Magyarország a II.világháborúban

Három szovjet marsall Magyarországon

            Ez alkalommal a második világháborúban és közvetlenül a háború után Magyarországon tevékenykedő, és az ország sorsának alakításában döntő szerepet játszó, három magas rangú szovjet katonai vezető itteni működését és hatásukat ismertetem néhány sorban. A „szocializmus” időszakában – erre érdemtelen –neveiket utcák sora viselte országszerte, illetve egy-egy ottfelejtett utcanévtábla még mind a mai napig is őrzi a megszállók vezetőinek emlékét. És noha a német elnyomóktól való megszabadítás (mint egyetlen becsülendő tettük) mellett csupán kárt okoztak az országnak – de azt bőven –, hazánk történelméből tanulni csak úgy lehet, ha az eseményeket alakító negatív szereplők nevét és történetét is ismerjük.

            A Magyarországot felszabadító-megszálló szovjet erők legfőbb katonai vezetőjének Rogyion Jakovlevics Malinovszkij marsallt tekinthetjük. Malinovszkij fontos szerepet játszott Románia megtörésében és így (szovjet oldalra történő) átállásának elősegítésében, majd ezután, mint a 2.Ukrán Front parancsnoka, gyakorlatilag ő vezette a Magyarország elleni hadműveleteket is. Románia kiugrásával lehetőség nyílott a Magyar Királyság hátbatámadására: a szovjet csapatok így gond nélkül hatolhattak át a Déli-Kárpátok hágóin és a román erőkkel kiegészülve felmorzsolták vagy távozásra kényszerítették a magyar és német egységeket, akik addig sikeresen védték a Kárpátok keleti vonulatait. Malinovszkij csapatai vívták meg 1944 októberében a magyarországi harcok legnagyobb tankcsatáját, a debreceni-hortobágyi páncéloscsatát is; majd Tolbuhin marsall hadseregével egyesülve, hosszas harcok árán elfoglalták Budapestet. Az ostrom előtt Malinovszkij jelezte Sztálinnak, hogy katonáinak pár napos pihenőre és utánpótlásra lenne szükségük a sikeres városostromhoz, azonban Sztálin ezt nem volt hajlandó elfogadni és Budapest azonnali megtámadására adott parancsot, ami a háború egyik leghosszabb és legvéresebb küzdelmét eredményezte. Mivel a Budapestet védő, jelentős létszámbeli hátrányban lévő német és magyar erők egy része az utolsó töltényig kitartva, elszántan küzdött, és ezért a szovjet csapatok irdatlan erőfeszítések árán is csak rendkívül lassan tudtak eredményeket elérni, Malinovszkij egyre kínosabbnak érezte hadműveletei elakadását. Ezért arra vetemedett, hogy Sztálinnak küldött jelentéseiben az ellenség erőit a sajátjával azonos nagyságrendűnek tüntette fel. És mivel a hadifoglyok száma hazugságait nem támasztotta volna alá, ezért a magyar civil lakosság tömegeit hurcoltatta el „málenykij robotra”, Szibériába, ezzel rengeteg ártatlan polgári személynek évtizedes fogságot és szenvedéseket, sokuknak pedig halálát okozva.

            A Magyarország elleni hadműveletek második legfőbb vezetője Fjodor Ivanovics Tolbuhin volt. Tolbuhin marsall a 3.Ukrán Front parancsnokaként Románia kiugrását követően, a Kárpátokat délről megkerülve részt vett a Belgrád környéki harcokban (mármint nem ő, hanem katonái), majd 1944 novemberétől Szerbia irányából hazánk területére nyomulva, bekapcsolódott a magyarországi harcokba. Malinovszkijjal együtt, heves harcok árán elfoglalta Budapestet, majd részt vett a Balaton környéki küzdelmekben és irányította a Dél-Dunántúl meghódítását. Malinovszkijt és Tolbuhint az utókor egyaránt tehetséges hadvezérnek tartja, azonban olyan szempontból mégis szinte egymás ellentétei voltak, hogy míg Tolbuhin aprólékos, óvatosabb vezető volt, addig Malinovszkijt inkább a lendületes támadások, robogó harckocsi-offenzívák támogatójaként ismerjük.

            A harmadik meghatározó szovjet katonai vezető Magyarország történetében a háború után az ország megszállásának rögzítését felügyelő Kliment Jefremovics Vorosilov volt. A már fiatalkorától fogva bolsevikként politizáló Vorosilov az 1917-es fordulat előtt – illegális mozgalmi tevékenysége mellett – esztergályosként és köztörvényes bűnözőként „dolgozott”. Sztálint ifjúkora óta ismerte, később pedig legfőbb bizalmasa és feltétlen híve lett. Vorosilov marsall sokáig állt a szovjet katonai hierarchia élén és politikusként súlyos személyes felelősség terheli a második világháború előtti „tisztogatásokért”, letartóztatásokért, kínzásokért és kivégzésekért is. A háború kezdetén mindenki számára nyilvánvalóvá vált Vorosilov alkalmatlansága, és bár személyes bátorsága vitathatatlan volt, iskolázottságának alacsony foka révén gyakorlatilag a hadvezéri antitalentum mintaképének bizonyult, ezért Sztálin is kénytelen volt leváltani kedvenc marsallját és 1942 után Vorosilovot a harctér közelébe sem engedték. 1945 elejétől viszont a magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnöke lett (egy évvel később helyettese, Szviridov folytatta gyakorlati munkáját), ahol a magyar belpolitikába és gazdaságpolitikába rendszeresen durván beavatkozva és katonai erejére támaszkodva gondoskodott az ország kirablásáról, elintézte a kialakulóban lévő demokrácia erőszakos felszámolását, valamint hatalomra segítette a magyarországi kommunistákat, akik aztán több mint negyven évig uralkodtak Magyarország felett…

Malinovszkij                            Tolbuhin                            Vorosilov

A Magyar Szent Korona Országai 1910

Magyarország vármegyéi – Komárom, Esztergom, Bars

Ezúton folytatjuk Magyarország 1910-es vármegyéinek bemutatását, a korábban említett szempontok szerint. Emlékeztetőül néhány adat:
1910-ben a Magyar Szent Korona Országainak:
Területe: 325 400 km2
Lakossága: 20 886 000 fő
Magyarság aránya: 48%

Komárom
Magyarország ősi vármegyéinek egyike Komárom. A közel kilencven százalékban magyarok lakta megye székhelye az azonos nevű Komárom volt, mely a vármegye középpontjában, a Duna és a Kis-Duna (vagy ha úgy nézzük: a Duna és a Vág) összefolyásánál található.
Komáromban és környékén már a római kortól kezdve épültek erődök. Komárom vára az Árpád-korban például sikerrel állt ellen a tatár támadásnak. A komáromi várat az évszázadok folyamán állandóan bővítették, erősítették, fejlesztették és új erődökkel, bástyákkal, védművekkel gyarapították, így – különösen a napóleoni háborúk utáni nagy fejlesztések által – az egész Birodalom leghatalmasabb, legmodernebb és gyakorlatilag bevehetetlen erődítmény-rendszerévé változott. Nevezetes, hogy a Klapka György által védett Komárom vára 1849-ben még a világosi fegyverletétel (tehát a szabadságharc hivatalos lezárása) után másfél hónappal is tartotta magát, és csupán október elején, szabad elvonulás fejében adták át a várat az ostromlóknak. A sors keserű fintora, hogy mire 1877-re óriási költségekkel befejeződtek az építkezések és teljesen elkészült az erődrendszer, néhány évtized múlva a haditechnika gyors fejlődése (és a külpolitika megváltozása) miatt elavulttá és feleslegessé vált. Védműveinek nagy részét mára le is bontották. A városának számos neves szülötte közül a leghíresebbek V.László király és Jókai Mór. Komárom ősi városát a trianoni békediktátum kettészakította, így jelenleg a nagyobbik, „öreg Komárom” Szlovákiához tartozik, és csupán a város egy kicsiny, déli része fekszik Magyarországon.
Említésre méltó még, hogy Komárom megye gazdasági életében kiemelkedő szerepet játszott a tatabányai és dorogi kőszénbányászat.
A vármegye másik központi jelentőségő települése Tata, mely a történelem folyamán sokszor szolgált királyi vadászkastélyként vagy pihenőhelyként (főleg Zsigmond király kedvelt tartózkodási helye volt), illetve a török elleni védelmi rendszerben is fontos szerephez jutott.

Esztergom
1910-ben Magyarország legkisebb területű (mindössze 1076 km2) vármegyéje Esztergom vármegye volt. A megye székhelye az azonos nevű, a Duna egy kanyarulatában, a Garam torkolatától nem messze elhelyezkedő Esztergom volt.
Esztergom városának központi szerepe végigkísérte a magyar történelmet, azonban legnagyobb jelentősége a korai Árpád-korban volt. Géza fejedelem ide (a korábbi központnál nyugatabbra, aminek jelzés értéke is volt) helyezte új, állandó székhelyét, ezzel lényegében az ország fővárosává téve Esztergomot. A fejedelem Esztergomban építette fel hatalmas vörös kőtömbökből álló palotáját, valamint az ország egyik első templomát és itt született Vajk, a későbbi I.(Szent) István is. Megkoronázása után Szent István belekezdett a püspökségek szervezésébe, Esztergomban azonban nem csak püspökséget, hanem érsekséget is létrehozott, amivel biztosította az ország egyházi függetlenségét. Esztergom így, mint az esztergomi érsek székhelye (noha az érsek nem mindig – főleg a török-korban – tartózkodott Esztergomban, hivatalosan mégis esztergomi érseknek nevezték) immár több mint ezer éve a római katolikus egyház magyarországi központja. Sokáig az ország egyetlen pénzverdéje is itt működött és egészen a tatárjárásig az ország egyik leggazdagabb, legnépesebb városa volt, egyúttal kereskedelmi és ipari központ is. Az idők folyamán (főleg a tatárjárás és a török háborúk alatt) a dicső középkori város teljesen elpusztult, az újkorban egészen megváltozott arculattal kezdett újjáépülni. Ennek ellenére Esztergom ma is kedvelt idegenforgalmi célpont, újkori bazilikája (mely állítólag az ország jelenlegi legmagasabb épülete) és más építészeti remekei, a város és a táj látképe és hangulata mind-mind hozzájárulnak ahhoz, hogy Esztergomot napjainkban is az ország egyik legszebb gyöngyszemének tekinthessük.

Bars
Elérkeztünk utazásunk során az első olyan vármegyéhez, melynek székhelyének neve nem azonos a megye nevével. Noha, az tény, hogy Bars vármegye is egy ősi településéről, pontosabban Bars váráról kapta nevét, melyet még állítólag a honfoglaló Bors vezér nemzetségfő építtetett. Megyeszékhelye azonban a XVIII. század végétől fogva Aranyosmarót volt.
Bars megye földrajzi képét északon elsősorban a Nagy-Fátra hegyvidéke határozza meg, míg délen a Zsitva és a Garam folyók közti termékeny halomvidék. A hegyek gyomra nagy mennyiségű kincset rejtett magában. 1910-ben lakosságának 34,7%-a volt magyar.
A megye legnevesebb települései közt volt Léva – mely több évszázadon át a vármegye központjának is számított –, Körmöcbánya – a középkori Magyarországon az arany- és ezüstbányászat, valamint a XIV. század elejétől a pénzverés központja – és Nagysalló – ahol 1849 áprilisán őseink a dicsőséges tavaszi hadjárat egyik fényes magyar győzelmét aratták.

Az Erdélyi Fejedelemség

Erdély kincsei – Kézművesipar

Múltkor áttekintettük a XVII. század első felében virágzó erdélyi gazdaság bizonyos lényeges részeit: az erdélyi kereskedelem legértékesebb árucikkeit és fő kereskedelmi irányait, harmincadhelyeit, a fejedelemség legjelentősebb bányakincseit és azok fontosságát, valamint fő lelőhelyeiket. A XVII. századi erdélyi gazdaság szemléjét most a fejedelemség kézművesiparának bemutatásával folytatjuk.
Mint azt már múltkor is láthattuk, az Erdélyi Fejedelemség értékes árucikkei közé tartoztak a különféle állatbőrök. Ezek igazából Erdély bármely részéből származhattak, hiszen az egész fejedelemségben virágzott a bőripar és szűcsmesterség, ahogy jól fejlődött a vargák és kesztyű-készítők munkája is, de a posztó- és szabóipar is fellendült Erdély teljes területén.
Jóval könnyebb egyes településeket kiemelnünk, ha az erdélyi papírgyártásról beszélünk. A könyvnyomtatás elterjedésével természetesen Erdélyben is megnőtt a papírszükséglet, illetve az ország háromfelé szakadása után igény formálódott önálló erdélyi papírmalom alapítására is. Erdélyben azonban sosem alakult ki olyan széles körben elterjedt és fejlett papíripar, mint a Felvidéken. Illetve az Erdélyi Fejedelemség papíriparának a sorsa is elég szerencsétlenül alakult, ugyanis a XVI-XVII. századi papírmalmai rendszerint csak pár évtizedig tudtak működni, aztán különféle rablóhadak felgyújtották őket újra és újra. Erdélyben a XVI. század folyamán először az erdélyi könyvnyomtatás akkori központja Brassó, majd Kolozsvár mellett épült papírmalom, kicsit később pedig Talmácson. Ezek a papírmalmok azonban Bethlen Gábor uralkodásának idejére nagyrészt mind el is pusztultak. Újabb papírmalmok alapítása azonban kivételesen nem is az ő nevéhez, hanem inkább I.Rákóczi György fejedelemhez kötődnek. Az ő uralma alatt épült papírmalom Lámkeréken és Görgényszentimrén.
Azt talán mondanom sem kell, hogy az erdélyi, különösen a székely fafaragás, valamint a különféle kerámiatárgyak már ekkor is ragyogó hírnévnek örvendtek, mint ahogy ma is híresen szépek az Erdély számos tájáról származó ilyen kézműves termékek. A korabeli Erdély főbb fazekasközpontjai közé tartozott például Korond és Székelyudvarhely. Az erdélyi kézművesség másik különlegességei a székelykapuk, melyek nyilván a Székelyföldön voltak a legnépszerűbbek és ma is ott a legelterjedtebbek.
A színvonalas erdélyi üveggyártás meghonosítása Bethlen Gáborhoz kapcsolódik. Az Olt mentén lévő több faluban is alapított üvegfúvó műhelyeket, melyek közül Porumbákon létesült az Erdélyi Fejedelemség legmeghatározóbb üveghutája. A fejedelem ide muranói üvegfúvókat hívott meg dolgozni (Murano a korabeli Európa legjelentősebb üvegtermelője volt, és bár ma már nem világelső, hírneve még mindig irigylésre méltó), akik noha alig egy évtizedig dolgoztak itt, ez az idő elegendő volt ahhoz, hogy a helyi lakosság eltanulja mesterségüket.
Fegyvergyártás és ágyúöntés együttesen folyt Brassóban, Gyulafehérváron és Besztercén, de a fő fegyver- és vaseszköz-gyártó települések közé tartozott a vasércbányászatáról is híres Torockó és az erdélyi szászok központja, Szeben is.
Az Erdélyi Fejedelemség jelentősebb pénzverdéi Szebenben, Kolozsváron és Gyulafehérváron működtek. Varázslatos tanúi e kornak az erdélyi fejedelmek által veretett és esetenként máig fennmaradt arany- és ezüstpénzek.
Erdély korabeli iparának és művészetének képéhez természetesen még rengeteg más, nem említett terület is tartozott: a váraktól és úri kastélyoktól kezdve, a paraszti házakon és hétköznapi díszítményeken át a legkülönfélébb iparművészeti tárgyakig és az alapból művészeti célokat szolgáló alkotásokig. Ez az áthajlás az ipar és a művészetek között azonban már megint egy újabb érdekes témához, a korbeli kultúrához vezetne…
Az eddigiekből is láthattuk, bármily felületesen is érintettük csak az említett ágazatokat, hogy a XVII. század első felében milyen csodálatos virágzást ért meg az Erdélyi Fejedelemség gazdasága és kézművesipara. Mindezt annak ellenére, hogy két nagyhatalom közé volt beszorítva, kiszolgáltatva nagyobb politikai erőknek és folyamatoknak, egy szétszakított ország egyetlen darabjaként.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Damjanich János

            Damjanich János, a szabadságharc szerb származású honvéd tábornoka és egyúttal az 1848-49-es harcok egyik legszélesebb körben ismert hadvezére 1804. december 8-án született a horvát határőrvidéken található Stazán*. Damjanich szerb határőr-családból származott, így szinte természetes volt, hogy ő maga is folytatni kívánta a családi „hagyományt”. 1820-tól hadapródként, 1848 elején pedig már századosként szolgált Temesváron. Időközben megházasodott, Csernovits Péter temesi gróf testvérét, Csernovits Emíliát vette feleségül, akit aztán haláláig őszintén szeretett.

            Damjanich soha nem tagadta meg szerb származását, se nem szégyellte, azonban Magyarország hű fiaként magyar nemzettudatát és hazáját mindennél előbbre valónak tartotta. Élénken figyelte a politikai eseményeket és az is előfordult, hogy leleményességével megmentette egy hadbíróság elé állított magyar honfitársát, aki kiállván a magyar becsületért, megsértette egy felettesét. A szabadságharc előestjén maga Damjanich is konfliktusba keveredett egy felettesével, későbbi kivégzőjével: 1848. március 31-én, nem tűrvén hazájának ócsárolását, összeszólalkozott a magyar átalakulást és Kossuthot gyalázó Haynau altábornaggyal, amiért büntetésképp az itáliai hadszíntérre vezényelték.

            A magyar kormány – ismervén Damjanich hazaszeretetét – mindent megtett azért, hogy Damjanichot hazavezényeljék. A Batthyány-kormány és Damjanich próbálkozásait végül siker koronázta, és 1848 júniusában hazatérhetett. Damjanich azonnal belevetette magát a feladatokba és őrnagyi rangfokozatban nekilátott a parancsnoksága alá került, Szegeden felállított 3. honvédzászlóalj erőteljes kiképzésének.

            Június végétől alakulatával a bácskai hadszíntéren küzdött. Kezdetben katonái többnyire gyanakvással figyelték a szerb származása miatt árulónak sejtett Damjanichot, azonban alig kellett pár hétnek eltelnie, hogy a katonai sikereket egymásra halmozó, a harcokban személyesen is keményen küzdő parancsnok nemcsak országos hírnevet, de katonái feltétlen bizalmát és megbecsülését is elnyerje. A legjelentősebb délvidéki győzelmek a lázadó szerbek ellen többnyire Damjanich nevéhez kapcsolódnak: Törökbecse felmentése, a strázsai és a károlyfalva-alibunári győzelem, december 14-15-e éjjelén a szerbek rajtaütését Jarkovácnál szintén magyar győzelemmé változtatta, de a januári verseci siker is említést érdemel, és még számos más katonai bravúrral segítette Damjanich a szabadságharc ügyét. Sikerei nem is maradtak elismerés nélkül: a ranglétrán gyorsan emelkedő Damjanichot decemberben honvéd vezérőrnaggyá nevezték ki, januárban pedig, Kiss Ernő kudarca után – az érlelődő konfliktus és harag elkerülése érdekében Kisst „előléptették” az adminisztratív feladatokat ellátó Országos Főhadparancsnokság élére – a bánsági hadtest parancsnokságát is megkapta. Sikereinek további eredménye, hogy a kezdetben gyanakvó katonái bizalmát elnyerő Damjanichot emberei ekkor már rajongva szerették, tisztelték. Így lett a szerb származású magyar hazafiból a „rácok ostora”.

            A kegyetlen délvidéki harcokban elért sikeres katonai akciói mellett a szerb parancsnokot levélben is megpróbálta meggyőzni ügye igazáról, és a szerb-magyar szembenállás, valamint a polgári lakosság sanyargatásának szükségtelenségéről.

            Damjanich január végén Aradról erősítést küldött Erdélybe, Bem tábornoknak (erről múltkor esett is szó). Következő nagyhírű hadi tette a Vécsey Károllyal együtt végrehajtott fényes szolnoki diadal volt, március 5-én. A dicsőségen sikerült is a két győztes parancsnoknak igen komolyan összevesznie. Damjanich ezután a tavaszi hadjárat legtöbb ütközetében szintén aktívan részt vett, döntő szerepe volt a tápióbicskei, az isaszegi, a váci, a nagysallói és az első komáromi győzelemben.

            Damjanich magas, vaskos, hírhedt erejű, nagydarab és heves természetű ember volt, emellett ravasz mód okos és jólelkű is. Idejét katonái közt töltötte, osztozva azok bújában-örömében, bajaiban, életkörülményeiben. Ez s közvetlen, barátságos – bár néha durva – stílusa (noha fontos katonai kérdésekben viszont nem ismert tréfát) mindenkiben tiszteletet ébresztett, emberei hajlandóak voltak tűzbe menni érte. Bátorsága vitathatatlan volt, a harcokban többnyire maga is az első sorokban vett részt. Damjanich János, a szabadságharc hős mintaképe a háború egyik legkiemelkedőbb katonai vezetője volt, ám ha választani kell, mégis inkább harcászati, mintsem hadászati szinten tarthatjuk őt igazán nagyszerűnek. Mondhatni, hogy zsenialitása a feladat nagyságától függött. Stratégiai kérdésekben, ha nem is volt rossz, ám különösebben kiváló sem. A harcok taktikai szintjéhez, harcvonalaihoz közeledve viszont egyre világosabban megmutatkoztak hadvezéri erényei; ha pedig katonaként tekintünk rá, akkor egy igazi kemény, vagdalkozó, vitéz harcossal találjuk szembe magunkat. Érdemes megjegyezni azt a nem mellékes tényt is, hogy Damjanich volt a magyar szabadságharc egyedüli veretlen tábornoka. Katonai, hadvezéri és emberi nagyságának köszönhetően számos történet és legenda fűződött személyéhez.

            Április végén ideiglenes hadügyminiszteri kinevezést kapott, azonban egy baleset folytán eltörte a lábát, így a honvédsereg egyik legtehetségesebb tábornoka hosszú ideig nem tudott részt venni a harcokban. Júliusban Kossuth az aradi vár (tehát későbbi kivégzésének helye) parancsnokává tette meg. Itt érte Damjanichot a szabadságharc bukása. Augusztus 17-én, kegyelem fejében, letette a fegyvert és átadta a várat az orosz csapatoknak, akik azonban kiadták őt az osztrákoknak.

            Damjanich János történelmünknek egyik legékesebb példája arra, hogy nem feltétlen a származás határozza meg azt, hogy valaki magyar hazafi lesz-e vagy sem. Damjanich szerb nemzetiségűként született, magát mégis – joggal – magyarnak tartotta, és életét hajlandó volt szeretett magyar hazájának szentelni és érte bármikor feláldozni. Halálos ítéletének tudatában így vélekedett: „Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.” Minthogy október 6-án az aradi tizenhárom közt utolsó előttiként végezték ki, az akasztófa alatt megjegyezte: „Már azt hittem, hogy én, aki a csatákban mindig első voltam, most utolsó leszek. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”

Damjanich János

*Ez a település bizony nem azonos a temesi Straža=Temesőr-rel, amit a legtöbb internetes forrás Damjanich születési helyéül ad meg – tévesen. Az általánosan elterjedt hiba alighanem elírásból vagy rossz fordításból származik. Teljesen megnyugtatóan egyértelmű bizonyítékot egyelőre nem találtam arra nézve, hogy Damjanich valóban Stazán és nem Temesőrön született, azonban az 1848-49 témakörével kapcsolatos vitákban én mindig inkább Hermann Róbertnek hiszek.