A Magyar Szent Korona Országai 1910

Magyarország vármegyéi – Zólyom, Hont, Nógrád

Ideje, hogy Nyitra, Trencsén, Pozsony, Komárom, Esztergom, Bars, Árva, Turóc és Liptó megyék rövid jellemzése után folytassuk Magyarország vármegyéinek megismerését. Emlékeztetőül néhány adat:
1910-ben a Magyar Szent Korona Országainak:
Területe: 325 400 km2
Lakossága: 20 886 000 fő
Magyarság aránya: 48%

Zólyom
Zólyom vármegye a Felvidék középső részén található, zordon hegyekkel borított megye. Neve az avar-magyar „sólyom” szó régi változatából ered. Vármegyeszékhelye Besztercebánya volt. Besztercebánya a középkorban a bányavárosok között is sokáig vezető szerepet töltött be; híres volt arany-, ezüst-, réz-, higany- és ólombányászatáról.
A magyar államiság első századaiban Zólyom a hatalmas kiterjedésű északi „zólyomi erdőispánság” része volt, majd ebből kiválva lett önálló megyévé, Árva, Liptó és Turóc megyével együtt. Az egykor ásványkincsekben gazdag Zólyom vármegye nevezetes volt a nemesfémek bányászatáról, a készletek azonban a XIX. század végére kimerültek. Legjelentősebb városai a megyén végigkanyargó Garam folyó mentén találhatóak: Zólyom, Besztercebánya, Breznóbánya. A Zólyom megyei magyarok többsége e településeken élt. A német lakosság a XVIII-XIX. század folyamán, a magyar lakosság többsége pedig a XX. század folyamán elszlovákosodott.

Hont
Hont vármegye egy észak-magyarországi közigazgatási egység volt, melyet Bars, Zólyom, Nógrád, Pest-Pilis-Solt-Kiskun és Esztergom megyék vettek körbe. Az Ipoly és mellékvizeinek termékeny völgyétől eltekintve a megye területét többnyire középhegységek borítják.
Hont vármegyét I.(Szent) István korában alapították, első ispánja a névadó Hont német lovag volt, aki testvérével együtt, hűséges szolgálataiért kapta István királytól hatalmas birtokait. Az eredetileg valószínűleg nagyobb méretű vármegye később érdekes módon két tömbben maradt fent, ugyanis egy kicsi, keleti részéből Kishont néven önálló vármegye jött létre, melyet Nógrád vármegye választott el a „nagy” Hont megyétől. Kishont végül Gömör vármegyével egyesült.
A megye székhelye a XIX. század elejétől kezdve a 95%-ban magyarok lakta Ipolyság volt. Legjelentősebb városai viszont a megye északi részén található Selmec- és Bélabánya (a világ első bányászati akadémiájának is otthont adó híres bányászváros, melynek belvárosa és bányaművei ma a világörökség részét képezik), valamint Korpona voltak.
Hont megye lakossága sokat szenvedett a török-kor harcai alatt, 1920-ban pedig a megye területének nagy részét (noha lakosságának több mint fele magyar volt) Csehszlovákiához csatolták. A magyar határokon belül maradt rész Nógrád megyével „Nógrád és Hont közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék” néven alkotott egy egységet. 1938-ban a megye déli része visszakerült Magyarországhoz, néhány év múlva azonban visszaálltak a trianoni határok. Magyarországnál maradt része ma lényegében Pest megye északi nyúlványát alkotja.

Nógrád
Nógrád vármegye hegy- és dombvidékes megye volt, és ma is az. Ez alól csak az Ipoly termékeny völgye képez kivételt, mely 200 méteres tengerszint feletti magasság alatt helyezkedik el. Területét nagyrészt vulkáni hegyek és vulkáni-, valamint üledékes kőzetek fedik. A megye folyóvizekben gazdag.
A Szent István-kori vármegye névadója első központja, Nógrád vára volt (melynek neve „új vár”-at jelent). A tatárjárás nagy pusztítást okozott Nógrád megyében, mivel a megye a mongol hadak fő útvonalába esett. A megye híres középkori nemzetségei közé tartozott a Záh, a Kartal, a Kacsics, a Tomaj vagy a Szécsényi család, legjelentősebb települései pedig ekkoriban Nógrád, Vác, (Balassa)Gyarmat, Szécsény, Losonc és Fülek voltak. A török-korban a megye területén heves vár-harcok dúltak. Nem meglepő, hogy a XVII. század végére magyar lakossága jelentősen megcsappant és helyükre északról telepítettek be tótokat és kisebb számban németeket. Jelentős esemény volt a megye életében a Rákóczi-szabadságharc is, melynek során itt tartották a szabadságküzdelem egyik híres gyűlését (1705-ben), a szécsényi országgyűlést, ahol Magyarország vezérlő fejedelmévé választották Rákóczit. Azonban a megyéhez a Rákóczi-szabadságharc egy szomorú eseménye is kapcsolódik: 1710-ben a szintén nógrádi Romhány mellett zajlott a szabadságharc utolsó nagy – és kis híján győztes – vesztes csatája. Nógrád megye központja a XVII-XVIII. században többször települést váltott, állandó megyeszékhelye csak a XIX. század elején jött létre, Balassagyarmat „személyében”. 1910-ben Nógrád megye lakosságának 75,6%-a volt magyar, a megye legfontosabb települései pedig Balassagyarmat, Losonc, Salgótarján, Szécsény és Fülek voltak. Ugyancsak Balassagyarmat lett hazánk „Legbátrabb város”-a is, amikor a tragikusan zűrzavaros 1919-es év elején saját kezébe vette sorsának alakítását és a helyiek kizavarták a városból és tágabb környezetéből a cseh megszállókat. Mivel a szülőföldért való kiállás – Balassagyarmattal ellentétben – az ország ekkori vezetését sajnos nem nagyon jellemezte, ezért Nógrád megye északi része (a megye közel fele) a trianoni békediktátum következményeként Csehszlovákiához került. Azt pedig csupán igen szerény „jóvátételnek” tekinthetjük, hogy Somoskő és Somoskőújfalu néhány évvel később visszakerültek Magyarországhoz.
Nógrád megye ma kis hazánk (értsd: kis-Magyarország) legkisebb lakosságszámú megyéje, megyeszékhelye Salgótarján. A megye gazdaságilag meglehetősen rosszul áll, a munkanélküliség magas, az elavult és lepukkant nehézipar a megye keleti részén koncentrálódik. Nógrád megye ásványkincsei közül híres a somoskő-vidéki bazalt, a Salgótarján-Bátonyterenye környéki barnakőszén, a cserháti és mátrai (pl. Karancsberény, Szurdokpüspöki) andezit vagy a szécsényi és kishartyáni agyag. És akkor Nógrád megye csodás természeti értékeiről vagy a világörökségi címet is kiérdemlő Hollókőről még nem is beszéltünk…

Magyarország a II.világháborúban

A tordai harcok

Amikor 1944 augusztusában Románia váratlanul átállt az ellenség oldalára, Magyarország sorsa a második világháborúban végleg megpecsételődött. Noha a Kárpátok természetes védvonala némi esélyt adott a súlyos hiányosságokkal küzdő magyar honvédségnek arra, hogy feltartóztassa a szovjetek sokszoros túlerejét, a román kiugrással e remények is szertefoszlottak. Pár napon belül a szovjet Vörös Hadsereg elérte Magyarország határait; ám a bolsevik áradat ekkor még megtört a Keleti- és Északkeleti-Kárpátok vonulatán – különösen a természeti adottságokat, természetes akadályokat kiválóan hasznosító Árpád-vonal tartóztatta fel őket. Eközben néhányszáz fős román csapatok is próbálkoztak a Székelyföldre való behatolással, azonban a székelyek őket is visszaverték.

Csakhogy Románia átállásával a szovjet-román erők délről egyszerűen megkerülhették az Árpád-vonalat és az akkor román fennhatóság alatt lévő Déli-Kárpátokon át a magyar erők hátába kerülhettek. A Székelyföld fekvése miatt – az akkori Magyarország területéből mint egy „ormány hegye” nyúlt ki – fokozottan volt kitéve a bekerítés veszélyének, ezért onnan a magyar csapatokat a lehető leggyorsabban (még szeptember első felében) ki kellett vonni. Hogy az ellenséges csapatok ne tudják kihasználni a szerencsétlen határbeszögellést Kolozsvár és Marosvásárhely között és bekeríteni a még Székelyföldön küzdő magyarokat, ezért az erdélyi magyar hadvezetés szeptember elején támadásra szánta el magát. A támadás célja eredetileg a Déli-Kárpátok hágóinak birtokbavétele lett volna, hogy ezzel megakadályozzák a szovjet csapatok Erdélybe való behatolását. E tervet azonban hamar el kellett vetni, mivel az ehhez szükséges erő közel sem állt rendelkezésre, egyrészt; másrészt pedig a magyar támadás megindulásakor már jelentős szovjet harckocsioszlopok keltek át a Déli-Kárpátokon, melyekkel a páncéltörő fegyverekkel alig rendelkező magyar alakulatok nem vállalhatták a megütközést. A módosított haditerv célja így csak a Maros vonalának elérése és a mezőségi határbeszögellés „kiegyenesítése” lett.

Szeptember 5-én hajnalban indult meg Kolozsvár térségéből a magyar támadás, Veress Lajos vezérezredes irányítása alatt. Az offenzíva a román csapatokat szétszórta, és sikerült Torda, valamint Marosludas elfoglalásával a Maros vonaláig (és némileg azon túl is) előrenyomulni. A támadást azonban itt le kellett állítani és védelemre berendezkedni, a közeledő szovjet főerők gyors előretörése miatt. Eközben már nagyban zajlott a Székelyföld kiürítése.

Szeptember közepétől október elejéig a szovjet-román erők sorozatos támadásokat indítottak a Torda környéki, német hadosztályokkal megerősített magyar vonalak ellen. E három héten át tartó harcok mindkét oldal számára rendkívül súlyos vérveszteséget eredményeztek. Voltak napok, amelyek folyamán a harcoló felek 24 óra leforgása alatt 1000-nél is több halottat és sebesültet vesztettek. A Torda melletti Maros-Aranyos-vonalat a magyar és német alakulatok október 8-áig tudták tartani. Ekkor a szovjet csapatok már a trianoni magyar határt is átlépve, a Dél-Alföldön, a Tiszántúlon jártak.

Így az Észak-Erdélyben és Kárpátalján harcoló összes magyar és német hadsereget a bekerítés és megsemmisítés veszélye fenyegette, tehát el kellett rendelni a visszavonulást. A szovjet csapatok ezt követően néhány héten belül elfoglalták a Tiszántúlt (és persze Erdélyt), azonban a Torda és a Debrecen környéki csatáknak köszönhetően több százezer magyar és német katonának sikerült kicsusszannia az összezáródni készülő szovjet „harapófogóból”.

A szeptemberi ellentámadás reménytelen kísérlete és a tordai harcok jelentősége tehát legfőképp ebben rejlik: a magyar-német katonák egy hónapos szívós, kitartó helytállásának köszönhetően emberek százezreit sikerült megmenteni a biztos haláltól, az ellenség általi bekerítéstől és megsemmisítéstől.

Trianon

A Székely Hadosztály

1918 novemberének közepén román csapatok lépték át Magyarország keleti határát. Noha a központi hatalmakat hátba támadó Romániát a világháború során már egyszer tönkreverték – és legyőzői rendkívül méltányos békét kötöttek vele! –, első, ekkor még kisebb betolakodó csapatait nem fogadta különösebb ellenállás. A román megszállók nem találkoztak – vagy csak alig – fegyveres ellenállással, ugyanis a világháború végén hatalomra került Károlyi-kormány végtelenül nagy naivitásának és pacifizmusának egyik első, legsürgősebb intézkedése volt a teljes magyar haderő végleges felbomlasztása és leszerelése. Felesleges a dolgot hosszan ecsetelni: a magyar haderőt rövid úton lefegyverezték és szétzavarták, a katonáknak pedig megtiltották a fegyveres ellenállást. A novemberben aláírt belgrádi egyezmény értelmében Magyarországnak a Nagy-Szamos felső folyása–Beszterce–Maros demarkációs vonal mögé kellett megmaradt csapatait visszavonnia. Maguk mögött tudván az antant támogatását, a románok egyre jobban nekibátorodtak és mind nagyobb számban özönlő csapataikkal birtokba vették Erdélynek a demarkációs vonalig terjedő részét, december 1-jén pedig kinyilvánították Erdély Romániához csatolását.

A reménytelen és tehetetlen helyzetben, 1918 novemberének és decemberének fordulóján született meg kolozsvári székely tisztek fejében a székelyföldi toborzás ötlete. A december elején Kolozsvárra érkező Kratochvil Károly ezredes, az erdélyi katonai kerület parancsnoka tüstént neki is látott egy Erdély védelmére felállítandó seregtest szervezésének. A később „székely különítménynek” vagy Székely Hadosztálynak nevezett seregtest magvát a bomlasztó baloldali eszmék által érintetlenül maradt, hazájuk védelmére továbbra is kész katonák, valamint a román megszállás elől menekülő, harcra jelentkező székely önkéntesek alkották. A kezdetben alig 1700 főt számláló jelentkező annak ellenére vállalta a kilátástalan küzdelmet, hogy felszerelésük, élelmezésük borzasztóan hiányos volt, és először a katonák alig egyharmadának tudtak csak puskát biztosítani.

December elején (az antant felhatalmazásával) a román csapatok több helyen átkeltek a Maroson, a magyar csapatok pedig, ha fájó szívvel is, de a hadügyminiszteri, fegyveres ellenállást tiltó rendelkezéseknek engedelmeskedve, fokozatosan vonultak vissza. Jellemző eset a székelykocsárdi Maros-híd magyar őrségének reakciója, akik azt mondták, hogy inkább ott halnak meg, de nem adják át Erdélyt. A feszült helyzet kezelésére a belügyminiszter érkezett a helyszínre, aki végül a következő szavak kíséretében adta át a hidat a románoknak: „Úgy a magyar kormány, mint az egész magyar nemzet nevében kijelentem, hogy a magyar nemzet soha, sem a Maroson túli földről, ahonnan önök most jönnek, sem arról a földről, ahová önök most mennek lemondani nem fog!". (Ez mára sajnos mintha kissé feledésbe merült volna…) A román megszállók 1918 karácsonyán bevonultak Kolozsvárra. Az Erdély (és lényegében az egész ország) védelmére szinte egyedül maradt Székely Hadosztály – mivel tartósan nem tartóztathatta fel a többszörös túlerőt – fegyelmezetten vonult vissza, ám kisebb összecsapásokra így is sor került. A Károlyi-kormány a Székely Hadosztályt továbbra sem támogatta sem fegyverekkel, sem katonákkal. Sőt, Pogány József, a szörnyű 1918-19-es évek egyik legördögibb kommunista politikusa, nem csak elviekben állt szemben a magyarság önvédelmi harcával, de gondoskodott arról is, hogy a Székely Hadosztálynak szánt ágyúkat használhatatlanná tegye.

Az 1918. december 31-i, Berthelot és Apáthy-féle megállapodás a Nagybánya–Kolozsvár–Déva vonalon jelölt ki egy semleges övezetet a magyar és a román csapatok elválasztására. Kratochvil és az erdélyi magyar parancsnokság ettől nyugatra, Bánffyhunyadra költözött, a románok azonban a semleges zónát több helyütt támadólag átlépték, a főparancsnokot pedig megkísérelték elfogni. Így 1919 februárjára a Székely Hadosztálynak a Szinérváralja–Szilágysomlyó–Csucsa–Vaskoh vonalra kellett visszahúzódnia. Itt Kratochvil és katonái elhatározták, hogy akármit is mond a féleszű kormány, innen tovább már nem engednek, és a Király-hágó előtt megkísérlik feltartóztatni az ellenséget.

Az első komoly összecsapásokra 1919 januárjától került sor. Noha a Székely Hadosztály létszáma még ekkor sem érte el a tízezer főt, több román támadást is sikerült visszaverniük, valamint több helyen meg tudták óvni a magyar lakosság életét és vagyonát. E kicsiny sereg számos gyönyörű győzelmet aratott az ellenség felett és nemcsak késleltette, de hosszabb időre meg is állította a megszállók irtózatos hadát. A románok a magyar civil lakosság (fokozottabb) terrorizálásával, ágyúzásával és a magyar tisztek családtagjainak bántalmazásával fenyegetőztek. Megjegyzendő, hogy a megszállt területeken már ez előtt is erőszakoskodtak, gyilkoltak és kirabolták a védtelen magyar lakosságot. A román fenyegetőzésekre Kratochvil Károly leszögezte, hogy a civilek elleni esetleges atrocitásokért a románoknak felelniük kell, valamint a következőt felelte: „Tudomására hozom, hogy a magyar csapatok részére a fegyverszüneti szerződés értelmében mint demarkációs vonal csak a Maros vonala érvényes. A román csapatok az antanttól csak egyes stratégiai pontok megszállására kaptak megbízást, nem pedig területek megszállására. Ennélfogva csapataimat vissza nem vonom. Ha a román csapatok a mi csapatainkra lőnének, vagy védtelen községeket lövetnének, akkor mi a román csapatokat szintén lövetni fogjuk.”

A Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásával a Székely Hadosztály két tűz közé került. Az új, kommunista hatalom ugyanis nem állt a területi integritás alapján és a Székely Hadosztályra ellenségként tekintett, tagjai közt széthúzást szított és gúny tárgyává tette őket. Ahogy az időközben a hazájukért kiállni kész székelyeknek köszönhetően 12 000 fősre növekedett „hadosztály” is ellenszenvvel viseltetett a demagóg bolsevista vezetéssel szemben. A Forradalmi Kormányzótanács így a Magyar Vörös Hadsereg egységeit hátravonta és a Székely Hadosztályra hárult az óriási frontvonal tartásának feladata. Harcaikkal egyidőben a sóvidéki székelyek is fellázadtak a román uralom ellen, ám felkelésüket a románok rövidesen leverték.

1919. április 16-án megindult a román haderő általános támadása. A sokszoros túlerővel szemben minden elszántsága mellett is csak részsikereket tudott elérni a Székely Hadosztály. A következő másfél hétben fokozatos hátrálás közben állandó harcot vívott az előrenyomuló románokkal, akik a magyar falvakban mészárlásokat csaptak. (A legsúlyosabb háborús bűncselekményt a Fekete-Körös melletti Köröstárkányban követték el, ahol közel száz ártatlan civil lakost gyilkoltak le.) Kratochvil katonái – akik ne feledjük, hogy mindvégig éhesen, rongyosan, önzetlenül harcoltak – nem voltak hajlandóak csatlakozni a Székely Hadosztály számára érkező szállítmányokat kirabló Vörös Hadsereghez (mely a Tisza vonalánál rendezkedett be védelemre), ezért végül a két frontvonal közé beszorítva, bántatlanság ígéretének fejében, április végén a nyírségi Demecsernél letették a fegyvert a román túlerő előtt. Kratochvilt, a Székely Hadosztály tisztjeit és a katonák többségét a román hatóságok internálták, nagyjából egy évig fogva tartották és csak ezután, megalázó körülmények között engedték őket haza. a Székely Hadosztály katonáinak egy kisebb része csatlakozott a Magyar Vörös Hadsereghez és így folytatták kilátástalan küzdelmüket hazájukért.

A Székely Hadosztály önként vállalt, eleve reménytelen feladatát, Erdély román megszállásának megakadályozását nem tudta elérni. A magyar hadsereg felbomlasztása utáni egyedüli erőként, mely érdemben fejtett ki katonai ellenállást hazánk feldarabolásával szemben, erre esélye sem volt. Mégis számos sikeres katonai akciót vitt véghez és több esetben megvédte a lakosság életét és értékeit. Hosszú idő távlatából azonban nem is annyira az „eredményeik” miatt emlékezünk rájuk. Sokkal inkább úgy rémlenek fel a Székely Hadosztály katonái, mint egy maroknyi becsületes magyar ember, akik egy őrült korszak zűrzavarában is hazafias kötelességüknek tartották, hogy kilátástalan helyzetük, erősen hiányos felszerelésük és magukrahagyottságuk ellenére hazájuk védelmére siessenek.

Küzdelem a török terjeszkedés ellen

Galambóc ostroma

Az 1300-as évek utolsó évtizedeitől, különösen Szerbia veresége után, Magyarországnak mind közvetlenebb közelről kellett megbirkóznia a Balkán délkeleti csücske felől terjeszkedő és lassan az ország déli határait mardosó, egyre fenyegetőbb veszedelemmel: az Oszmán Birodalommal.
Zsigmond magyar királynak a nikápolyi vereséget követően rá kellett döbbennie, hogy törökök elleni hadjáratban már nem, csupán az ellenük való védekezésben érdemes gondolkodnia. A veszélyt felismerve két módon is igyekezett a Magyar Királyságtól távolabb tartani a törököket. A védelem egyik eszköze az volt, hogy több-kevesebb sikerrel megpróbálta magyar függésbe vonni az országtól délre lévő kis államokat (Bosznia, Szerbia, Havasalföld), hogy azok ütközőállamokként feltartóztassák a török előrenyomulást. Ezt Zsigmond, mint a diplomatikus megoldások híve, főként úgy kívánta elérni, hogy ezen államok uralkodóinak jelentős magyarországi birtokokat adományozott, cserébe viszont elvárta a törökök elleni segítségnyújtást, valamint fontosabb várak átadását, melyek némelyikét beépíthette a magyar végvárrendszerbe. A védelem másik útja az ország déli határain kiépülő végvárrendszer volt, melynek kiépítése és megerősítése elsősorban Zsigmond hűséges szakemberének-hadvezérének, Ozorai Pipo temesi ispánnak a nevéhez fűződik.
Zsigmond e törekvéseinek egyik fontos állomása (mely mindkét „módszert” magában foglalta) volt az 1426-ban Lazarevics István szerb despotával megkötött tatai egyezmény is. A szerződés értelmében a szerb uralkodó halála után unokaöccse örökölhette meg magyarországi birtokait, cserébe pedig 17 Duna menti vár került volna a magyar uralkodó kezére. E várak közül a legnagyobb stratégiai jelentőséggel Nándorfehérvár és Galambóc jól kiépített várai bírtak. A várak átadása már csak amiatt is komoly katonai jelentőséggel bírt, mivel így sűrű, összefüggő, egységes magyar végvár-lánc jött volna létre az Al-Duna mentén.
1427 nyarán Lazarevics elhunyt és unokaöccse a szerződésnek megfelelően megörökölte magyarországi birtokait. Szintén a szerződés értelmében Zsigmond megkapta a dunai szerb várakat (köztük Nándorfehérvárt, mely közel egy évszázadon át a magyar déli végvárrendszer legfontosabb eleme lett), egy kivételével. Galambóc várnagya ugyanis, arra hivatkozva, hogy a néhai despota állítólag elzálogosította neki a várat, azt csupán 12 000 aranyforint kifizetése fejében lett volna hajlandó átadni Zsigmondnak. Látva azonban Zsigmond vonakodását, a várnagy egyszerűen átjátszotta Galambócot a törökök kezére. Nem volt mit tenni, a várat el kellett foglalni, hogy így betömjék a végvárvonalon támadt rést.
Első lépésként Zsigmond elrendelte a Duna túlsó, bal partján, Szentlászlóvár sürgős felépítését. Szentlászlóvár építése 1427-28 telén folyt, feszített tempóban és 1428 tavaszára már el is készült. Az új vár feladata volt, hogy a túloldalon lévő Galambóc vára ellen indítandó szárazföldi és vízi hadműveletek bázisául szolgáljon. Szentlászlóvárba Zsigmond még ágyúkat és itáliai tüzéreket is telepített, így ellenőrzés alatt tartva a vár alatti folyószakaszt.
1428 tavaszán a király elrendelte a nemesi felkelést és mozgósította a bandériumokat. Május elejére egy nagyjából 20-25 000 fős ostromló sereg gyűlt össze Galambóc vára alatt. A had legnagyobb részét (a király névleges és) Rozgonyi István temesi ispán (gyakorlati) vezetése alatt álló magyar sereg tette ki, de csatlakoztak hozzájuk szép számmal litván és havasalföldi segédcsapatok is. Emellett Zsigmond jelentős folyami flottát is összevont, valamint a felszerelés és az ostromágyúk és kővetőgépek jelentős részét is hajókon szállították a helyszínre (illetve az ágyúkat nehézségük miatt, hogy mozgathatóak legyenek, a hajókról is működtették). A bekerítés alatt álló Galambóc megsegítésére a törökök a Morava folyóról küldtek egy hajóhadat a folyami zár áttörésére, ezt a támadást azonban a magyar gályák igen gyorsan szétverték. Így Galambóc körülzárása teljessé vált. A folyó oldaláról ostromágyúkkal felszerelt hajók, a szárazföld felől hagyományos ostromtornyok és ostromgépek, a túloldali Szentlászlóvárból pedig az odatelepített ostromágyúk lőtték a falakat. Tudni kell azonban, hogy a korabeli, óriási méretű ágyúk (melyek ekkor szinte még szenzációszámba mentek) óránként jó, ha két lövést le tudtak adni, így egy Galambóchoz hasonló, erős kővár kellő mértékű megrongálásához hónapokra volt szükség.
Az ostrom egy hónapon át eredményesen haladt és a magyar fél számára a közeli siker reményével kecsegtetett. Különösképp kitűnt a harcokban Rozgonyi István felesége, a később Arany János által is megénekelt Szentgyörgyi Cecília. Az első meglepetést már eleve azzal okozta, hogy nő létére elkísérte férjét a háborúba és abban aktívan részt kívánt venni. A következő váratlan és kellemes meglepetése kivívta férfitársai elismerését is, ugyanis a török flotta támadásakor maga is gályára szállt és annak ágyújával, ostromgépeivel komoly kárt tett nemcsak az ellenséges hajókban, de Galambóc várában is.
Hiába járt azonban közel a győzelemhez az omladozó falak elleni döntő rohamra készülő magyar fél, mivel június elején váratlanul feltűnt II.Murád szultán vezetésével a nagy létszámú oszmán felmentő sereg. A Zsigmonddal szembeni szultáni fősereg többszörös túlerőben volt, ráadásul a keresztények Galambóc és a felmentő sereg közé voltak szorítva, így a győzelemre nem sok esélyt látva a király fegyverszünetet kért. A szultán elfogadta az egyezséget, melynek értelmében Galambóc török kézen maradt, a magyar sereg pedig bántatlanul kelhetett (volna) át a Duna túlsó partjára. Az átkelés meg is kezdődött, a törökök azonban a fegyverszünetet megszegve rátámadtak az átkelés közben legsebezhetőbb keresztény hadseregre, óriási pánikot és zűrzavart keltve ezzel soraikban. A kavarodásban maga Zsigmond is komoly veszélybe került és csupán Rozgonyi István lélekjelenlétének köszönhette, hogy ép bőrrel meg tudott menekülni. A magyar sereg átkelése végül sikeresen zárult, ami egyrészt annak volt köszönhető, hogy Szentlászlóvár és a gályák (többek közt Rozgonyiné irányításával) ágyúi „folyamatos” tüzeléssel akadályozták a törökök támadását, másrészt annak, hogy a litvánok (a lengyel) Czarny Zawisza vezetése alatt a végsőkig védték a jobb parti hídfőt, így fedezve a sereg többi részének visszavonulását. A magyar oldal vesztesége így emberéletben nem volt súlyos, a hadifelszerelés tetemes része viszont odaveszett.
A galambóci hadjárat tehát a komoly felkészülés, Rozgonyi, Rozgonyiné, Zawisza (utóbbi életét adta a sereg többi részének megmentéséért) és a többi katona bátorsága ellenére kudarccal végződött. Zsigmond leghűségesebb és legbátrabb vitézeit (akár ha csak utólag, rokonaik révén is) komoly elismerésben részesítette, maga pedig levonta a tanulságokat a szükséges hadszervezeti változtatásokat illetően. Ez azonban mit sem változtat a tényen, hogy újabb veresége és újabb menekülése után Zsigmond már többet le nem moshatta magáról a csapnivaló hadvezér bélyegét. Ami azonban ennél sokkal súlyosabb gond volt, hogy a déli határba „furakodva” az Oszmán Birodalom immár közvetlen szomszédja lett a Magyar Királyságnak, ami a jövőre nézve súlyos veszedelem és nehéz idők ígéretét hordozta magában…