Bethlen Gábor 1619-21-as hadjárata Bethlen Gábor sikeres, központosító belpolitikájának köszönhetően, 1620 körül az Erdélyi Fejedelemség aranykorát élte.
Országa belső helyzetének rendezése után Bethlen Gábor elérkezettnek látta az időt, hogy (ahogy egykor Bocskai is megpróbálta) megkísérelje szeretett hazájának, Magyarországnak az újraegyesítését. Noha Bethlen török segítséggel került trónra, azonban szemei előtt mindig a legfőbb cél, bármi áron (akár a törökök ellenében) való megvalósítása lebegett: a magyar nemzet pusztulásának megállítása, a háromfelé szakított ország újraegyesítése és az országot gúzsba kötő, kettős (Oszmán és Habsburg) fenyegetettség megszüntetése.
Bethlen különben is kedvelte a problémák katonai úton történő megoldását (egyesek szerint már a Bocskai-szabadságharcot is ő robbantotta ki, közvetve, 1604-ben), a cselekvésre pedig kiváló alkalom nyílott, amikor 1618-ban kitört az első igazi összeurópai háború, az úgynevezett harmincéves háború. Amikor a csehek júliusban Bethlen segítségét kérték az erőszakos ellenreformációt és központosítást folytató Habsburg-dinasztia ellen, Bethlen rövid fontolgatás után készséggel biztosította őket támogatásáról.
Bethlen a magyarság érdekeinek, a vallásszabadságnak, az 1606-os bécsi béke eredményeinek megőrzése és a cseh törekvések támogatásának céljából hirdette meg hadjáratát, melyet 1619 augusztusában indított meg, és ami során számított a felső-magyarországi főurak támogatására is. Hadjáratának első fő eredményét valóban az egyik legnagyobb kelet-magyarországi főúr, Bethlen híve, Rákóczi György (a későbbi fejedelem) érte el: elfoglalta
Kassát; ahol így a bevonuló fejedelemnek immár mint „elöljárójuknak és fő gondviselőjüknek” hódoltak az ott összegyűlt magyarországi rendek.
Bethlen Gábor bő húszezer főnyi hada innen két hadoszlopban nyomult tovább nyugat felé, a Felvidéken keresztül. Az északi hadoszlopot maga Bethlen vezette, Lőcse és a többi szepességi városon át, Rózsahegy és Turócszentmárton irányába, onnan délnyugat, tehát Bajmóc, majd Nagyszombat irányába fordulva. A déli hadoszlop pedig Bethlen hadvezéreinek vezetése alatt, a Felvidék déli részén haladt. A Királyi Magyarország jóformán harc nélkül került Bethlen csapatainak kezére, a lakosság, a várak és városok szinte mind felszabadítójukként üdvözölték a fejedelem hadait. Októberben sikerült elfoglalni a korabeli magyar koronázóvárost, Pozsonyt is, és ezzel együtt a Szent Korona is Bethlen kezébe került.
A magyar területek felszabadítása után azonban a helyzet megfordult. A csehek katonai helyzete – a Bethlen által nyújtott jelentős katonai támogatás ellenére – egyre rosszabbra fordult, és a fejedelemnek ígért pénzsegélyt sem tudták megfizetni. Közben Dampierre és Buquoy császári tábornokok is felsorakoztatták seregeik Bécs védelmére. Ráadásul, a felvidéki vármegyék, Bethlen Gábor többszöri kérése és felszólítása, valamint saját korábbi ígéreteik dacára sem voltak képesek semmiféle katonai segítséget nyújtani; így a fejedelem már csak igen kis létszámú erdélyi seregére számíthatott.
A magyar-cseh szövetség Bécs ostromára készülődött; Európa szeme egyszeriben kíváncsian fordult Bethlen serege felé, mivel úgy gondolták, hogy elég csupán két hétig táborozniuk a város körül és kiéheztetni Bécset, ami akár a véres európai háborúnak is véget vethetett volna. Mikor azonban elkészült a felvonuláshoz szükséges Duna-híd, akkor november 21-én Homonnai György lengyel zsoldosaival, északkeletről betört Zemplén vármegyébe és megverte Rákóczi György csapatait. A hátország és az utánpótlási vonalak ilyen módon történő veszélybe kerülése Bethlent Bécs ostromának feladására késztette. A további támadásokat a magyar területek ellen ugyan sikerült kivédeni és visszaverni, azonban az egyedülálló lehetőséget Bécs elfoglalására elszalasztották.
A döntő győzelem elmaradása ellenére, a Pozsonyba összehívott országgyűlés 1620 januárjában Magyarország fejedelmévé választotta Bethlen Gábort, az augusztusi besztercebányai országgyűlés pedig egyenesen Magyarország királyának kiáltotta ki. „Gábor király” azonban – bár lehetősége lett volna rá – soha nem koronáztatta meg magát, és ténylegesen sosem vált magyar királlyá. Ennek két fő oka volt. Az egyik, hogy a magyar rendek, akik az áldozatvállalásban nem voltak túl lelkesek (enyhén szólva), Bethlen királlyá választásának viszont annál durvább feltételeket szabtak. A másik, fő ok, (ami már Bocskai országegyesítő terveit is megbuktatta) hogy a török szultán nem engedte, hogy Bethlen királysága alatt egyesüljön az Erdélyi Fejedelemség és a Királyi Magyarország, illetve Bethlen tisztában volt vele, hogy sikerei arányában, a szultán mindig több és több áldozat vállalását, a függetlenség mind nagyobb feladását követeli tőle. A nagy célt ő sem érhette el, a történelmi helyzet nem tette ezt számára lehetővé; és ennek felismerése alighanem szörnyű következményektől mentette meg a nemzetet.
1620 végén a csehek katasztrofális vereséget szenvedtek a Habsburg-hadaktól, az ezt követő cseh nemzeti tragédia pedig Magyarországon is pánikot keltett és sokakat elpártolásra késztetett Bethlen oldaláról. Emellett, a csehek legyőzése után most már a teljes császári haderő Bethlen ellen fordulhatott. Még ősszel, Dampierre vereséget mért Bethlen egyik seregére, azonban Pozsonyt nem tudta bevenni. Az 1620 végén-1621 elején meginduló császári támadás azonban már Bethlent is meghátrálásra kényszerítette. Buquoy tábornok húszezres serege a mindössze háromezer fő által védett Érsekújvár ellen vonult, ahol a várkapitány elpártolását csupán az ottmaradt erdélyi őrség tudta megakadályozni. Bethlen Gábor minden maradék erejét összegyűjtve indított új támadást, és szétverte Buquoy ostromló seregét Érsekújvár alatt; maga a császári tábornok is a harcban esett el.
Bethlen újból megkísérelt támadást indítani az országhatárokon túlra is, azonban ezek nem vezettek eredményre. Mikor pedig a német területeken kiújultak a protestánsokkal vívott harcok, akkor a bécsi udvar is jobbnak látta, ha békét köt a keleti hadszíntéren. Bethlen Gábor kihasználta, hogy a kedvező katonai helyzetben előnyösebb békét köthet, ezért ő is hajlott a megállapodásra.
Így jött létre 1621-1622 fordulóján Bethlen Gábor és II.Ferdinánd császár közt a nikolsburgi béke. A béke értelmében Bethlen lemondott magyar királyi címéről és kivonult Alsó-Magyarországról, cserébe pedig kapott két sziléziai hercegséget, valamint élete végéig hét vármegyét (Abaúj, Borsod, Zemplén, Szabolcs, Bereg, Szatmár és Ugocsa), melyek bár közigazgatásilag nem tartozhattak Erdélyhez, azonban jövedelmeik és a birtokadományozás joga a fejedelmet illette meg. Ezen kívül megerősítették a bécsi béke pontjait, valamint Ferdinánd amnesztiát adott a Bethlen mellett harcolóknak.
A történelmi helyzet és a nagyhatalmi politika sajnos ekkor még nem tette lehetővé Magyarország újraegyesítését, azonban Bethlen Gábor törekvései és a magyar hadművészet ekkori eredményei ígyis tiszteletre méltóak maradnak.
