz etnikai, gazdasági és ökológiai viszonyait a csehszlovák kormány drasztikusan felborította.
Pozsony városa mellett – ahol a magyar sereg 907-ben világraszóló diadalt aratott új hazája védelmében, és mely város évszázadokon át magyar koronázóvárosként és az országgyűlések színhelyéül (sőt, hosszú ideig fővárosként) is szolgált – Pozsony vármegye nevezetes városai közé tartozott a csallóközi Somorja és Dunaszerdahely, a viccesen aranyos nevű Malacka, és Nagyszombat is, ahol Pázmány Péter 1635-ben Magyarország első olyan egyetemét alapította, mely (budapesti jogutódja révén) az első máig fennálló és működő magyar egyetemmé vált.
2011. február 20., vasárnap
Az Erdélyi Fejedelemség
Az Erdélyi Fejedelemség aranykorában – így például Bethlen Gábor uralkodása idején – a virágzó erdélyi gazdaság nemcsak a megfelelő (merkantilista jellegű) gazdaságpolitikának köszönhette fellendülését, hanem annak is, hogy Erdély alapállásban is számos természeti kinccsel rendelkezett, melyek csak arra vártak, hogy ésszerűen használják fel őket. Ezek a kincsek közt több olyan is akadt, melyekről a mai kor embere talán nem érti először, hogy miért is jelenthetett a XVII. században értéket; ezért ezek jelentőségét megpróbálom röviden elmagyarázni.
Bethlen Gábor uralkodása kezdetén azonnal beszedette a több éve nem fizetett adókat; a harmincadvámokat és a bányákat pedig fokozottabb állami ellenőrzés alá helyezte.
A harmincadvám szedése – a többi vámfajtától eltérően – kizárólag az uralkodót illette, és a kincstár bevételeinek egy jelentős részét tette ki. Harmincadhelyek létesültek például Déván, Tasnádon, vagy az erdélyi hágók és szorosok mellett. De virágzó harmincadhely volt közel negyven éven át Kolozsvár is, ahol a fejedelemség legjelentősebb kereskedelmi útjai futottak össze. A kolozsvári legfőbb távolsági kereskedelmi útvonalak közül az egyik Váradon és Debrecenen át kötötte össze Béccsel a várost, a másik az észak-magyarországi városokkal és Lengyelországgal biztosította a kereskedelem fenntartását, a harmadik pedig Moldvával, Havasalfölddel és az Oszmán Birodalommal, tehát a Balkánnal is kapcsolatot tartott.
A bányák közül a legfontosabbak az arany- és a sóbányák voltak. Hogy a só miért volt ennyire értékes? A só nem csak azért jelentett a korszakban az aranyhoz mérhető értéket, mert az ételeket lehetett vele ízesíteni, hanem mivel évezredeken keresztül ez volt az egyetlen tartósítószer, amivel hosszabb távon lehetett élelmiszereket konzerválni.
A legjelentősebb aranybányák Abrudbányán, Zalatnán és környékükön voltak, azonban a fejedelemség területén szerencsére még igen sok helyen fordultak elő további aranybányák is. A sóbányák közül a legnevesebbek Parajdon, Vízaknán, Tordán és Máramarossziget mellett létesültek, ám ezekből is volt még Erdélyben másutt is bőven.
A fejedelemség kincstárának legfőbb jövedelmei a kereskedelemből származtak, ezért az eddig említett intézkedések mellett Bethlen Gábor állami monopólium alá vette Erdély legjobban eladható árucikkeinek kereskedelmét: többek közt a méz, a viasz, a higany, a vas, a kén, a marhák és a lovak kereskedelmét tette állami monopóliummá.
A méz a legrégebben ismert, illetve a korszakban gyakorlatilag az egyetlen –és rendkívül egészséges – édesítőszer volt.
A viasz a világításhoz volt nélkülözhetetlen, emellett pecsétek készítéséhez is igen hasznosnak bizonyult.
A higany a korszakban az aranynak és az ezüstnek érceikből való kitermeléséhez volt szükséges. Higanyércet elsősorban az Erdélyi-érchegységben található Zalatnán bányásztak.
A vas jelentőségét aligha kell magyaráznom. E fém már évezredek óta értékes nyersanyag az emberiség számára. Az Erdélyi Fejedelemség főbb vasércbányái az Erdélyi-középhegységben lévő Torockón, Belényesen és Vaskohon, valamint a székelyföldi Madarason és a Hunyad vármegyei Vajdahunyadon voltak.
A kénre a XVII. században leginkább a korabeli tűzfegyverekhez használatos feketelőpor előállításához volt szükség. (Érdekesség, hogy a feketelőport egyébként hazánkban használták a világon először a bányászatban „jövesztésre”, azaz a kőzetek fellazítására, ráadásul éppen Bethlen Gábor idején, viszont nem az Erdélyi Fejedelemség, hanem a Királyi Magyarország területén.) A XVI-XVII. században főleg a székelyföldi Torja melletti – nevével is árulkodó – Büdös-hegy oldalában felhalmozódó ként bányászták puskapor gyártásához.
Az erdélyi szarvasmarhák és lovak értékét, sokrétű hasznosításukat úgy hiszem, nem kell különösebben magyarázni.
Illik megemlítenünk még, hogy Erdélyben rezet és ezüstöt is bányásztak, valamint (főleg az Erdélyi-medencében) szőlőgazdálkodással és bortermeléssel is foglalkoztak, azonban ezek jelentősége az imént említettekhez képest jóval csekélyebb.
Utoljára maradt a fejedelemség egy szintén fontos árucikke: a fa. Fakitermeléssel legnagyobb méretekben – azonban a XX. századig szinte mindig ügyelve a természet és az emberi beavatkozás egészséges egyensúlyára – a Kárpátok hegyvonulatain foglalatoskodtak.
Az Erdélyi Fejedelemség fő kiviteli cikkei jobbára az eddig említett termékekből tevődtek össze. Az oláh vajdaságokba főleg posztót, iparcikkeket és sót szállítottak, cserébe pedig rizst és halat vártak; míg a többi (északi, északnyugati, nyugati és délnyugati) irányban lévő országokba sót, fát, mézet, szarvasmarhát, higanyt, rezet, viaszt, bőrt küldtek, a külföldről (vagy a Magyar Királyságból) érkező fegyverekért, posztóért, borokért, szőnyegekért, luxuscikkekért cserébe.
A legnagyobb vásárok Debrecenben, Váradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Besztercén és Szebenben voltak.
A XVII. század első felében virágzó erdélyi gazdaság kereskedelmének és bányászatának legfőbb jellemzőit ezzel áttekintettük; az Erdélyi Fejedelemség kézművesiparának tárgyalása úgy gondolom, külön téma tárgyát fogja képezni.
2011. február 11., péntek
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc
2011. február 5., szombat
Magyar történelmi emlékek a Kárpát-medencében
Új körutazásunkon ezúttal a Kárpát-medence leghíresebb gyógyfürdőit látogatjuk végig, megismerve legfőbb jellemzőiket, történetüket és érdekességeiket.
Gyógyfürdőnek azokat a természetes gyógyvizek köré települt intézményeket nevezzük, melyek akár gyógyvíz, akár egyéb forrástermék (pl.: gyógyiszap) felhasználásával nyújtanak gyógyító vagy egészségmegőrző ellátást. Hazánk – akár „tágabb értelemben” is – szerencsére rendkívül bőségesen van megáldva kiváló minőségű vizekkel, így gyógyvizekkel is.
Induljunk ezúttal a Dunántúl legdélebbi, méltán neves fürdőjétől, Harkányból. Baranya megyében, a Villányi-hegység délnyugati lábánál, Siklóstól pár kilométerrel nyugatra fekszik a ma már városi címet viselő Harkány. Termálvizének jótékony hatására a hagyomány szerint akkor derült fény, amikor 1823-ban, a környékbéli mocsarak lecsapolásán dolgozó egyik jobbágynak, Pogány Jánosnak, a mocsár felbuzgó meleg vizétől meggyógyult az addig kínzóan fájó lába. Csodálatos gyógyulásának hamar híre ment és a következő évben már el is kezdték a fürdő építését. 1866-67-ben Zsigmondy Vilmos bányamérnök fúrta az első artézi kutakat, rögzítve a források helyét, és így neki köszönhetően tör felszínre azóta is az átlagosan 62 °C-os kénes gyógyvíz. A harkányi gyógyvíz elsősorban mozgásszervi-ízületi bántalmak és nőgyógyászati betegségek kezelésére alkalmas, de számos más területen is áldásos a hatása. Állítólag csupán három olyan hely van a világon, ahol fürdőkúra által kezelhető a pikkelysömör nevű bőrbetegség, és ezen helyek egyike Harkány. Így tett szert világhírnévre a 200 éve még jelentéktelen, sáros, pici falu.
A következő sikertörténet Zalakaros. Utóbbi 50 éve legalábbis mindenesetre igazi sikertörténet. Nem mindig volt ez így. Az Árpád-kori kis település igen sokat szenvedett a történelem folyamán, különösen a török-kor viselte meg, ami alatt gyakorlatilag teljesen kipusztult. Az újratelepült, tengődő apró falu életében akkor következett be drasztikus fordulat, amikor 1962-ben, kőolaj után kutatva, több mint 90 °C-os, ásványi anyagokban gazdag termálvizet találtak. Rövidesen felépült és megnyitott a gyógyfürdő, ami rövid időn belül olyan népszerű lett, belföldön és külföldön egyaránt, hogy fennállása óta több mint 23 millióan látogatták meg. (A visszatérő vendégeket nyilván új vendégként számolják, ám ez így is óriási idegenforgalmat jelent.) A fürdőt, látogatottságának további növelése érdekében, folyamatosan fejlesztették és fejlesztik; újabb fedett és szabadtéri medencéket, gyógy-centrumot, élményfürdőt építettek. Az egyre növekvő népszerűség, fellendülés, meggazdagodás és az ezekkel járó átalakítások, fejlesztések által a régi falu eltűnt, és egy infrastrukturálisan fejlett, modern üdülőtelepülés jött létre, mely 1997-ben a városi címet is elnyerte. Zalakaros szíve, életének megváltoztatója és az odalátogatók legfőbb célpontja természetesen a gyógy-, élmény- és wellness-központként is funkcionáló fürdő; azonban híres egyedi hangulatáról, természeti értékeiről, parkjáról, báljairól, szőlőjéről és boráról, vendéglátóiparáról és a 2002-ben elnyert, „Magyarország legvirágosabb városa” címéről is.
A fürdőtörténetekben fellelhető hasonlóságok és azonosságok ismételgetésének elkerülése végett ezúttal csak a Dél-Dunántúl talán két leghíresebb gyógyfürdőjét ismertettem (Hévízet és Kehidakustányt én inkább Észak-Dunántúlhoz soroltam), azonban illendő megemlítenünk, hogy a Dél-Dunántúlon még számos neves gyógyfürdő található. Ezek a következő településeken lelhetők fel: Alsólendva (Lendava, ma Szlovénia) és Alsómarác (Moravske Toplice, ma Szlovénia), Barcs, Csokonyavisonta, Gunarasfürdő (Dombóvár), Igal, Lenti és Szigetvár. És azt se feledjük, hogy a Balaton déli partja is a Dél-Dunántúlnak „jutott”, és ha az nem is gyógyfürdő, mindenesetre elmondható, hogy a Dunántúl déli felét a Jóisten bőségesen megáldotta népszerű fürdőzőhelyekkel.