Trianon

Tisza István halála és a Nagy Háború vége

1918. október 31.
Budapesten, a Hermina úti lakásába behatoló fegyveresek agyonlőtték Magyarország egyik legkiválóbb politikusát, gróf Tisza Istvánt.
Tisza István úgy halt meg, ahogyan élt: bátran, elveiért és hazájáért bármi áldozatot vállalni készen.
Pedig ő látta előre azt, amit kevés politikus vett komolyan akkoriban: hogy Magyarországot micsoda veszély fenyegeti. Ha ő akkor, a tőle megszokott eréllyel az ország élére áll; talán még ma is Magyarország része lenne a Székelyföld, a Felvidék déli része, a Bácska, a Partium, netán a teljes, ezeréves ország. Ebben azonban megakadályozták.
Mondják, hogy az őszirózsás forradalmat ez az aljas gyilkosság sározta csupán be. Helyesebb lenne úgy mondani, hogy az őszirózsás forradalom ejtett egy szörnyű, mocskos foltot Magyarország történetén. Noha teljesen érthető, hogy az embereknek, több, mint négy évnyi küzdelem és szenvedés után, már nagyon elegük volt, az addig sosem látott véráldozattal járó háborúból. Az események menete nem is az ő hibájuk, hanem sokkal inkább azoké a politikusoké (Károlyi Mihály, Jászi Oszkár, Linder Béla, stb.), akik teljességgel alkalmatlannak bizonyultak a kialakult helyzet kezelésére, és nem voltak képesek alkalmatlanságukat belátva, olyan személyt segíteni e kritikus hónapokban, aki viszont alkalmas lett volna a feladat ellátásra.
Tisza István gondolkodásában a legfőbb cél mindig a haza érdeke volt. Tisztában volt vele, mennyit szenvedett a „Nagy Háború” alatt ez az ország (ő Károlyiékkal ellentétben valóban járt a fronton), de tudta azt is, hogy csak ezután következik az a harc, amit Magyarországnak egyedül, a saját céljaiért, a saját területi épségéért kell megvívnia. Tisza tudta, hogy sokan gyűlölik, hiszen sosem a saját népszerűségét tartotta szem előtt, hanem az ország érdekét; mégis bízott benne, hogy sikerül összefogásra bírnia a nemzetet. Tudta azt is, hogy egyesek vadásznak rá, mégis Pesten maradt, hogy ha elérkezik a pillanat, amikor szükség van rá, akkor a közelben legyen. Azonban ez lett a veszte. Ugyanis más, ostoba és naiv politikusok, továbbra sem voltak képesek, legalább egy kis időre, félretenni politikai ellentéteiket és egyesülni a legfőbb cél érdekében. Tiszának kétségtelenül voltak hibái és tévedései, amikkel lehetett nem egyet érteni, azonban az elsődleges cél, ami szemei előtt lebegett: a nemzet érdeke; ez minden pártnak az alapelve kellett volna, hogy legyen. Ehelyett, a könnyebb utat választva a „nép akaratára” hivatkoztak, meglovagolták az általános, háború-ellenes hangulatot, ahelyett, hogy ráébresztették volna az egyszerű embereket, hogy még ki kell tartani, mert a küzdelem egy új szakaszába lép, melynek a tétje óriási lesz. Aki pedig tudta, hogy most lenne a legnagyobb szükség összefogásra és fegyveres védekezésre, arra senki nem hallgatott. Bíztak a győztesek igazságosságában, abban, hogy minden szomszédunk olyan jószívű és nagylelkű lesz, hogy nem használja ki az ország védtelenségét…A következményeket pedig már ismerjük…
Hogy mire alapozom azt, hogy 1918 végén az ország még megvédhető lett volna? A Monarchiától függetlenné váló Magyarország hadserege ekkor még létszám és felszereltség tekintetében is olyan helyzetben volt, hogy jó eséllyel vehette volna fel a harcot a támadó csehszlovák, román és szerb erőkkel szemben. Ahelyett, hogy a frontról hazatérő katonákat szélnek eresztették, tudatosítani kellett volna bennük, hogy a saját országukért, saját nemzetükért és családjukért, saját érdekeikért, még ki kell tartaniuk. Ez lett volna a legnehezebb feladat. Azonban ha ezt a haza védelmében egyesült politikai vezetés véghez tudja vinni, akkor már a győzelmet félig ki is vívták volna. Az antant intervenciós „seregeiről” tudni kell, hogy ők már nem szívesen vetették be egyetlen katonájuk sem külföldön, különösen nem olyan országokban, amikhez semmi közük; ugyanis jogosan tartottak tőle, hogy ha idegen földön áldozzák föl még több katonájuk életét, az forradalom kirobbanásához vezethet, saját országukban is. Az orosz és török példából pedig tudjuk azt is, hogy a mégis beavatkozó, csekély létszámú intervenciós csapatok, főként motiválatlanságuk
miatt, nem jelentettek különösebben fenyegető haderőt.
Diplomáciai téren is szerencsésebb lépés lett volna, ha a november elején, Belgrádban, Károlyi Mihály nem fegyverszünetet kér, hanem bejelenti, hogy az újonnan létrejött, független Magyarország egy új ország, aki senkivel nem tekinti magát hadban álló félnek. Ezzel a szomszédos országok elvesztették volna jogalapjukat a beavatkozásra. Számomra nem kérdés azonban, hogy a nemzetiségek így is megkíséreltek volna minél nagyobb darabot kiszakítani a történelmi Magyarországból. A megfelelő – a világháborúban edződött – hadvezetés előnyére válthatta volna a harc honvédő jellegét is, hiszen az akkori haditechnika a védőknek kedvezett; az első világháborús fegyverek, védművek, rendszerint a támadóknak okoztak óriási veszteségeket.
Emellett a terepviszonyokat is a magyar fél oldalára lehetett volna fordítani, a Kárpát-medence kiváló védelmi lehetőséget biztosított. Szerintem egy olyan védvonalat lehetett volna kialakítani, ami Pozsonytól Nyitráig, onnan Zólyomig, majd Kassáig a Gömör-Szepesi-Érchegység gerincén húzódott volna; onnan pedig észak felé fordulva elérte volna az ezeréves határt, ahonnan végig a Kárpátok vonalát követve, eljutott volna a szerb frontig, ahol pedig a Duna és a Dráva jelenthette volna a védelmi vonalat. Ezen a vonalon elég jól ki lehetett volna használni a terep adta lehetőségeket: hegyvonulatokat, hágókat, völgyeket, folyókat. Emellett Erdélyben szükséges lett volna még egy jelentősebb rendfenntartó erőt tartani, az esetlegesen fellázadó erdélyi románok „belülről” jövő támadásának megelőzésére. A Felvidéken komolyabb támadásra csak északnyugati irányból lehetett volna számítani, ennek visszaverése után akár a teljes Felvidék visszafoglalására is lehetőség nyílott volna.
De hát, az egész nem így alakult. Mert akinek tehetsége lett volna hozzá, hogy az egész honvédő háború élére álljon, Tisza Istvánt, a „Nagy Háború” utolsó magyar halottjaként, a következményekkel nem számoló, csak felelőst kereső, indulatos, fegyveres bűnözők megölték. Ez volt a negyedik – ezúttal sikeres – merénylet-kísérlet ellene. Ahogy a híres neurológus-pszichiáter-pszichoanalitikus, Sigmund Freud írta levelében: „Sohasem voltam az ancien régime feltétlen híve, de kérdéses számomra, hogy a politikai bölcsesség jelének tekinthető-e, hogy a sok gróf közül a legokosabbikat [Tisza Istvánt] meggyilkolják, a legbutábbikat [Károlyi Mihályt] pedig megteszik miniszterelnöknek.”…
Halálának 92. évfordulóján, Tisza Istvánról emlékeztünk meg.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc

Október 23.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 54.évfordulóján, a forradalom első napjáról, október 23-áról emlékezünk meg cikkünkben. Október 23. eseményeit, helyszíneit idézzük föl; azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy ha itt most nem is részletezzük az okokat és előzményeket, e napnak a történései csupán kiragadott pillanatok egy hosszú, komplex, folyamatból, esemény-sorozatból. E rövid cikk a forradalom helyszíneit helyezi középpontjába, ám ez senkit se ringasson abba a tévhitbe, hogy ’56 eseményei egymástól független, előzmények és következmények nélküli akciók lettek volna.

Az október 23-i események egy tüntetéssel kezdődtek, amit a műegyetemisták MEFESZ-szervezete (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége) hirdetett meg egy nappal korábban. A tüntetés célja az egyetemisták által megfogalmazott reformok követelése, valamint a lengyel szabadságmozgalommal való szolidaritás kifejezése volt (ezért vonultak a lengyel származású Bem tábornok szobrához). Maga a politikai vezetés a nap folyamán többször módosította álláspontját azzal kapcsolatban, hogy a tüntetést engedélyezik-e vagy sem, ám végül amellett döntöttek, hogy megengedik a tüntetés megtartását.

A Duna pesti oldalán lévő Petőfi-szobornál, valamint a budai oldalon lévő Műegyetemnél, 15 órakor kezdődő demonstrációhoz egyre több járókelő csatlakozott, így mire a menet a Bem-szoborhoz érkezett, már hatalmas tömeg gyűlt össze. A Bem-szobornál a tüntetők kivágták a nemzetiszínű zászlókból a Rákosi-rendszert jelképező címereket, miáltal megszületett az ’56-os forradalom jelképe: a lyukas lobogó. Érdekesség, hogy a híres felvételnek, amin látható, amint kivágják a Rákosi-címert a zászlóból, csak az a része eredeti, amin már a lyukas lobogó látható. A címer kivágásának folyamatáról nem készült (vagy nem maradt fenn) felvétel, ezért azt utólag rakták hozzá, egy film forgatásán.

Az esti órákban már egy 200 ezresre duzzadt tömeg vonult a Parlament elé, ahol a tüntetők Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését, a rákosista vezetők leváltását, a nemzeti egység megteremtését és a szovjet csapatok kivonását követelték. Nagy Imre – társai unszolására – végül hajlandó volt a Parlament erkélyéről, a Kossuth téren összegyűlt tömegnek egy rövid beszédet tartani, ami sokakban csalódást keltett. Arról nem is beszélve, hogy azonnal elkezdték kifütyülni, miután beszédét „Elvtársak!” megszólítással kezdte. Nyugtató hangvételű beszéde után a tömeg elégedetlenül, de oszladozni kezdett.

Közben a tüntetők egy csoportja a Városligethez vonult, ahol ledöntötték a Dózsa György úti, hatalmas, bronz Sztálin-szobrot, melyet később fel is daraboltak. A szobor ma még meglévő darabkái (Sztálin füle, szeme, keze…) magánszemélyek, illetve a Nemzeti Múzeum tulajdonában őrzik az akkori események emlékét. Az emlékmű környékét pedig – mivel a kő talapzaton Sztálin szobrának csak a csizmái maradtak – a néphumor szellemesen „Csizma térnek” nevezte el…

A szobor ledöntésével nagyjából egy időben, más tüntetők a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületéhez vonultak, ahol megpróbálták elérni a diákság követeléseinek rádióban való beolvasását, amit azonban az intézmény vezetői megtagadtak. Este 20 órakor Gerő Ernő pártfőtitkár, rádióbeszédében „sovinisztának”, „nacionalistának”, „ellenforradalminak” és „antiszemitának” nevezte a tüntetést és elzárkózott bármiféle demokratikus követelés teljesítésétől, valamint kemény fellépést követelt a felvonulókkal szemben. Ez persze csak olaj volt a tűzre. Amikor pedig a rádió épületének ÁVH-s őrei a tömegbe lőttek, és nemsokára a tüntetők is fegyverekhez jutottak (a kivezényelt katonáktól kapták, valamint raktárakból szerezték), akkor tűzharc vette kezdetét. A Magyar Rádió székházát hajnalra sikerült elfoglalni, mire a vezetés a Parlament épületébe helyezte át a rádióadásokat. Az éjjel folyamán Gerő az országban állomásozó szovjet csapatokat beavatkozásra kérte fel. A Budapestre érkező szovjet páncélosokat azonban fegyveres ellenállás fogadta. Munkások, egyetemisták, tizenéves gyerekek… És kezdetét vette a szabadságharc...

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Vécsey Károly és 1849 októbere

Nemrég, tizenegy napja emlékeztünk meg a 161 éve, október 6-án kivégzett vértanúinkról. A megemlékezés azonban most is ugyanolyan aktuális, hiszen az 1849-es év októberét nyugodtan nevezhetnénk teljes egészében a megtorlás hónapjának…

A magyar seregek fegyverletétele után szinte mindenki – a bécsi udvar nagy része, az orosz cár, a nyugati nagyhatalmak, stb. – az enyhe büntetés mellett foglalt állást; számtalan jelentős vezető, a külföldi közvélemény és kormányok, a teljes amnesztiát javasolták. Mellettük szólt az is, hogy a magyarok kíméletesen bántak az elfogott császári tisztekkel. A sokszor vereséget szenvedett és megfutamított osztrák seregek vezetőségének egy része azonban véres megtorlásokra szomjazott, őket támogatta a magyarellenes Zsófia főhercegnő is. Sajnos végül az ő akaratuk érvényesült és Haynau, a „bresciai hiéna” szabat kezet kapott a legyőzöttek feletti ítélkezésben. Haynau közel egy éves rémuralmának az eredménye 120 kivégzett, 1200 bebörtönzött és 40-50000 idegen földekre vezényelt kényszersorozott lett. Csak október folyamán, a tizenhárom aradi vértanún kívül, kivégezték még Battyhány Lajost, az első magyar miniszterelnököt, számos, a hazájához a halálig hű politikust: Jeszenák Jánost, Csány Lászlót, Szacsvay Imrét, Perényi Zsigmondot, vagy a katonai vezetők közül: Kazinczy Lajost [akiről múltkor egy cikkel emlékeztünk meg]; és még sok más jeles hazafi halt vértanúhalált vagy szenvedte el más módon a véres megtorlást…

Az Aradon kivégzett tábornokok egyike volt gróf Vécsey Károly.

Vécsey Károly 1807-ben, más adatok szerint 1809-ben született, Pesten. Megint más adatok szerint jóval korábban, 1803-ban látta meg a napvilágot, mégpedig lengyel földön. Lovassági tábornok apja a magyar nemesi testőrség utolsó parancsnoka volt, a Habsburg-dinasztiához való hűség így természetesnek számított családjában.

Vécsey Károly tanulmányait a bécsi Theresianumban végezte; 1820-tól hadapródként, először dragonyos-, később pedig egy huszárezredben szolgált, ahol parancsnoka későbbi vértanútársa, Kiss Ernő volt.

Vécsey 1848 tavaszán már több éve őrnagy volt, ezrede pedig azok közé tartozott, melyek tisztikara a legnagyobb arányban vett részt a rövidesen kirobbanó szabadságharcban. Maga Vécsey is a kezdetektől részt vett a délvidéki harcokban; kötelességeinek precíz teljesítése miatt hamarosan ezredessé léptették elő, és alakulata parancsnokává nevezték ki. Feladatát továbbra is a Bácskában teljesítette, decemberben immár tábornokká nevezték ki. 1849 januárjában néhány társával együtt sikeresen akadályozta meg, hogy a bácskai hadtest néhány tisztje – arra hivatkozva, hogy a királyra tett eskü a fontosabb a magyar alkotmányra tett eskünél – felbomlassza a hadtestet.

1849 márciusának elején Vécsey Károly és Damjanich János megindította a magyar ellentámadást Szolnoknál, maga az ütközet pedig fényes magyar győzelemmel végződött. A dicsőségen sajnos a két vezető összeveszett, ami olyan súlyos veszekedéssé fajult, hogy a két tábornok nem maradhatott ugyanannál a hadtestnél a továbbiakban.

Áprilistól Vécsey az Aradot ostromló hadtest parancsnoki posztját kapta meg, a győzelem után pedig Temesvár erődjét zárta körül csapataival.

Vécseyt katonái szerették, mivel róluk minden szempontból, körültekintően gondoskodott; a felső vezetés viszont nem mindig nyilatkozott elismerően hadvezéri képességeiről.

Az augusztus 9-i, végzetes temesvári csata után Vécsey hadteste fedezte a magyar fősereg visszavonulását. Rövidesen azonban elszakadt Bem tábornok – akivel egyébként korábban szintén összeveszett – seregétől, és kijelentette, hogy a Maroson átkelve, Görgei seregével kíván egyesülni. A „szakadásra” Bem állítólag csak annyit mondott Vécseynek: „Rendben van tábornok úr! Menjen ön. Különben meg kell mondanom, hogy az osztrákok fel fogják önt akasztani!” A világosi fegyverletétel hírére Vécsey felbomló-félben lévő hadteste is megadta magát az oroszoknak, akik néhány nap múlva átadták Vécseyt az osztrák hatóságoknak.

A vérszomjas ítélethozók – többek közt Vécsey saját apjának kérésére –

talán a legkegyetlenebb sorsot szabták ki Vécsey Károlyra: október 6-án utolsóként akasztották fel, így végig kellett néznie tábornok társai kivégzését. Mivel már nem volt kitől elbúcsúznia, ezért kivégzése előtt – bár életükben nem voltak jóban – odalépett az előtte felakasztott Damjanichoz, és megcsókolta halott társa kihűlő kezét…

Vécsey Károly

Magyar történelmi emlékek a Kárpát-medencében

Világörökségek Erdélyben

Az UNECO világörökségi listáján a mai Románia hét helyszíne – pontosabban „öröksége”, mivel egyes világörökségek több helyszínen is fellelhetőek – szerepel. Ezek közül a többség Erdély területén helyezkedik el, és némileg talán meglepő módon, az erdélyi világörökségek mindegyike a „kulturális” örökség besorolást kapta, és nem a „természeti”-t. Ezúttal ezeket a történeti emlékeket vesszük sorra, egy-egy rövid leírás keretében.
Az egyik, több helyszínen elhelyezkedő világörökséget, az erdélyi erődtemplomok jelentik. Az erődtemplomok elsősorban az erdélyi, lutheránus szász falvak jellegzetes épületei voltak, de esetenként székely falvakban is találkozhatunk velük. Az erődtemplom rendszerint a falu központjában, dombtetőn vagy más védhető ponton elhelyezkedő, olyan erődített templom volt, mely vallási rendeltetésén kívül, védelmi célokat is ellátott. A középkor folyamán – különösen a növekvő török veszedelem idején – több mint 300 erődtemplom épült Erdélyben. Ezek az erődtemplomok megerősített falakkal, védművekkel, lőrésekkel, védőfolyosókkal és szuroköntő nyílásokkal voltak ellátva. Ha szakmailag nagyon pontosak akarunk lenni, akkor az igazán várszerű, erősebb erődtemplomokat inkább „templomváraknak” helyes neveznünk; erődtemplomnak pedig ez esetben csak a „szimplán” védőfallal körülvett templomokat hívjuk. Egy-egy ilyen erődített templom, vész esetén, akár hónapokra is képes volt befogadni a falu vagy a környék lakosságát, és megoltalmazni őket a portyázó csapatoktól vagy kisebb támadásoktól. Béke- és háború idején is az erődtemplom bástyáiban őrizték a falu lakosságának gabona- és szalonna-készletét (ezt nevezték a közelmúltig a „szalonna-toronynak”), valamint egyéb fontos ingóságát; és ezekhez a készletekhez csak bizonyos időközönként, a falu elöljáróinak jelenlétében lehetett hozzáférni. Az erődtemplomok mára elvesztették védelmi funkciójukat, azonban a szászok számára továbbra is a közösség, az evangélikus egyház, a hagyomány és az összetartozás jelképei maradtak, melyek egykor családjaikat, vagyonukat, életüket és hitüket őrizték. Ilyen erődtemplomok elsősorban Dél-Erdélyben épültek, leghíresebbjeik, jobb-rosszabb állapotban, Nagybaromlakban, Berethalomban, Szászkézden, Székelyderzsen, Szászfehéregyházán és Prázsmáron találhatók.
Az erdélyi világörökségek közül a legrégebbi időket idéző emlékek az ókori dák erődítmények, melyek az egykori Hunyad vármegye területén helyezkednek el. Itt terült el valaha a dák főváros, Sarmizegetusa is, a római hódítás után pedig Dacia provincia gazdasági, katonai, vallási és politikai központja lett. A környéken ezeknek az erődítményeknek a maradványai tekinthetők meg.
Van persze román vonatkozású világörökség is Erdélyben, elvégre mégiscsak illik, hogy olyan is legyen…Ilyen a történelmi Magyarország határától délre elhelyezkedő (tehát lényegében mégsem erdélyi), kiemelkedő építészeti remekműnek és egykori kulturális központnak számító, Horezu-kolostor. A kolostort Constantin Brâncoveanu havasalföldi fejedelem építtette az 1690-es években; a létesítmény pedig birtokaival, nyomdáival, híres könyvtárával, hamar a környék románjainak kulturális fővárosává vált.
Erdélyben még két további kulturális világörökség található. A Királyföld (az erdélyi szászok földje) északi csücskében elhelyezkedő Segesvár egyike annak a hét városnak, mely Erdély német nevét adja (Siebenbürgen), már a középkor óta. Történelmi városközpontja, számos építészeti látnivalójával, 1999 óta a világörökség része. Az utolsóként említett világörökség Erdélyben szintén több részből áll, akárcsak az először leírt erődtemplomok. A szóban forgó örökség(ek) a máramarosi fatemplomok, melyek közül összesen nyolcat választottak be a világörökségi lista ezen „tételébe”. Noha a máramarosi templomokhoz hasonló fatemplomokat a református magyar építészet is produkált, dehát…nos…az UNESCO sem teljesen elfogulatlan; ez talán kitűnik az erdélyi világörökségek nemzetiségi kötődéséből is…
Ennek ellenére bátran állítható, hogy az UNESCO által a világörökségek listájára választott történeti és természeti látványosságok, emlékek, egytől egyig érdemesek a megtekintésre; legalábbis a történelmi és más kulturális/természeti örökségek iránt érdeklődők számára mindenképp. Tehát aki Erdély említett szegleteiben jár, annak ha ideje engedi, akkor okvetlen javasolt ezeket a történeti emlékeket meglátogatnia.

A magyarság néprajzi térképe

A palócok

A magyarországi népcsoportok közül az egyik legismertebb közösség a palócoké, noha az igazság az, hogy e népcsoport jellemző elhelyezkedési területének, a Palócföldnek, pontos határai nem ismertek. A kutatók közt mind a mai napig nincs egyetértés a Palócföld pontos kiterjedésével kapcsolatban, van, aki kelet-nyugat irányban jóval nagyobbnak vagy jóval kisebbnek tartja a Palócföldet, mint a legtöbb leírás. Érdemes azonban megemlítenünk, hogy a népcsoportok területének meghatározásánál szinte sosem beszélhetünk pontos határokról, ez azonban a palócokra különösen igaz.
Mindenesetre Palócföldnek hagyományosan a Mátrától és a Bükktől északra eső területet, valamint az Ipoly-völgyének egy részét szokták tekinteni, azonban e területet egységesen palócok lakta földnek nevezni, tudományosan nem indokolt. A palócok lakhelyének meghatározása azért is különösen nehéz, mert a parasztság körében a „palóc” szónak van egyfajta gúnyos, pejoratív felhangja is.
Palócoknak elsősorban a fent említett területek római katolikus magyar lakosságát nevezték, főként a XIX-XX.század folyamán. Genetikailag a szlávokhoz állnak közel, és egy részük gyakorlatilag megegyezik a matyókkal, de természetesen van számos sajátosságuk, ami megkülönbözteti őket.
A palóc népcsoportnév valószínűleg a „kun” jelentésű orosz-lengyel „palovec” szóból alakult ki, az Árpád-korban. Az eredeti (hevesi és borsodi) palóc telepek szórványosan helyezkedtek el az Északi-középhegységben, ezért néhány más népcsoporttól eltérően, nem kaptak semmiféle kollektív jogokat, kiváltságokat, sőt, a történelmi irodalom se nagyon emlékezik meg róluk. A XIX.századtól, a népi hagyomány alapján palócnak tartott, szűkebb csoport kultúrájával, nyelvjárásával rokonságot mutató táji környezetre egyre tágabb határok között használták a „palóc” megnevezést.
A palócok egyik legjellemzőbb kulturális ismertetőjegye a népviseletük. Ennek számos viseleti csoportja alakult ki, a leghíresebb közülük talán a hollókői viselet, melyet – a világörökség részévé nyilvánított – Hollókőn bárki megtekinthet. Bár a palóc népviselet akár falvanként is változhatott egy árnyalatnyit, azonban szinte mindenhol elárult valamit az öltözet viselőjének életkoráról, családi- vagy vagyoni állapotáról, esetleg valamilyen neves alkalomra, eseményre engedett következtetni.
Nagyon híres a palóc szőttes is. Így nevezik a házilag szőtt kender-, pamutos vagy félpamutos ágyruhák, kötények, tarisznyák, törülközők, stb. díszítményeként ismert, egyedi palóc sajátosságokkal ellátott mintázatot; amit főleg a Heves és Nógrád megyékben figyelhetünk meg. De valószínűleg a palóc babákról is sokan hallottak már.
Különösen gazdag a palócok hiedelemvilága és a jeles napokhoz kötődő szokásaik gyűjteménye. Ezek közé tartozott például a tél-űző (de párkapcsolati témákkal kapcsolatos „jóslásra” is használt) „kiszehajtás”, amikoris virágvasárnap a lányok egy menyecskeruhába öltöztetett szalmabábut végigvittek a falun, majd a határba érve levetkőztették, és a folyóba dobták vagy elégették.
Végül érdemes megemlíteni a palócok által beszélt nyelvjárásokat, melyek közös jellemzője a kétféle „a” hang. Egyes nyelvjárásaikban azonban megtalálható az „ly” különös kiejtése (pl.: nem „gólya”-t, hanem „gólja”-t ejtenek), vagy a „-val/-vel” ragok hasonulásának elmaradása (pl.: úgy mondják gyakran, hogy „kézvel” és nem „kézzel”). A palóc nyelvjárás fogalmának meghatározása azonban a Palócföld területéhez hasonlóan problematikus, ugyanis a nyelvészeti irodalom néhány hangtani jelenség miatt, az északi magyar nyelvterület nagy részét a palócokhoz köti vagy róluk nevezi el. Ami viszont, gyakran egyáltalán nem indokolt, mert a hasonlóság nem jelenti feltétlen azt, hogy az ottani magyarok is palóc nyelvjárás szerint beszélnének.