Trianon

A Magyar Vörös Hadsereg harcai

            Magyarország történetében a Tanácsköztársaság 133 napja és az ez idő alatt lezajlott események rendkívül ellentmondásos megítélés alá esnek, mind a mai napig. Maga az akkori kormányzat – a Forradalmi Kormányzótanács – tevékenysége, összességében, kétségkívül kártékonynak tekinthető; a kommunista vezetőség tovább súlyosbította az ország akkori tragikus helyzetét. Bizonyos események, cselekedetek – melyek elvileg a Tanácsköztársaság nevében történtek – megítélése viszont, már nem ilyen egyszerű feladat. Ilyen ellentmondásosnak számít a Magyar Vörös Hadsereg története is.

            Az eredeti cél, a katonák célja, vagyis a magyar területek megvédése az ellenség inváziójától, minden kétséget kizáróan nemes feladat volt. A kommunista kormányzat elhibázott döntései, valós céljai, és maga a tény, hogy e küzdelem névleg egy bizonytalan legitimitású hatalom szolgálatában történt, viszont némileg kétes dicsőséget szereztek a harcnak. Fontos tudni azonban, hogy az ekkori Vörös Hadsereg katonáinak többsége egyáltalán nem szimpatizált a kommunizmussal, sőt, akár egyenesen utálták azt; azonban – nagyon helyesen – a politikával nem törődtek, és hazaszeretetük felülírta ellenérzéseiket. Így történhetett, hogy a legtöbben politikai meggyőződésük ellenére álltak be a hadseregbe, hogy megvédjék hazájukat. Röviden összefoglalva tehát: a Magyar Vörös Hadsereg katonáinak többsége hősiesen küzdő, igaz magyar hazafi volt; akiknek dicső harcát azonban az előző (Károlyi- és Berinkey-kormány) és az akkori (Kun Béla-féle) kormányzat elhibázott lépései eleve kudarcra ítéltek.

            A polgári demokratikus rendszertől örökölt kicsi és gyenge hadsereg, még 1919. április első felében, a Vörös Hadsereg toborzásának megkezdése után is alig érte el a 60 ezer főt. Mivel Kun Béla hol visszautasította az antant által szabott feltételeket, hol pedig feladta az ország területi integritását, engedve a követeléseknek, ezért az érthetetlen és kaotikus állapotokat kihasználva, a kommunista rendszer megdöntésének céljával érvelve, a román hadsereg április közepén megindította támadását Erdélyből. A többszörös túlerőben lévő román hadsereg két hét alatt elfoglalta az egész Partiumot és a Tiszántúlt, a megszállt területeken pedig gyakran kíméletlen rablásokat, bebörtönzéseket, deportálásokat és kivégzéseket hajtottak végre a magyar lakossággal szemben. A magyar erők gyengeségét és lekötöttségét látva, április végén a cseh seregek is támadásba lendültek és rövidesen megszállták Munkácsot, Sátoraljaújhelyt és Miskolcot is, míg a szerb-francia haderő pedig Makót és Hódmezővásárhelyt vette birtokba. A Magyar Vörös Hadsereg (melyben sok ésszerűtlen intézkedés lerontotta a csapatok harcértékét is) létszáma még ekkor is alig érte el a 70 ezer főt.

            A kritikus helyzetet érzékelve, és belátva, hogy egyelőre elmaradt a világforradalmi hullám és az orosz segítség is, melyben Kun Béláék reménykedtek; a kormányzat a munkásosztály általános mozgósítása mellett döntött és országos toborzó gyűléseket is szerveztek. A Vörös Hadsereg létszáma néhány hét alatt megtöbbszöröződött és május végére elérte a 200 ezer főt. Egyszerre rengeteg hazafi jelentkezett a honvédő harcra; munkások, szegényparasztok, munkanélküliek, lelkes fiatalok és sokan mások, sőt, szép számmal jelentkeztek hivatásos tisztek is, akik közül sokan a magyar hadsereg későbbi tábornokai lettek, a Horthy-korszakban és második világháborúban. A háború honvédő jellege, az ősi föld védelme lehetővé tette egy rövidke történelmi pillanatra, hogy kommunisták és nacionalisták is együtt küzdjenek, még ha küzdelmük hosszú távú céljai nem is egyeztek meg és a motiváló ideológiák is nehezen fértek meg egymás mellett…

            A Vörös Hadsereg főparancsnoka Böhm Vilmos volt szociáldemokrata politikus, a tényleges vezető pedig, vezérkari főnökként, Stromfeld Aurél lett. Mindketten ellenszenvvel viseltettek a kommunizmus iránt és kezdetben nem is kívántak a kommunistákhoz közeledni, azonban az ország végveszélyét látva, végül elvállalták a rájuk bízott feladatokat. Stromfeld és a Vörös Hadsereg számos más tisztjének kommunista-ellenessége jól példázza azt a paradox helyzetet, ami a korabeli Magyarországot és hadseregét jellemezte: azaz hogy az internacionalista Tanácsköztársaság nacionalista hadserege próbálta megvédeni a színmagyar területeket a szomszédos államoktól.

            A Vörös Hadsereg 1919. május 20-án indította meg általános támadását az északi fronton. A hadjárat célja a cseh és a román intervenciós seregek különválasztása volt, valamint az, hogy északkeleti irányban előrenyomulva megteremtsék a lehetőségét annak, hogy felvegyék a kapcsolatot az orosz Vörös Hadsereggel. A katonák lelkesedésének, Stromfeld tehetségének, valamint a sok hivatásos tiszt szakképzettségének köszönhetően, az úgynevezett „északi hadjárat” meglepő sikereket ért el. Néhány hét leforgása alatt a magyar csapatok egészen az Érsekújvár-Aranyosmarót-Zólyom-Rozsnyó-Bártfa vonalig szorították vissza a cseheket, úgy, hogy az említett települések (és nyilván a mögöttük elhelyezkedő összes terület) mind újra magyar kézre kerültek, Bártfa környékén pedig lényegében elérték a történelmi Magyarország határát. A felszabadított területeken előkerültek az addig a padlásokon rejtegetett magyar zászlók, és a magyar lakosság örömmel fogadta a bevonuló katonákat, aki pedig tudott, csatlakozott a Felvidéket felszabadító hadjárathoz.

            A Tanácsköztársaság helyzete azonban rövidesen tarthatatlanná vált. A kommunista vezetés intézkedései – vagy éppen elmaradt intézkedései –, vagy a vörös terror, vagy számos más okból kifolyólag, egyre nőtt a kommunista rendszer ellenzőinek száma, sztrájkok, felkelések robbantak ki. Emellett, Clemenceau, az antant békekonferenciájának elnöke, az északi hadjárat leállítását és a Felvidék kiürítését követelte a kormányzattól. Cserébe a románok kivonulását ígérte a Tiszántúlról, közölte az ország végleges határait csehszlovák és román viszonylatban és ígéretet tett Magyarország meghívására a béketárgyalásokra. A katonai vezetés, valamint a kommunisták jó része ellenezte a visszavonulást, jól tudva, hogy ez milyen következményekkel járhat, különösen, ha nincs semmi biztosíték a román csapatok kivonására. Kun Béla azonban – bár a határokat elfogadhatatlannak tartotta – mégis az ultimátum elfogadása mellett döntött. A Vörös Hadsereg június 30-án megkezdte a győztes csapatok visszavonását, a Felvidék kiürítését, Stromfeld és Böhm pedig tiltakozásképp lemondott; helyükre Julier Ferencet és Landler Jenőt nevezték ki. A végképp demoralizálódott hadsereg, bomlásnak indult és a Tanácsköztársaság külső segítségre sem számíthatott. Clemenceau ígéreteit nem teljesítette, az elégedetlenség és az ellenforradalmi tevékenység pedig fokozódott.

            Kun Béláék (apróbb hangulatjavító intézkedések mellett,) újabb győzelmekkel akarták a folyamatot megfordítani, ezért július 20-án a Vörös Hadsereg támadást indított a Tisza mentén, a továbbra is ott tartózkodó román hadsereg ellen. Az offenzíva azonban, kisebb kezdeti sikerek után, néhány nap múlva kifulladt (főleg, hogy a románok hozzájutottak a támadás terveihez), a román seregek pedig ellentámadásba lendültek. A Vörös Hadsereg katonái ekkor már tömegesen dezertáltak, a rövid időn belül 70 ezer főnél is kevesebbre olvadó, csalódott hadsereg már képtelen volt komolyabb ellenállást kifejteni. A Vörös Hadsereg felbomlása után, a támadásba lendült román csapatok július 30-án, Szolnoknál, átkeltek a Tiszán és ezzel megnyílt előttük az út az ország fővárosa felé. A reménytelen helyzet láttán a Forradalmi Kormányzótanács 1919. augusztus 1-jén lemondott és elmenekült, a fővárost megszálló román csapatok pedig kifosztották Budapestet…

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Görgei Artúr

Görgey Artúr 1818. január 30-án született a szepességi Toporcon. 1832-ben került hadapródként a császári-királyi hadseregbe, később szolgált a bécsi magyar királyi nemesi testőrségben, majd főhadnagyként a 12. huszárezredben. 1845-ben lépett ki a hadseregből. Katonai pályafutását ‒ ahol szerteágazó képzésének ismeretanyagát egyébként kiválóan elsajátította ‒ ekkor elsősorban azért hagyta abba, mert már nagyon erősen vágyódott szülőföldje és egy szabadabb élet után, valamint nehezen viselte, hogy sokszor arra érdemtelen feljebbvalóit kell szolgálnia és irántuk a valójában érzett mélységes megvetés helyett tiszteletet kell tanúsítania. Ezt követően a prágai egyetemen kémiai tanulmányokat folytatott; doktori értekezését a kókuszdió olajának vizsgálatáról, a laurinsav és a mirisztinsav elkülönítéséről írta. Saját bevallása szerint vegyészi tanulmányai és tudományos tevékenysége során szerzett „értelmi fegyelmezettsége”, továbbá megfigyelési módszerei, nagyban hozzájárultak későbbi sikeres hadvezéri mentalitásának kialakulásához.

1848-ban tért haza Magyarországra; júniusban a Győrben szerveződő, 5. honvédzászlóalj parancsnoka lett. A nyár folyamán fegyverbeszerzési és -gyártási tárgyalásokat folytatott Bécsújhelyen és Prágában, valamint – vegyészi ismereteit is felhasználva – kidolgozta egy magyar lőkupak- és gyutacsgyár terveit. A forradalom iránti szimpátiából, a nevében szereplő és a nemességére utaló „y”-t „i”-re cserélte.

Nyár végétől őrnagyként Szolnokon, a Csepel-szigeten és a Kelet-Dunántúlon szolgált. Kossuth Lajos (akivel egyébként már korábban megismerték egymást) és az ország figyelmét azzal hívta fel magára, mikor szeptemberben, a kémkedéssel és hazaárulással vádolt Zichy Ödön grófot felakasztatta (ugyanis a szabadságharc alatt ez volt az egyetlen alkalom, amikor arisztokratát akasztottak). Görgei fontos szerepet játszott az október 7-i dicsőséges ozorai diadalban, ahol fegyverletételre kényszerítették a horvát csapatokat. Még aznap ezredessé, négy nap múlva pedig vezérőrnaggyá léptették elő (noha alig pár nappal korábban Perczel Mór ezredes még főbe akarta lövetni…). Tábornoki kinevezését ekkor azonban még nem hozták nyilvánosságra, azért, hogy Kossuth megbízásából, a lajtai táborban így viszonylag feltűnésmentesen tarthassa rajta a szemét a fősereg gyanús vezetőin. A schwechati csata után Kossuth a feldunai hadtest parancsnokává nevezte ki.

Görgei és Kossuth vitája az 1848-as év végén kezdődött, mikor Kossuth ütközet vállalására buzdította Görgeit, aki azonban – stratégiai megfontolásokból – nem vállalt harcot, hanem Budára való visszavonulása után észak felé fordult, hogy aztán téli, felvidéki hadjáratával hetekre lekösse az osztrák főerőket, ezzel megmentve az ország ideiglenes, új fővárosát, Debrecent; majd februárban pedig a Felvidék keleti részén egyesülni tudott a többi magyar hadtesttel. Mindeközben, a parancsnoksága alatt álló csapatokból, lényegében visszavonulás közben, sokszor embertelen körülmények közepett, képes volt ütőképes haderőt szervezni. E hadjárata kezdetén még, Vácott, kinyilvánította, hogy serege az 1848-as alkotmány védelméért küzd, nem tűr meg semmiféle köztársasági törekvéseket és parancsokat csak Mészáros Lázár hadügyminisztertől fogad el; ám e kijelentésével ismét felpaprikázta Kossuthot, aki végképp csalódott benne.

A töketlenkedő Dembiński tiszafüredi leváltását követően, 1849 márciusától Görgei a magyar hadsereg ideiglenes fővezére volt, a dicsőséges tavaszi hadjárat folyamán visszaszorította a császári fősereget, majd kiűzte azokat az ország nagy részéről. A hadjárat talán legjelentősebb csatájában, Isaszegnél, szintén nagy szerepe volt Görgei fellépésnek a győzelemben. Májusban Budát is sikerült visszafoglalni. A Szemere-kormányban Görgei kapta meg a hadügyminiszteri tárcát.

Az orosz csapatok érkezése után a magyar szabadságharc helyzete minden hadszíntéren egyre kedvezőtlenebbé vált. Görgei júniusban Pered és Zsigárd térségében indított sikertelen támadást. Ezután Komáromnál vívott ádáz csatákat a császári seregekkel, egy alkalommal, a csapatait személyesen rohamra vezető Görgei maga is súlyos – kis híján halálos – fejsérülést kapott.

Július közepén, a szegedi összpontosításhoz rendelt, és a fővezérségéről, majd hadügyminiszterségéről időközben leváltott Görgei, nem tudván áttörni Haynau főseregén Komáromnál, Vác felé indult csapataival, ahol viszont az orosz főerők csapataiba ütközött. Áttörni az oroszokon sem tudott, ám megakadályozta a két ellenséges fősereg találkozását, sőt, a teljes megsemmisítés elől ádáz utóvéd-küzdelemben még időben vissza tudott vonulni, magával csalogatva az utánpótlási vonalait féltő, többszörös túlerőben lévő ellenséget. Észak felé kanyarodva, a hegyek között bravúrosan kijátszotta az orosz seregeket és több hétig lekötötte azokat, míg kelet felé vonult; közben pedig igyekezett tárgyalásokba bocsátkozni velük, annak reményében, hátha éket verhet az ellenséges haderők közé. Nyíregyházától az irányt dél felé vette, hogy egyesüljön a Szeged és Arad környékén gyülekező többi hadtesttel. Augusztus 9-én érkezett a kormány új székhelyére, Aradra, éppen azon a napon, amikor lezajlott a végzetes temesvári csata. A vereség hírére Kossuth fővezérré, majd diktátorrá nevezte ki Görgeit, maga pedig lemondott és külföldre menekült.

A főhatalom birtokában, a feleslegesnek ítélt további vérontás elkerülése végett, augusztus 13-án Görgei Világosnál letette a fegyvert az oroszok előtt, ezzel fejezve ki, hogy nem a Habsburg Birodalmat tekinti a magyar hadsereg legyőzőjének. Felhívására a megmaradt magyar erők is többnyire a következő napok során megadták magukat.

Görgei egyedül ‒ bár ő ezt bajtársai számára próbálta elérni ‒ az orosz cár határozott követelésére amnesztiát kapott; azonban Klagenfurtba száműzték, ahonnan csak 1867-ben térhetett haza. A szabadságharc óta eltelt 162 év alatt a közvélemény sokszor tekintette árulónak Görgeit, amiben nagy szerepet játszott Kossuth véleménye, valamint az is, hogy a megtorlás idején Görgei viszonylag „szárazon megúszta” a dolgot, ami sokakban gyanút keltett. Az árulás vádjában legfeljebb annyi igazság van, hogy Kossuthot és nézeteit valóban nem volt hajlandó elfogadni (Görgei például a Függetlenségi Nyilatkozat visszavonására törekedett, mert azt csupán egy Kossuth-féle államcsínynek tartotta) és egymás iránti ellenszenvük (mely sokszor félreértésekből adódott) rengeteget ártott a szabadságharc ügyének. Ez azonban mindkettőjük hibája volt. A történeti kutatás azóta megállapította, hogy a magyar szabadságharcot és annak eredeti célját Görgei Artúr nem árulta el, nem volt tehát hazaáruló.

Görgeit a szakmabeliek egy jelentős része a szabadságharc legtehetségesebb tábornokának tartja, míg kortársai közül sokan ‒ főként irigységből ‒ tagadták katonai képességeit. Ő maga nem tartotta magát katonai zseninek, sikereit elsősorban annak tulajdonította, hogy fegyelmet tudott tartani katonái közt és hideg fejjel tudott jól dönteni krízishelyzetekben. Görgei rendkívül céltudatos és erős akaratú egyén volt. Beszédstílusa meglehetősen cinikus, gyakran gúnyos volt, ami tábornok társainak egy részében szintén ellenszenvet keltett. Katonái viszont imádták; erélyessége, bátorsága és hadvezéri képességei miatt.

A száműzetésben születtek meg gyermekei. Hazatérése után főleg Visegrádon élt visszavonultan, nyilvános szereplést csak ritkán vállalva. 1916. május 21-én – Buda bevételének napján – halt meg, 98 évesen. Temetésén a magyar szabadságharc és a magyar kémikusok büszkeségeként kísérték utolsó útjára. Földi maradványai a Kerepesi temetőben, Kossuth síremlékétől nem messze nyugszanak…

Görgei Artúr (Barabás Miklós festménye)

A Jugoszlávia elleni támadás

A tragikus ünnep

A Magyarország számára kedvező második bécsi döntést követően, – „ellenszolgáltatásként” – a magyar kormány súlyos árat volt kénytelen fizetni a Hitlernek köszönhető döntésért, és egyre több engedményt kellett tenni Németország felé. Ezek közé tartozott Magyarország csatlakozása is a háromhatalmi (német-olasz-japán) egyezményhez, mellyel az ország lényegében végképp feladta elnemkötelezettségi elvét.
A németbarát szomszédokkal körülvett Magyarország számára már csak egyetlen ország maradt – mely egyébként ekkoriban szintén németbarát volt, ha nem is kötelezte el magát oly mértékben –, mely afféle „rést” jelenthetett a német „élettérben” az angolszász országok felé irányuló kapcsolatfelvétel esetén: Jugoszlávia. Ezért 1940 decemberében, Teleki Pál miniszterelnök örök barátsági szerződést kötött Jugoszláviával.
1941 márciusában azonban németellenes politikai fordulat állt be Jugoszláviában, ezért Németország déli szomszédunk lerohanása mellett döntött, melyben számított Magyarország részvételére is. A magyar politikai vezetés súlyos dilemma elé került: vagy engedni Hitler követelésének, egyúttal kiegészíteni a revíziót és ezzel végleg elveszíteni a nyugati országok maradék jóindulatát is; vagy pedig ellenszegülni a német akaratnak, ami viszont könnyen az ország német megszállását és a revízió sikereinek elvesztését jelentheti. Teleki továbbra is igyekezett ellenállni a német befolyás elhatalmasodásának, azonban ő is belátta, hogy az országnak muszáj lesz csatlakozni a német támadáshoz (még ha Teleki ezt bizonyos feltételekhez is kötötte volna), amit a magyar katonai vezérkar többsége már eddig is olyannyira szorgalmazott. Mikor pedig már javában folyt a német csapatok átvonulása az országon, megérkezett Nagy-Britannia egyértelmű üzenete is, miszerint, ha Magyarország csatlakozik a Jugoszlávia elleni támadáshoz, akkor a britek részéről a diplomáciai kapcsolatok megszakítására, sőt, alighanem hadüzenetére számíthat az ország. A hazája sorsáért őszinte felelősséget érző, önmarcangolásra hajlamos Teleki, nem látván kiutat e reménytelen helyzetből, az 1941. április 3-ára virradó éjjelen főbe lőtte magát. Öngyilkosságát figyelmeztetésnek szánta, azonban az események menetének új irányt már nem szabhatott. Április 6-án a németek és szövetségeseik lerohanták Jugoszláviát, a britek pedig április 7-én megszakították a diplomáciai kapcsolatokat, azonban (valószínűleg Teleki utolsó tettének köszönhetően) egyelőre nem üzentek hadat Magyarországnak.
A magyar csapatok április 11-én – miután előző nap Horvátország kinyilvánította függetlenségét és így megszűnt Jugoszlávia, amivel a „barátsági szerződés” is hivatalosan érvényét vesztette – lépték át a trianoni határt, csatlakozva a német offenzívához. A súlyos belső feszültségekkel is küzdő Jugoszlávia gyorsan összeomlott és darabjaira hullott, így a magyar csapatokat sehol sem várta erős ellenállás, csupán néhol keveredtek kisebb tűzharcokba.
A délvidéki támadás következtében az új miniszterelnök, Bárdossy László, újabb revíziós sikerrel kezdhette meg kormányzását. Magyarország visszakapta a Bácskát (a Duna, a Tisza és a trianoni határ által körülvett területet), a „baranyai-háromszöget” (a Duna, a Dráva és a trianoni határ által határolt háromszög) és a Muraközt. Ez összesen 11 475 km2-nyi régi-új területet és 1 030 000 lakost jelentett, akiknek 39%-a volt magyar.
Mint ma már tudjuk, hogy ez volt a Horthy-korszak revíziós sikereinek negyedik és egyben utolsó felvonása. 1938 és 1941 között négy nagy területi visszacsatolás történt (minden évre jutott egy), először a Felvidék déli része, majd Kárpátalja, azután Észak-Erdély és a Székelyföld, végül pedig a Délvidék egy része és a Muraköz került újra magyar fennhatóság alá. Magyarország területe a trianoni határokhoz képest majdnem a duplájára, 171 640 km2-re, növekedett, lakosságszáma pedig elérte a 14 683 000 főt; melynek immár csak 77,4%-a volt magyar, így az országra hárult ismét a jelentős számú nemzetiségi lakos jelentette felelősség. A visszacsatolások a gazdaságot is jótékonyan érintették, a kiváló csallóközi és bácskai talaj például a gabonatermelésnek kedvezett, de más példákat is sorolhatnánk.
A revízió területi eredményei sajnos nem tarthattak túl sokáig, mert a háború végül mindet elsöpörte. Ebbe a háborúba azonban, hivatalosan, a XX.század egyik legnagyobb magyar alakjának önfeláldozása miatt, Magyarország egyelőre még nem lépett be. Azonban erre sem kellett már sokat várni…

Az Erdélyi Fejedelemség

Erdély, a vallási tolerancia fellegvára

A XVI–XVII.században önálló államként létező Erdélyi Fejedelemség különleges helyzete, nem csak a Habsburg- és Oszmán Birodalom között egyensúlyozni igyekvő politikájának volt köszönhető, hanem ritkaság-számba menő vallási türelmének is.
Ezekben a századokban ugyanis, amikor a keresztény Európa a vallásháborúk vérzivatarában gázolt, létezett egy „csendes kis sziget”, ahol megtűrték a különböző keresztény vallási felekezetek békés egymás mellett élését; ez a „sziget” pedig nem volt más, mint Erdély.
A különféle felekezetek elfogadása természetesen itt sem ment zökkenőmentesen és évtizedekig tartott, míg legalább a „négy bevett vallást” egyezményesen megtűrték a fejedelemségben. E négy felekezet a római katolikus, az evangélikus, a református és az unitárius volt. Ezek mellett még számos más vallási felekezet is létezett Erdélyben, azonban az ezeket vallók nem érezhették magukat minden körülmények között biztonságban. Ennek ellenére, bátran kijelenthető, hogy egy olyan korban, amikor Európa-szerte irtották egymást az emberek, csupán mert más-más keresztény vallási felekezethez tartoztak, Erdély vallási toleranciája szinte teljesen egyedülállónak mondható. Nem véletlen tehát, hogy az üldöztetések elől, számos, néha egészen kicsi vallási felekezetek megmaradt képviselői is az Erdélyi Fejedelemségbe menekültek, hogy ott végre menedékre és megnyugvásra találjanak.
Vegyük is sorra, milyen vallások képviseltették magukat a korabeli Erdélyben!
A XVI.századi reformáció Magyarországon (beleértve Erdélyt is) igen jelentős hatást fejtett ki, és ennek eredményeként Erdélyben, egy tömbben, igazából csak a székelység maradt meg római katolikus hitén. Az erdélyi vármegyék magyar lakossága (hasonlóan a XVI.század többi, magyar lakta területeinek zöméhez) a református felekezethez csatlakozott, míg a román lakosság megmaradt ortodox (azaz görög keleti) hitén. A szászok (vagyis az erdélyi németek) pedig itt is inkább az evangélikus hitre tértek át. Az ellenreformáció során, főként a fejedelemség északi peremvidékén és az „alkalmanként” Erdélyhez csatolt vármegyékben élő, ruszin lakosság csatlakozott a görög katolikus felekezethez. A XVI.században, ezeken kívül, szórványos kis közösségekben, megtelepedett Erdélyben a máshol üldözött antitrinitáriusok magyar változata: az unitáriusok, valamint az anabaptisták, sőt, rövidesen kialakult az inkább a zsidó valláshoz közelítő szombatosok felekezete is. Az említetteken kívül még további, kisebb felekezetek is kialakultak, illetve letelepedtek Erdélyben, ezek képviselőinek száma azonban egészen elenyésző volt.
Az erdélyi fejedelmek vallási hovatartozása szintén változatos képet mutatott. A keresztény vallási sokszínűség kialakulásának időszakában uralkodó János Zsigmond például, katolikus hitének elhagyása után először a lutheránus (evangélikus), majd a kálvinista (református), végül az unitárius egyház hívévé vált. Erdély egyetlen székely fejedelme, Székely Mózes (a székelyek többségével ellentétben), szintén unitárius vallású volt. A Báthori-fejedelmek (István, Zsigmond, András, Gábor) hagyományosan megmaradtak katolikus hitükön, azonban általában a többi felekezet vallásgyakorlását sem korlátozták. Bocskai, Bethlen, a Rákóczi-fejedelmek és Apafi mind-mind reformátusok voltak, azonban egyikük sem erőltette saját vallását az egész országra.
Noha az Erdélyi Fejedelemség két évszázadig sem állt fent, önálló államisága éppen a legszörnyűbb vallásháborús időszakra esett, így a legkülönfélébb üldözött felekezetek tagjai is találhattak egy olyan országot, ahol szabadon (vagy szabadabban) gyakorolhatták vallásukat.