Vicces vagy aranyos településnevek

Magyarország – beleértve a ma szomszédos országokhoz tartozó részeket is – szerencsére bővelkedik a vicces, aranyos, furcsa vagy érdekes nevű településekben. Ezek a rendkívül kreatív elnevezések természetesen az esetek többségében eredetileg nem azt jelentették, mint ami ma eszünkbe jut róluk, vagy amire akár én utalok az alábbi szövegkörnyezetükkel. Azonban akármi is volt az elnevezések eredete, az tény, hogy hazánk rengeteg ilyen megmosolyogtató falu- és néha városnevet foglal magába. Ezekből a településnevekből adok egy kis ízelítőt mostani cikkemben.

Vannak azok a – rendszerint hosszú nevű (gyakran több falu egyesüléséből keletkezett) – települések, melyek jópofa nevei első ránézésre értelmetlennek tűnnek és csak csodálkozunk, vajon hogyan találhattak ki ilyeneket…Természetesen ezeknek a vicces neveknek is megvan a maguk érdekes története, melyeknek kifejtésébe azonban most nem bocsátkoznék…Ezek a települések közé sorolhatnánk például a következőket: Diósförgepatony, Görcsönydoboka, Karakószörcsök, Markotabödöge, Ököritófülpös, Pókaszepetk, Röjtökmuzsaj, Vindornyalak…

A másik oldalról viszont ott vannak azok az igen rövid nevű településeink is, melyeknek neve önmagában is jelent valamit, még ha többnyire nem is azt, amit ma értünk alatta: Bő, Apa, Baj, Fáj, Rum, Lég, stb. A sors (vagy valaki más) fintora ráadásul, hogy legutóbbi településen tüdőszanatórium működik…

Ugyancsak érdekesek önmagukban talán kevésbé értelmes hárombetűs településneveink. Ha valaki bemutatkozáskor azt mondja: „undi vagyok”, akkor nem feltétlenül arról van szó, hogy az illető becézve gyakorol önkritikát, hanem lehetséges, hogy az Und nevű nyugat-magyarországi településről származik. Ez a származási dolog más esetben is megtévesztő lehet. Például ha erre vonatkozó kérdésünkre („Honnan valósi vagy?”) valaki azt feleli „apci”, akkor nem mindig kell úgy reagálnunk, hogy „egészségedre!”, mivel az is lehet, hogy az illető Apcról érkezett s így már meg is válaszolta kérdésünk. Ahogy a szülőfaluját emlegető ukki sem föltétlenül csuklik…

A térképre pillantva egyaránt találhatunk különféle csábos vagy (kevésbé csábos) testrészre utaló – pl.: Ajak, Beled, Kebeles, Könyök, Köröm, Lábfalva, Lábatlan, Sarkad, Talp, Toka – településneveket, de mindenféle harcias, ijesztgetős nevekre – pl.: Harapás, Harc, Harcos, Csata, Csataszög, Dögmező, Mérges, Akasztó, Bolhás, Rém, Vércsorog, Villámos  – is bukkanhatunk. Tettekre ösztönözhet Nosza, Egyek, Keresd, Nekeresd vagy Lánycsók települések neve

Időnként azonban olyan érzésünk is támadhat, hogy a település névadói valamilyen meséből, regényből vagy filmből merítették ötletüket. Erdélyben egy szász falu egyenesen a Mese nevet viseli. És alighanem sokaknak ugrik be Micimackó, ha a nyugat-felvidéki Malacka nevű várost vagy a burgenlandi Fülest említem; de olyan fantasyba vagy sci-fibe illő településnevek is előfordulnak, mint Varázsliget, Szilsárkány és Bősárkány, vagy az Ausztriához csatolt területeken lévő Vasnyúlfalu, és „párja”: Vasfarkasfalva.

Szép számmal vannak állatneves településeink, mint például Galambok, Seregélyes, Bikafalva, Paripás, Lók, Pónik, Liba, Libád, Ebed, Nagydisznód, Kisbékafalva, Legyesbénye, Szunyogszék, Görénypuszta, Darázs, Sáska vagy Riska. Természetesen ugyanígy vannak növényekhez kapcsolódóak is, mint mondjuk Levél vagy Pálmafa.

Akár jelzők, tevékenységek, jellemvonások, cselekvések és érzések emlékét is őrizhetnék az olyan települések, mint Nyalka, Szerelmes, Szorgalmatos, Visznek, Nagykorpád, Simaság, Vének, Négerfalva vagy a nyámnyila nomád (valójában persze nem erre utaló nevű) Rinyabesenyő.

Sok matematikus bizonyára szívesen üdülne a hegyvidéki Gyökös községben, míg asztalosok és favágók a szintén erdők és hegyek közt megbúvó Fűrész faluban nyaralnának (utóbbi valóban egykori fűrészmalmairól kapta nevét). További „foglalkozásneves” példaként említhetjük a méhészek kedvencét, Méznevelőt is. Ahogy talán a határellenőrök hozzátartozóinak is közel áll szívéhez a dunántúli Vámoscsalád. Egy trencséni község nevét egy ideig a pénztárosoknak kedvezve Kassza formában írták, ám ezt később a földművesek felé fordulva Kaszára voltoztatták. A gasztronómiai érdeklődésűeknek ott van Konyha, a jó étvágyúaknak pedig Karaj és Bélörvényes. Vannak, akiknek a világot jelenti szülőfalujuk; talán így érezhettek egykor az északkeleti Világ névadói is.

Egyes települések neve egészen komplex cselekvést, tevékenységeket fejez ki. Ilyen a kölcsönzött szerszámokkal dolgozó favágók után áhítozó Bérbaltavár, vagy a testileg-lelkileg kiegyensúlyozott lakosság megteremtését népszerűsítő Apácatorna. De ilyen a fennkölt véleménycserét sugalló Nemesvita is, vagy a nagy térfogatú csomag gazdájának foglalkozását feltételes módban firtató Hagyárosbörönd. Elektromos és kényelmi szempontból is értelmezhető a felvidéki Kisülés falu neve.

A dél-dunántúli Mosdóst ki-ki ízlése szerint képzelheti tiszta vagy mocskos településnek is, mivel nem határos se Forró, se Hidegvíz falvakkal, de Nagycsula és Sárosszék településekkel sem, így aztán a fenti mondattól eltekintve szinte soha nem is kerül velük egy szövegkörnyezetbe. Aranyos, bár nem túl fennkölt Sároskisfalu neve sem.

Hogy a vicces, aranyos, furcsa vagy érdekes nevű települések listájába miért kerülhet bele Alsófarkadin, Csesznek, Csiklóbánya, Heréd, Ondód, Szopok vagy Pornóapáti, azt talán már magyaráznom sem kell…

Pest környékén is található legalább két efféle „nevezetes” település. A fővárosból dél felé autózva valószínűleg sokan elsütötték már a poént, hogy „Megyek Bugyiba” vagy „Benézek Bugyiba”, esetleg „Bugyin keresztül megyek Sáriba”. (Sári valóban Bugyival szomszédos falu, ma Dabas városrésze.) Ahogy az is vicces tud lenni, amikor labdázás közben az ember észreveszi a kis piros gumilasztin a gyártási helyre utaló feliratot: „Mogyoród”…

A cikket időközben kiegészítettem néhány olyan településnévvel, amelyeket még a térképen egyelőre nem tüntettem fel.

Trianon

A soproni népszavazás

            A múlt héten volt éppen 90 éve, hogy Sopron és környékének magyar és német lakossága a Magyarországhoz való tartozásra szavazott, és ezzel megvalósították a trianoni békediktátum első jelentősebb területi revízióját. Az örömteli esemény 90.évfordulója alkalmából ezúttal a soproni népszavazásról emlékezünk meg.

            Az első világháborút követő „békeszerződések” egyik különösen felháborító döntése volt, hogy etnikai elvekre hivatkozva – mely elveket, érdekes módon, mintha mindig csak Magyarország rovására lehetett volna érvényesíteni – Ausztriának ítéltek jelentős (több mint 4000 km²) nyugat-magyarországi területeket. Annak az Ausztriának a javára, akinek utasítására Magyarország belépett a tragikus kimenetelű első világháborúba…

            A döntés értelmében Moson, Sopron és Vas vármegyék nyugati része osztrák fennhatóság alá került volna. Bár e területek német többségűek voltak, azonban rengeteg magyar is élt itt, arról nem is beszélve, hogy ezer éven át mindigis a magyar haza szerves részét képezték. Úgy tűnt, elveszítjük Sopron gyönyörű városát, a kőfejtőjéről híres Fertőrákost, sőt Nagycenket is Ausztriához csatolták volna, így kis híján az a szégyen érte hazánkat, hogy „a legnagyobb magyar” földi nyughelye idegen országba került volna.

E nyugati területek átadására – beleértve a térség legjelentősebb városát, Sopront is – 1921 augusztusában került volna sor. A város ünnepélyes átadását váró osztrákoknak azonban csalódniuk kellett számításaikban. A magyar reguláris katonaságot bár kivonták a területről, a bevonuló osztrák csapatokat azonban önkéntes, irreguláris fegyveres alakulatok várták, akik létszámbeli és felszerelésbeli hátrányaik ellenére is megütköztek az osztrákokkal. A hazaszereteten kívül nem sok egyéb hadi felszerelésük volt, ezért is hívták őket úgy, hogy a „Rongyos Gárda”. Ezzel kezdetét vette a másfél hónapon át tartó nyugat-magyarországi szabadságharc.

            A felkelő sereg néhány héten belül kizavarta az osztrák csapatokat Nyugat-Magyarországról és a későbbi osztrák támadásokat is sikerrel verték vissza. Az antant a terület azonnali kiürítését követelte, amire válaszképp október 4-én, Felsőőrött, kikiáltották a magyar történelem egy igen különleges, ellentétes megítélésű és rövid életű képződményét: a Lajtabánságot. A Prónay Pál vezette Lajtabánság a felszabadított területeken megalakult, névleg független és semleges állam volt, melynek célja a nyugati magyar területek átadásának megakadályozása volt. A furcsa, ám némileg kellemetlennek érzett államot Horthy alig egy hónap múlva felszámolásra ítélte, mivel a felkelés így is elérte célját. A harcot hallgatólagosan támogató magyar kormány ugyanis kedvezőbb diplomáciai helyzetbe került általa és így sikerült kikényszeríteni, hogy − a szabadcsapatoknak a nyugati határvidékről való kivonása fejében − Sopronban és környékén népszavazást tartsanak.

            Sopronban és a közelében fekvő nyolc faluban (Ágfalva, Balf, Fertőboz, Fertőrákos, Harka, Kópháza, Nagycenk, Sopronbánfalva) 1921. december 14. és 16. között került sor a népszavazásra. A szabályzat értelmében azok a helyiek (férfiak és nők is) voltak szavazásra jogosultak, akik legkésőbb 1921. január 1-jén betöltötték 20. életévüket. A népszavazás közel 90%-os (89,6%) részvétellel zajlott, több mint 24 000-en vettek részt rajta (ebből 17 000 Sopronban). Sopronban nyolc szavazóhelyiséget létesítettek, a lakosság nagy része pedig már hajnalban talpon volt, hogy a reggel 8 órakor kezdődő nagy eseményen az elsők között lehessen. A szavazás titkos volt. A szavazásra jogosult a szavazóhelyiségben (önmaga és szavazati joga igazolása után) a bizottság elnökétől átvett egy borítékot, valamint egy kék és egy narancssárga szavazócédulát és elvonult a szavazófülkébe. A kék cédulán Magyarország, a sárgán pedig Ausztria neve szerepelt három nyelven. A szavazó a „választott” ország céduláját épségben, a másik ország céduláját pedig kettétépve belehelyezte a borítékba. A borítékot ezután gondosan leragasztotta, majd a bizottsághoz beosztott antanttiszt kezébe adta, aki mindenki számára jól láthatóan bedobta a borítékot a szavazóurnába. Így zajlott tehát a szavazás.

            A reszketve várt eredmények végre Magyarországnak is egy kis örömöt hoztak a megelőző zűrzavaros évek oly sok tragédiája után: a népszavazási területen a lakosság majdnem kétharmada, azaz 65,1%-a döntött a Magyarországhoz tartozás mellett! Noha a nyolc falunak csak 45,5%-a szavazott Magyarországra, a helyi népesség nagy része Sopronban lakott (mint arra előbb számadattal is fölhívtam a figyelmet), a soproniak pedig – az enyhe német nemzetiségű többség ellenére – 72,7%-ban voksoltak „eredeti” hazájukra; és ezzel a kérdés eldőlt Magyarország javára. A települések közül egyébként a legnagyobb arányban Nagycenken szavaztak Magyarországra (99,5%), a legkisebb arányban pedig Harkán (9,6%). Az összesített eredmény tehát 65,1% volt a magyar haza mellett. Így Sopron és a környező nyolc falu, a trianoni békediktátumot felülírva, ismét, hivatalosan is Magyarország része lett. Sopron, a hazája iránt tanúsított hűsége elismeréseként, kiérdemelte a Civitas Fidelissima, vagyis a „Leghűségesebb Város” megtisztelő elnevezést. A siker hatására több, Ausztriának ítélt Vas megyei faluban is tiltakozás kezdődött a trianoni döntés ellen, és ennek hatására rövidesen ott is népszavazást tartottak, melynek következtében újabb 10 határ menti falu került vissza Magyarországhoz.

A nyugat-magyarországi szabadságharc és a következményének tekinthető soproni népszavazás következtében némileg sikerült ellensúlyozni a trianoni döntés igazságtalanságát és Magyarország nyugati határa vált az ország legstabilabb, a revízió igénye által a továbbiakban legkevésbé érintett térségévé. Ha az antant beismerte volna, amit e határvidék példája is jól bizonyított, vagyis hogy népszavazásokkal, az önrendelkezés biztosításával igazságosabban rendezhető a magyar határok kérdése, akkor a következő évtizedek valószínűleg sokkal nyugodtabb időszakot tartogattak volna a magyar nép és szomszédjai számára.

Azért elgondolkodtató, hogy akkoriban nem csak a magyarok, de Sopron német lakosságának is több mint fele a Magyarországhoz tartozás mellett voksolt. Ma pedig…ma már sokszor magyarok sem szégyellnek olyanokat mondani, mint hogy inkább más országot választanának hazájukul vagy hogy a soproniak helyében másképp döntöttek volna 90 éve. Ebből látszik, hogy Trianon és az azóta bekövetkezett további tragikus események és folyamatok nem csak gazdaságilag tették tönkre az országot, de sok esetben a fejekben is elrontottak valamit. Eltörölték vagy elhalványították a magyarok többségének nemzeti öntudatát. Mintha ma már csak a pénz lenne az érték, az igazi értékek pedig feledésbe merültek volna. A talpra álláshoz sokak mentalitásán, hozzáállásán kéne változtatni.

Karácsonyi vásárok Budapesten

A karácsony előtti készülődés, vásárlás, rendezvények és maga a színes, fényes vásári hangulat napjainkban szorosan összefonódik az adventi, karácsonyi vásárokkal. Ilyen vásárokat a világ számos országában és városában rendeznek. Azonban a magyar főváros lakóinak nem kell messzire menniük ahhoz, hogy egy ilyen „eseményen” részt vehessenek, hiszen Budapesten is számos karácsonyi vásár várja idén is az érdeklődőket.
Az igazán jó karácsonyi vásár jellemzője – véleményem szerint −, hogy napjaink anyagias világába is visszahozzák az ajándékvásárlás örömét és annak kellemes karácsonyi hangulatát. Az ilyen, igazi karácsonyi vásárokon (a máshol túlzottan „üzleti jellegű”, pénzköltésre fókuszáló vásárokkal szemben) az árusítás és a vásárlás szinte csak egy mellékes, rész-eseménynek tűnik. Az esemény jellegét jó esetben inkább a különféle rendezvények, nyüzsgés (de nem tömeg), gyerekeknek szóló előadások, játékok, programok, interaktív kézműves műhelyek-vásárok, kiállítások, a munka utáni kikapcsolódás lehetősége, élő- vagy hangszóróból szóló karácsonyi zenék, ünnepi fények, na meg az elengedhetetlen forralt bor-, kürtöskalács- és kenyérlángos-illat határozza meg.
Budapesten a legnagyobb hagyományokkal rendelkező karácsonyi vásár alighanem a Vörösmarty téri. Itt, a lassan másfél évtizedes múltra visszatekintő vásár forgatagában megtalálható minden, aminek egy karácsonyi vásáron illik ott lennie: a különféle gőzölgő finomságoktól kezdve, a kézműves portékákon, ruhaféléken át, egészen a változatos programokig. Sőt, több jótékonysági bódé kínál lehetőséget az adakozásra is, ha valaki inkább adni, mintsem kapni szeretne ilyenkor.
Idén először nyílt adventi vásár a Szent István Bazilika előtt is. A vásár faházikói között, a tér közepén egy nyolc méteres, kék égőkbe öltöztetett fenyőfa áll, körülötte korcsolyapályával. A vásár hatalmas adventi koszorújának első gyertyáját Erdő Péter bíboros gyújtotta meg.
A ferencvárosi Bakáts téren megrendezett vásár ugyancsak – nálunk − különösnek tűnő attrakcióval rukkolt elő: itt díszítésképp egy sok méter magas kivilágított karácsonyi „piramist”, vagyis inkább valami furcsa gúlát állítottak fel…
A belvárosban lépten-nyomon karácsonyi vásárokba botlunk, azonban a külső kerületekben sem maradnak el az ilyen jellegű események. Fabódés-forralt boros-kenyérlángosos karácsonyi vásári forgatag alakult ki például a XVII. kerület idén átadott új főterén is, Rákoskeresztúr központjában, az „ELÁG”-on.
Így álunk tehát karácsonyi vásárok terén…Lényegüket tekintve hasonlóak, méretüket, programjaikat, egyéb apróságokat tekintve viszont változóak és különbözőek a főváros egyes vásárjai. Na meg persze, a belváros több külföldi turistára számító vásárjai árukat tekintve is gyakran más kategóriát képviselnek, mint a kevésbé forgalmas helyek. Hogy melyik a legszebb, legnagyobb, legváltozatosabb, leghangulatosabb karácsonyi vásár Budapesten? Ennek eldöntését mindenkinek a saját tapasztalataira bízom!

A magyarság néprajzi térképe

A barkók

            Hazánk népcsoportjainak bemutatását egy ma már kevésbé ismert és napjainkra szinte teljesen eltűnt északi-középhegységbéli néprajzi csoporttal, a barkókkal folytatjuk.

            A barkók négy vármegye, Borsod, Gömör, Nógrád és Heves határvidékén éltek. Falvaik a Rima folyócska déli (nyugat-kelet irányú) szakasza mentén, a Sajótól délre és nyugatra a Zagyva forrásvidékéig, a Hangony és Hódos patakok környékén helyezkedtek el. A barkók által lakott, nagyjából ötven pici faluból álló, teljes pontossággal nehezen körülhatárolható vidéknek tájneve is lett: a barkók földjét nevezik Barkóságnak is.

            Maga a „barkó” népnév eredete ismeretlen. Pontosabban szólva számos, nem bizonyított feltételezés létezik e név eredetére. Egyesek a „pofaszakáll” jelentésből eredeztetik, mások meg a „Bertalan” személynévből és még sok másból is. A jelenleg legvalószínűbbnek tűnő változat szerint a „barkó” egy XVIII. századi huszárezred nevéből jött, mely ezrednek pontosan ez a vidék volt a toborzási területe. (Az ezred pedig az ezredtulajdonosról, az olasz származású Barco tábornokról kapta elnevezését.) A néprajztudomány a barkókat időnként a palócok egyik ágaként tartja számon, noha kisebb-nagyobb eltérések, bizonyos barkó népi sajátosságok természetesen léteznek.

            Vallásukat tekintve többségében római katolikusok, de szép számmal akadnak reformátusok is köztük. Református vallását a – gyakran erőszakos – rekatolizáció korszakában leginkább csak a kisnemesség tudta megőrizni. A barkók emellett igen babonásak. Több hiedelmük kapcsolódik például a kígyókhoz, melyektől a barkók egyébként rettenetesen félnek.

            A Barkóság dimbes-dombos területét egykor régen egybefüggő erdőség borította. A lakosság évszázadokon keresztül csökkentette az erdők területét, a barkó falvak túlnyomó többsége is irtás eredetű. (Ennek ellenére e vidék nagy részét még a XIX. század második felében is hatalmas erdőségek borították.) Jellegzetes barkó falvak voltak például: Domaháza, Uppony, Hangony, Bóta, Sáta, Center, Ózd vagy Arló. E vidék legjelentősebb gazdálkodási ágazatát az erdőket is hasznosító állattartás jelentette. A környező vidékektől „elzárt”, erdős, dombos barkó falvak a XX. század közepéig archaikus népi kultúrát őriztek meg.

            A Barkóságban bort nem termeltek − azt inkább a környező vidékekről, főképp Egerből hozatták −, annál népszerűbb volt viszont errefelé a pálinka. Különösen híres volt Uppony jóféle sompálinkája…

            A barkó népi öntudat már száz éve is szórványos volt, akik viszont barkónak vallották magukat, azok igen büszkék is voltak erre. Bár más kutatók tapasztalatai szerint viszont a vidék lakossága többnyire még a XX. században is vállalta a barkó megjelölést. Manapság barkó-öntudattal rendelkező magyarok már alig-alig vannak. A barkók földje a honfoglalás óta folyamatosan magyar népességű terület volt. Bár megjegyzendő, hogy a barkók minden valószínűség szerint úz ősökkel is büszkélkedhetnek, e népcsoport már réges-régen beolvadt a magyarságba. A Barkóság a népmozgások által kevésbé bolygatott vidékek közé tartozott, átmenetileg elpusztult falvai is közvetlen környékükről töltődtek fel újra. Az archaikus vonások és a népviselet gyors eltűnése, valamint különféle nemzetiségek, etnikumok észrevehető mértékű bevándorlása csak a környékbéli bányászat és nagyipar kibontakozása után indult meg. Ekkoriban fejlődött a Barkóság egyetlen városias jellegű központjává Ózd, mely egyúttal a legnagyobb arányú kisebbségnek is otthont adott (cigányok, szlovákok, németek). De a nemzetiségiek gyorsan asszimilálódtak, nem úgy, mint a legnagyobb számú etnikum. A Barkóság népi összetételéhez már a XVII. század óta hozzátartoznak a cigányok, akik általában kovácsok vagy (hegedűs) muzsikosok voltak. Számarányuk az utóbbi háromszáz évben fokozatosan növekedett és mára a barkókat sok helyütt szinte teljesen kiszorították…

Mi férne el a Kárpát-medencében?

A fenti, furcsának hangzó címmel mostani cikkünk szokatlan (és képtelen) felvetéseire próbáltam utalni, melyek segítségével a hosszúság, a kiterjedés és a térfogat (talán meglepő) nagyságaira igyekszem rávilágítani.
A történelmi Magyarország területe 325 411 km2 volt. Ez az egyes országok mai területével összehasonlítva azt jelenti, hogy ha országunk ma is ekkora lenne, akkor területe nagyjából Lengyelország, Norvégia és Finnország méreteihez lenne hasonló. És bőven nagyobb lenne, mint mondjuk Olaszország vagy az Egyesült Királyság.
Maradjunk a Kárpát-medencét kitöltő, teljes országterületnél! Ha ezt a területet kis nápolyi-szeletekkel szeretnénk lefedni, akkor 271 175 833 300 000 db (271billió db) nápolyit kéne szétteregetnünk a talajon. Ha azt feltételezzük, hogy egy ember egy nap alatt mondjuk átlagosan 20 nápolyit tud megenni még jó ízzel, akkor egy Budapest nagyságú város lakosságának (1 700 000 fő) pontosan 7 975 760 napjába, azaz több mint 21 851 évébe telne ennyi nápolyit elfogyasztani. De mivel a felszín közel sem lapos, hanem számos domb- és hegyvidék, valamint tereptárgyak teszik változatossá, ezért ennél még jóval több nápolyira lenne szükség a befedéséhez. Eltartana egy ideig hézagmentesen kirakosgatni őket…
Persze telepakolhatnánk a földet valamilyen nagyobb jószágokkal is…például elefántokkal! Mivel nem akarjuk őket összeszorítani, ezért szinte már kényelmes közelségben egymás mellé állítva csupán 21 694 066 670 példányt (21milliárd) kellene bezsúfolnunk a Kárpát-medencébe. Talán mondanom sem kell, hogy a helyzet képtelensége mellett újabb probléma ezzel, hogy a Földön élő elefántok száma nagyságrendileg sem közelíti meg ezt a számot.
Na és mi a helyzet, ha fölfelé is megtölthetjük a „medencét”? A Kárpátok legmagasabb pontja a 2655 méter magas Gerlachfalvi-csúcs. A medence legmélyebb pontja pedig 75 méter magasan van a tengerszint felett. Ha a történelmi országhatáron nagyon magas (a Gerlachfalvi-csúcsnál is magasabb) falakat húznánk és úgy akarnánk vízzel megtölteni a „medencét”, hogy a víz éppen ellepje a legmagasabb csúcsot is, hogy még az se látszódjon ki belőle; akkor körülbelül 839 560 km3 vízre lenne szükségünk. Ekkora vízmennyiség egy átlagos négy fős városi család 1 399 266 667 000 000 napi vízfogyasztását fedezné, azaz egy Budapest nagyságú város lakosságának 9 020 252 évre (9millió év) lenne elegendő. Persze a nagy hegyvonulatok elég sok helyet elfoglalnának a medencében, ezért ennyivel kevesebb víz kéne…
A történelmi Magyarország határvonala 6300 km hosszú volt (a mai 2240 km). Ha ezen végig jól kiépített kerékpárút vezetne, akkor egy soha nem fáradó biciklis, lendületes, de kényelmes tempóban (egyfolytában, napi 24 órát tekerve) mindössze 10 és fél nap alatt meg is kerülhetné az országot. Ez azért már jóval életközelibb példa…
Talán sokakat meglep, hogy az emberiség valójában milyen kicsi helyen elférne. Ha a világon jelenleg élő összes embert (7milliárd fő) szorosan egymás mellé állítanánk, akkor mindenki elférne egy 3500 km2-es területen. Azaz a 7 000 000 000 ember – ha sűrűn is – elférne Heves megye vagy a Nyírség vagy a Bakony területén (utóbbi két területen valamivel kényelmesebben is). Ha pedig egymás hegyire-hátára is rakhatnánk az embereket, mondjuk egy nagy, szabályos kocka alakú dobozba, akkor bármily meglepő is: egy 1613 méteres élhosszúságú dobozba az egész emberiség beleférne, és még egy minimálisan mindenki tudna mozogni is. De ha mindenki jól összehúzná magát és szorosan egymáshoz simulnának az emberek, akkor akár egy 1 km3-es doboz is elegendő lenne! Azaz egy kicsiny falu alapterületén, a Mátra magasságában felhalmozva, mindenki elférne egy kockában (és nem egy hosszú, vékony oszlopban, mint ahogy az magasságot nehezen érzékelő képzeletünk előtt meg akar jelenni).
A Föld túlnépesedésével egyébként nem is az a baj, hogy nem lenne elég hely a világon, hanem az, hogy mekkora az emberek ökológiai lábnyoma (azaz mennyi természeti erőforrást használnak el). Az egyes emberek által jelentett fogyasztás, energiahasználat és szemét-termelés (és gyakran a pazarlás) ennyi ember esetén már óriási megterhelést jelent a bolygónak.

Változás

Kedves Olvasók!
Mostantól (2011. december) két dolog fog változni az oldalon.
Egyrészt, valamivel gyakrabban (5-6 naponként) írok újabb cikkeket.
Másrészt, a cikkeknek mostantól két fajtája fogja váltogatni egymást. Míg egyik alkalommal maradnak a hagyományos, megszokott, komoly témájú, történelmi érdeklődésűeknek szóló "szakmai" cikkek; addig másik alkalommal könnyedebb, kevésbé történelmi érdeklődésűeknek szóló, kevésbé "tudományos" bejegyzések lesznek, melyeknek témája inkább valamilyen furcsa felvetés, meglepő érdekesség, párbeszédre ösztönző aktualitás. E két típusú cikk-fajta fogja váltogatni egymást minden alkalommal.
További jó olvasgatást kívánok!

Trianon

A Gyulafehérvári Nyilatkozat

December 1. Romániában nemzeti ünnep. És ha ez még nem lenne elég, hát utcák sorát (általában főutakat) is elnevezték 1918. december 1-ről. De mi is történt ezen a napon? Mit ünnepeltetnek ennyire ennek a napnak az erőltetésével?
Bizony a Romániában lakó népek közül egyedül a románoknak van okuk ünneplésre ezen a napon. 1918. december 1. a Gyulafehérvári Nyilatkozat napja.
A háború végét követő zűrzavart és az új magyar kormány szerencsétlenkedéseit kihasználva az erdélyi román szervezetek – a román kormány szándékának megfelelően – nagygyűlést hívtak össze Gyulafehérvárra. Az 1228 főnyi hivatalos román küldöttön (román politikai, területi, egyházi, katonai, stb. képviselők) kívül több tízezer fős tömeg is érkezett az eseményre, melynek legfőbb célja a Romániába beolvasztani kívánt Erdély jövőjének megvitatása volt. A gyűlés résztvevői között voltak, akik Erdély minél szélesebb körű önállóságát és a magyar területek autonómiáját támogatták, míg mások a „nagy-román” államba való teljes beolvasztást szorgalmazták.
A gyulafehérvári gyűlés legfőbb döntése – ami miatt e nap ma a románok nemzeti ünnepe – az volt, hogy kimondta Erdély (és más, részben románok lakta területek) egyesülését Romániával. (Hivatalosan „a románoknak s az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával”.) A Gyulafehérvári Nyilatkozat azonban azt is kimondta, hogy nem ismerik el a belgrádi katonai konvencióban kijelölt demarkációs vonalat határnak, ehelyett úgy tekintik, hogy a frissen Romániához csatolt országrész határvonala a Szamos tiszai torkolata és Szeged között húzódik! Ezzel nemcsak a történeti Erdélynél, de még a később, Trianonban hozzájuk csatolt területeknél (a „tágabb értelemben vett Erdélynél”) is egy sokkal nagyobb területet kívántak országukkal egyesíteni; noha a román lakosság egyértelműen kisebbségben volt ezen a hatalmas területen. (A végül ténylegesen elcsatolt területen a románság már enyhe [53,8%-os] többségben volt.)
A gyulafehérvári nemzetgyűlésen ugyanakkor azt is kinyilvánították, hogy fenntartják az új országrész autonómiáját és a demokratikus alapelveket. Azaz kimondták, hogy az e területen lakó népeknek egyenlő és teljes nemzeti szabadságot, anyanyelvű szabad kormányzást, saját közigazgatást, a népesség számarányának megfelelő részvételt az ország kormányzásában, (általános, közvetlen, egyenlő, titkos) választójogot, valamint korlátlan sajtó- és gyülekezési jogot biztosítanak.
A Gyulafehérvári Nyilatkozatot november közepén adta át egy küldöttség Ferdinánd román királynak, aki az egyesülést törvénybe iktatta – azonban a nyilatkozatban foglalt elvek, így az összes demokratikus- és kisebbségi jogokra vonatkozó pont mellőzésével…Így a Gyulafehérvári Nyilatkozatba foglalt szép elvek már ekkor semmivé foszlottak, és a jogfosztott magyar lakosságnak hamar szembesülnie kellett vele, hogy a román uralom valósága a megfogalmazott tisztességesebb elvekkel szöges ellentétben áll…
A Gyulafehérvári Nyilatkozat már születése pillanatában egy egyoldalú határozat volt, melyet a magyar és német lakosság megkérdezése nélkül fogalmaztak meg és fogadtak el, a benne foglalt (pl.: kisebbségvédelmi) elveket pedig nem tartották be. A nyilatkozatnak egyébként nemzetközi jogérvénye nincsen, mivel Erdélyt (és más keleti országrészeket) nem ez, hanem a trianoni „békeszerződés” értelmében csatolták Romániához.
Hát ez a románok nagy nemzeti ünnepének háttere…