A magyar államcímer története

A magyar középcímer jelentése és földrajzi vonatkozásai

Magyarországnak a kiegyezést követően létezett és használatban volt (és ma is használatban van, ha nem is hivatalos címerként) egy olyan címere, melynek elemeit már a korábbi évszázadok során is sokszor feltüntették. Ezt a címert – mely a (ma hivatalos címerként használt) kiscímer mellett külön kiemeli az ország bizonyos fokú önállóságot élvező tartományait, azonban a nagycímerrel ellentétben nem tartalmazza az ideiglenesen magyar uralom alatt álló vagy igényelt területeket – nevezzük a magyar középcímernek, mely ma ismert formáját a dualizmus idején nyerte el.

A magyar középcímer elemeinek ismertetése előtt fontos megjegyeznünk egy heraldikai [címertani] sajátosságot: a címerek leírásában a jobb és baloldal megcserélődik. Tehát a címerek bemutatásánál úgy kell tekinteni, mintha egy velünk szemben álló személy tartaná felénk a címerpajzsot; szóval ami nekünk balra van, az neki (és így a címer leírásában) jobbra, és persze ami nekünk jobb, az meg a címeren a bal. Ennek ismeretében következzen hát a középcímer bemutatása!

A magyar középcímer két pajzsból áll. Egy nagypajzsból, aminek a tetején a Szent Korona nyugszik; és egy boglárpajzsból (kispajzs), ami a nagypajzs közepén helyezkedik el.

A nagypajzs bal felső részén Horvátország ezüsttel és vörössel sakkozott címere látható.

Alatta helyezkedik el Erdély címere, melyet egy keskeny, vörös, vízszintes sáv oszt ketté. A sáv fölött kék alapon egy kitárt szárnyú fekete sas, fölötte jobbra arany nap, balra fölötte pedig ezüst holdsarló található. Erdély címerének alsó felében pedig arany mezőben hét vörös bástya (vár) terül el. Az Erdély önállósága idején kialakult címer magyarázata szerint, a címer elemei Erdély „három nemzetét”, a székelyeket, (egyéb) magyarokat és a szászokat jelképezik. Ez a felfogás alapján a nap és a hold szimbolizálja a székelységet, a jobbra tekintő sas vagy sólyom a magyarságot és a hét bástya az erdélyi szászságot.

A magyar középcímer nagypajzsának jobb felső részén Dalmácia címere látható: kék mezőben három, aranyszínű koronás leopárdfej (oroszlánfej).

Alatta egy kék mezejű címer látható, melynek felső részén egy (változó színekben feltüntetett) csillag van, közepén pedig ezüst hullámos ikerpólya közt vörösben futó vagy ugró, természetes színű nyest. Ez Szlavónia címere.

A nagypajzs alsó részén, vörös háttér előtt látható egy sziklán álló, fekete kétfejű sas, mely mindkét fejével balra néz, míg bal lábát egy korsón tartja, amiből ömlik a víz, a szikla alatt elterülő tengerbe. A kétfejű sas fölött császári korona lebeg. Ez tehát Fiume címere.

Későbbi ábrázolásokon Fiume címere a nagypajzs alsó részének csupán a bal felét tölti ki; jobb oldalon pedig egy arany mező bal oldalán ezüst felhőből nyúl ki egy görbe szablyát tartó, behajlított könyökű, vörös ruhás kar, ami Boszniát szimbolizálja.

Végül következzék a boglárpajzs! A nagypajzs közepén tehát egy kisebb pajzs helyezkedik el, ami nem más, mint a ma hivatalos magyar államcímer, korona nélkül (mivel az a nagypajzs fölött látható). Ez, a kiscímer elvileg a teljes Magyarországot jelképezi, azonban a középcímerben jelentése nyilván leszűkül az előbb felsorolt tartományok nélküli, „szűkebb értelemben vett” Magyarországra. A kiscímeren a hasított [azaz függőlegesen kettéválasztott] pajzs jobb oldalán vörössel és ezüsttel hétszer vágott [vízszintesen elválasztott] mező; bal oldalán pedig vörös mezőben zöld hármas halom, melyek közül a középsőn aranykoronából egy ezüst kettős kereszt emelkedik ki. A XVI.században kitalált, majd a későbbi évszázadok során népszerűvé vált és elterjedt elképzelés különféle jelentésekkel társította a kiscímer elemeit. E nézet szerint a címerben a kettős kereszt nyilván a kereszténységet és az apostoli királyságot, netán a keleti eredetet is jelképezi; a címer hétszer vágott jobb fele a hét vezért; a négy ezüst sáv az ország négy nagy folyóját: a Dunát, a Tiszát, a Drávát és a Szávát jelenti, a hármas halom pedig az ország három hegységét: a Tátrát, a Fátrát és a Mátrát szimbolizálja. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy utóbbi két jelentés-társítás (a folyók és hegységek) esetében mindenképp inkább csak kedvelt, érdekességszámba menő „belemagyarázásról” van szó. Hiszen nagy folyónk sorából miért maradna ki ez esetben a Maros? Főleg, hogy a Száva, a többi háromhoz (vagy négyhez) képest kevésbé tekinthető igazán „magyar folyónak”. (Persze erre meg lehet mondani, hogy azért rövidebb az a sáv…) A hegységek tekintetében szintén nem látom teljesen indokoltnak e három hegységünk kitüntetését. Kiválasztásukban nyilván nagy szerepet játszott nevüknek rímelése is.

Akárhogy is van, – sokan sokféleképp megmagyarázták már címerünk elemeinek eredetét és jelentését – számos, mondhatni „egyéni” jelentései mellett a címer mindnyájunknak a magyarság közösségét, valamint az ország (a középcímer esetében a Szent Korona Országainak) egységét jelképezi.

1990-ben Magyarország hivatalos nemzeti jelképévé, szerencsére, újból a leginkább indokoltnak tekinthető, történelmi koronás (kis)címert tették meg; azonban a középcímer is használatban maradt továbbra is, bárki büszkén fejezheti ki vele nemzettudatát, a magyarság összetartozását.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Perczel Mór

A szabadságharc egyik leghíresebb, sikeres, ámde mégis vitatott megítélésű tábornoka volt Perczel Mór.

Perczel Mór 1811. november 11-én született, a Tolna vármegyei Bonyhádon. Gyermekkorában a családjánál házitanítóként oktató Vörösmarty Mihály nevelte. Egyesek szerint ennek az időszaknak köszönheti erős hazafias beállítottságát is.

1827-től tüzér hadapródként szolgált. Az 1830-31-es lengyel szabadságharc idején egy lengyelbarát szervezkedés aktív résztvevője volt, ami miatt eltávolították a hadseregből; azonban Tolna és Pest vármegye közbenjárására kegyelmet kapott.

1833-ban kapcsolódott be a politikába; az 1833-34-es országgyűlésen Tolna vármegye ellenzéki követeként vett részt. Fontos szerepet játszott a Védegylet megalakításában.

1848 áprilisától júliusig a Batthyány-kormány belügyminisztériumában a rendőri osztály főnöke. Az első népképviseleti országgyűlés képviselőjévé választották, ahol a Batthyány-kormány radikális ellenzékéhez tartozott.

Batthyány megbízásából 1848 szeptemberében megszervezte a Zrínyi-szabadcsapatot, melynek élén részt vett a Jellačić elleni harcokban, valamint a pákozdi csatában a magyar sereg balszárnyát irányította. Októberben tovább harcolt a Dél-Dunántúlon, október 7-én pedig Csapó Vilmossal és Görgei Artúrral együtt, Ozoránál fényes diadalt aratott Jellačić tartalék hadteste felett, fogságba ejtve több mint 9000 ellenséges katonát. Szintén október folyamán, Perczel felszabadította a Muraközt is, amit azonban a schwechati csata után ki kellett ürítenie. Időközben vezérőrnaggyá léptették elő.

A visszavonulás során, elsősorban saját hibái miatt, Mórnál súlyos vereséget szenvedett. 1849 januárjában viszont, az addig egyfolytában visszavonuló és a Tisza vonalánál védelemre berendezkedő magyar hadsereg szempontjából fontos lélektani- és stratégiai jelentőséggel bíró győzelmeket aratott Szolnoknál és Ceglédnél, Ottinger császári tábornok csapatai felett. Mivel az ütközetek után Perczelnek át kellett adnia csapatai egy részét az újonnan érkezett, és rögtön fővezéri babérokra törő Dembińskinek, ezért a két tábornok csúnyán összeveszett, Perczel pedig lemondott hadtestparancsnokságáról.

A tavasz folyamán Perczel, ekkor már a IV.hadtest parancsnokaként, a Délvidéken küzdött a szerb lázadók ellen. Perczel erőszakosságára jellemző, hogy a szerbek délvidéki kegyetlenkedéseit (többi tábornoktársával ellentétben) ugyanolyan kíméletlenséggel torolta meg, mint ahogy előtte a szerbek sanyargatták a magyar és egyéb nemzetiségű lakosságot. Akárhogyis, – ezzel együtt vagy ennek ellenére – Perczel módszerei végső soron hatásosnak bizonyultak, hiszen másfél hónap alatt (a Titeli-fennsík kivételével) megtisztította a Bácskát, majd Bem tábornok segítségével a Bánságot is. Úgy tűnt, hogy a közel egy éve tartó fegyveres harcok végre elcsendesedtek a Délvidéken. Rövidesen azonban megérkezett az országrész újbóli meghódítására Jellačić serege, és június elején Perczel is egy súlyos vereséget szenvedett tőlük, Kátynál. Folyamatos engedetlenségei miatt, Perczel Mórt még a vesztes csata napján felmentették beosztásából.

A nyár folyamán később a tartalék hadtest, majd a közép-tiszai hadsereg parancsnoka lett. A felső vezetés tanácskozásain Perczel egyre hevesebben pocskondiázta a hadvezetést és főleg Kossuthot; mígnem július 29-én a minisztertanácson nyíltan felmondta az engedelmességet, így leváltották. A temesvári csatában még részt vett, majd Törökországba menekült.

Perczel Mór őszinte hazafiságát mindenki elismerte; azonban akaratossága, csökönyös önfejűsége, engedetlensége, heves természete és nyers modora ugyanilyen közismertek voltak. Saját magát a haza megmentőjének tartotta, egy olyan hősnek, akin egy személyben áll vagy bukik Magyarország sorsa. Úgy vélte, a sors őt szemelte ki hazája felszabadítására, és hogy nála több érdemet senki nem szerzett; így magánál többre (vagy akár magához hasonlónak) senkit sem tartott. Görgeit vetélytársának és árulónak tekintette, sikereit pedig féltékenyen figyelte. Azonban a Kossuth-Görgei vitában nem állt Kossuth Lajos mellé sem, ugyanis Kossuthot szintén engesztelhetetlenül gyűlölte. Perczelnek ösztönös tehetsége volt a hadvezetéshez, és fogékony volt az újabb katonai ismeretek szerzésére, így gyakran ha saját hibái által is, de önmagát tanította. Tényleges katonai képzettsége azonban nem érte el tehetsége szintjét, és ez a gyakorlati képzettség és tapasztalat hiánya gyakran súlyos tévedésekhez vezetett.

Törökországi tartózkodása után, 1851-től Angliában, Belgiumban és Itáliában élt, miközben hazájában halálra ítélték. Részt vett az emigráció mozgalmaiban, így – rövid időre félretéve Kossuthtal fennálló ellentéteiket – az itáliai magyar légió létrehozásában is.

A kiegyezés után hazatért, pár évig képviselőként ténykedett. A Deák-párthoz csatlakozott és Kossuth-ellenes agitációba kezdett. (Állítólag csakis Kossuth-ellenessége miatt támogatta a kiegyezést.) 1870-ben visszavonult a politikától és visszatért szülőfalujába, ahol 1899. május 23-án halt meg.

Perczel Mór

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

A jóslat és az év végi ütközet: a móri csata

Az 1848-49-es szabadságharc szinte váratlannak mondható katonai sikerekkel kezdődött. Sikerült Jellačić horvát bán hadait kiűzni az országból, majd pedig a magyar seregek – hosszas fontolgatás után – Bécs ellen is megindultak. Schwechatnál azonban fordult a kocka. A magyar támadást megállították, 1848 decemberének közepén pedig megindult az újabb, a szeptemberinél sokkalta erősebb osztrák támadás az ország ellen.

December 14-én Simunich altábornagy lendült támadásba, a Kis-Kárpátokon keresztül; két nappal később pedig Dévénynél a Windischgrätz vezette császári főerők lépték át a magyar határt.

A Görgei Artúr vezetése alatt álló magyar csapatok Győrnél akarták megállítani az ellenséget. Kossuth ide rendelte a Muránál állomásázó Perczel Mór tábornokot is. Perczel azonban olyan kerülővel menetelt Győr felé, hogy mire odaért volna, Görgeinek addigra már ki kellett ürítenie és feladnia a várost. Ekkor Görgei és Perczel is a Vértes felé vonult vissza, azonban seregeiket nem tudták egyesíteni.

Windischgrätz Jellačićra bízta, hogy megakadályozza a két sereg csatlakozását. Kossuth eközben Görgeit és Perczelt is ütközet vállalására bíztatta, hogy állandó visszavonulásban lévő csapataik harci morálját egy kisebb győzelemmel újjáélesszék. Kossuthnak a taktikai kérdésekbe történő beavatkozása azonban hibás volt, nem volt vele tisztában, hogy a többszörös túlerő ellen csak vereséget szenvednének a magyar csapatok. A Görgeire féltékeny Perczelnek azonban egy kis bíztatás is épp elég volt ahhoz, hogy éljen a lehetőséggel, hogy esetleg végre Görgei nélkül szerezzen érdemeket. Ezért Mórnál csatát vállalt Jellačić Kisbér felől érkező serege ellen. Görgei, a seregek közti kapcsolat fenntartására még korábban elküldött Perczel megsegítésére egy dandárt, Horváth János alezredes vezetésével. Mivel Perczel azonban lényegében senkit, így Görgeit sem értesítette szándékairól, ezért Horváth csapatai is csak az ágyúdörgésből értesültek az ütközet kezdetéről.

A móri csatában körülbelül 6500 magyar katona állt szemben Jellačić 6000 emberével; azonban a magyar sereg képzettség, felszereltség (a magyar sereg egy jelentős hányadának gyakorlatilag nem volt fegyvere sem) tekintetében és a nehézlovasság arányában jóval alulmaradt a császáriakhoz képest. Ráadásul Perczel kifejezetten szerencsétlenül választotta meg hadállásának helyét. Ennek legfőbb hátránya az volt, hogy a településtől északra lévő ritkás erdő az ellenség számára viszonylag könnyen járható volt, mégis kiváló fedezékül szolgált számukra.

Az ütközetet lényegében Jellačić egyik tábornokának, Ottinger Ferencnek (aki tavasszal még a Batthyány-kormány ideiglenes hadügyminisztere volt) a lovasrohama döntötte el, aki szétzúzta a magyar sereg balszárnyát. A magyar centrumban harcoló szabolcsi és beregi legények ugyan keményen állták a sarat és a jobbszárny is kiválóan küzdött, azonban a csata sorsa itt már eldőlt, vissza kellett vonulni.

A halottak mellett Perczel Mór vereségét növelte, hogy katonáinak nagyjából egyharmada fogságba esett. Horváth János is szuronydöfést kapott. Az ütközet azonban valószínűleg Perczel ballépései nélkül is vereséggel végződött volna, ugyanis a harc elhúzódása esetén megérkezett volna a Jellačić megsegítésére küldött 7000 főnyi császári hadosztály is.

Perczel személyéről legközelebb lesz szó, a móri csata kapcsán azonban egy különös esetet még érdemes megjegyeznünk. Egy történet szerint – amit Perczel is megerősített – még 1848 előtt egy jósnő arra figyelmeztette Perczel Mórt, hogy óvakodjon a saját nevétől. A jóslat, úgy tűnik, 1848. december 30-án, a móri vereséggel beigazolódott.

Magyar történelmi emlékek a Kárpát-medencében

Világörökségek Horvátországban

A történelmi Magyarország területén található világörökségek felfedezését ezúttal Horvátországgal folytatjuk. Mostani „utazásunk” éppen ezért kissé ki is lóg a sorból, hiszen az itt található világörökségi emlékek kevésbé kapcsolódnak a magyarsághoz, mint a Kárpát-medence más területein lévők, mivel Horvátország sosem volt magyar többségű terület. Azonban a magyar és a horvát nép nyolc évszázados együttélése elkerülhetetlenül e két nemzet kultúrájának szoros összefonódását eredményezte, így történeti emlékeink közül a horvát vonatkozásúak kihagyása teljesen indokolatlan lenne.
Horvátország világörökségi helyszínei közül csupán egy tartozik a természeti örökség kategóriába, kezdjük ezzel a sort. A Kis-Kapela hegység északkeleti részén található Horvátország leghíresebb nemzeti parkja: a Plitvicei-tavak és környékük. Az Európa egyik legszebb természeti látványosságának számító tórendszer tizenhat, mesésen gyönyörű tóból, és közel száz vízesésből áll, erdők borította hegyekkel körülvéve.
Horvátország öt „kulturális” világörökség besorolást kapott helyszíne mind-mind az Adriai-tenger partján lévő városokban található. Közülük négy (Šibenik, Trogir, Split, Dubrovnik) Dalmáciában található, míg egy (Poreč) az ország nyugati szélén.
A dalmát városok történetéről hosszan lehetne mesélni. Dalmácia romanizált őslakossága a X.századtól elkezdett összeolvadni a horvát néppel, majd a XV.századra lényegében asszimilálódtak. A gazdag dalmát kikötővárosokért a középkor folyamán heves harcok dúltak Bizánc, Magyarország és a Velencei Köztársaság között, így Dalmácia sokszor „gazdát cserélt”, de egyes városai néha különleges kiváltságokat, bizonyos fokú függetlenséget élveztek. A török-kor, majd Napóleon rövid uralma után Dalmáciát – a horvát és magyar rendek tiltakozása ellenére – közvetlenül a Habsburg Birodalomhoz csatolták, és külön tartományként kezelték, tehát nem csatolták se Horvátországhoz, és ezáltal a Magyar Szent Korona Országaihoz sem. A XX.századi jugoszláv és olasz uralom után, 1992 óta a független Horvátország része.
Dalmácia eredetileg egy tájegységet jelent, azonban a mai Horvátországnak egyúttal egyik régióját is így nevezik, aminek területe nagyjából egybeesik a történelmi Dalmáciával. Dalmáciát, mint régiót, négy kerületre osztják, melyeknek székhelyei közül, érdekes módon, három pont a négy dalmáciai világörökségnek otthont adó város közül került ki (Šibenik, Split, Dubrovnik, a negyedik székhely pedig Zadar [Zára]).
A híres dalmát városokhoz hasonlóan, Šibenik (Sebenico) is számos nevezetességgel rendelkezik (főleg templomokkal és erődökkel), azonban a világörökségi címet kifejezetten egy templomának, a XV-XVI.században épült Szent Jakab-katedrálisnak ítélték oda.
Šibeniktől kb. 30 km-t (légvonalban) délkelet felé haladva jutunk el Trogir (Trau) városába, melynek történelmi központja, óvárosa a világörökség része. A város híréhez – temérdek csodás műemléke mellett – az is hozzájárult, hogy itt talált menedékre az őt üldöző tatárok elől IV.Béla királyunk és családja.
További 20 km-t haladva érkezünk a Split (Spalato [Salonae]) nevű városba. Split jelenleg Dalmácia legnagyobb városa, a régió gyorsan fejlődő ipari, közigazgatási és kulturális központja. Történelmi műemlékegyüttese (Diocletianus palotájával együtt) a világörökség része. A város talán legfőbb nevezetessége a Diocletianus római császár által a III.század végén építtetett pompás palota, melynek romjai ma is láthatóak.
Horvátország délkeleti csücskében (ahol Dalmácia már egészen „elvékonyodik”) fekszik Dubrovnik (Raguza). A város a középkorban Európa egyik legnagyobb népességszámú települése és egy köztársaság (Raguzai Köztársaság) fővárosa volt. Önállóságának fenntartása mellett, névleg sokáig a Magyar Királyság része volt; a magyar királynak a tengeri hadjáratokban való részvétellel, adózással és a Szent Korona iránti hűséggel szolgált. Ebben az időszakban gazdagsága és kereskedelmi hálózata révén, Velence után az Adriai-tenger második legfontosabb városa lett. Fénykorának a földrajzi felfedezések és a XVII.század végének földrengései vetettek véget. Dubrovnik óvárosa, lenyűgöző erődítményeivel, kolostoraival, a kulturális világörökség része.
Utolsóként ejtsünk szót Porečről, mely bár nem dalmáciai város, mégis a horvát tengerparton fekszik. Poreč az Isztria-félsziget nyugati felén található, népszerű üdülőváros, hosszú történelemmel. A városban található Szent Eufrasius-bazilika és a püspöki palota műemlékegyüttese a világörökség része.
Képzeletben végigjártuk tehát Horvátország világörökségi helyszíneit, viszont nevezetességeikről csupán egy rendkívül leegyszerűsített beszámolót közöltünk. E nagy múltú városok részletesebb megismerését és megtekintését azonban már az érdeklődő olvasó személyes tapasztalatszerzésére bízom.

A honfoglalás kora

A gyepű és a gyepüelve

            A honfoglalás utáni, kora Árpád-kori térképeken gyakran lehetünk figyelmesek az akkori Magyarország különös határára; melyet hol vastag satírozott sáv jelöl, hol dupla határ, vagy egyszerűen csak meglepően messzire kitolt országhatárokat találunk.

            Akkoriban ugyanis nem csak egy vékony határvonal választotta el szomszédjaitól Magyarországot, hanem egy nehezen járható, átlagosan bő 100 km széles, lakatlan határsáv. Ez volt a gyepű, illetve a gyepűelve.

            A gyepű-rendszer nem csupán az Árpád-kori magyar állam jellemzője volt, hanem korábban a hunok és az avarok is alkalmazták, de valószínűleg más nomád népeknél is megjelent.

            Mi is volt tehát pontosan ez a gyepű?

            Érdemes megjegyezni, hogy már a honfoglalás is tervszerű letelepedés, elhelyezkedés útján ment végbe, ahol például a fejedelem törzsét a többi törzs védgyűrűje vette körül, és a védelmi rendszerben mindenkinek megvolt a maga feladata. Ezt a védelmet tovább erősítette a gyepű, mely az ország szélein kialakult / kialakított természetes vagy mesterséges akadály volt, ami a külső ellenség távoltartását szolgálta. A Kárpátok gerince, a Duna, a Száva, a Fertő-Hanság vidékének mocsarai, stb. rendkívül alkalmas volt arra, hogy betöltse a természetes országvédő határ szerepét. Ezt egészítette ki a mesterséges gyepű; ami állhatott árkokból, földhányásokból, sziklákból, stb., ám legjellemzőbbek a fatorlaszok voltak. A gyepű fenntartása a király feladata volt, a gyepűt őrző határőrök pedig leggyakrabban székelyek és magyarok voltak. A határon átvezető utakat „országkapuknak” nevezték; e kapukra és a gyepűre ma is számos település neve utal.

            A határvédelem azonban itt még nem ért véget! A gyepű külső oldalán helyezkedett el a több napi járóföldet kitevő, jobbára lakatlan, erdős övezet: a gyepűelve. Neve „gyepűn túli [terület]”-et jelent. E széles határsáv megakadályozta a váratlan támadásokat, de emellett vadászterületként, és (portyázások előtt) táborhelyül is szolgált. A magyar államnak tehát fennállása első évszázadaiban tulajdonképpen kettő határa volt: a gyepű és a gyepűelve.

            A gyepű új területek elfoglalásával egyre kijjebb tolódott, a gyepűelve viszont a terjeszkedések és a Kárpát-medence fokozatos benépesülése során folyamatosan szűkült, mígnem a XIV.századra végleg eltűnt. A gyepű szerepét határvárak vették át.

            Különleges határvédelmet képezett tehát az egykori magyar gyepű-rendszer, megszűnése azonban szükségszerű volt. A Kárpát-medence, a szomszédos vidékek, és így a gyepűelve benépesülése nem tette lehetővé ekkora terület kihasználatlanul hagyását, a végleges, szilárd határok pedig a határvédelemre legalkalmasabb hegygerinceken, folyók mentén, korszerűbb várak vidékén alakultak ki.

Az Erdélyi Fejedelemség

Bethlen Gábor 1619-21-as hadjárata

Bethlen Gábor sikeres, központosító belpolitikájának köszönhetően, 1620 körül az Erdélyi Fejedelemség aranykorát élte.
Országa belső helyzetének rendezése után Bethlen Gábor elérkezettnek látta az időt, hogy (ahogy egykor Bocskai is megpróbálta) megkísérelje szeretett hazájának, Magyarországnak az újraegyesítését. Noha Bethlen török segítséggel került trónra, azonban szemei előtt mindig a legfőbb cél, bármi áron (akár a törökök ellenében) való megvalósítása lebegett: a magyar nemzet pusztulásának megállítása, a háromfelé szakított ország újraegyesítése és az országot gúzsba kötő, kettős (Oszmán és Habsburg) fenyegetettség megszüntetése.
Bethlen különben is kedvelte a problémák katonai úton történő megoldását (egyesek szerint már a Bocskai-szabadságharcot is ő robbantotta ki, közvetve, 1604-ben), a cselekvésre pedig kiváló alkalom nyílott, amikor 1618-ban kitört az első igazi összeurópai háború, az úgynevezett harmincéves háború. Amikor a csehek júliusban Bethlen segítségét kérték az erőszakos ellenreformációt és központosítást folytató Habsburg-dinasztia ellen, Bethlen rövid fontolgatás után készséggel biztosította őket támogatásáról.
Bethlen a magyarság érdekeinek, a vallásszabadságnak, az 1606-os bécsi béke eredményeinek megőrzése és a cseh törekvések támogatásának céljából hirdette meg hadjáratát, melyet 1619 augusztusában indított meg, és ami során számított a felső-magyarországi főurak támogatására is. Hadjáratának első fő eredményét valóban az egyik legnagyobb kelet-magyarországi főúr, Bethlen híve, Rákóczi György (a későbbi fejedelem) érte el: elfoglalta Kassát; ahol így a bevonuló fejedelemnek immár mint „elöljárójuknak és fő gondviselőjüknek” hódoltak az ott összegyűlt magyarországi rendek.
Bethlen Gábor bő húszezer főnyi hada innen két hadoszlopban nyomult tovább nyugat felé, a Felvidéken keresztül. Az északi hadoszlopot maga Bethlen vezette, Lőcse és a többi szepességi városon át, Rózsahegy és Turócszentmárton irányába, onnan délnyugat, tehát Bajmóc, majd Nagyszombat irányába fordulva. A déli hadoszlop pedig Bethlen hadvezéreinek vezetése alatt, a Felvidék déli részén haladt. A Királyi Magyarország jóformán harc nélkül került Bethlen csapatainak kezére, a lakosság, a várak és városok szinte mind felszabadítójukként üdvözölték a fejedelem hadait. Októberben sikerült elfoglalni a korabeli magyar koronázóvárost, Pozsonyt is, és ezzel együtt a Szent Korona is Bethlen kezébe került.
A magyar területek felszabadítása után azonban a helyzet megfordult. A csehek katonai helyzete – a Bethlen által nyújtott jelentős katonai támogatás ellenére – egyre rosszabbra fordult, és a fejedelemnek ígért pénzsegélyt sem tudták megfizetni. Közben Dampierre és Buquoy császári tábornokok is felsorakoztatták seregeik Bécs védelmére. Ráadásul, a felvidéki vármegyék, Bethlen Gábor többszöri kérése és felszólítása, valamint saját korábbi ígéreteik dacára sem voltak képesek semmiféle katonai segítséget nyújtani; így a fejedelem már csak igen kis létszámú erdélyi seregére számíthatott.
A magyar-cseh szövetség Bécs ostromára készülődött; Európa szeme egyszeriben kíváncsian fordult Bethlen serege felé, mivel úgy gondolták, hogy elég csupán két hétig táborozniuk a város körül és kiéheztetni Bécset, ami akár a véres európai háborúnak is véget vethetett volna. Mikor azonban elkészült a felvonuláshoz szükséges Duna-híd, akkor november 21-én Homonnai György lengyel zsoldosaival, északkeletről betört Zemplén vármegyébe és megverte Rákóczi György csapatait. A hátország és az utánpótlási vonalak ilyen módon történő veszélybe kerülése Bethlent Bécs ostromának feladására késztette. A további támadásokat a magyar területek ellen ugyan sikerült kivédeni és visszaverni, azonban az egyedülálló lehetőséget Bécs elfoglalására elszalasztották.
A döntő győzelem elmaradása ellenére, a Pozsonyba összehívott országgyűlés 1620 januárjában Magyarország fejedelmévé választotta Bethlen Gábort, az augusztusi besztercebányai országgyűlés pedig egyenesen Magyarország királyának kiáltotta ki. „Gábor király” azonban – bár lehetősége lett volna rá – soha nem koronáztatta meg magát, és ténylegesen sosem vált magyar királlyá. Ennek két fő oka volt. Az egyik, hogy a magyar rendek, akik az áldozatvállalásban nem voltak túl lelkesek (enyhén szólva), Bethlen királlyá választásának viszont annál durvább feltételeket szabtak. A másik, fő ok, (ami már Bocskai országegyesítő terveit is megbuktatta) hogy a török szultán nem engedte, hogy Bethlen királysága alatt egyesüljön az Erdélyi Fejedelemség és a Királyi Magyarország, illetve Bethlen tisztában volt vele, hogy sikerei arányában, a szultán mindig több és több áldozat vállalását, a függetlenség mind nagyobb feladását követeli tőle. A nagy célt ő sem érhette el, a történelmi helyzet nem tette ezt számára lehetővé; és ennek felismerése alighanem szörnyű következményektől mentette meg a nemzetet.
1620 végén a csehek katasztrofális vereséget szenvedtek a Habsburg-hadaktól, az ezt követő cseh nemzeti tragédia pedig Magyarországon is pánikot keltett és sokakat elpártolásra késztetett Bethlen oldaláról. Emellett, a csehek legyőzése után most már a teljes császári haderő Bethlen ellen fordulhatott. Még ősszel, Dampierre vereséget mért Bethlen egyik seregére, azonban Pozsonyt nem tudta bevenni. Az 1620 végén-1621 elején meginduló császári támadás azonban már Bethlent is meghátrálásra kényszerítette. Buquoy tábornok húszezres serege a mindössze háromezer fő által védett Érsekújvár ellen vonult, ahol a várkapitány elpártolását csupán az ottmaradt erdélyi őrség tudta megakadályozni. Bethlen Gábor minden maradék erejét összegyűjtve indított új támadást, és szétverte Buquoy ostromló seregét Érsekújvár alatt; maga a császári tábornok is a harcban esett el.
Bethlen újból megkísérelt támadást indítani az országhatárokon túlra is, azonban ezek nem vezettek eredményre. Mikor pedig a német területeken kiújultak a protestánsokkal vívott harcok, akkor a bécsi udvar is jobbnak látta, ha békét köt a keleti hadszíntéren. Bethlen Gábor kihasználta, hogy a kedvező katonai helyzetben előnyösebb békét köthet, ezért ő is hajlott a megállapodásra.
Így jött létre 1621-1622 fordulóján Bethlen Gábor és II.Ferdinánd császár közt a nikolsburgi béke. A béke értelmében Bethlen lemondott magyar királyi címéről és kivonult Alsó-Magyarországról, cserébe pedig kapott két sziléziai hercegséget, valamint élete végéig hét vármegyét (Abaúj, Borsod, Zemplén, Szabolcs, Bereg, Szatmár és Ugocsa), melyek bár közigazgatásilag nem tartozhattak Erdélyhez, azonban jövedelmeik és a birtokadományozás joga a fejedelmet illette meg. Ezen kívül megerősítették a bécsi béke pontjait, valamint Ferdinánd amnesztiát adott a Bethlen mellett harcolóknak.
A történelmi helyzet és a nagyhatalmi politika sajnos ekkor még nem tette lehetővé Magyarország újraegyesítését, azonban Bethlen Gábor törekvései és a magyar hadművészet ekkori eredményei ígyis tiszteletre méltóak maradnak.

A magyarság néprajzi térképe

A jászok

            A mai magyarság részét képező, egykor különálló népek bemutatását ezúttal a jászok hosszú történetével folytatjuk.

            A jászság egy iráni eredetű nép, az alánok leszármazottai; ma élő legközelebbi rokonaik a Kaukázusban található oszétok. A „jász” népnév az ókori „ászi” nép nevéből ered. Bár korábban egyes feltételezések a jazigokkal rokonították őket, ezt az elméletet a tudományos állásfoglalás ma már elveti.

            A jászokat magyarországi beköltözésük előtt inkább csak alánokként említették, akik a Kaukázus északi vidékein élő földműves népként, majd a kunok katonai segédnépeként váltak nevezetessé. Állítólag már a főként keleti kapcsolatait ápoló Taksony fejedelem is betelepített kisebb jász csoportokat a mai Jászberény környékére; kárpát-medencei jelenlétük azonban ekkor még alig volt érzékelhető.

            A jászok ősei a XIII. század elején, a kunokkal és az oroszokkal szövetségben, sikertelenül próbálták feltartóztatni a mongolok Európa irányába történő előrenyomulását. E kilátástalan harcuk folyamán nagy részük fokozatosan Közép-Európa felé húzódott és az évszázadok folyamán szétszóródtak a kelet-európai államokban. Első jelentősebb, szórványos magyarországi betelepülésük ekkora, a mongolok előli menekülés idejére tehető. A tatárjárás után, az elpusztult Kumánia (azaz „Kunország”, a későbbi Moldvai Fejedelemség földje) területén még jelentős jász népesség élt; ottani, XI-XIII. századi tartózkodásuk emlékét őrzi a mai Románia egyik nagyvárosának, Jászvásárnak (Iaşi) a neve is. Egyúttal azt is jelzi, hogy a kunokkal ellentétben, a jászok tartós településeket is létrehoztak, és életmódjukban is különböztek előbbiektől.

            Magyarországra a jászok több hullámban költöztek, főleg a XIII-XIV. század folyamán. Legnagyobb csoportjaik a tatárjárás után, a kunokkal együtt, illetve az 1280-as években érkeztek. Az Árpád-kor végén legjelentősebb magyarországi csoportjuk valószínűleg a Temes folyó vidékén élt (az ottani kunok kivándorlása után); majd 1323 táján, a „főváros” Visegrádra költözésével egy időben, mint királyi testőrnépség, egy nagy részük a Pilis környékére települt át. (Ennek emlékét őrzi a mai napig Pilisjászfalu településneve.) A XIV. század közepén többségük a mai Jászság területén telepedett le, a Zagyva folyó környékén; tehát a későbbi Jász-Nagykun-Szolnok megye északnyugati részén. Fő területükön, a róluk elnevezett Jászságon (mely évszázadokig kiváltságokkal rendelkező, önálló közigazgatási egységként működött) kívül, a Kárpát-medence számos más részén is megtelepedtek, természetesen jóval kisebb számban, és rövidesen beolvadva a környező magyarságba.

            Gazdálkodásukban a nomád állattartás mellett kiemelt szerepet játszott a földművelés, ami megkönnyítette letelepedésüket; valamint szerepet játszott abban, hogy a Jászság korábban mocsaras, fűzes területe, a következő évszázadok alatt teljesen átalakult.

            A ferencesek térítőmunkája révén, a XIV-XV. század folyamán a jászság fölvette a kereszténységet, ám korábbi hitviláguk számos jász kulturális emlékben nyomott hagyott. Ezen kívül az is megállapítható, hogy a jászok között sokáig inkább a bizánci rítusú kereszténység volt elterjedt. Később már egyértelműen a katolicizmus jellemezte a Jászságot; lakói nagy számban vettek részt távolsági- és helyi búcsújárásokban is.

            A jászság népművészetéből kiemelkedik a szűcsmesterség, a bőrhímzés. Az újkorban már többnyire nagy lakosságszámú falvaik (és a hozzájuk kapcsolódó kiterjedt tanyavilág) jellemzően egy-egy ruhadarab elkészítésére szakosodtak. Központjuk, Jászberény, pedig a XIX. században az ország legnagyobb „szűcsvárosának” számított.

            A jászok iráni eredetű, az oszéthoz nagyon hasonlító nyelvének legjelentősebb emléke az 1422-ben összeállított, úgynevezett „Jász szójegyzék”. A letelepedés és keresztény térítés következtében a jászok összeolvadtak a környező falvak magyar lakosságával, a XV. század végére pedig nyelvüket is magyarra cserélték. Dialektusuk egyik nagy nyelvjárásrégióhoz sem sorolható: a Jászság tájnyelve éppen a Tisza-Körös-vidéki, a dél-alföldi és a palóc dialektusterületek átmeneti zónáját képezi.

     Antropológiai tekintetben a jászok egyik szembetűnőbb jellegzetessége (volt) viszonylagos magasságuk; legalábbis hogy az általában nem túlzottan égimeszelő testalkatú magyaroknál többnyire magasabb termetűek.

            A jászság a középkor végére beolvadt a magyarságba; a török-kor és az azt követő betelepítések-áttelepítések által pedig végképp szétszóródott és feloldódott a magyar népességben. Azonban kiváltságos szabadságjogaikat évszázadokon át, jász öntudatukat, hagyományaikat és kultúrájukat pedig bizonyos mértékben mind a mai napig megőrizték.

A Jászság területe (kiemelve) egy XIX. század eleji térképen

Magyar történelmi emlékek a Kárpát-medencében

Világörökségek a Felvidéken

A Kárpát-medence emlékhelyeinek végigbarangolását ezúttal a Felvidék, tehát a mai Szlovákia világörökségeinek meglátogatásával folytatjuk.
Szlovákia öt világörökségi helyszíne közül csupán egy tartozik a természeti örökség kategóriába, az is Magyarországgal közösen. Ez pedig a mindenki által jól ismert Aggteleki-karszt és Szlovák-karszt barlang-rendszere.
Ahogy erről Erdélynél is szót ejtettünk, úgy Szlovákiára is igaz, hogy az embernek az a gyanúja támad, hogy a világörökségi helyszínek kiválasztásánál az UNESCO mintha nem lett volna teljesen elfogulatlan. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy a Szlovákiában kiválasztott kulturális világörökségeknél is mindenhol fellelhető a német kultúra hatása, a helyszínek németes kötődése. Ettől persze még nem konkrétan német emlékhelyekről beszélünk. A most következő világörökségek sokkal inkább a magyar és a tót (szlovák) nép évszázados együttélésének emlékeiként foghatók fel.
Induljunk most nyugatról! Az első utunkba kerülő felvidéki világörökség ilyen módon nem más, mint a középkori Magyar Királyság egyik legrégibb és legjelentősebb bányavárosa, Selmecbánya; aminek belvárosa és bányaművei képezik a kulturális világörökség részét. Bőséges arany- és ezüstbányáinak köszönhetően Selmecbánya a középkori Magyarország egyik leggazdagabb városa és Európa egyik legfontosabb nemesfém lelőhelye volt. A világon itt használtak először puskaport a bányászatban, valamint itt nyílt meg Európa első felsőfokú bányászati tanintézete. A számos háborús pusztítás és járványok ellenére, e híres bányaváros virágzása egészen a XIX.századig tartott. Az 1700-as évek vége felé az ország egyik legnépesebb városa volt, eddigre német polgársága is lassan beolvadt a szlovák és magyar lakosságba. A XIX.században azonban bányái fokozatosan kimerültek, a város jelentősége és lakosságszáma hanyatlásnak indult, gazdasági súlya csökkent.
Utunkat innen észak-északkelet felé véve, eljutunk a következő világörökségi helyszínre: az egykori Liptó vármegyében elhelyezkedő Rózsahegyre. Itt igazából nem is maga a város, hanem annak egyik városrésze, a Vlkolinec nevű kis hegyi falu érdemelte ki a világörökséggé nyilvánítás dicsőségét. A több mint 700 méteres magasságban fekvő apró falu évszázadokon keresztül, szinte változatlan formában őrizte meg hagyományos építészeti és kulturális sajátosságait, ezzel érdemelve ki az UNESCO elismerését is.
Innen bő 110 km-t (légvonalban) kelet felé haladva, jutunk el Szepesvár erődrendszerének maradványaihoz, ami Szlovákia legnagyobb kiterjedésű várromja. A 3 hektárt meghaladó kiterjedésű erődrendszer 1993 óta a világörökség része, akárcsak előző két állomásunk. Az évszám csak azért érdekes, mert ez a három helyszín „világörökségi léte” így lényegében egyidős a független Szlovákiával…
A felvidéki világörökségek sorában utolsó állomásunk az evangélikus és középkori hagyományairól méltán híres Bártfa városa. A tatár, huszita, kuruc és labanc pusztításoknak egyaránt kitett település évszázadokon át híres volt kereskedelméről és kézművesiparáról, az 1300-as évek végétől szabad királyi városként tündökölt, és nevezetes hagyományokkal rendelkezett. A város XVII.század vége felé meginduló hanyatlását egy évszázaddal később, legfontosabb kereskedelmi partnerének, Lengyelországnak a felosztása tetőzte be. A várostól északra fekvő Bártfafürdő gyógyfürdője viszont a XIX.században is egyike volt Európa legnépszerűbb fürdőinek. Bártfa középkori városfalakkal övezett történelmi városrésze; a gyönyörű főteret, a régi városházát és templomát magában foglaló belvárosi műemlékegyüttes, mind-mind a világörökség része.
Felvidéki túránk itt egyelőre véget is ért. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy a „megtekintett” négy szlovákiai kulturális világörökségi városban ma már alig-alig hallani magyar szót. A letűnt idők fennmaradt emlékeit nézegetve azonban, elkerülhetetlenül is felidézzük, hogy az itt élő népek közös kultúráját egykor a történelmi Magyar Királyság foglalta keretbe…

Trianon

Tisza István halála és a Nagy Háború vége

1918. október 31.
Budapesten, a Hermina úti lakásába behatoló fegyveresek agyonlőtték Magyarország egyik legkiválóbb politikusát, gróf Tisza Istvánt.
Tisza István úgy halt meg, ahogyan élt: bátran, elveiért és hazájáért bármi áldozatot vállalni készen.
Pedig ő látta előre azt, amit kevés politikus vett komolyan akkoriban: hogy Magyarországot micsoda veszély fenyegeti. Ha ő akkor, a tőle megszokott eréllyel az ország élére áll; talán még ma is Magyarország része lenne a Székelyföld, a Felvidék déli része, a Bácska, a Partium, netán a teljes, ezeréves ország. Ebben azonban megakadályozták.
Mondják, hogy az őszirózsás forradalmat ez az aljas gyilkosság sározta csupán be. Helyesebb lenne úgy mondani, hogy az őszirózsás forradalom ejtett egy szörnyű, mocskos foltot Magyarország történetén. Noha teljesen érthető, hogy az embereknek, több, mint négy évnyi küzdelem és szenvedés után, már nagyon elegük volt, az addig sosem látott véráldozattal járó háborúból. Az események menete nem is az ő hibájuk, hanem sokkal inkább azoké a politikusoké (Károlyi Mihály, Jászi Oszkár, Linder Béla, stb.), akik teljességgel alkalmatlannak bizonyultak a kialakult helyzet kezelésére, és nem voltak képesek alkalmatlanságukat belátva, olyan személyt segíteni e kritikus hónapokban, aki viszont alkalmas lett volna a feladat ellátásra.
Tisza István gondolkodásában a legfőbb cél mindig a haza érdeke volt. Tisztában volt vele, mennyit szenvedett a „Nagy Háború” alatt ez az ország (ő Károlyiékkal ellentétben valóban járt a fronton), de tudta azt is, hogy csak ezután következik az a harc, amit Magyarországnak egyedül, a saját céljaiért, a saját területi épségéért kell megvívnia. Tisza tudta, hogy sokan gyűlölik, hiszen sosem a saját népszerűségét tartotta szem előtt, hanem az ország érdekét; mégis bízott benne, hogy sikerül összefogásra bírnia a nemzetet. Tudta azt is, hogy egyesek vadásznak rá, mégis Pesten maradt, hogy ha elérkezik a pillanat, amikor szükség van rá, akkor a közelben legyen. Azonban ez lett a veszte. Ugyanis más, ostoba és naiv politikusok, továbbra sem voltak képesek, legalább egy kis időre, félretenni politikai ellentéteiket és egyesülni a legfőbb cél érdekében. Tiszának kétségtelenül voltak hibái és tévedései, amikkel lehetett nem egyet érteni, azonban az elsődleges cél, ami szemei előtt lebegett: a nemzet érdeke; ez minden pártnak az alapelve kellett volna, hogy legyen. Ehelyett, a könnyebb utat választva a „nép akaratára” hivatkoztak, meglovagolták az általános, háború-ellenes hangulatot, ahelyett, hogy ráébresztették volna az egyszerű embereket, hogy még ki kell tartani, mert a küzdelem egy új szakaszába lép, melynek a tétje óriási lesz. Aki pedig tudta, hogy most lenne a legnagyobb szükség összefogásra és fegyveres védekezésre, arra senki nem hallgatott. Bíztak a győztesek igazságosságában, abban, hogy minden szomszédunk olyan jószívű és nagylelkű lesz, hogy nem használja ki az ország védtelenségét…A következményeket pedig már ismerjük…
Hogy mire alapozom azt, hogy 1918 végén az ország még megvédhető lett volna? A Monarchiától függetlenné váló Magyarország hadserege ekkor még létszám és felszereltség tekintetében is olyan helyzetben volt, hogy jó eséllyel vehette volna fel a harcot a támadó csehszlovák, román és szerb erőkkel szemben. Ahelyett, hogy a frontról hazatérő katonákat szélnek eresztették, tudatosítani kellett volna bennük, hogy a saját országukért, saját nemzetükért és családjukért, saját érdekeikért, még ki kell tartaniuk. Ez lett volna a legnehezebb feladat. Azonban ha ezt a haza védelmében egyesült politikai vezetés véghez tudja vinni, akkor már a győzelmet félig ki is vívták volna. Az antant intervenciós „seregeiről” tudni kell, hogy ők már nem szívesen vetették be egyetlen katonájuk sem külföldön, különösen nem olyan országokban, amikhez semmi közük; ugyanis jogosan tartottak tőle, hogy ha idegen földön áldozzák föl még több katonájuk életét, az forradalom kirobbanásához vezethet, saját országukban is. Az orosz és török példából pedig tudjuk azt is, hogy a mégis beavatkozó, csekély létszámú intervenciós csapatok, főként motiválatlanságuk
miatt, nem jelentettek különösebben fenyegető haderőt.
Diplomáciai téren is szerencsésebb lépés lett volna, ha a november elején, Belgrádban, Károlyi Mihály nem fegyverszünetet kér, hanem bejelenti, hogy az újonnan létrejött, független Magyarország egy új ország, aki senkivel nem tekinti magát hadban álló félnek. Ezzel a szomszédos országok elvesztették volna jogalapjukat a beavatkozásra. Számomra nem kérdés azonban, hogy a nemzetiségek így is megkíséreltek volna minél nagyobb darabot kiszakítani a történelmi Magyarországból. A megfelelő – a világháborúban edződött – hadvezetés előnyére válthatta volna a harc honvédő jellegét is, hiszen az akkori haditechnika a védőknek kedvezett; az első világháborús fegyverek, védművek, rendszerint a támadóknak okoztak óriási veszteségeket.
Emellett a terepviszonyokat is a magyar fél oldalára lehetett volna fordítani, a Kárpát-medence kiváló védelmi lehetőséget biztosított. Szerintem egy olyan védvonalat lehetett volna kialakítani, ami Pozsonytól Nyitráig, onnan Zólyomig, majd Kassáig a Gömör-Szepesi-Érchegység gerincén húzódott volna; onnan pedig észak felé fordulva elérte volna az ezeréves határt, ahonnan végig a Kárpátok vonalát követve, eljutott volna a szerb frontig, ahol pedig a Duna és a Dráva jelenthette volna a védelmi vonalat. Ezen a vonalon elég jól ki lehetett volna használni a terep adta lehetőségeket: hegyvonulatokat, hágókat, völgyeket, folyókat. Emellett Erdélyben szükséges lett volna még egy jelentősebb rendfenntartó erőt tartani, az esetlegesen fellázadó erdélyi románok „belülről” jövő támadásának megelőzésére. A Felvidéken komolyabb támadásra csak északnyugati irányból lehetett volna számítani, ennek visszaverése után akár a teljes Felvidék visszafoglalására is lehetőség nyílott volna.
De hát, az egész nem így alakult. Mert akinek tehetsége lett volna hozzá, hogy az egész honvédő háború élére álljon, Tisza Istvánt, a „Nagy Háború” utolsó magyar halottjaként, a következményekkel nem számoló, csak felelőst kereső, indulatos, fegyveres bűnözők megölték. Ez volt a negyedik – ezúttal sikeres – merénylet-kísérlet ellene. Ahogy a híres neurológus-pszichiáter-pszichoanalitikus, Sigmund Freud írta levelében: „Sohasem voltam az ancien régime feltétlen híve, de kérdéses számomra, hogy a politikai bölcsesség jelének tekinthető-e, hogy a sok gróf közül a legokosabbikat [Tisza Istvánt] meggyilkolják, a legbutábbikat [Károlyi Mihályt] pedig megteszik miniszterelnöknek.”…
Halálának 92. évfordulóján, Tisza Istvánról emlékeztünk meg.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc

Október 23.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 54.évfordulóján, a forradalom első napjáról, október 23-áról emlékezünk meg cikkünkben. Október 23. eseményeit, helyszíneit idézzük föl; azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy ha itt most nem is részletezzük az okokat és előzményeket, e napnak a történései csupán kiragadott pillanatok egy hosszú, komplex, folyamatból, esemény-sorozatból. E rövid cikk a forradalom helyszíneit helyezi középpontjába, ám ez senkit se ringasson abba a tévhitbe, hogy ’56 eseményei egymástól független, előzmények és következmények nélküli akciók lettek volna.

Az október 23-i események egy tüntetéssel kezdődtek, amit a műegyetemisták MEFESZ-szervezete (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége) hirdetett meg egy nappal korábban. A tüntetés célja az egyetemisták által megfogalmazott reformok követelése, valamint a lengyel szabadságmozgalommal való szolidaritás kifejezése volt (ezért vonultak a lengyel származású Bem tábornok szobrához). Maga a politikai vezetés a nap folyamán többször módosította álláspontját azzal kapcsolatban, hogy a tüntetést engedélyezik-e vagy sem, ám végül amellett döntöttek, hogy megengedik a tüntetés megtartását.

A Duna pesti oldalán lévő Petőfi-szobornál, valamint a budai oldalon lévő Műegyetemnél, 15 órakor kezdődő demonstrációhoz egyre több járókelő csatlakozott, így mire a menet a Bem-szoborhoz érkezett, már hatalmas tömeg gyűlt össze. A Bem-szobornál a tüntetők kivágták a nemzetiszínű zászlókból a Rákosi-rendszert jelképező címereket, miáltal megszületett az ’56-os forradalom jelképe: a lyukas lobogó. Érdekesség, hogy a híres felvételnek, amin látható, amint kivágják a Rákosi-címert a zászlóból, csak az a része eredeti, amin már a lyukas lobogó látható. A címer kivágásának folyamatáról nem készült (vagy nem maradt fenn) felvétel, ezért azt utólag rakták hozzá, egy film forgatásán.

Az esti órákban már egy 200 ezresre duzzadt tömeg vonult a Parlament elé, ahol a tüntetők Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését, a rákosista vezetők leváltását, a nemzeti egység megteremtését és a szovjet csapatok kivonását követelték. Nagy Imre – társai unszolására – végül hajlandó volt a Parlament erkélyéről, a Kossuth téren összegyűlt tömegnek egy rövid beszédet tartani, ami sokakban csalódást keltett. Arról nem is beszélve, hogy azonnal elkezdték kifütyülni, miután beszédét „Elvtársak!” megszólítással kezdte. Nyugtató hangvételű beszéde után a tömeg elégedetlenül, de oszladozni kezdett.

Közben a tüntetők egy csoportja a Városligethez vonult, ahol ledöntötték a Dózsa György úti, hatalmas, bronz Sztálin-szobrot, melyet később fel is daraboltak. A szobor ma még meglévő darabkái (Sztálin füle, szeme, keze…) magánszemélyek, illetve a Nemzeti Múzeum tulajdonában őrzik az akkori események emlékét. Az emlékmű környékét pedig – mivel a kő talapzaton Sztálin szobrának csak a csizmái maradtak – a néphumor szellemesen „Csizma térnek” nevezte el…

A szobor ledöntésével nagyjából egy időben, más tüntetők a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületéhez vonultak, ahol megpróbálták elérni a diákság követeléseinek rádióban való beolvasását, amit azonban az intézmény vezetői megtagadtak. Este 20 órakor Gerő Ernő pártfőtitkár, rádióbeszédében „sovinisztának”, „nacionalistának”, „ellenforradalminak” és „antiszemitának” nevezte a tüntetést és elzárkózott bármiféle demokratikus követelés teljesítésétől, valamint kemény fellépést követelt a felvonulókkal szemben. Ez persze csak olaj volt a tűzre. Amikor pedig a rádió épületének ÁVH-s őrei a tömegbe lőttek, és nemsokára a tüntetők is fegyverekhez jutottak (a kivezényelt katonáktól kapták, valamint raktárakból szerezték), akkor tűzharc vette kezdetét. A Magyar Rádió székházát hajnalra sikerült elfoglalni, mire a vezetés a Parlament épületébe helyezte át a rádióadásokat. Az éjjel folyamán Gerő az országban állomásozó szovjet csapatokat beavatkozásra kérte fel. A Budapestre érkező szovjet páncélosokat azonban fegyveres ellenállás fogadta. Munkások, egyetemisták, tizenéves gyerekek… És kezdetét vette a szabadságharc...

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Vécsey Károly és 1849 októbere

Nemrég, tizenegy napja emlékeztünk meg a 161 éve, október 6-án kivégzett vértanúinkról. A megemlékezés azonban most is ugyanolyan aktuális, hiszen az 1849-es év októberét nyugodtan nevezhetnénk teljes egészében a megtorlás hónapjának…

A magyar seregek fegyverletétele után szinte mindenki – a bécsi udvar nagy része, az orosz cár, a nyugati nagyhatalmak, stb. – az enyhe büntetés mellett foglalt állást; számtalan jelentős vezető, a külföldi közvélemény és kormányok, a teljes amnesztiát javasolták. Mellettük szólt az is, hogy a magyarok kíméletesen bántak az elfogott császári tisztekkel. A sokszor vereséget szenvedett és megfutamított osztrák seregek vezetőségének egy része azonban véres megtorlásokra szomjazott, őket támogatta a magyarellenes Zsófia főhercegnő is. Sajnos végül az ő akaratuk érvényesült és Haynau, a „bresciai hiéna” szabat kezet kapott a legyőzöttek feletti ítélkezésben. Haynau közel egy éves rémuralmának az eredménye 120 kivégzett, 1200 bebörtönzött és 40-50000 idegen földekre vezényelt kényszersorozott lett. Csak október folyamán, a tizenhárom aradi vértanún kívül, kivégezték még Battyhány Lajost, az első magyar miniszterelnököt, számos, a hazájához a halálig hű politikust: Jeszenák Jánost, Csány Lászlót, Szacsvay Imrét, Perényi Zsigmondot, vagy a katonai vezetők közül: Kazinczy Lajost [akiről múltkor egy cikkel emlékeztünk meg]; és még sok más jeles hazafi halt vértanúhalált vagy szenvedte el más módon a véres megtorlást…

Az Aradon kivégzett tábornokok egyike volt gróf Vécsey Károly.

Vécsey Károly 1807-ben, más adatok szerint 1809-ben született, Pesten. Megint más adatok szerint jóval korábban, 1803-ban látta meg a napvilágot, mégpedig lengyel földön. Lovassági tábornok apja a magyar nemesi testőrség utolsó parancsnoka volt, a Habsburg-dinasztiához való hűség így természetesnek számított családjában.

Vécsey Károly tanulmányait a bécsi Theresianumban végezte; 1820-tól hadapródként, először dragonyos-, később pedig egy huszárezredben szolgált, ahol parancsnoka későbbi vértanútársa, Kiss Ernő volt.

Vécsey 1848 tavaszán már több éve őrnagy volt, ezrede pedig azok közé tartozott, melyek tisztikara a legnagyobb arányban vett részt a rövidesen kirobbanó szabadságharcban. Maga Vécsey is a kezdetektől részt vett a délvidéki harcokban; kötelességeinek precíz teljesítése miatt hamarosan ezredessé léptették elő, és alakulata parancsnokává nevezték ki. Feladatát továbbra is a Bácskában teljesítette, decemberben immár tábornokká nevezték ki. 1849 januárjában néhány társával együtt sikeresen akadályozta meg, hogy a bácskai hadtest néhány tisztje – arra hivatkozva, hogy a királyra tett eskü a fontosabb a magyar alkotmányra tett eskünél – felbomlassza a hadtestet.

1849 márciusának elején Vécsey Károly és Damjanich János megindította a magyar ellentámadást Szolnoknál, maga az ütközet pedig fényes magyar győzelemmel végződött. A dicsőségen sajnos a két vezető összeveszett, ami olyan súlyos veszekedéssé fajult, hogy a két tábornok nem maradhatott ugyanannál a hadtestnél a továbbiakban.

Áprilistól Vécsey az Aradot ostromló hadtest parancsnoki posztját kapta meg, a győzelem után pedig Temesvár erődjét zárta körül csapataival.

Vécseyt katonái szerették, mivel róluk minden szempontból, körültekintően gondoskodott; a felső vezetés viszont nem mindig nyilatkozott elismerően hadvezéri képességeiről.

Az augusztus 9-i, végzetes temesvári csata után Vécsey hadteste fedezte a magyar fősereg visszavonulását. Rövidesen azonban elszakadt Bem tábornok – akivel egyébként korábban szintén összeveszett – seregétől, és kijelentette, hogy a Maroson átkelve, Görgei seregével kíván egyesülni. A „szakadásra” Bem állítólag csak annyit mondott Vécseynek: „Rendben van tábornok úr! Menjen ön. Különben meg kell mondanom, hogy az osztrákok fel fogják önt akasztani!” A világosi fegyverletétel hírére Vécsey felbomló-félben lévő hadteste is megadta magát az oroszoknak, akik néhány nap múlva átadták Vécseyt az osztrák hatóságoknak.

A vérszomjas ítélethozók – többek közt Vécsey saját apjának kérésére –

talán a legkegyetlenebb sorsot szabták ki Vécsey Károlyra: október 6-án utolsóként akasztották fel, így végig kellett néznie tábornok társai kivégzését. Mivel már nem volt kitől elbúcsúznia, ezért kivégzése előtt – bár életükben nem voltak jóban – odalépett az előtte felakasztott Damjanichoz, és megcsókolta halott társa kihűlő kezét…

Vécsey Károly

Magyar történelmi emlékek a Kárpát-medencében

Világörökségek Erdélyben

Az UNECO világörökségi listáján a mai Románia hét helyszíne – pontosabban „öröksége”, mivel egyes világörökségek több helyszínen is fellelhetőek – szerepel. Ezek közül a többség Erdély területén helyezkedik el, és némileg talán meglepő módon, az erdélyi világörökségek mindegyike a „kulturális” örökség besorolást kapta, és nem a „természeti”-t. Ezúttal ezeket a történeti emlékeket vesszük sorra, egy-egy rövid leírás keretében.
Az egyik, több helyszínen elhelyezkedő világörökséget, az erdélyi erődtemplomok jelentik. Az erődtemplomok elsősorban az erdélyi, lutheránus szász falvak jellegzetes épületei voltak, de esetenként székely falvakban is találkozhatunk velük. Az erődtemplom rendszerint a falu központjában, dombtetőn vagy más védhető ponton elhelyezkedő, olyan erődített templom volt, mely vallási rendeltetésén kívül, védelmi célokat is ellátott. A középkor folyamán – különösen a növekvő török veszedelem idején – több mint 300 erődtemplom épült Erdélyben. Ezek az erődtemplomok megerősített falakkal, védművekkel, lőrésekkel, védőfolyosókkal és szuroköntő nyílásokkal voltak ellátva. Ha szakmailag nagyon pontosak akarunk lenni, akkor az igazán várszerű, erősebb erődtemplomokat inkább „templomváraknak” helyes neveznünk; erődtemplomnak pedig ez esetben csak a „szimplán” védőfallal körülvett templomokat hívjuk. Egy-egy ilyen erődített templom, vész esetén, akár hónapokra is képes volt befogadni a falu vagy a környék lakosságát, és megoltalmazni őket a portyázó csapatoktól vagy kisebb támadásoktól. Béke- és háború idején is az erődtemplom bástyáiban őrizték a falu lakosságának gabona- és szalonna-készletét (ezt nevezték a közelmúltig a „szalonna-toronynak”), valamint egyéb fontos ingóságát; és ezekhez a készletekhez csak bizonyos időközönként, a falu elöljáróinak jelenlétében lehetett hozzáférni. Az erődtemplomok mára elvesztették védelmi funkciójukat, azonban a szászok számára továbbra is a közösség, az evangélikus egyház, a hagyomány és az összetartozás jelképei maradtak, melyek egykor családjaikat, vagyonukat, életüket és hitüket őrizték. Ilyen erődtemplomok elsősorban Dél-Erdélyben épültek, leghíresebbjeik, jobb-rosszabb állapotban, Nagybaromlakban, Berethalomban, Szászkézden, Székelyderzsen, Szászfehéregyházán és Prázsmáron találhatók.
Az erdélyi világörökségek közül a legrégebbi időket idéző emlékek az ókori dák erődítmények, melyek az egykori Hunyad vármegye területén helyezkednek el. Itt terült el valaha a dák főváros, Sarmizegetusa is, a római hódítás után pedig Dacia provincia gazdasági, katonai, vallási és politikai központja lett. A környéken ezeknek az erődítményeknek a maradványai tekinthetők meg.
Van persze román vonatkozású világörökség is Erdélyben, elvégre mégiscsak illik, hogy olyan is legyen…Ilyen a történelmi Magyarország határától délre elhelyezkedő (tehát lényegében mégsem erdélyi), kiemelkedő építészeti remekműnek és egykori kulturális központnak számító, Horezu-kolostor. A kolostort Constantin Brâncoveanu havasalföldi fejedelem építtette az 1690-es években; a létesítmény pedig birtokaival, nyomdáival, híres könyvtárával, hamar a környék románjainak kulturális fővárosává vált.
Erdélyben még két további kulturális világörökség található. A Királyföld (az erdélyi szászok földje) északi csücskében elhelyezkedő Segesvár egyike annak a hét városnak, mely Erdély német nevét adja (Siebenbürgen), már a középkor óta. Történelmi városközpontja, számos építészeti látnivalójával, 1999 óta a világörökség része. Az utolsóként említett világörökség Erdélyben szintén több részből áll, akárcsak az először leírt erődtemplomok. A szóban forgó örökség(ek) a máramarosi fatemplomok, melyek közül összesen nyolcat választottak be a világörökségi lista ezen „tételébe”. Noha a máramarosi templomokhoz hasonló fatemplomokat a református magyar építészet is produkált, dehát…nos…az UNESCO sem teljesen elfogulatlan; ez talán kitűnik az erdélyi világörökségek nemzetiségi kötődéséből is…
Ennek ellenére bátran állítható, hogy az UNESCO által a világörökségek listájára választott történeti és természeti látványosságok, emlékek, egytől egyig érdemesek a megtekintésre; legalábbis a történelmi és más kulturális/természeti örökségek iránt érdeklődők számára mindenképp. Tehát aki Erdély említett szegleteiben jár, annak ha ideje engedi, akkor okvetlen javasolt ezeket a történeti emlékeket meglátogatnia.

A magyarság néprajzi térképe

A palócok

A magyarországi népcsoportok közül az egyik legismertebb közösség a palócoké, noha az igazság az, hogy e népcsoport jellemző elhelyezkedési területének, a Palócföldnek, pontos határai nem ismertek. A kutatók közt mind a mai napig nincs egyetértés a Palócföld pontos kiterjedésével kapcsolatban, van, aki kelet-nyugat irányban jóval nagyobbnak vagy jóval kisebbnek tartja a Palócföldet, mint a legtöbb leírás. Érdemes azonban megemlítenünk, hogy a népcsoportok területének meghatározásánál szinte sosem beszélhetünk pontos határokról, ez azonban a palócokra különösen igaz.
Mindenesetre Palócföldnek hagyományosan a Mátrától és a Bükktől északra eső területet, valamint az Ipoly-völgyének egy részét szokták tekinteni, azonban e területet egységesen palócok lakta földnek nevezni, tudományosan nem indokolt. A palócok lakhelyének meghatározása azért is különösen nehéz, mert a parasztság körében a „palóc” szónak van egyfajta gúnyos, pejoratív felhangja is.
Palócoknak elsősorban a fent említett területek római katolikus magyar lakosságát nevezték, főként a XIX-XX.század folyamán. Genetikailag a szlávokhoz állnak közel, és egy részük gyakorlatilag megegyezik a matyókkal, de természetesen van számos sajátosságuk, ami megkülönbözteti őket.
A palóc népcsoportnév valószínűleg a „kun” jelentésű orosz-lengyel „palovec” szóból alakult ki, az Árpád-korban. Az eredeti (hevesi és borsodi) palóc telepek szórványosan helyezkedtek el az Északi-középhegységben, ezért néhány más népcsoporttól eltérően, nem kaptak semmiféle kollektív jogokat, kiváltságokat, sőt, a történelmi irodalom se nagyon emlékezik meg róluk. A XIX.századtól, a népi hagyomány alapján palócnak tartott, szűkebb csoport kultúrájával, nyelvjárásával rokonságot mutató táji környezetre egyre tágabb határok között használták a „palóc” megnevezést.
A palócok egyik legjellemzőbb kulturális ismertetőjegye a népviseletük. Ennek számos viseleti csoportja alakult ki, a leghíresebb közülük talán a hollókői viselet, melyet – a világörökség részévé nyilvánított – Hollókőn bárki megtekinthet. Bár a palóc népviselet akár falvanként is változhatott egy árnyalatnyit, azonban szinte mindenhol elárult valamit az öltözet viselőjének életkoráról, családi- vagy vagyoni állapotáról, esetleg valamilyen neves alkalomra, eseményre engedett következtetni.
Nagyon híres a palóc szőttes is. Így nevezik a házilag szőtt kender-, pamutos vagy félpamutos ágyruhák, kötények, tarisznyák, törülközők, stb. díszítményeként ismert, egyedi palóc sajátosságokkal ellátott mintázatot; amit főleg a Heves és Nógrád megyékben figyelhetünk meg. De valószínűleg a palóc babákról is sokan hallottak már.
Különösen gazdag a palócok hiedelemvilága és a jeles napokhoz kötődő szokásaik gyűjteménye. Ezek közé tartozott például a tél-űző (de párkapcsolati témákkal kapcsolatos „jóslásra” is használt) „kiszehajtás”, amikoris virágvasárnap a lányok egy menyecskeruhába öltöztetett szalmabábut végigvittek a falun, majd a határba érve levetkőztették, és a folyóba dobták vagy elégették.
Végül érdemes megemlíteni a palócok által beszélt nyelvjárásokat, melyek közös jellemzője a kétféle „a” hang. Egyes nyelvjárásaikban azonban megtalálható az „ly” különös kiejtése (pl.: nem „gólya”-t, hanem „gólja”-t ejtenek), vagy a „-val/-vel” ragok hasonulásának elmaradása (pl.: úgy mondják gyakran, hogy „kézvel” és nem „kézzel”). A palóc nyelvjárás fogalmának meghatározása azonban a Palócföld területéhez hasonlóan problematikus, ugyanis a nyelvészeti irodalom néhány hangtani jelenség miatt, az északi magyar nyelvterület nagy részét a palócokhoz köti vagy róluk nevezi el. Ami viszont, gyakran egyáltalán nem indokolt, mert a hasonlóság nem jelenti feltétlen azt, hogy az ottani magyarok is palóc nyelvjárás szerint beszélnének.

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Kazinczy Lajos, a 14. aradi vértanú

Kazinczy Ferenc, történelmünk nagy alakja; a magyar nyelvújító, író-költő-műfordító és irodalomszervező; nevével gyakran találkozhatunk az irodalom- és történelem könyvekben egyaránt. Neve mellett, dicsősége árnyékában azonban gyakran megfeledkezünk egy másik Kazinczyról, aki szintén megérdemli, hogy méltóan emlékezzünk rá.

Kazinczy Lajos 1820. október 20-án született, a híres Kazinczy Ferenc nyolcadik, legkisebb gyermekeként. A művelt apa még rossz anyagi körülmények között is, mindig gondoskodott gyermekei tanításáról vagy taníttatásáról. Így volt ez Lajossal is.

Mikor Lajos 11 éves volt, meghalt édesapja, és a család anyagi helyzete még tovább romlott. Az ifjú taníttatásáról ezután a Magyar Tudományos Akadémia első elnöke, gróf Teleki József gondoskodott. Pár év múlva az ifjú a tullni kadétiskolában folytatta tanulmányait.

1839-től a 9.huszárezredben szolgált, nyolc év múlva azonban anyagi gondok miatt, főhadnagyi rangban kilépett a hadseregből.

Az 1848-as forradalom kitörése után nyomban jelentkezett a szerveződő honvédségbe. 1848 nyarát, önkéntesként, a Délvidéken harcolta végig; majd részt vett a pákozdi és a schwechati csatában is. Ezután – már őrnagyként – aktívan közreműködött az első honvéd utászzászlóalj megszervezésében, valamint a győri és budai erődítések építésében.

1849 elejétől alezredesi rangban a tartalék hadtestben dandár-, majd a főseregben hadosztályparancsnok. Harcolt a szolnoki és ceglédi ütközetekben. A tavaszi hadjáratot Klapka György hadtestének dandárparancsnokaként küzdötte végig, a nagysallói ütközetben való helytállásáért pedig a Magyar Katonai Érdemrend III.osztályát, majd hadosztályparancsnoki beosztását kapta.

1849 júniusától, már ezredesként, az Ung, Ugocsa, Bereg és Máramaros vármegyékben működő, önálló tartalék-hadosztály szervezője és parancsnoka volt. Csapataival augusztus 6-án indult Bem megsegítésére; útközben egyesült a székelyföldi és kolozsvári hadosztályok maradványaival. A világosi fegyverletételről értesülve, augusztus 24-én, Zsibónál, az oroszok előtt letette a fegyvert.

Mint önálló seregtest vezetőjét – a mellette szóló érvek (például, hogy előnyös harcászati helyzetben tette le a fegyvert) ellenére – halálra ítélték, és pár nappal 29. életéve betöltése után, október 25-én, az aradi vár sáncárkában főbe lőtték.

Haynau állítólag valamiféle személyes bosszúvágytól vezérelve, szándékosan a többi aradi kivégzettétől későbbre tette kivégzésének dátumát, hogy így az utókor ne emlegethesse az ő nevét együtt a többi aradi vértanúéval, és így talán feledésre ítélhesse Kazinczy Lajost. Haynau célját sajnos részben elérte, azonban manapság számos kísérlet történik – ezt a megemlékezést is ezért szenteltem neki –, hogy törlesszük tartozásunkat Kazinczy Lajos felé. Mivel kivégzéséről nem maradt fenn szemtanúi beszámoló, és így annak pontos helye sem ismert, ezért földi maradványai máig sem kerültek elő, és már valószínűleg nem is fognak. Tisztességes eltemetésével így a nemzet örökre adósa marad.

Trianon

A nyugat-magyarországi felkelés

            A Magyarország egyik legsúlyosabb nemzeti tragédiáját jelentő trianoni békediktátum egésze mellett, a Horthy-korszak kezdeti időszakában, az 1919-es saint-germaini és az 1920-as trianoni békeszerződés egy különösen meghökkentő döntése korbácsolta fel a közvélemény felháborodását. Ez a döntés ugyanis eleget tett az osztrák államtanács 1918 novemberében kihirdetett igényének, mely etnikai elvekre hivatkozva, nyugat-magyarországi területek átadását követelte Ausztria javára.

            A döntés okozta elégedetlenség teljesen jogos volt, hiszen ennek értelmében Moson, Sopron és Vas vármegyék nyugati része osztrák fennhatóság alá került volna és bár e területek német többségűek voltak, azonban igen jelentős magyar kisebbséggel rendelkeztek. A döntés ráadásul ismét kizárta a magyar önrendelkezés jogát, és olyan elvekre hivatkozott, melyeket akkoriban, úgy néz ki, csak a magyar fél rovására lehetett érvényesíteni. A legnagyobb felháborodást azonban az okozta, hogy a nagy háborúban mellettünk harcoló egykori szövetségesünk javára kellett területi engedményeket tenni, az a „szövetséges” javára, akinek utasítására Magyarország belépett a számára végzetes kimenetelű első világháborúba. Az osztrák fél semmiféle megállapodást vagy kompromisszumot sem volt hajlandó kötni a tiltakozó magyar kormánnyal.

            E nyugati területek – a térség legjelentősebb városával, Sopronnal együtt – hivatalos átadására 1921 augusztusában került volna sor. Az átadás ellen soha nem látott méretű tömegtüntetésre került sor Sopronban – hasztalan. A város hivatalai elköltöztek, megtörtént a Nemzeti Hadsereg kivonása is. A felfegyverzett osztrák csendőrök, zenészek társaságában vették birtokba a területeket, ugyanis terveik szerint díszlépésben vonultak volna be Sopronba, ahol az antant-bizottság és az osztrák kormány egyes tagjai pezsgővel várták a város ünnepélyes átadását. Az események azonban nem Ausztria tervei szerint alakultak…

            A terület átadásának megakadályozása érdekében Prónay Pál, Ostenburg Gyula, és más tisztek titokban már korábban megkezdték önkéntes csapatok toborzását és felfegyverzését. E sereg magvát veterán katonák, különítményesek, egyetemisták, valamint a szegényparasztokból, napszámosokból és más – jellemzően rendkívül hiányosan felszerelt, ám annál lelkesebb – önkéntesekből álló, úgynevezett Rongyos Gárda alkotta.

            Ezek a lelkes önkéntesek 1921. augusztus 28-án a magyar kormány tudta nélkül kirobbantották a nyugat-magyarországi felkelést. Felszereltségben és gyakran létszámban is kedvezőtlen helyzetben lévő csapataik többször megütköztek az osztrák csendőrséggel, Ágfalvánál kétszer is győzelmet arattak. A felkelő sereg másfél hónapon keresztül, Nezsidertől Németújvárig, közel 200 km-es határszakaszon küzdött a történelmi Magyarország nyugati határaiért. A küzdelem során, már szeptember közepére sikerült visszavonulásra kényszeríteni az osztrák csapatokat, így azoknak rövid birtoklás után máris távoznia kellett az általuk Burgenlandnak elnevezett területről. A későbbi osztrák támadásokat is sikerrel verték vissza a felkelők, így általuk, a harcot hallgatólagosan támogató magyar kormány kedvezőbb diplomáciai helyzetbe került. Az antant a terület azonnali kiürítését követelte, mire Prónay azzal válaszolt, hogy október 4-én, Felsőőrött, kikiáltotta a magyar történelem egy igen különleges, ellentétes megítélésű és rövid életű képződményét: a Lajtabánságot. A Prónay vezette Lajtabánság a felszabadított területeken megalakult, névleg független és semleges állam volt, melynek célja a nyugati magyar területek átadásának megakadályozása volt. A furcsa, ám némileg kellemetlennek érzett államot Horthy alig egy hónap múlva felszámolásra ítélte, mivel a felkelés így is elérte célját. Sikerült ugyanis kikényszeríteni, hogy Sopronban és környékén népszavazást tartsanak, melynek eredményeképp a város és környéke végül újra Magyarországhoz került; a nyugati határvidék többi részéről pedig kivonultak a felkelők.

            A nyugat-magyarországi szabadságharc és a következményének tekinthető soproni népszavazás következtében némileg sikerült ellensúlyozni a trianoni döntés igazságtalanságát és Magyarország nyugati határa vált az ország legstabilabb, a revízió igénye által a továbbiakban legkevésbé érintett térségévé. Ha az antant beismerte volna, amit e határvidék példája is jól bizonyított, vagyis hogy népszavazásokkal, az önrendelkezés biztosításával igazságosabban rendezhető a magyar határok kérdése, akkor a következő évtizedek valószínűleg sokkal nyugodtabb időszakot tartogattak volna a magyar nép és szomszédai számára.

(A téma iránt érdeklődőknek bátran tudom ajánlani Maderspach Viktor „Élményeim a nyugat-magyarországi szabadságharcból” és Somogyváry Gyula „És mégis élünk” című regényeit. Fő témája mindkettőnek a nyugat-magyarországi felkelés, melyeket saját tapasztalatok és történelmi tények alapján írt le a két szerző. Két nemzeti érzelmű, hazájáért aggódó író, akik bizonyos szempontból mégis ellentétesen értékelik az eseményeket – hiszen előbbi egy legitimista, utóbbi pedig inkább horthysta nézőpontból beszéli el a történéseket.)

Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc

Kiss Ernő és a délvidéki harcok első szakasza

1848. A magyar szabadságharc kitörésének évében járunk.

Azt viszont talán nem mindenki tudja, hogy a szabadságharc tényleges kitörése és a pákozdi csata előtt is jócskán voltak harci események; melyek próbára tették magyarok elszántságát. Ilyen harci cselekmények voltak a délvidéki harcok 1848 nyarán, melyek a szabadságharc alatt is végig folytatódtak.

A bécsi udvar felhasználta az elégedetlenkedő nemzetiségieket a szabadságukért küzdő magyarok ellen. Ahogy már a Rákóczi-szabadságharc alatt is, úgy 1848-ban is sikerült a szerbeket fellázítani „otthont adóik”, a magyarok ellen. Csakhogy ekkoriban a szerb felkelők jóval kíméletlenebbek voltak, mint 140 évvel korábban. A több mint 20-30 ezer fős szerb felkelők legfelkészültebb részét a rác határőrök alkották, de hozzájuk csatlakoztak még a szerb lakosságból a népfelkelők, valamint az anyaországból átjött önkéntesek. Érdekesség, hogy a párszáz évvel korábban oly hírhedt rác lovasságnak ekkor már nyoma sem volt, méghozzá annyira nem volt, hogy a szerb felkelők jóformán egyáltalán nem is rendelkeztek lovassággal. Az így összeállt – gyakran szedett-vedett – felkelők, a Habsburg-udvar támogatásával, támadást indítottak nemcsak a magyar katonák, de a nem-szerb lakosság ellen is. Falvakat támadtak meg és gyújtottak föl, tömeges kegyetlenkedéseket, mészárlásokat csaptak és terrorban tartották az ártatlan lakosságot.

A kezdeti időszakban, a délvidéki harcok főparancsnoka magyar részről Kiss Ernő ezredes volt, akinek a nevéhez fűződik például az egyik első jelentős siker a szerbek elleni harcban, amikor is csapatai elfoglalták a Perlasz melletti szerb tábort. A Bánságban zajló harcok váltakozó sikerrel folytak, Kiss Ernő 1849 januárjáig vett ezekben részt, mígnem feladatát a jóval keményebb ellenfélnek bizonyuló Perczel Mór vette át, aki egyébként Kiss Ernővel ellentétben, a szerbek kegyetlenkedéseit ugyanolyan kíméletlenséggel torolta meg, mint ahogyan azok sanyargatták a magyar lakosságot.

Az aradi tizenhármat gyakran emlegetik annak ékes példájaként, hogy nem magyar származású emberekből is lehetnek igaz magyar hazafiak. Ez így igaz. Azonban mártírjaink neveinek sorolása közben, sokakat megtéveszt egy-egy név hangzása, így például Kiss Ernőé, akire az illető esetleg rávágja, hogy „na ő viszont színmagyar származású volt!” Nos, Kiss Ernő egy dúsgazdag örmény eredetű család sarjaként született, 1799. június 13-án, Temesváron. (Pesten megtekinthető egyébként az örmény kisebbség által állított emléktáblája is.)

1818-ban hadapródként kezdte katonai pályafutását. Az 1840-es évek derekán a parancsoksága alatt álló huszárezredben szolgált, többek közt, Nagysándor József és Vécsey Károly is.

1848 tavaszán Kiss a Bánságban állomásozó alakulatával már a kezdetektől fogva részt vett a fellázadt szerbek elleni harcokban. Legnevezetesebb hadi sikere talán a perlaszi szerb tábor bevétele volt, 1848 szeptemberének elején. Októberben őt léptették elő elsőként honvéd tábornokká. A bánsági hadtest parancsnokaként – kisebb megszakításokkal – 1849 januárjáig ő irányította a szerbek elleni hadműveleteket; katonai képességei azonban nem álltak arányban a feladat nagyságával. Pancsovai veresége (1849. január 2.) után parancsnokságáról leváltották, ezt követően Debrecenbe ment, ahol az adminisztratív feladatokat ellátó Országos Főhadparancsnokság vezetését vette át.

Május második felében, rövid ideig, hadügyminiszter-helyettesként is működött. Kiss Ernőt a szabadságharc legelegánsabb tábornokának tartották, emellett híres volt bőkezűségéről is. Még ezredesi évei alatt is többször adott kölcsönt társainak, adósai közé tartozott állítólag akkori parancsnoka, Haynau altábornagy is…

A világosi fegyverletétel után az osztrák hadbíróság halálra ítélte. Az aradi tizenhárom vértanú azon négy „szerencsés” tábornoka közé tartozik, akiknek golyó általi halál lett a sorsa. Kivégzésekor szemét nem engedte bekötni, és mivel az első sortűz nem végzett vele, csupán a vállába fúródott golyó, ezért saját felszólítására a tanácstalan kivégzőosztag egyik tisztje lépett oda hozzá és közvetlen közelről lőtte fejbe az ötvenéves tábornokot.

Kiss Ernő

Az Erdélyi Fejedelemség

Szent László városa, az Erdélyi Fejedelemségben

Várad, vagy ahogyan ma nevezik: Nagyvárad (Oradea), történelmünk egyik legjelentősebb, sokat megélt városa. Ha nagyon pontosak akarunk lenni, meg kell jegyeznünk, hogy Nagyvárad lényegében még nem is Erdélyben, hanem az Erdélytől nyugatra fekvő, úgynevezett Partiumban helyezkedik el, a Sebes-Körös két partján.
Mint ahogy arra Nagyvárad állandó jelzője is utal, a várost I.(Szent) László alapította. Erre az után került sor, hogy a kunok feldúlták a bihari püspökség központját, Bihart, és így a püspökség új székhelyét Váradon, a korábbi központtól kicsit délkeletebbre építették ki. A váradi püspökség első püspöke Könyves Kálmán, a későbbi magyar király lett. Magát Szent Lászlót is a váradi székesegyházban helyezték örök nyugalomra; és Várad neve ezután örökre összefonódott második szent királyunk nevével. A későbbi évszázadokból számos legenda maradt fent az alapító királyról, a temetése, sírja és ereklyéi körül, sőt, volt, hogy a város végveszélyét látva, állítólag, életre kelt Szent László bronzszobra, más esetben a szelleme, és a magyarok segítségére sietett. I.László szentté avatása (1192) után a város zarándokhellyé vált.
A Király-hágó felé vezető útvonalon kialakult város a XII.században már fontos központ volt, innen származik történelmünk egyik legnagyobb nyelvi- és jogi emléke is, a Váradi Regestrum. A tatárjárás idején sajnos Várad is elpusztult, székesegyházával és várával együtt.
A város két évtizeddel később indult ismét fejlődésnek, és V.István ifjabb király támogatásának köszönhetően gazdaságilag is megerősödött. A XIV. és XV.század folyamán nagyszabású építkezések folytak a városban, ekkor állították fel a szobrász Kolozsvári-testvérek több alkotását is. Várad eközben szellemi központtá is vált, többek közt itt volt kanonok Janus Pannonius, és itt volt püspök Mátyás király nevelője, Vitéz János is.
Az első török támadás 1474-ben érte a várost, egy váratlan török portya során, ami nagy kárt tett a városban, azonban a várat nem tudták elfoglalni a betolakodók.
A mohácsi vész után fekvése, és püspöke, Martinuzzi György miatt, egyaránt fontos szerepet játszott Várad. 1538-ban pedig itt kötött békét a két magyar király, I.(Szapolyai) János és I.(Habsburg) Ferdinánd. Az ország három részre szakadásának tartóssá válása után Várad az Erdélyi Fejedelemség egyik legfontosabb városa lett. Váradot tartották „Erdély kapujának”; a XVI.század folyamán megerősített, ötágú csillag alakú, újolasz bástyás vára pedig a fejedelemség legerősebb erődítménye volt, így a várkapitányi tisztséget betöltő személy rendszerint az Erdélyi Fejedelemség egyik legfontosabb tisztségviselőjének számított. 1598-ban a törökök megkísérelték elfoglalni a várost, azonban Nyáry Pál és katonái hősies helytállásának köszönhetően a török ostrom kudarcba fulladt.
Az 1600-as években számos történelmi esemény színhelye volt Várad, kulcsfontosságú szerepét mindvégig megőrizte. II.Rákóczi György bukása után, mikor a felbőszített török hadak romba döntötték Erdélyt, Várad sem tudott már tovább ellenállni az oszmán támadásoknak és 1660-ban a törökök bevették, majd létrehozták a Magyar Királyság romjain megalakított negyedik vilajetet (török közigazgatási egység), melynek Várad lett a központja. Az ostrom során és után, elpusztult a középkori emlékek nagy része, így bár Váradnak „csak” három évtizednyi török megszállást kellett eltűrnie, azonban az okozott kár mégis helyrehozhatatlan volt. A keresztényeknek a török uralom alóli felszabadító háborúk „félidejénél”, 1692-ben sikerült visszafoglalniuk „Szent László városát”.