"A teendők legfontosabbika, a legelső, amit minden körülmények közt tennünk kell, az a «haza» alapos megismerése. […] Magyarországot megismerni az első kötelessége minden magyar embernek.” Cholnoky Jenő földrajztudós
Kedves Látogató!
Ezt az oldalt a magyar történelem és a térképészet összekapcsolásával, ismeretterjesztés céljából hoztam létre. Úgy gondolom, hogy a történelmi események, személyek, nemzetünk természeti- és kulturális értékei mind-mind kisebb-nagyobb (és több-kevesebb) földrajzi helyekhez kapcsolódnak. Bár ezeket az eseményeket és embereket többnyire lehetséges földrajzi környezetüktől elválasztva is tárgyalni, véleményem szerint nem érdemes. Hiszen éppen ezek az események, személyek és nevezetességek által lesz színes, telik meg tartalommal a földrajzi tér, ahogy fordítva is igaz: a helyek egyedi jellemzői, a földrajzi környezet is mindig hozzáad valamit a nevezetes (szellemi és fizikai) emlékekhez. Nem kartográfia-történeti oldalt szeretnék szerkeszteni, csupán egy olyan történelmi oldalt, mely elsősorban térképek alapján, vagy legalább hozzájuk kapcsolódva, a földrajzi környezetre és a topográfiára hangsúlyt helyezve tárgyalja a magyar történelem néhány eseményét, mozzanatát. Ezt egy-egy rendszeres, hosszabb-rövidebb bejegyzés formájában képzelem el, melyek révén az olvasó alaposabban megismerheti hazánkat, a Kárpát-medence történelmét és földrajzát.
2011. október 29., szombat
Az 1956-os forradalom és szabadságharc
1956 október végére a magyar demokratikus forradalom győzedelmeskedett. (Konkrétan október 28-át szokás a forradalom győzelmének tekinteni.) A kommunista pártvezetés (ami egyúttal az államvezetés volt) korábbi álláspontját radikálisan átértékelve nemzeti szabadságharcnak és demokratikus forradalomnak nyilvánította az előző napok eseményeit. Nagy Imre bejelentette a gyűlölt ÁVH (Államvédelmi Hatóság) feloszlatását, a szovjet csapatok kivonását Budapestről, tárgyalásokat kezdett a szovjet csapatoknak az országból való teljes kivonásával kapcsolatban, általános amnesztiát hirdetett és ígéretet tett különféle életszínvonal-javító intézkedések valamint a nemzeti jelképek és ünnepek újbóli bevezetésére. A sztálinista vezetők többsége a Szovjetunióba menekült.
Október 30-án az egyik legfontosabb forradalmi követelésnek engedve Nagy Imre bejelentette a többpártrendszer visszaállítását. Ugyanezen a napon feloszlott az MDP, helyette – reformkommunista többségű vezetéssel – másnap létrejött az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt). Sorra alakultak újjá az 1947-1948-ban felszámolt vagy betiltott pártok, melyek megfogalmazták programjukat és megkezdték működésüket. A börtönökből kiengedték a politikai foglyokat és szintén október 30-án szabadították ki házi őrizetéből a kommunista rendszer egyik legbefolyásosabb áldozatát, Mindszenty József hercegprímást.
Október 30-a legfontosabb eseménye – a későbbi következmények szempontjából – az MDP Budapesti Pártbizottságának Köztársaság téri székházának ostroma volt. Többnyire a kormányt el nem fogadó, szervezetlen, „öntörvényű” felkelő-csoportok be akartak jutni a Köztársaság téri székházba, ahol ÁVH-s katonák, valamint Rákosi-hű kommunista vezetők tartózkodtak. Előbbiek a korábbi napokban is provokatív akciókat hajtottak végre, minden jogalap nélkül forradalmárokat tartóztattak le, többeket pedig agyon is lőttek. (Utóbbiak pedig a Nagy Imre-kormány elleni puccsot szervezgették, a legnagyobb titokban.) A székház tehát a forradalomellenes erők utolsó, főbb központja volt. Az események egyik fő mozgatórugója volt, hogy a forradalmárok közt elterjedt egy pletyka, miszerint a székház pincerendszerében ártatlan emberek tömegeit tartják bebörtönözve, illetve kínozzák és gyilkolják meg az ottani kínzókamrákban. Ez a hír később tévesnek bizonyult. A székház ostromlóinak eljárása viszont olyan szempontból teljesen jogos volt, hogy az ÁVH – feloszlatása óta – immár illegálisan működött, így az ÁVH-s katonák felkutatása teljesen érthető igény volt. Mivel a székházba a forradalmárokat nem engedték be, tűzharc alakult ki. Az ostromot végül az döntötte el, hogy a helyszínre érkező magyar tankok közül több az ostromlók oldalára állt és tüzet nyitott az épületre. A megadásról tárgyalni szándékozó ostromlottaknak az épületből kilépő küldötteit lelőtték, mire a téren elszabadultak az indulatok. A felkelők benyomultak az épületbe és több, magát megadó védőt, illetve pártfunkcionáriust lelőttek, sokakat pedig a tömeg meglincselt. A felkorbácsolt indulatok és álhírek vezettek e váratlan népítélethez. Ami azonban az igazi baj volt, hogy a felbőszült tömeg a kivégzettek, meglincseltek holttesteit meggyalázta, fejjel lefelé fákra akasztották őket, felhasogatták, összeverték, összerugdosták az agyonlőtteket. E szégyenletes bűncselekmények bemocskolták a szabadságküzdelem addigi tisztaságát, lesújtó témát adtak a külföldi sajtónak és újabb ürügyet az oroszoknak a beavatkozásra. A szabadságharc leverése utáni hatalom propagandája később sokat hivatkozott a csőcselék e rémtetteire, így próbálva a valódi szabadsághősöket és a teljes forradalmat is valamiféle vérszomjas, primitív hordák akcióiként beállítani.
2011. október 22., szombat
A magyarság néprajzi térképe
2011. október 16., vasárnap
A honfoglalás kora
A morvák – merthogy ők voltak a nyugati szlávok közt az első államalapító nép – első tartós államalakulatát I. Mojmír hozta létre a 830-as évek elején, kihasználva a frankok pillanatnyi gyengeségét. Elűzte unokaöccsét, akinek az Avar Kaganátus összeomlása után létrehozott, Nyitra (Nitrava) központú, kisebb fejedelemségét saját országához csatolta, ezzel megteremtve a morva államot. Ezt az államot nevezzük a Nagymorva Birodalomnak vagy Morva Fejedelemségnek.
A Nagymorva Fejedelemséget a szlovák történetírás hajlamos erős birodalomként rekonstruálni; ami kevesebb, mint 100 éves fennállásának eseményeit vizsgálva, teljességgel érthetetlen megállapításnak tűnik. A Nagymorva Birodalom fejedelmeit ugyanis rendszerint a frankok ültették trónra, amikor elődjük megpróbálta csökkenteni a frank befolyást és önállóságra kezdett törekedni. A fejedelemség fénykorát I. Szvatopluk (870–894) alatt élte. Szvatoplukot azonban szintén a frankok segítették trónra, csupán elődeihez hasonlóan, később ő is hatalomra juttatói ellen fordult. Így nem túlzás kijelenteni, hogy a Nagymorva Fejedelemség mindössze egy frankoktól függő bábállam volt, mely belső helyzetét stabilizálva, újból és újból megpróbálkozott függetlenségének kivívásával. A Morva Fejedelemség területe valószínűleg a mai Csehország keleti felén és a mai Szlovákia nyugati felén terült el, esetleg I. Szvatopluk idején kiterjedhetett a környező szomszédos vidékekre is.
Az Árpád fejedelem vezette magyar honfoglaláshoz kapcsolódik a fehér-ló monda. Szvatopluk a magyarok segítségét kérte a bolgárok elleni harcához, amiben őseink győzelemre segítették a morva hadakat. A monda szerint ezután a magyarok az ősi keleti jogszokásnak és a szláv uralkodó rosszul megfogalmazott ígéretének megfelelően „megvásárolták” Szvatopluk országát, egy fehér lóért és az ahhoz tartozó lószerszámokért cserébe. A morvák viszont másképp értelmezték a szerződést, amit így nem voltak hajlandóak teljesíteni, illetve amit Szvatopluk 894-ben bekövetkezett halálát követően amúgyis érvénytelennek nyilvánítottak. Árpád azonban nem is erre, hanem – mint Attila örököse – ősi jussára hivatkozott, mikor seregei élén birtokba vette a Kárpát-medencét. Tény, hogy őseinknek kisebb harcok árán kellett meg-(vagy vissza)szerezni a szlávok földjét, ez azonban nem igényelt kifejezetten nagy erőfeszítést. Egyrészt azért, mert a kárpát-medencei szlávok többnyire békés, földművelő népek voltak, másrészt pedig azért, mert a következőkben leírt okoknál fogva nagyrészük önként hódolt be Árpád népének.
Az Árpád-féle honfoglalás idején a Morva Fejedelemség északnyugatról még benyúlt a Kárpát-medencébe is, tehát a rövidesen kialakuló Magyar Fejedelemség északnyugati területére. Szvatopluk halála után a Morva Birodalom déli határát a Duna képezte, míg keleti határa valahol a Garam és az Ipoly, valamint a Zólyom-erdő (későbbi Alacsony-Tátra) és a Turtur (Magas-Tátra) vidékén húzódott. 894-et követően azonban a csehek önállósodtak, a nyugat-felvidéki szlávok számára pedig megváltásként jött, amikor a darabokra hullott, trónviszályok és népfelkelések által az összeomlás szélére sodort államból, a magyar hódítás következtében „átkerültek” egy új, erős, egységes és jobban szervezett fejedelemségbe. A belső viszályok által szétzilált Nagymorva Fejedelemség maradványát – mely ekkor már nagyjából csak a Morva folyón túli, ám („szűkebb értelemben vett”) Csehország nélküli területre terjedt ki – végül a magyarok 902-es támadása elsöpörte. A felvidéki szlávok így csatlakoztak a megszülető kárpát-medencei Magyar Fejedelemséghez és közel ezer éven át nem is emelték fel a hangjukat a békés együttélés és országépítés ellen.
2011. október 9., vasárnap
Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc
Miután a múltkor megemlékeztünk a 163 éve lezajlott pákozdi csatáról, a honvédsereg első igazán jelentős győzelméről, ennek folytatásaként ismerkedjünk meg röviden az ütközet két főparancsnokával is!
Móga János román-magyar eredetű családból származott, ő maga azonban Nyitra megyében látta meg a napvilágot 1784 végén vagy 1785 elején. 17 évesen belépett a császári-királyi hadseregbe, majd részt vett a Napóleon elleni háborúkban. Ezek során, 1809 nyarán, a híres wagrami csatában életveszélyesen meg is sebesült. Ennek következményeként 1810-ben nyugalmazták, azonban ő kérvényezte visszahelyezését, ami meg is történt s így folytatódhatott katonai karrierje. 1842-ben tábornoki rendfokozatot kapott, 1848 júniusától pedig altábornagyként pesti hadosztály-parancsnok volt.
István nádor lemondása után átvette a magyar hadsereg fővezérségét és 1848. szeptember 29-én Pákozdnál megállította Jellačić támadó hadseregét. A három napos fegyverszünet lejárta után az osztrák határig üldözte Jellačićot, azonban az uralkodóra tett esküje miatt a határt vonakodott átlépni. (Főként e tétovázása miatt tekintették magyar oldalról kortársai közül és az utókorban is sokan árulónak.) Kossuth unszolására ezt végül mégis megtette, seregének előrenyomulását azonban az október 30-i schwechati csatában megállították. A kudarc után Móga – idős korára és egészségi állapotára hivatkozva – lemondott. 1849. januárjában jelentkezett a Pestre bevonuló Windischgrätz császári főparancsnoknál, aki nyomban letartóztatta és hadbíróság elé állíttatta.
A hadbíróság Mógát a szabadságharcban betöltött – rövid ideig tartó, ám jelentős – szerepe miatt rangjától és kitüntetéseitől megfosztotta és öt év várfogságra ítélte, amit Olmützben töltött le. Szabadulása után veje erdélyi birtokán éldegélt, egészen 1861. november 10-én bekövetkezett haláláig.
A horvát-német származású Josip Jellačić (teljes nevén: Josip Jellačić von Bužim; magyarosan [a szláv névvel megbirkózni nem tudó Petőfi nyomán]: Jellasics) 1801-ben született Péterváradon. 8 éves korától a bécsi Theresianumban nevelkedett, 18 évesen pedig megkezdte tényleges katonai szolgálatát. A következő évtizedekben a katonai ranglétrán fokozatosan emelkedve, a déli határőrvidéken teljesített szolgálatot.
1848 tavaszán, a magyar forradalom kitörése után Jellačićot – aki jó viszonyban volt a horvát nacionalista mozgalommal, azonban mindenekelőtt császárhű volt – horvát bánná és altábornaggyá nevezték ki, rövidesen pedig már ő lett Horvátország és a hozzá tartozó határőrvidéki katonaság császári főparancsnoka. A magyar átalakulással mindvégig élesen szemben állt, megtagadta az együttműködést a Batthyány-féle magyar kormánnyal, engedményeiket, békülési szándékaikat Jellačić félresöpörte és minden kapcsolatot megszakított Magyarországgal, a horvát közvéleményt pedig szembefordította az új magyar hatalommal. 1848. szeptember 11-én Jellačić a Drávát átlépve megindult a magyar főváros felé (mint aki az uralkodó nevében készül a „rendet” helyreállítani), azonban Pákozdnál a magyar sereg megállította, majd Bécsig üldözte, lassan felmorzsolódó seregével együtt. Október végén ismét fordult a kocka, és Jellačić Windischgrätzcel együtt visszaverte a magyar támadást. Innentől kezdve Jellačić fél éven át Windischgrätz fővezér egyik hadtestének parancsnoka volt, katonai sikereit azonban szinte kivétel nélkül mindig alvezéreinek köszönhette. Windischgrätz távozása után, 1849 áprilisában pár napig a császári csapatok ideiglenes fővezéreként működött, ez idő alatt azonban csak a hadseregben kibontakozó zűrzavart sikerült fokoznia. Májustól a délvidéki császári és szerb erők főparancsnokaként folytatta a küzdelmet a magyar szabadságharc ellen, azonban július 14-én Kishegyesnél olyan súlyos vereséget szenvedett, hogy a következő egy hónap hadműveleteiben ezután már nemigazán mert résztvenni.
A szabadságharc bukása után Jellačićot a császár kitüntetésekkel aggatta tele és grófi rangra emelte, valamint titkos belső tanácsossá, császári kamarássá és ezredtulajdonossá nevezték ki. Egyfelől köztisztelettől, másfelől gyűlölettől körülvéve halt meg 1859-ben Zágrábban, 57 éves korában.
Jellačić elsősorban mindig Habsburg-hű osztrák alattvalóként, másodsorban horvát nacionalistaként szolgálta a birodalmi centralizmust és élezte ki a horvátok magyarellenességét. Személyes stílusa, nagyhangú nyilatkozatai és ígéretei következtében a horvátok többségének körében igen népszerű volt és már életében (és mind a napig) nemzeti hősként tisztelték. Arcképe ma az egyik horvát bankjegyen is szerepel. Zágráb főterén felállított lovas szobra pedig nem véletlenül mutatott fenyegetően Magyarország felé. (A szobrot a magyar-horvát megbékélés idején, 1990-ben fordították más irányba, cserébe Magyarország pedig áthelyezte a magyar honvédség emléknapját a Jellačić vereségére emlékeztető szeptember 29-ről egy másik napra.) Jellačić egy elképesztő ambíciókkal rendelkező ügyes (és gátlástalan) politikus volt, aki hadvezérként viszont (bár ő nagy hősnek képzelte magát) nem volt túl sikeres vagy tehetséges. Megítélése horvát, magyar és osztrák szemszögből valószínűleg ezután is mindig erősen különböző lesz.