A második bécsi döntés

Észak-Erdély visszacsatolása

Amikor 1940 júniusában a Szovjetunió ultimátumának hatására Románia kénytelen volt átadni az ország északkeleti részét – Besszarábiát (ami ma jórészt Moldovához tartozik) – az oroszoknak; Magyarország is elérkezettnek látta az időt, hogy végre Romániával szemben is érvényesítse területi követelését.
A magyar diplomácia már a szovjet ultimátum másnapján mozgásba lendült. Mivel a román kormány hallani sem akart területi revízióról, ezért a román-magyar viszony fokozatosan egyre feszültebbé vált. Németország először nem akart beavatkozni két szövetségese ügyébe, azonban a szövetségesei közt esetleg kirobbanó háborút (ami az egész térség stabilitását veszélyeztetné) mindenképp el akarta kerülni, ezért egyeztető tárgyalások megtartására szólította föl a feleket; valamint tudatta Romániával, hogy ha nem hajlandó tárgyalni Magyarországgal, akkor nem számíthat Németország segítségére, egy esetleges szovjet előrenyomulás során. A német nyomásra Turnu-Severinben (Szörényvár) megtartott magyar-román tárgyalások azonban – mivel a két ellentétes álláspont egy szemernyit sem közelített egymáshoz –, tekintve, hogy még a tárgyalási alapban sem sikerült megegyezni, augusztus 24-én csődbe fulladtak.
Magyarország és Románia háborúra készülődött. A határ mentén megtörténtek a csapatösszevonások, a katonák elfoglalták pozícióikat és feszülten várták, hogy 28-án hajnalban megindulhasson a magyar támadás. Bár a hadi helyzet valószínűleg a Trianon óta hevesen fegyverkező Romániának kedvezett volna; Romániának számolnia kellett a Szovjetunió támadásával is, amit viszont legfeljebb rövid ideig tudott volna visszaverni. (Ugyanis a szovjet kormány támogatásáról biztosította Magyarországot.)
Ilyen körülmények közt, végül Magyarország és Románia is elfogadta a tengelyhatalmak döntőbíráskodását és más megoldást nem látva, Németország is vállalta ezt a szerepet. Németország tartott ugyanis a délkelet-európai térséget lángba borító magyar-román fegyveres konfliktus kitörésétől, valamint a (magyarok és bolgárok mellett, és románok ellen állást foglaló) szovjetek balkáni befolyásának megnövekedésétől.
A második bécsi döntés tulajdonképpen Hitler személyes döntéseként született meg augusztus 27-én; ám hivatalosan csak augusztus 30-án hirdették ki a bécsi Belvedere palotában. A döntés a román fél legrosszabb elképzeléseit is felülmúlta; a térkép megtekintése és az új határvonal tudomásul vétele után a román külügyminiszter azonnal elájult és összeesett. Magyarország, ha nem is volt tökéletesen elégedett, a döntést mindenképp győzelemként értékelte. A második bécsi döntés értelmében visszakerült Magyarországhoz Erdély északi fele és a Székelyföld, ami területben 43 104 km2-t, lakosságban pedig kb. 2 577 000 főt jelentett. Mivel e terület lakosságának alig 52%-a volt magyar anyanyelvű, ezért Teleki Pál miniszterelnök ismét felhívta a figyelmet a nagyszámú nemzetiségivel rendelkező országok (hiszen Magyarország újból egy ilyen ország lett) felelősségére és az ehhez szükséges komolyságra és méltóságra.
A magyar csapatok szeptember folyamán, fényes ünnepségek közepette, vonultak be a visszakapott területekre. Érdekesség, hogy a revízió hatására Magyarországon érzékelhető eufória olyan jól mérhető jelenségeket is eredményezett, mint például hogy lényegesen visszaesett az öngyilkosságok száma!
Románia kudarca pedig akkor vált teljessé, amikor szeptember elején kénytelen volt Bulgáriának is átadni kisebb déli területeit. Ezen kívül garantálnia kellett a romániai német nemzetiségűek jogait és nemzeti karakterük megőrzését. Viszont, a pár hónap alatt jelentős területeket vesztett Románia új határainak védelmét a tengelyhatalmak hivatalosan biztosították.
Sajnos, ahogyan az első-, úgy a második bécsi döntés sem volt „ingyen”, Magyarország számára. Németország ezúttal azonnal, közvetlenül benyújtotta a „számlát” és kizárólagos jogokat biztosított a magyarországi német kisebbséget képviselő Volksbundnak, valamint garantálta a német nemzetiszocialista világnézetűek biztonságát. Ezt az első német követelést hamarosan újabbak követték, és megkezdődött a „versenyfutás” is Romániával a német kegyekért. Az ország Németország melletti elkötelezettsége és alárendeltsége egyre fokozódott, ez pedig nem sokára az elkerülhetetlen háborúba való belesodródáshoz vezetett, később pedig az ismert, tragikus következményekhez…

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Nagysándor József és a debreceni ütközet

Augusztus 2-án lesz a 161. évfordulója a szabadságharc egyik utolsó jelentős összecsapásának, a debreceni ütközetnek.

Nagysándor József tábornok hadteste és Korponay János ezredes szedett-vedett hadosztálya azt a feladatot kapták, hogy Görgei dél felé vonuló főerőinek oldalvédjeként működve, tartóztassák fel a nyugat felől közeledő orosz seregeket. A csatára a szabadságharc során legtovább fővárosként működő Debrecennél került sor (ahonnan a kormány eddigre már elmenekült). Nagysándor József csapatainak helyzete nem tűnt túl kecsegtetőnek: az oroszok ötszörös túlerőben voltak, felszereltség tekintetében pedig még nagyobb volt a fölényük. Nagysándor tábornok ráadásul meglehetősen szerencsétlen csapatfelállítást választott, ugyanis a harcrend előtt magas kukoricás húzódott, a jobbszárnyon pedig a meg nem szállt debreceni Nagyerdő.

Ennek ellenére, az ütközet jól indult. Az ágyúpárbajban a magyar tüzérség győzedelmeskedett, valamint a magyar lovasság is sikerrel verte vissza az orosz támadást. A sikereken felbuzdulva Nagysándor József előrerendelte a balszárnyon lévő hadosztályt. Csakhogy időközben az orosz lovasság egy része a Nagyerdő rejtekében észrevétlenül megkerülte és hátba támadta Korponay ezredes jobbszárnyon elhelyezkedő hadosztályát. Az amúgy sem túl harcedzett és rosszul felfegyverzett magyar jobbszárny szétzúzása után, így a magyar sereg középhadának minden irányból egyszerre kellett szembenéznie az ellenség támadásával, ami rövidesen a középhad rendezetlen visszavonulásához vezetett. Érdekes módon, a másik terep-akadály, a kukoricás, viszont még jól is jött a magyar félnek. Ugyanis az egyedül maradt magyar balszárny bekerítésére küldött orosz csapatok eltévedtek a magas kukoricásban; így ez a magyar hadosztály kevés veszteséggel vissza tudott vonulni.

A debreceni ütközet a magyarok vereségével végződött. Ez azonban nemcsak a többszörös orosz túlerőnek volt köszönhető; hanem az ellenséges haderő elégtelen felderítésének és Nagysándor helytelen harcrend-felállításának is. Viszont kifejezetten szerencsés (és majdcsak csodával határos) eredmény, hogy a bevetett erők arányát tekintve, a magyar fél vesztesége meglepően kevés volt.

Pár szóban emlékezzünk meg, a csatában a magyar oldalt vezető Nagysándor Józsefről is!

Nagysándor József 1804. október 17-én (más vélekedések szerint 1803. augusztus 19-én) született Nagyváradon. 1819-ben lépett be a császári-királyi hadseregbe. A kedvezőtlen előlépési lehetőségek miatt, 1847-ben, főszázadosi rangban, nyugdíjaztatta magát. A magyar hadseregbe való belépésekor, 1848 júniusában Pest nemzetőr őrnagya lett. Aktívan részt vett a délvidéki harcokban, és gyorsan haladt felfelé a ranglétrán. Kitüntette magát az 1849. március 5-i szolnoki csatában. Lovassági parancsnokként vitézül végigharcolta a tavaszi hadjáratot, közben pedig tábornokká léptették elő. Buda bevételénél személyesen vezette rohamra katonáit és az ő hadteste jutott be először a várba. A nyár folyamán részt vett a Vág menti, és más csatákban is, azonban ezekben az ütközetekben tétovázó, sikertelen tábornoknak bizonyult. Bátor katona és jó alvezér volt (és egyesek szerint a szabadságharc „leghazafiasabb érzelmű tábornoka”), azonban önálló tábornokként nem szerepelt túl fényesen. Görgeit utálta és mindig gyanakodott rá, ezzel párhuzamosan viszont, Kossuth feltétlen hívei közé tartozott. 1849. augusztus 13-án tette le a fegyvert, az oroszok előtt, akik társaival együtt kiadták az osztrák hadseregnek. Kötél általi halálra ítélték és október 6-án, Aradon, kivégezték. Halála előtt egy latin mondást idézett a hadbírónak: „Ma nekem, holnap neked.”

Kárpátalja visszafoglalása

Az egy napos köztársaság

Az első bécsi döntés kapcsán, érintőlegesen, megemlítettem az 1938 őszén autonómiát kapott Szlovákiát, mely hivatalosan továbbra is Cseh-Szlovákia része volt (ekkor már kötőjellel írták az ország nevét). Alig fél évvel később, 1939. március 14-én, a prágai vezetéssel elégedetlen szlovákok – Hitler fenyegetésére, miszerint: vagy szembefordulnak a cseh kormánnyal, kikiáltják önállóságukat és szoros szövetségre lépnek Németországgal, vagy ha nem kérnek a német védelemből, akkor a magyarok valószínűleg elfoglalják területeiket – kikiáltották „függetlenségüket”, létrehozva ezzel egy német báb-államot, a fasiszta Szlovákiát. Ezzel egy időben a német csapatok megszállták Csehország maradék részét, és helyén megalakult a Cseh-Morva Protektorátus.

Történt ugyanekkor azonban, még egy érdekes eset. Kárpátalja ruszin lakossága, Volosin (ruszin nemzetiségű csehszlovák politikus) vezetésével, kikiáltotta függetlenségét. Ezzel, március 14-én, létrejött a Kárpát-Ukrajnának vagy Ruszinkónak is nevezett, önálló, ruszin állam.

Csehország teljes német megszállása és Cseh-Szlovákia hivatalos megszűnése azonban a magyar politikai vezetésnek is kiváló alkalmat nyitott egy önerőből megvalósított, fegyveres revízióra. Teleki Pál miniszterelnök igyekezett lazítani a németektől való függésen és fenntartani Magyarország fegyveres semlegességét. Ezért döntött úgy, hogy a Cseh-Szlovákia szétesése által kínálkozó alkalmat megragadja, és Németország segítsége nélkül szerzi vissza Kárpátalját.

A magyar csapatok 1939. március 15-én kora hajnalban indultak meg és néhány napos harc után (komolyabb ellenállás nélkül), március 18-ára el is foglalták a mindössze 1 napig fennálló államot.

Újabb érdekesség a történetben, amiről talán kevesen hallottak: a Magyarország és Szlovákia közt lezajlott „kis háború”. Az Ung völgyében, Ungvár és az Uzsoki-hágó között húzódó vasútvonal biztosítása érdekében; 1939. március 23-án hajnalban megindult a magyar támadás, melynek célja a frissen visszafoglalt Kárpátalja (amúgy sem hivatalos) határának nyugatabbra tolása volt. A harcok néhány napig tartottak és főként a levegőben zajlottak. Szlovákia elsősorban az iglói repülőtér légi egységeivel védekezett, a magyar légierő ellencsapásként azonban rövidesen lebombázta az iglói bázison lévő gépek zömét. A „kis háborúnak” Németország közbelépése vetett véget (ugyanis nem volt érdekük, hogy esetleg idő előtt kirobbanjon a világháború), a feleket kétoldalú tárgyalásokra utasították. A „kis háború” Magyarország mérsékelt (az eredeti terveknél kisebb) győzelmét hozta: megtarthatta a Szlovákiától elfoglalt, kb. 20 km széles és 60 km hosszú területsávot, amit Kárpátaljához csatolt.

Kárpátalja katonai megszállása és a „kis háború”, a revízió újabb sikerét jelentette; Magyarország 12 061 km2-rel és 694 000 lakossal gyarapodott. Mivel Kárpátalja főként magyarok lakta délnyugati része már az első bécsi döntés értelmében Magyarországhoz került, ezért az 1939. márciusi „szerzemények” lakosságának csupán kb. 17%-a volt magyar anyanyelvű. A viszonylag gyéren – és főleg ruszinok által – lakott gyönyörű terület visszaszerzése azonban így is jelentős lélektani hatással bírt. Elég, ha a nevezetes Vereckei-hágóra gondolunk, melyen egykor Árpád hadai keltek át és most ismét a magyar állam határává vált. Emellett fontos tény volt, hogy Magyarországnak, régi barátjával, Lengyelországgal is újra közös határa lett. Ennek igazi jelentősége akkor mutatkozott meg, miután Németország lerohanta Lengyelországot (Teleki, a lengyel-magyar barátságra hivatkozva, nem volt hajlandó a lengyelek ellen vonuló német csapatok átkelését engedélyezni, az ország területén keresztül) és Magyarország megnyitotta a határt a lengyel menekültek tömegei előtt, hogy azok elpusztított hazájukat hátrahagyva letelepedhessenek Magyarországon vagy továbbutazzanak nyugatra.

A Magyarországhoz került, jelentős számú ruszin népesség pedig kiváló lehetőséget kínált Teleki Pálnak arra, hogy korábban hirdetett, a nemzetiségek felé megértést és toleranciát tanúsító nemzetiségpolitikai elveit a gyakorlatban is megvalósíthassa. Bár ő mindent megtett ez irányban, ezen törekvései sajnos a háborús állapotok biztonsági szempontjai és a szélsőjobboldal ellenállása miatt meghiúsultak. Szomorú tény, hogy Kárpátalját ma irányító Ukrajna sem foglalkozik különösebben az ottani magyar kisebbség igényeivel és a szomszéd népeik semmibevételéről árulkodik többek közt a magyar emlékek rombolása vagy az erdők kiirtása is, ami nagyban hozzájárul a napjainkban előforduló, magyarországi árvizekhez is.

Forrás: http://www.bibl.u-szeged.hu/ha/gazd/stat/ezerev39.html

Trianon

A menekvés három útja

Három különböző nagyságú település, három lehetséges megoldás egy igazságtalan békediktátum korrigálására.
Talán kevesen tudják, de az 1920. június 4-én Magyarországra erőltetett trianoni béke megkötése után is történtek kisebb-nagyobb határváltozások. Három ilyen, egészen eltérő módon megoldott visszacsatolást szeretnék most megemlíteni.
Ezek közül az első, valójában még a trianoni béke előtt történt, az előzetes demarkációs- és fegyverszüneti vonalak, valamint az idegen megszállás elleni fellépésként. 1919 januárjában a csehszlovák csapatok – az antant által meghatározott demarkációs vonalra is fittyet hányva – megszállták a stratégiai és gazdasági jelentőségű Balassagyarmatot és térségét. A város bátor hazafiai azonban nem tűrték el a cseh megszállást, és a pacifista kormány rendelkezései ellenére úgy döntöttek, hogy bármi áron is, de megvédik otthonukat. Néhány magyar katona, vasutasok és civilek fogtak fegyvert, és 1919. január 29-én kiűzték a csehszlovák megszállókat; ezzel felszabadítva Balassagyarmatot, a Börzsöny és a Cserhát északi részét és kiérdemelték az utókor megbecsüléseként a „Civitas Fortissima”, azaz a „Legbátrabb Város” címet. Balassagyarmat példájának a trianoni béke megkötése után is voltak követői: másfél évvel később, a vas megyei Kerca és Szomoróc nevű falvak lakossága hasonlóan kilátástalan helyzetben, hősies bátorságról tanúbizonyságot téve, fegyvert ragadott a szerb megszállók ellen.
A trianoni béke utáni, valószínűleg leghíresebb eset a „hűség városának”, Sopronnak a története. A világháborúban győztes hatalmak beleegyeztek, hogy ha Magyarország kivonja nyugati határvidékéről a továbbra is ott tartózkodó szabadcsapatokat (akik nem engedték az osztrák csendőröknek, hogy birtokba vegyék új területeiket), akkor hajlandóak népszavazást kiírni Sopronban és környékén. Ez meg is történt; az 1921 decemberében lezajlott népszavazás eredményeként pedig, az egyébként német többségű Sopron és a környező falvak ismét, hivatalosan is visszakerültek Magyarországhoz. A város, hazája iránt tanúsított hűsége elismeréseként, kiérdemelte a Civitas Fidelissima, vagyis a „Leghűségesebb Város” megtisztelő elnevezést. A siker hatására több, Ausztriának ítélt faluban kezdődött tiltakozás a trianoni döntés ellen, és ennek hatására rövidesen ott is népszavazást tartottak, melynek során újabb 10 határ menti falu került vissza Magyarországhoz.
Végül Somoskő és Somoskőújfalu győzelmét szeretném elmesélni. A ma Salgótarján északkeleti részét alkotó két falucska visszakerülése ugyanis egészen egyedi és szerencsés esetnek számít. A környező bazaltbányái miatt jelentős falvak azért kerülhettek vissza, mert egy ottani magyar bányatulajdonos (akinek birtoka így külföldre került), egy fül-orr-gégész professzor gyógyította meg az antant-bizottság egy angol tagját, aki hálából vizsgálóbizottság kiszállását kezdeményezte a falvakba. Mikor e bizottság tagjai a helyszínen tapasztalták, hogy a falvakban senki nem beszél szlovákul, csak magyarul; akkor döbbentek rá, hogy színmagyar településeket csatoltak Csehszlovákiához. E felismerés következményeként, ha hosszas jogi procedúrák után is, de 1924 elején Somoskő és Somoskőújfalu (ám a vár nélkül) visszakerültek Magyarországhoz.
A soproni népszavazástól eltekintve, a Trianon utáni határmódosítások nem jártak nagy területi változásokkal; azonban mégis szívet melengető megemlékezni e piciny falvak bátorságáról és leleményességéről, mellyel kivívták akaratuk érvényesítését és legalább egy rendkívül szerény mértékű elégtételt. Egyesek fegyveres harc útján, mások népszavazás elérésével, megint mások emberi kapcsolatok segítségével. Mi lett volna, ha e példa értékű települések még további követőkre találnak…?